6.fejezet

(Alec szemszöge, 2 hónappal később)

Aro hívatott, így megint a nagyterem felé vettem az irányt. Szokás szerint megint felragyogott a szeme, mikor beléptem. Ezzel egyidejűleg Caius pedig megforgatta a szemeit. Hát igen, nem vagyok a kedvence.
- Alec! Olyan jó újra látni.
- Mester! – hajoltam meg.
- Hallottam Didyme már beszélt veled a kinevezésről. Remélem örülsz neki.
- Nagyon megtisztelő! – egy mosoly volt a válasza.
- Nos, megint lenne egy feladatod Didyme, Demetri és te elmentek Brazíliába. Lenne ott két vámpír, akit szívesen látnék a csapatomban. Pontosabban még csak az egyik vámpír, a másikra drága barátom, Eleazar hívta fel a figyelmem. A fiú, vagyis a vámpír egy másik klán tagja, nem kell mondanom, hogyha nem akarják engedni mi dolgod, igaz?
- Igaz, mester. Idehozzuk mindkettőt. – meghajoltam és kimentem. Demetri és Didyme már várt rám.

- Akkor induljunk, fiúk. – mosolygott Didyme, majd a csatorna felé vezetett minket.
Kiérve a városból rohanni kezdtünk. Éles kanyarokat vettünk, befutottunk az erdőbe, hogy ne vegyenek észre.

Brazíliába érve Demetri egy sűrű erdőbe vezetett minket. Ha nem lennék vámpír, biztosan hanyatt homlok menekülnék kifelé. Emberi szemmel az orrunk hegyéig se látnák.
Nem kellett sokáig keresgélnünk, két fiú és egy lány jelent meg előttünk.
- Ki jár erre? – kérdezte az idősebbik srác.
- A Volturi! – válaszolta Didyme. – Alec, Demetri és én, Didyme Volturi.
- A Volturi? – lepődött meg a fiatalabbik, majd valami furcsa izgalom jelent meg a szemében, mintha már évek óta csak erre várna. A lány a fiatalabbik arcát fürkészte. Remélem azért a srácért jöttünk, mert akkor könnyű lesz.
- Mit akar itt a Volturi? – kérdezte az idősebbik.
- Elvinni magunkkal Robint, ha persze ő is szeretné. – a fiatal arca felragyogott, majd a lányra nézett és lesütötte a szemét. – Nos? Robin mit mondasz? Eljössz velünk Volterrába vagy itt maradsz ebben… ebben az erdőben? – Didyme undorodva nézett körül.
Robin a két társa arcát fürkészte. Igent szeretett volna mondani, de visszatartotta, hogy el kell hagynia a társait.
Demetri mozgolódni kezdet mellettem.
- Nem érünk rá egésznap. – morogta.
Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Didyme. Folyamatosan a srácot nézte, próbálta vele felvenni a szemkontaktus, de mindig kitért előle.
- Robin, csak rajtad múlik hogyan döntesz. – mondta a másik fiú.
- Találkozzunk még! – kontrázta a lány, bár érezni lehetett a hangján, hogy maga se hisz benne. – Mindig is erre vágytál, és most itt az alkalom ne szalaszd el miattunk.
- Veletek megyek! – mondta a fiú, majd átölelte mindkét társát.
- Rendben van! – mosolygott Didyme. – Akkor induljunk, van még egy kis dolgunk.

- Mégis mi? – kérdezte pár perc múlva, mikor már nem láthatta a régi barátait.
- Elrabolni a kormányzó lányát. – mondta Didyme, majd futásnak eredt. Robin lefagyott. Megállt és nem mozdult.
- Elrabolni? – motyogta maga előtt.
- Ő is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy válasszon. Didyme csak nem jó szót használt. – mondtam.
- Alec, Robin gyertek! – fordult vissza Didyme. Mindketten futásnak eredtünk.

(Lucy szemszöge)

A Cloud ház nappaliában ültem, teát szürcsölve. Anya és Adam anyukája kedvesen társalogtak. Én csak a teámra figyeltem, hogy minél hamarabb és undor nélkül leöntsem a torkomon. Éreztem magamon Adam fürkésző pillantását. Minden mozdulatomat leste.
- Ha nem bánják, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – tettem le a csészémet.
Kisétáltam, majd léptek halk zaja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, azt hiszi nem hallom. Amíg kiértem az udvarra csöndesen követett. Párpercig még várt, lehajoltam az udvaron lévő tóhoz. Felém lépett és visszatükröződött a vízben. Percekig csak ott állt felettem. Bele kellene néznem a gondolataiba, de az illetlenség lenne. Adok még neki egy kis időt.
- Lucy! – felálltam és szembefordultam vele.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Szereted azt a fiút, igaz?
- Milyen fiút? – kérdeztem értetlenül.
- Akivel a bálon táncoltál. Akit előtte se láttam soha, és azóta se. Szereted?
- Ó! Az a fiú. – Szeretem! Gondoltam magamban, de nem mondhattam ki. Megbántanám. – Már elment és nem jön vissza. Így hát lényegtelen mit érzek.
- De ez nem válasz a kérdésemre. - makacskodott.
- Pedig meg kell elégedned ennyivel. Most ha megbocsájtasz... – indultam volna el, de elkapta a kezem. Ijedten húztam ki a kezéből, nem volt rajtam kesztyű.
- Mi? – értetlenkedet. – Jéghideg a kezed, ha nem hidegebb.
- Hideg van. – válaszoltam zavartan. Az arcomat fürkészte, lesütöttem a szemem.
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte óvatosan. Óh, ha azt tudnád.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan.
- Lucy?
- Lehet nekem is magánéletem vagy tévedek? Szállj le rólam! Örökre! – vágtam rá gúnyosan, mérgesen. Ijedten kaptam a kezem a szám elé. – Sajnálom, nem akartalak… - nem hagyta befejezni. Ott hagyott a tó mellett. A szemében mérhetetlen nagy bánattal. – Adam! – nyúltam utána, de hátra se nézett. Besétált, én pedig sírva zuhantam a földre.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, felálltam, letöröltem a könnyeim és visszamentem.
- Azt hittük már nem is jössz vissza. – mondta Mrs. Cloud.
- Csak ki kellett szellőztetnem a fejem. – Adamre néztem, próbáltam mosolyogni, de elfordult. Lefagyott a mosoly az arcomról. A két nőnek is feltűnt az előbbi, de nem szóltak egy szót se.
Negyed óra múlva aztán anya elköszönt és hazamentünk.

- Mi történt? – kérdezte útközben.
- Megfogta a kezem és észrevettem, hogy hideg.
- Mit mondtál neki?
- Megsértettem, nem fog kérdezősködni. Haragszik rám. – anya átölelt majd beléptünk az ajtón.

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Viktoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.

5. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! Tudom csúsztam kicsit, bocsánat érte.
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még pár percig ott álltam majd megfordultam. Chriss szorosan mögöttem lépkedett, de egy szót sem szólt.
Neszezést hallottunk, majd egy ismerős illat, apa. Kifordult a sarkon, nem volt túl jó kedvében. Megálltam előtte.
- Apa! – szóltam, egy kicsit megremegett a hangom.
- Hol voltatok? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Az erdőben. – felelte Chriss.
- Utána mentem! – suttogtam. – De itt hagyott… - egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, hiszen nem mondtam ki, de gondoltam felfogod, hogy nem találkozhatsz vele. – emelte fel a hangját.
- Már úgy is mindegy! - sütöttem le a szemem.
- Lucy! A volturiban csakis aljas gyilkosok vannak. Aki olyat tesz, ami nekik nem tetszik, azt pedig szépen elteszik az útból. Maguk közé akarnak állítani, hogy belőled is lelketlen szörnyeteget faragjanak. – nem szóltam, csak tele lett a szemem könnyel. - Menjünk haza! – mondta komoran, majd megfordult.

Amikor hazaértünk, én azonnal felrohantam. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de apa megállította, hogy időre van szükségem. Sírva dőltem az ágyamra, majd elaludtam.
Csak pár óra múlva hangos kiabálásra ébredtem fel.

- Miért kellett vele így beszélni? – kérdezte Chriss.
- Mert azt akarom, hogy teljesen elfelejtse azt a fiút. Hogy megutálja, és ne keresse.
- Az nem számít igaz, hogy ő mit akar. – éreztem az undort Chriss hangjában, ahogy apával beszélt.
- Az egy aljas gyilkos! Semmi több!
- Igen? Mi jogod ítélkezni te szentfazék? Mi jogod? Ha Lucy tudná miket tettél… - hangos csattanás hallatszott. Gondolom falnak nyomta a bátyámat. – Igen, James mindent elmondott, amikor itt járt. És én is elmo…
- Fenyegetsz, drága fiam? – morogta apa.
- Fogadni mernék, hogy az a fiú százszor jobb nálad. – nem ijedt meg apa viselkedésétől, én viszont a szomszéd szobában annál inkább.
- Ne hergelj!
- Ha ő egy aljas gyilkos, akkor te is az vagy. És mellette még hazug is, aki a saját lányát áltatja. Undorító vagy! – csattanás. Azt hiszem apa felpofozta Chrisst. – Ha Lucy nem lenne, már rég a világ másik végén lennék, azért imádkozva, hogy rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrain.
- Nem volt elég, ami kaptál? Kérsz még?
- Engem nem tudsz megijeszteni. Nem félek tőled.
- Pedig egy aljas gyilkos vagyok, nem igaz? – gúnyolódott apa.
- Rohadj meg! – kicsapódott az ajtó, majd egy másik csattanás a bejárati ajtón. Chriss megint elrohant.

Mi volt ez a vita? Miről nem tudok? Aljas gyilkos? Hogy mert Chriss így beszélni apával? Mi ez az egész? Ki kell derítenem!

(Alec szemszöge)

Már két napja visszaértünk. Az első, amit kaptam egy jókora letolás Caiustól, amiért nem a feladatra figyeltem.
Kopogás nélkül a húgom viharzott be.
- Kopogni luxus? – morgolódtam.
- Még mindig azon a buta lányon jár az eszed? Felejtsd már el! Sokkal fontosabb dolgaink vannak.
- Azt én döntöm el, hogy min vagy kin jár az eszem. Semmi közöd hozzá. Amúgy meg nem is ismered, szóval ne ítélkezz.
- Caiusnak igaza van! Abban is igaza volt, hogy meg akart büntetni. Akkor biztosan elfelejted azt a lányt. Nem méltó hozzád! Biztos, hogy nincs neki semmi különleges képessége. Az ilyeneknek nincs. Csakis azért kezdett veled, mert lerí rólad, hogy a Volturiba tartozol, ki akart használni, hogy ide bekerüljön.
- Na, ezt most hagyd abba! – kiáltottam rá. – Takarodj ki a szobámból!
Vérig sértve kivonult és becsapta az ajtót, de úgy, hogy leomlott a vakolat.

Demetrivel a szokásos őrjáratunkról tértünk vissza, amikor szembejött Jane.
- Demetri! – mondta utálatosan. – Alec! – még utálatosabban, ha ez lehetséges.
- Jane! – köszöntem vissza hasonló hangnemben. Bár tőlem közel se volt, olyan hihető, mit tőle.

- Még mindig haragszik rád? – tett fel egy költői kérdést Dem.
- És a poén csak az, hogy nincs is joga hozzá. Nekem kellene rá dühösnek lennem, mert sértegette Lucyt. De nem, ő az, mert kizavartam a szobámból.
Jane hercegnő kérése, vagyis követelése nem teljesült és most vérig van sértve. Hogy lehet valaki ilyen utálatos szipirtyó? Én mindent, tényleg mindent elnéztem neki, mert a testvérem és így gondoltam helyesnek, de ez már nem mehet, így tovább.
Én komolyan nem sokra vagyok attól, hogy teljesen megutáljam, ahogy mindenki más a kastélyban. Aron kívül szereti még valaki?
- Hát… nem, nem hiszem. Én biztos nem.
- Csak tudnám mire jó ez neki? Ez az állandó gonoszkodás. Majdnem meghalt, erre ahelyett, hogy jobb emberré válna, inkább rosszabb lesz. Nem tudom meddig bírom még elviselni a nyavalygását.
Azt hiszi magáról, hogy felsőbb rendű. Ahogy fentebb áll az embereknél, de még a vámpíroknál, még nálunk Volturisoknál is.
- Ez azért nem igaz. Téged a saját szintjéhez igazít.
- Dehogyis, én is csak egy „alattvaló” vagyok. – mondtam gúnyosan. – Most felmegyek a szobámba, rendben? - de Demetri elnézett mellettem. Megfordultam, és láttam, amint Heidi virágokat ültet az udvaron. Felsóhajtottam. – Jaj, Demetri! Te vadbarom! – de nem hallotta meg, annyira belemerült a látványba. – Menj már oda! – löktem meg.
- Dehogy megyek! – eszmélt fel.
- Ha nem próbálkozol, sosem lesz semmi.
- Majd máskor! Egy alkalmas pillanatban.
- Ennél alkalmasabb sosem lesz. – ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy amit nem akar arra lehetetlen rávenni. Így hát sóhajtva felmentem a szobámba, ott hagyva az udvar közepén, hátha közönség nélkül cselekszik. Hát… nem, megijedt és ő is felindult a szobájába.

4. fejezet

Sziasztok!

Itt az fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Puszi! Jó olvasást! :)

(Alec szemszöge)

Csak rohantam, nem néztem hová. Már régen kiértem a városból. A többiek eddig csendben követtek, de most Dem utánam kiáltott.
- Állj már meg, te átkozott! – üvöltötte sokadszorra. Lefékeztem, ő is megállt, de a többiek elrohantak mellettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Alec, muszáj beszélnünk… Az a lány…
- Nincs vele semmi! – mondtam komoran, de a földet bámultam.
- Tényleg gyönyörű volt! És biztosan nagyon kedves is.
- Igen, és pont ezért van igaza Tomnak. – néztem fel Demetrire. Aki csak meglepetten pislogott. Amitől átsuhant egy gyenge mosoly az arcomon. – Engem Aro sosem engedne el, ezt mind tudjuk. Ő pedig nem jöhet a Volturihoz. Azt nem szabad engednem. És most légy szíves ejtsük a témát.
- Rendben! – bólintott. – Akkor menjük Félixék után. – de valami neszezés jött a fák közül. Mindketten leguggoltunk harcra készen…

(Lucy szemszöge)

Apa még mindig a kezében tartott és nem akart elengedni. Félt, hogy utána rohanok. De nem tettem volna, hiszen itt hagyott, pedig többen voltak. Magával vihetett volna. Még mindig folyt a könnyem.
Chriss sétált ki, felvetette a földön lévő maszkot. Nézte egy darabig, majd mellém sétált és odaadta.
- Haza akarok menni! – mondtam és kitéptem magam apa kezei közül.
- Rendben! Szólok anyátoknak. – mondta, majd elindult befelé.
Én pedig végig sétáltam az utcán. Chrissel a nyomomban.
- Ugye tudod ki volt ez? – kérdezte. Hátrafordult és felhúztam a szemöldököm.
- Egy vámpír! Apu ismeri.
- Nagyon jól ismeri! – emelte a fel a hangját Chriss. – Bele se gondoltál, hogy a fekete köpeny, az, hogy azt hiszik nekik mindent lehet, kikre jellemző, igaz?
- Ne üvöltözz velem az utcán! – kiáltottam rá.
- Semmit se tudsz! Buta vagy!
- Buta vagy te! – kontráztam mérgesen, majd felpofoztam. Meglepődött, de nem ütött vissza, pedig vártam.
- Bocsáss meg! – suttogta. Megöleltem.
- Te bocsáss meg nekem. Nem kellett volna megütnöm.
- Az térített észhez! – mondta mosolyogva.
- Te tudod ki volt? – kérdeztem. Pár pillanat múlva bólintott. – Ki?
- Egy volturis! – suttogta alig halhatóan.
- Az nem lehet! – ráztam meg a fejem és hátráltam. - Nem! – kiáltottam, majd elrohantam…

(Tom szemszöge)

Megkerestem Krissit. Nem volt nehéz, idegesen figyelte az ajtókat.
- Tom! – rohant felém. – Hol van Lucy? És Chriss?
- Jól vannak! Elindultak hazafelé. Gyere menjünk mi is!
- Úgy illik, hogy elköszönünk. – mondta azzal odasiklott Cloudékhoz.

- Sajnos mennünk kell! – értem oda én is.
- Ilyen korán? De hát miért?
- A lányom rosszul lett!
- Ó, remélem semmi komoly!
- További jó szórakozást! És gratulálunk! – pukedlizett Krissi. Összeszedtük Ericet, majd kisuhantunk.
Elindultunk haza. Beléptünk, de csend volt. Felrohantam a lépcsőn.
- Lucy! Chriss! – kiabáltam. Krissi hasonlóképp odalent. – Az a mocsok rohadék! Csak kerüljön a kezem közé! – kiviharzottam az utcára.
- Hová mész Tom? – szólt utánam Krissi.
- Csak maradj itthon! – az erdő felé kezdtem elrohanni.

(Demetri szemszöge)

Harci pózban guggoltunk, amikor kiáltásokat hallottunk.
- Lucy, állj már meg! – hangzott többször. Alec felengedett, de nem mozdult továbbra sem.
Az a lány, akivel táncolt jelent meg előttünk.
Öröm, félem, majd végül harang látszott a szemén.
- Miért jöttél? – nézett Alecre.
- Én nem értelek! – közben megjelent a kiabáló fiú is.
- Már tudom mi vagy. Szóval ki vele! Miért jött ide négy volturis?
- Menjünk Demetri! – intett nekem, majd megfordult.
- Ne merészelj itt hagyni válasz nélkül! – dobbantott mérgesen a lány.
- Miért ne? Ki vagy te, hogy meg mondd mit tegyek? – fordult vissza Alec mérgesen.
- És te? Te ki vagy? Hogy csak úgy játszadozol velem? Hmm? Aztán meg szó nélkül ott hagysz? Ki vagy te?
- Azt mondtad tudod!
- Tudom mi vagy. De azt nem, hogy ki. – mondta halkabban.
- Nem is fogod megtudni. Tőlem biztosan nem! – fordult meg újra Alec, hogy távozzon.
- Akkor majd megkérdezem Arot!
- Nem! Csak azt nem! Nem jöhetsz el Volterrába.
- Miért nem?
- Nem neked való hely! Nem és kész!
- Nem is ismerlek, mégis utállak. – lépett közelebb Lucy.
- Jól teszed! – most Alec lépett egyet előrébb.
- Nem akarlak többé látni. – újra a lány.
- Rajtam nem fog múlni. – újra Alec.
- Ne gyere többet! – megint Lucy.
- Nem fogok! – és egymás elé értek.
- Szemétláda!
- Hisztis liba! – megcsókolta Lucyt, aki nem ellenkezett. Halkan felkuncogtam mögöttük.
A fiú pedig leesett állal figyelt. Nem tudott megszólalni. Amin megint csak nevetnem kellett.
- Itt most vége! – suttogta Alec.
- Vége! – ismételte Lucy.
- Esküszöm, nem látsz többé! – még egy puszit nyomott a lány arcára, majd ellépett tőle.
Megfordult és elrohant.
- Hát… A viszontlátásra! – vigyorogtam rá Alec szerelmére. – Egyébként Demetrinek hívnak! – hajoltam meg.
- Gyere már te, fajankó! – hallottam meg Heidi kiáltását.
- Jövök már, jövök! Szerintem találkozzunk még, Alec barátunk bármit is ígért. – azzal megfordultam és az erdőbe vetettem magam.