Szülinap!

Sziasztok! :)

Ma van a szülinapom, és ezért nem hoztam fejit. Mert nem volt időm írni az utóbbi napokban, vagy nem voltam olyan állapotba(és itt nem a berúgásra gondolok, mielőtt valaki valami rosszra gondolna :D, csak a fáradságra).
Szóval sajnálom! Ne haragudjatok! :)

Kellemes napot! :)
Puszi: Szilvi:)

23. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új! :) Jó olvasást hozzá. Köszönöm a hozzászólásokat és Alice Cullennek(Boginak) küldöm a fejezetet a nagy visszatérésére. :D :)

Sziasztok! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül Demetri kérésére Heidi után mentem és beszéltem vele. Elmondtam neki, hogy Dem nem akarta megsérteni, és, hogy gyönyörűnek tartja, nagyon kedveli, de csak mint barátot. Hazudtam a legjobb barátomért. De legalább kibékültek.
Most éppen Chelsea szobájához tartok. Azóta nem beszéltem vele, hogy el akarta venni a fájdalmam.
Bekopogtam és halk, meggyötört hang szólt ki, hogy szabad. Benyitottam. Chelsea gyanakvó, óvatos pillantással nézett rám. Amit teljesen megértettem a legutóbbi találkozásunkkor, ugyanis rátámadtam.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia! Miben segíthetek? – jött a kimért válasz.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, amit múltkor tettem. Én… nem akartalak bántani, elragadtattam magam. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Meg. – suttogta és átölelt. – De nem csak ezért jöttél igaz?
- Azt mondtad tudsz segíteni…
- Mégis lemondasz a Didyméhez kötő érzelmekről? – kérdezte meglepetten.
- Nem.
- Hát akkor?
- Szerelmes vagyok, de olyasvalakibe, akibe nem lehet. És ezt már nem bírom elviselni.
- Értem, szóval azt szeretnéd, ha ezt a köteléket szakítanám el. – bólintott mindent-tudóan.
- Nem, nem teljesen. Nem akarom, hogy teljesen elmúljon, az amit iránta érzek. Csak legyen gyenge… gyengébb. Megteszed nekem?
- Igen.
- Köszönöm.
- Rendben! – suttogta. – Ha nem haragszol gyorsan csinálom, hogy hamar túl legyél rajta. - leültetett az ágyra és lehunyta a szemét. Pár pillanatig nem éreztem semmit. Majd az érzelmeim mind a felszínre törtek, összeszorítottam a fogam és a szemeim. A fájdalom Didyme miatt, a Volturi iránti elkötelezettség, a barátság, a testvéri szeretett, és végül a szerelem. Majd éreztem, hogy egyre kevésbé fontos. Először reflexszerűen belekapaszkodtam az érzésbe.
- Ne ellenkezz! – utasított Chelsea.
Elengedtem hát, s éreztem, hogy egyre távolodik, de egyre kevésbé figyelek rá. Már nem érdekelt. Egy kicsit még bennem volt, de a többi érzelem elnyomta. Lucy neve már semmit sem jelentett nekem, csak egy régi ismerős, akit elfelejthetek.

(Chelsea szemszöge)

Miután végeztem Aleckel lementem a Mesterhez, elmondani neki a fejleményeket. Egyedül volt bent. Még Renata sem volt, végül is itt a Volturi kastélyának gyomrában nem eshetett baja. Mosolyogva fogadott, mint mindig.
- Mester – hajoltam meg, amint beléptem.
- Chelsea drágám. Miben segíthetek?
- Jó híreket hoztam… Alecről.
- Óh! Lássuk hát! – mohó fény villant a szemében, ahogy nyúlt a kezem felé.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy kisfiú, aki nyúl az új játékáért. Felnevetett a hasonlaton.
Majd tovább nézelődött.
- Ez tetszik. – suttogta. – Nagyon jó hír. Ügyes vagy, újra bizonyítottad rátermettségedet.
Elégedettség töltötte el a szívem, megint jó munkát végezetem.
- De van itt valami… - suttogtam. – Olyan erős érzelmek kötötték a lányhoz, hogyha újra találkoznak, lehet, hogy nem tudom elnyomni.
- Nem hinném, hogy Lucy keresni fogja. Ha mégis hát őt is idekötjük. Hasznunkra lehetne…

(Lucy szemszöge)

Hogy tehette ezt velem? Már két napja ezen rágódom.
- Most mi lesz, Lu? – kérdezte Chriss.
- Gondolom te Jamesékkel akarsz tartani. – néztem a bátyámra.
- Itt akarsz maradni?
- Nem is tudom… Ez az otthonunk és, ha… keres, akkor… itt fog. – súgtam.
- Hogy szeretheted még mindig? Ezek után? Hogy? – dühös volt. A Volturira, Alecre, rám…
- Próbáltam gyűlölni, de nem megy. Csak gyűlölni nem tudom. Gyűlölöm és szeretem egyszerre. – fakadtam ki és könnyek záporoztak a szememből. – A Volturi megölt két számomra nagyon fontos embert, de mégse tudom őt gyűlölni. Nem saját, szabad akaratából tette. Ez kiderül a levélből.
- Nem nagyon ellenkezhetett. – kiáltotta Chriss.
- Azt írta választani kellet… Nem tudhatod mi között.
- Nem, nem tudhatom, mert nem szándékozott neked megírni.
- Biztos vagyok benne, hogy ha tehette volna, elkerülte volna ezt a borzalmas tetted.
- Honnan tudod? – kiabált még mindig a bátyám.
- Ismerem. Szeretem. És tudom, hogy ő is engem. Én vagyok neki a legfontosabb. Ez kiderül minden egyes döntéséből, cselekedetéből.
- Ezt miből gondolod? – nézett rám kíváncsian a bátyám.
- Ha csak magával törődne, már nem lennék itt. Csatlakozni akartam a Volturihoz. – suttogtam.
- Micsoda? - mondta felháborodottan.
- De nem vitt magával, hiába könyörögtem. Azt akarta, hogy szabad maradjak. Hogy ne parancsoljon nekem senki.
- Ez nem inkább azt jelenti, hogy nem is szeret.
- Honnan tudhatnád? Pont te? Senkit se szerettél soha. Apával is folyton veszekedtél. Anyát pedig megvetetted. Engem pedig…
- Szerettem őket, és téged is szeretlek. Mindennél jobban... Elmegyünk Jamesékkel. Pakold össze, ami legjobban kell.

Ekkor kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket…

22. fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom nagyon sokára hoztam. Sajnálom! Remélem nem haragudtok rám. De már megkezdődött a szünet, így már tudom hozni a fejezeteket rendesen.
Nos, jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi:)

(Chriss szemszöge)

Végig rohantunk London felé. Majd a városban emberi sebességre váltva futottunk tovább, bár a nem volt senki az utcán, hiszen csak hajnali 4 volt.
Lucy kicsapta a ház ajtaját és már rohant is befelé. Én pedig követtem. James és Victoria tisztes távolságból jöttek mögöttünk.
Amikor beléptem nem füst, hanem valami ismerős illat csapta meg az orrom.
- Narancs és menta? – értetlenkedtem hangosan.
- Az nem lehet… - suttogta Lucy. – csak rosszul érzed, ez biztos.
- Nem itt ölték meg őket, hanem az utcán. – mondta szomorúan James.
- Merre? Hol? – ragadta meg Lucy a férfi gallérját. – Beszélj!
- Nem tudom… Azt már nem láttuk.
Bentebb mentem a lakásba és találtam egy vörös rózsát, ami már majdnem fekete volt. Mellette pedig egy levél.
- Lucy… - suttogtam, ahogy végig futattam a borítékra írt betűkön a kezem. Megfordult és a húgom értetlenül nézett rám. – Neked címezték. – nyújtottam felé.
Kikapta a kezemből és kíméletlenül kibontotta a levelet. Gyorsan futatta végig a szemét az íráson.
- Hogy tehette ezt? – suttogta és a földre rogyott. Kiejtve a kezéből a levelet és a rózsát. Pár könnycsepp gördült végig az arcán, majd lángra lobbant a levél. Tudtam, hogy fel kellett volna már vennem, és elolvasnom. A franc!
De Lucy újra lekötötte a figyelmemet. Felállt felvette a rózsát, és elkezdte letépkedni a szirmait.
- Miért ismertelek én meg Alec Volturi? Mézédes szavakat hagysz, és közben hátba támadsz? Gyűlöllek! – azzal a maradék virágot is szétmorzsolta a kezében.

(Alec szemszöge)

Az íróasztalomnál ültem. Tintába mártottam a tollam és hallgattam a sercegését a papíron.

Kedves Lucy!
Egyetlen szerelmem!

Remélem jól vagy. Régóta nem láttalak.
Sajnálom, hogy így eltűntem, de muszáj volt.
Azt is sajnálom, amit most tenni fogok. De nem
bírom már. A sok fájdalom legyengít.
Az elvesztésed nem bírom elviselni.
Annyira hiányzol. Tudod jól, hogy engem
csak te tudsz bántani. És azzal, hogy nem vagy
itt bántasz engem. Tudom én választottam ezt.
Muszáj volt választanom. Sajnálom.
Haragudni fogsz rám, ha megtudod.
De nem így legalább meg se fordul
a fejemben, hogy keresselek.
Muszáj felejtenem, tedd ezt te is.

Szeretlek, mindennél jobban
Az életemnél is jobban
Alec

Összehajtottam a levelet, beletettem a borítékba és a zakóm zsebének mélyére rejtettem. Itt az ideje az ellenőrző körútnak. Kimentem a titkos földalatti folyosón. Volterra csendes és nyugodt volt, mint általában.
Miután a városban körbenéztem és láttam, hogy minden tiszta tovább mentem az erdőbe.
Az erdő is nyugodt volt, csak egy-két állat mozgolódott benne.
Majd mintha neszezést hallottam volna magam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit.
Valami fekete árny elfutott mellettem és letépte rólam a zakóm.
- Hé! – kiáltottam és utána iramodtam. De elvesztettem a szagát. Csak egy zakó, van száz másik minimum Heidit ismerve. Így hát visszafordultam Volterrába, hogy megtegyem azt, amiről a szívem azt súgta nem szabad, de az eszem másképpen gondolta.

(James szemszöge)

- Sikerült? – kérdeztem Laurent barátomat.
- Sikerült, bár elég sokáig üldözött. De aztán feladta. – nyújtotta át a drága anyagot.
- Pompás! – szóltam miután beleszagoltam. – Jól átjárja az illata.
A szemem a zsebére tévedt, amiből kilógott egy levél csücske. Kivettem és megforgattam a kezemben, végül megtaláltam a címzettet.
- Ó! – suttogtam és elolvastam a levelet. – Ez pont kapóra jön. – mosolyogtam elégedetten. – Victoria! – kiáltottam.
- Igen, drágám? – jött oda hozzám és megcsókolt.
- Vedd meg a leggyönyörűbb vörös rózsát a városban. A tervünk tökéletesebben nem is sikerülhetne.


Miután elintéztük a Bennett házaspárt visszamentünk a házba. Victoria végig szaladt a ház alsószintjén Alec Volturi zakójával. Plusz még pár idegen vámpír ruhájával. Amiket nem rég lopkodtunk össze.
Én letettem a levelet és a rózsát az asztalra, amikor kintről zajt hallottam. Hátra fordultam, majd kisétáltam a házból. De csak egy kóbor kutya kotorta a szemetet.
- Emlékeztetsz valakire. – mondtam neki. – Tom is ilyen szerencsétlen volt.
Elkergettem és visszamentem a házba.
A ruhákat elégettük ott ahol Krissyt is. Majd elindultunk az erdőbe, hogy szóljunk Lucyéknek.