17. fejezet

Sziasztok!
Hogy mindenki megnyugodjon! :) Alecről szól ez a feji a csata után. Várom a véleményeket! :) Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem. Valaki volt bent a szobámba rajtam kívül. Chelsea az.
Felültem az ágyon, de a vállamra tette a kezét.
- Csak lassan, Alec. Lassan.
- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Miért ne lehetnék? Aggódom érted.
- Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá. Megéreztem, hogy valami változik, egyre kevésbé érzem a fájdalmat, a lelki fájdalmat. Az, hogy a mellkasom még mindig égett, most cseppet sem érdekelt. Ahogy a cafatokban lógó ingem sem.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten. – Nem vagy jól?
- Tökéletesen leszek, ha békén hagyod az érzéseimet. Hagyd abba, vagy megbánod. – morogtam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – emelte fel a kezét védekezően.
- Menj innen! Tűnj el a szobámból.
- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni ilyen állapotban. Tudom, hogy szomorú vagy Didyme miatt… De hogy eldobd magadtól a kést, hogy megölhessenek a vérfarkasok… Miért tetted?
Szóval nem tudnak Lucyről, azt hiszik meg akarok halni. Akkor számíthatok a húgom kirohanásaira is.
- Semmi közöd hozzá. Aro küldött, igaz? Igaz? – kiáltottam rá.
- Csak nem akarunk egyedül hagyni.
- Szóval igen. –felpattantam és a falnak nyomtam a torkánál fogva. – Tűnj innen vagy megöllek. – suttogtam a fülébe.
- Alec ez fáj! Engedj el! Hagy segítsek. Nem fájna többé. – még erősebben szorítottam a torkát. – Segítség! Segítség! – fulladozta. Megpróbálta leszedni a kezem a nyakáról, de erősebb vagyok nála.
Santiago és Jane rontottak be a szobába.
- Engedd el Chelseat! – kiáltott rám a húgom. Fentebb emeltem a földtől, így a levegőben kapálódzott tehetetlenül.
De Jane közbeszólt. A fejemhez kaptam a kezem és térdre rogytam a fájdalomtól. Azonnal elmúlt, amint elengedtem a lányt.
Chelsea kirohant a szobából, Jane pedig intett Santiagonak, hogy ő is mehet.
- Megőrültél? Miért támadtál rá?- kérdezte idegesen.
- Mert babrált az érzéseimmel. De ezt téged nem lep meg, igaz? Jól tudtad, hogy mit akar itt. Aro adta az utasítást, mert fél, hogy itt akarnám hagyni a Volturit, akár az életem árán is.
- A Mester csak segíteni akar. – lépett közelebb Jane. Én még mindig a földön ültem.
- Nem kértem rá. Jól megvagyok!
- Hagyd, hogy segítsünk! Nem fájna többé semmi. Megijedtünk, hogy elveszítünk.
- Álnok kígyó vagy semmi több. – morogta összeszorított fogakkal. Jane arca elsötétült. Most is használta rajtam a képességét, de most nem állt le. Hosszú percekig vergődtem előttem, mielőtt abbahagyta volna.
Végül Demetri rontott be a szobába.
- Jane! Mit csinálsz? Hagyd abba! Ő a bátyád. – kiabálta.
De a húgom nem állt le.
- Hagyd… De… Demet… ri… - nyögtem. De ő felemelte, így abba maradt a kínzás.
- Tegyél le, te nagy mamlasz. Most azonnal! – kiabálta a húgom. Dem lerakta, Jane pedig azonnal kiviharzott az ajtón.

- Köszönöm! – feltápászkodtam a földről és leültem az ágyra. Demetri mellém ült. – Lucy?
- Elindult hazafelé. Nehéz volt rávenni, hogy itt hagyjon téged. De a te ezt szeretnéd megtette a hatását.
- Köszönöm. Mi lett volna itt, ha idejön? – sóhajtottam.
- Mi volt ez? – bökött az állával az ajtó felé.
- Jane? – bólintott. – Le álnok kígyóztam. – keserűen felnevettem. – El akarták venni Chelseavel a fájdalmam. De az az enyém, és nem veheti el senki.
- Aro utasítására, gondolom. – bólintottam. – Borzasztó! Ez egyre rosszabb lesz.
- Nekem mondod! – felálltam és az ajtó felé sétáltam.
- Hová mész? – szólt utánam.
- Beszélek Aroval.
- Csak ne csinálj balhét. Veled megyek. – pattant fel.
- Igazi barát vagy Demetri, de ezt nem kérhetem tőled. Így is többet tettél értem, mint smi elvárható. Elég, ha én kerülök bajba.
- Gondolom, nem tudok változtatni, már eldöntötted, hogy ebből kihagysz.
- Igen, - bólintottam – a te érdekedben.

Lementem a nagyteremhez, Demetri azért követett.
Kicsaptam a teremajtót és bementem. Aro volt bent egyedül, meg persze Renata. Demetri megállt az ajtóban. Éppen azt találták ki mi mondjanak az embereknek.
- Miben segíthetek? Zaklatottnak tűnsz Alec. Mi történt?
- Maga viszont nem tűnik szomorúnak. Semmi jele a gyásznak.
- Didyme elvesztése borzasztó, de nekem tartanom kell magam. Nem omolhatok össze mindenki előtt. De nem az én lelkiállapotom miatt vagy itt, ha jól sejtem…
- Csak szeretném, ha senki sem venné el az érzéseimet.
- Azzal amit Chelsea tett csak segíteni akart. Ha elszakítja a köteléket közted és Didyme között elmúlik a…
- Fájdalom… - suttogtam. – Tudom, hogy jó szándékból volt. – bár ebben nem voltam biztos. De ezt azért nem mondtam ki. – Kérem, mondja meg Chelseanek, hogy hagyja abba.
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen!
- Rendben. Renata szólj neki, hogy jöjjön ide. – meghajolt és ott hagyta Arot. – Remélem nem haragszol rám túlságosan. – mosolygott felém.
- Nem… Most megyek, ha nem gond.
- Persze, persze. Menj csak!

Sarkon fordultam és kimentem a kertbe. Friss levegőt akartam szívni. Vajon Chelsea őt is kezelésbe vette? Lehet, hogy azért veszi ilyen könnyen a húga halálát. De az is lehet, hogy alapból ilyen. Lehet, hogy tényleg nem fáj neki.

Vajon Marcus, hogy viseli? Talán ő tényleg szomorú. Bár lehet, hogy ő sem érez fájdalmat. Hiszen nálam sokkal fontosabb és ha Aro engem is a Volturihez akart kötni érzelmileg, akkor…
Így is az ő bábja vagyok már régóta, az érzelmeimet nem engedem.
Könnyebb lenne Lucy oldalán. Olyan jó lenne, ha elvehetném, és itt lenne nekem. Csak mi lennénk ketten. Visszaemlékeztem az együtt töltött percekre. Ahogy a nevem suttogta, ahogy megfeszült a teste és megremegett a kezeim között… Már most hiányzik.

16. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet! :)
Remélem tetszik! :) Nagyon várom a kommenteket. Kíváncsi vagyok a véleményekre. :) :)
Ajánlom mindenkinek, aki írt az előzőhöz vagy bármelyik másikhoz. :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

A mellkasára hajtottam a fejem és felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy! – suttogta. – Ámbár kissé kócos.
- Háh! – húztam fel az orrom sértődötten. – Te csináltad…
- Tudod, hogy nem kellett volna. Elragadtattuk magunkat. – a tekintetét a plafonra szegezte.
- Tudod, nem hatnak meg különösebben az erkölcsi normák. Nem hinném, hogy ránk vonatkoznak. Sosem voltam hívő. – az ujjammal a mellkasán köröztem. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó lenne, ha velem maradhatnál. – sóhajtott fel.
- Aro biztosan örülne nekem…
- Nem, nem semmiképpen sem. – rázta a fejét, felült és elkezdet felöltözni.
- Miért? Miért ne lehetnék Volturi tag? – néztem, ahogy felveszi az ingjét.
- Mert, ha egyszer belépsz többé nem mehetsz el. – fordult felém. – Aroé leszel és ő nem enged el, inkább megöl. Nem lesz szabad akaratod, csak egy báb leszel a sakktáblán. Ha szerencséd van, akkor futó, bástya vagy huszár, de ha nincs csak egy gyalog.
- Te mi vagy Aro sakktábláján? – kérdeztem mosolyogva.
- Talán futó… Mert erős vagyok és mindig futkosok valamilyen vámpír miatt. - nevetett. – De amit mondtam az nem vicc, teljesen igaz.
- Ez szörnyű! Nem tudnál elszökni velem? Csak mi ketten, olyan jó lenne.
- Azzal veszélybe sodornálak. Megkeresnének és megölnének mindkettőnket.
- Már majdnem Rómeó és Júlia… - sóhajtottam fel. – Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm.
Elkezdtem én is felvenni a ruhám, Alec segített begombolni, majd visszamentünk a többiekhez.

Mikor kiléptünk a fogadóból hangos sikoltozások ütötték meg a fülünk.
- Mi lehet ez? – kérdeztem a szerelmem.
- Remélem nem az, amire gondolok.
- Alec! Alec! – kiabálta valaki a hátunk mögül. Demetri közelített felénk emberi tempóban.
- Mi történt Dem? – kérdezte a kedvesem.
- Vérfarkasok…
- Micsoda? – kérdeztem ijedten. – De én úgy tudtam, hogy mindet megölte a Volturi évszázadokkal korábban.
- De legalább nem az amire gondoltam. Mi is úgy tudtuk, hogy mindegyikkel végeztünk. Hányan vannak?
- Csak öten. De nem tudunk mit tenni. Nincsenek nálunk a tőrök, kedvükre ölnek. Heidi visszarohant értük. Félix pedig szól a Mesternek. Egyelőre ennyit tehetünk.
- Hol vannak?
- A főtéren, farkas alakban, nem nehéz őket eltéveszteni.
- Demetri te jól vagy? – most vettem észre a megszabdalt köpenyét.
- Rendben vagyok, csak a köpenyem bánta a találkozást a farkassal.

- Lucy, - fordult felém Alec. – neked el kell menned, még az előtt, hogy elvenni az emberek látását.
- Nem hagylak itt! – ragadtam meg a karját. - Veszélyben leszel. Mi van, ha bajod esik?
- Nem lesz gond, de neked biztonságban kell lenned. – az arcomra tette a kezét. – Inkább önként lemondok rólad, mint, hogy elragadjanak tőlem. – és megcsókolt, búcsúcsók volt, örökre szóló búcsúcsók. – Felejtsd el! – suttogta a fülembe. – Kérlek, próbáld meg! Isten veled Lucy.
- Alec! – suttogtam, de egyre távolodott tőlem. Amikor már nem láttam rohanni kezdtem.

Elértem a kaput, amikor minden ember összeesett mellettem. A kapu előtt megálltam, nem tudtam tovább menni. Nem hagyhatom itt. Majd megláttam, hogy a kapun kívülről közeledik valami, négykézláb jár. Egy vérfarkas. Bizonyításként el is vonyította magát.
Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem valami puhába, ami felmordult. Ijedten néztem hátra és felsikoltottam.
A vérfarkas foga pár centire hibázta el a nyakam. Gyorsan körbenéztem és berohantam az egyik utcácskába.
Óvatosan kellett futnom nehogy rálépjek valamelyik emberre. Majd végre túljutottam az ájult emberekkel teli utcán. Egy nagy téren találtam magam, ahol több vámpír is harcolt. Egy pár idegen és Alec Demetrivel. Az öt már nem igazán volt pontos szám, kb. a duplája, ha nem a háromszorosa lett mostanra a vérfarkasok száma.

Meghallottam az üldözőm dongó lépteit, szembefordultam vele.
- Lucyke kapd el! – kiáltotta Demetri és felém dobott egy ezüst tőrt. Pontos volt, felnyújtottam a kezem és megragadtam a markolatát. A vérfarkas rám akarta vetni magát, de én egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt.
A lábaim elé esett és visszaváltozott. Külsőre egy átlagos ember volt, leszámítva két régi harapás nyomot a jobb kezén. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán húsz éves.
A kezemben lévő ezüsttőrről csöpögött a vér. Én öltem meg… Megöltem egy embert… Lehet, hogy nem is akarta ezt, csak megtámadták és megharapták. Lehet, hogy egy ártatlan fiú volt, nagy álmokkal, esetleg még nagyobb tettek vártak rá. Már nem tudtam úgy szorítani a vértől csúszós tőrt, így az kieset a kezemből, hármat koppant a macskakövön, majd nyugodtan feküdt rajta tovább. Elvégezte a dolgát, így megpihenhetett.
Lenéztem rá, és megláttam a belevésett nevet. Alec. Vörösen csillogtak a betűk a vértől. Ijedten néztem körbe, ha nálam van a tőre, akkor ő védtelen.
Megtaláltam, a földön feküdt felette egy nagy vérfarkas csattogtatta a fogait, próbálta magáról lelökni a fenevadat, de nem ment neki. Túl erős volt.
Aztán felemelte a mancsát a farkas és lecsapott rá. Ruha szakadás, majd egy furcsa hang, mintha sziklát vagy valami még keményebbet vágnának szét.
- Ne! – kiáltottam. Felkaptam a tőrt és elhajítottam. Beleállt az állat mancsába, ami újra lecsapni készült.
Vonyítva szaladt el onnan, de Alec nem mozdult. Az ereje is elmúlt, így az emberek kezdtek ébredezni.

Oda akartam rohanni, de Demetri átfogta a derekam.
- Nem mehetsz oda! – rángatott be az egyik sikátorba.
- Meghalt? Látnom kell, mi van vele. Engedj el! – kapálóztam.
- Rendben fog jönni. Csak kell neki egy kis idő.
- És az emberek? Meglátják.
- Félix és Jane már bevitték a palotába.
- Látnom kell, Demetri. Muszáj! – ragadtam meg a karját. – Vigyél el oda!
- Nem tehetem, Lucyke. Ha bemész a Volturihoz nem tudom biztosítani, hogy ki is jössz onnan. Ha Jane megtudja ki vagy… - rázta a fejét szomorúan.
- Nem érdekel. Vele kell most lennem.
- Most haza kell menned. Alec megnyúzna, ha odavinnélek. Rendbe fog jönni. Ennyivel kell beérned. Ne sodord magad veszélybe, tedd meg érte. Azt akarná, hogy haza menj. – eleresztettem a karját és lemondóan bólintottam.
- Rendben, hazamegyek. De ha London felé jártok nézettek be. – megöleltem Demetrit. – Mindent köszönök! – azzal elmentem vissza Angliába. Amint kiértem Volterrából eleredtek a könnyeim. Talán sosem látom többé...

15. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok és hoztam a fejit is.
Remélem tetszik! :) Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Demetri szemszöge)

Aleckel egymás mellett futottunk az erdőben. Már érezni lehetett a füst csípős szagát. Egy vámpírt égettek el. Jól megjárta szegény. Persze, ha a román vagy valami idegen klánhoz tartozott, akkor nem sajnálom.
Alec rám nézett, már én is éreztem miért. A húga és Renata illata csapta meg az orrunkat. Gyorsabb tempóra váltott, aggódott. Alig tudtam mellette futni, annyira beindult.
Mikor kiértünk a tisztásra a legbizarrabb látvány fogadott minket.
Jane a tűz előtt térdelt és a kezébe temette az arcát, mint aki sír. Renata pedig tőle nem messze jajveszékelt.
- Mi történt? – kérdezte Alec és odasétált a húgához, hogy felsegítse.
- Elkéstünk… - suttogta az sírós hangon és a bátyja vállába temette az arcát. – Alec vége van… Meghalt… Megölték a románok…
- De kit? – kérdeztem értetlenül. - Ugye nem Félix? Sehol se találtam. Ugye nem?
- Didyme… - suttogta Renata. Alec hátratántorodott, mint akit jó erősen meglöktek. Neki támaszkodott egy fának, hogy ne essen el. Én reménykedve néztem a nőre, hátha a következő pillanatban felkiált, hogy: Háhá, bevettétek. Egy román betolakodó volt, de már vége neki.
De nem jött a felkiáltás.
- Didyme… - suttogta Alec. Majd hirtelen Renata elé rohant és megragadta a nő grabancát. – Ez biztos? Biztos, hogy Didyme? – de a lány csak pislogott meglepetten. - Szólalj már meg! – kiabálta.
- Alec! Nyugodj meg! – odamentem és lefejtettem a kétségbe esett nőről. – Ettől nem lesz jobb.
- Aro ideküldött minket, mert összeveszett Didymevel, ő pedig elrohant. Utána küldött minket, hogy figyeljünk rá, nehogy baja essen. De elkéstünk… Mire ideértünk, már csak az elrohanó Stefant és Vladimírt láttuk. – magyarázta Jane. Odasétált a bátyjához és a vállára tette a kezét. – Sajnálom! – suttogta, majd megölelte.
Valami nem stimmelt nekem. Nem éreztem a románok szagát és nyomot se láttam sehol. Majd képzeletben a homlokomra csaptam. Stefan itt volt, vagyis eltűntette a nyomokat. A román klán egyik fő muftija, Stefan, különleges képességgel bír, el tud tüntetni minden nyomot. Így senki se tudja megtalálni. Még én sem. A világ legjobb nyomkövetője sem.
A másik főnök Vladimír, neki nincs különleges ereje, legalábbis én nem tudok róla. De agyafúrt egy fickó és emellett szemét, hatalomra vágyó is.

- Gyere Renata! – szólalt meg Jane hirtelen. – Menjünk, mondjuk el a Mesternek ezt a szomorú hírt. Ti nem jöttök? – nézett ránk.
- Nem, mi még maradunk. – mondtam.
- Vigyázz rá, kérlek. – nézett rám Jane. Bólintottam. A két lány futásnak eredt Volterra felé.

Aleckel még pár percig csak álltunk a tisztáson. Odamentem a tűzhöz, ami már csak parázslott. Megkapargattam egy bottal. A hamu között megtaláltam Didyme Volturi nyakláncát. Tűzforró volt, de a hideg bőrömtől, pillanatok alatt lehűlt.
Odavittem Alecnek. De ő csak ránézett a kezemre, majd felállt és visszaindult Volterrába. Nem rohant, csak sétált. Zsebre tettem a láncot, majd utána iramodtam.
Tudom, hogy mélyen belül borzasztóan érzi magát és szokásához híven magát is hibáztatja.
Pedig nem volt hibás, senki se volt az. Véletlen balszerencse volt. Rosszkor volt rossz helyen. Bármelyikünk lehetett volna a helyében.
A románok kegyetlen gyilkosok, aljas egy népség. Itt várhattak a megfelelő prédára és pont egy fontos volturis jött nekik össze. Biztosan nagyon büszkék magukra.

Beértünk az emberek tömegébe. Megkerestük Heidiéket, már Félix is velük volt.
- Azt hittük baj van, hogy ilyen sokáig maradtok. – virult ki a nagydarab srác arca.
- Baj az van… - mondtam, majd Alecre néztem, hátha szeretné folytatni, de ő csak állt mellettem és a távolba meredt.
- Mi történt? – kérdezte Heidi bátortalanul.
- Didyme… - elszorult a torkom, de be akartam fejezni, így egy nagy levegőt vettem és kimondtam. – Didyme meghalt.
Heidi a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikítását.
- De mi… mi… hogyan történt? – kérdezte Félix.
Elmeséltem mindent, hogy hogyan találtuk meg Janeket és a hamuba talált nyakláncról is beszámoltam.
Mindenki Alecre kapta a tekintetét. Mindannyian tudtuk, hogy őt viseli meg a legjobban, mert ő állt hozzá legközelebb.
Lucy odalépett hozzá és átölelte. A fiú erőtlenül viszonozta a gesztust. Pár percig ölelkezve álltak, majd megfogta a kezét és elvezette tőlünk őt.
- Majd visszahozom! – vízhangzott Lucy hangja a fejemben. Annyira meglepett, hogy ugrottam egyet. Majd észrevettem, hogy nem csak én jártam így, a többiek is hallhatták az arcukból ítélve. A távolodó kettősre néztem, akik innen nézve átlagos fiataloknak tűntek. Közben pedig ők lehettek a világ legfurcsább párja, még a vámpírok között is.

Heidi átölelt és sírni kezdet. Egészen jól tartotta magát, hogy kibírta addig, amíg itt volt Alec. Nem volt feltűnő ebben a tömegben, mert halkan sírt a nagy ricsajhoz képest. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát, hátha le tudom nyugtatni. Pár perc múlva végül alábbhagyott, bár könnyei nem voltak, mégis eléggé fájdalmas volt így látni.

Ekkor ugrott be valami, ami akkor ott fel sem tűnt.
Lucy tud sírni! Könnyekkel tud sírni, igazi könnyekkel. Utánuk néztem, de már nem láttam a furcsa párost. Na, nem baj, majd megkérdezem, ha visszatérnek.

(Lucy szemszöge)

Üzentem nekik az elméjükön keresztül. Hirtelen mind a hárman megijedtek, amitől elmosolyodtam, majd ránéztem Alecre és a mosolyom rögtön lefagyott az arcomról.
Hát, én már nem ismerhetlek meg Didyme! – néztem fel az égre.

Bevezettem Alecet egy panzióba. Nem éppen a legjobb, de a beszélgetéshez megteszi.
Kivettem egy szobát, pénz nem volt nálam, de még jól emlékeztem apám egyik régi barátjának erejére. Manipulálás. Régen használtam, utoljára akkor, amikor kicsi voltam és akartam valamit. Most elővettem.
Így nem kellett fizetnem a szobáért, a panzió tulaja önként adta ki nekünk.
Felvezettem Alecet a szobába, majd leültettem az ágyra.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte.
- Beszélgetni.
- Jól vagyok!
- Igen, tudom. – a vállára hajtottam a fejem. – Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. - Elmosolyodott. – Tudom mit érzel.
- Mégis honnan?
- Három napja vesztettem el valakit. Egy embert, aki közel állt a szívemhez. Olyan volt nekem, mint a nagyapám…
- Mi történt?
- Az emberek olyan törékenyek… - suttogtam. – Szívrohamban halt meg. Az egyik percben még boldogan nevetgélt és azt mesélte, hogy a régen meghalt feleségével hogyan jöttek össze… Majd a következőben lefordult a székről… Annyiszor hallottam a sztorit, hogy már untam, de most már többé nem fogom hallani, pedig úgy szeretném még, legalább egyszer. Nem lehetett megmenteni… Szóval igen, tudom milyen érzés. Két nap múlva lesz a temetése… De, ami elmúlt az elmúlt. Most még fáj, de majd jobb lesz. Tudom, hogy sosem fog teljesen elmúlni, de jobb lesz…
Az ágyon ült, én pedig letérdeltem elé, a fejem a lábára hajtottam. Egy darabig csak nézett, majd elkezdte simogatni a hajam.
- Sajnálom! – suttogta.
- Én is sajnálom! – felálltam és az ölébe ültem, már amennyire engedte a ruhám. Megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.