Jacob és Rosalie

Sziasztok! :)
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem ez a kép nagyon tetszik és muszáj megmutatnom. Nem vagyok nagy Jake vagy Rose fan, de ez tetszik :D
És ha már itt vagyok egy másik Jacobos. Most kicsit jobban felöltöztek a farkasok, nem? :D
Na, csak ennyi voltam. Remélem nektek is tetszik. :)
Puszi:)

31. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a fejezet. :D Bocsi, hogy így este, de a melegben keveset vagyok net közelben. Ugyanis a net az emeleten van, ahol a 31 fok is, amíg a földszinten kellemes hűvös, plusz laptopunk van így tudok nyugisan írogatni. Már ha persze, nem veszi ki a nővérem a kezemből, hogy most ő jön, mert ő is ír egy történetet. :)
Na, mindegy nem untatlak benneteket. Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.
- Lucy! – suttogta, amikor kiértünk, és az arcomra tette a kezét. – Gyönyörű vagy. De… de a szemed…
- Változnak az idők, Alec. – levettem a kezét az arcomról.
- Hol tudunk kettesben lenni? – kérdezte.
- A szobámban. Most éppen itt lakom.
- Ez a te bulid? – mosolyodott el.
- Nem. A házigazda fiáé. Gyere! – fogtam meg a kezét, és egészen a szobámig vezettem.

Amint belépett körbenézett. Végig nézett mindent. De a pillantása megállapodott az ágyamon. Felvette róla a maszkot, és az ujjai között forgatta.
- Sajnálom! – suttogta, de tisztán hallottam a fájdalmat a hangjában.
- Mit? – léptem mellé.
- Hogy fájdalmat okozok. – hajtotta le a fejét.
- Tudod – fordítottam felém az arcát -, miden perc, amit veled töltök, százszorosan jóvátesz mindent, ami történt.
- Gyere velem! – suttogta.
- Mi? – hökkentem meg.
- Gyere Volterrába. Élj velem… Vagy… - lelkesült fel. – Vagy szökjünk meg. Csak mi ketten járjuk a világot. Nos, mit szólsz?
- Nagyon jól hangzik. – nevettem el magam.
- Légy a feleségem. – húzódott hozzám még közelebb, és lenézett rám.
- Alec… én…
- Nem akarsz? – kérdezte halkabban.
- Mindennél jobban akarok… - felkapott és megpörgetett. Rettentően boldog volt. Le sem tett máris megcsókolt. Végül az ágyamon kötöttünk ki.

A mellkasán pihentem. Nem fáradtam el, nem is tudok. Kevés egy éjszaka hozzá, hogy úgy érezzem elég volt.
- Nem tehetem. – suttogtam, és felültem.
- Mit nem tehetsz, kedvesem? – simította meg a hátam, és mellém húzódott.
- Minden álmom az, hogy veled legyek, de most nem mehetek. Nem hagyhatom itt Chrisst. – éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de visszanyeltem őket.
- Lucy… - súgta szomorúan.
- Sajnálom. – felé fordultam, és az arcát simogattam. – A szüleink halála után, ha engem is elvesztene… Szüksége van rám, jobban, mint bármikor.
- A szüleid halála? Mármint Tom? – szaladt fel a szemöldöke a homlokára.
- És Krissy. Megölte őket a… Volturi. – nem néztem rá, de éreztem, hogy megdermed. – De hát ezt tudod.
- Nem, nem. – rázta a fejét. – Nem a Volturi volt. Ebben biztos vagyok. Nem mi öltük meg őket.
- De… Minden arra utalt. Egy levél tőled… A vörös rózsa… Az illatod bárhol felismerem.
- Igazat mondok. Valaki a Volturira akarta kenni. – megfogta a kezem. – Sajnálom, hogy elvesztetted őket.
- Akkor se mehetek el veled. Így főleg nem. Ki kell derítenem, hogy mi történt.
- Segítek neked, szerelmem. – simogatta a hátam.
- Együtt leszünk még. – néztem a szemébe. – De neked el kell menned. Rád akarták fogni. Ha itt maradsz, az feltűnő lenne.
- Nem hagyhatlak itt. Ha bajod esik?
- Tudok magamra vigyázni. Alec - fogtam kezeim közé az arcát. –, szeretlek. – suttogtam és megcsókoltam.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Néha még a képességét is be kellett vetnie, hogy ne halljanak meg minket. Amikor hajnalodott már talpon voltunk. Felöltöztünk, átölelt, majd az ablakhoz lépett.
- Lucy - fordult vissza –, Nem mehetek el. Értsd meg! Ha elmegyek, elfelejtlek.
- Ezt hogy érted?
- Chelsea, egy Volturis elszakítja az érzelmeim irántad, ha visszamegyek. - suttogta lehajtott fejjel.
- Vissza lehet fordítani? – kérdeztem.
- Igen, ha elég távolra kerülök tőle, vagy ha ő fordítja vissza, meg még kitudja.
- Alec, - nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. – azt mondtad szeretsz, én pedig elhiszem. – közbe akart szólni, de gyorsan folytattam. – Együtt leszünk még, boldogok leszünk. Majd emlékeztetlek az érzéseidre.
- Honnan vagy ennyire biztos? – akadékoskodott. Ekkor egy kő szállt az ablakomnak.
- Ez legyen az én titkom. – mosolyogtam rá. – Hiszek a kettőnk szerelmében.
Megcsókolt, olyan szenvedéllyel, hogy újra vágyat ébresztett bennem az együttlétre.
- Szeretlek. – suttogta. Újabb kő verődött az ablaknak.
- Én is szeretlek. – erőtlennek tűnt a hangom. Rám mosolygott, majd kinyitotta az ablakot.
Még mielőtt kiugrott volna váltottunk egy gyors csókot.
Szinte hangtalanul landolt a földön Demetri mellett, majd rögtön rám nézett.
- Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? – húzta Dem. – Tagad meg apád… - de Alecet nem látszott zavarni a dolog.
Kezembe kaptam az egyik kavicsot, amit az ablaknak hajított, és a párkányon maradt. Egy jól irányzott dobással fejen találtam, véget vetve a monológnak. Panaszosan jajdult fel, Alec pedig nevetve nézett rám.
- Elég ronda Júlia lennél. - nevettem. - Menjetek. – mondtam mosolyogva. Nem volt hangos, de tudtam, vámpír fülük meghallja.
- Szeretlek. – suttogta Alec csak éppen olyan hangosan, hogy ott fenn én is értsem, majd elrohant Demmel a nyomában. Figyeltem, ahogy távolodnak az üres utcákon. Néha-néha hátranézett rám, majd eltűntek.
- Együtt leszünk még, tudom. – suttogtam magam elé. Majd visszafordultam a szobám felé, és becsuktam az ablakot, még a függönyt is behúztam.
Fáradt lettem hirtelen, hiszen egész este nem aludtam. El voltam foglalva. Visszadőltem az ágyra, és szinte rögtön elaludtam.
Megint Aleckel álmodtam egy pataknál voltunk egy gyönyörű erdőben. Nevettünk, és fröcsköltük egymást. Gyönyörű álom volt. Majd átváltott újra az esküvőnkre.

30. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a következő fejezet. Bár azt írtam hétvégén, de alig bírtam abbahagyni az írást, úgy hogy hoztam ma. Ha barátnőm nem jön át lehet, hogy a következő is teljesen kész lenne már. :)
Remélem tetszeni fog.
Reginának ajánlom, mert jó barátnő. :D :)
Ne felejtsetek szavazni! ;)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Ma este lesz a bál. François-val nagyon sok időt töltöttünk együtt, nagyon megkedvelt, én is őt.
Egy mély bordó ruhát vettem fel. Hozzá fekete selyem kesztyűt.
Kinyitottam a fiókom, benne pihent Alec fekete maszkja. Feltettem a fejemre, és a tükör elé suhantam. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ami most a ruhámhoz hasonló színben csillogott.
Csak néztem magam, és azt képzeltem, hogy ő áll előttem. Mint álmaimban. Amikor minden gond nélkül nevetve forogtunk a táncparketten. Ahogy kiejtette boldogan, és magabiztosan azt, hogy igen. Az esküvőnket.
De mindez csak egy álom része. Egy gyönyörű, de hazug álom része. Hogyan is lehetnénk mi még együtt? Elmúlt már az az idő, amikor reménykedhettem, de mégse tudom abbahagyni. Minden nap várok rá, hogy eljöjjön értem, hogy megkérjen, menjek vele, hogy nyújtsa felém hívóan a kezét, hogy raboljon el.
Milyen romantikus lenne közösön megszökni minden elől. De Volterrában is boldog lennék.
Ott is csak ketten számítanánk.

Csendben kinyílt az ajtóm, nesztelen léptek suhantak mögém.
- Ez nem egy álarcos bál. – mondta, miközben átölelt.
- Csak egy emlék. – suttogtam, és lefejtettem a kezét a derekamról, de nem léptem el tőle.
- Alec Volturitól. – hideg, dühös hangon mondta ki ezt a gyönyörű nevet, amitől úgy éreztem kést forgatnak a szívemben.
- Csak egy álarc. Nem jelent semmit. – fordultam meg, hogy elmenjek, de nem mozdult.
- Te tudod, meddig kínzod magad. – megragadta a kezeim, és megcsókolt.
- Eressz! – löktem el magamtól. – Neked meg mi bajod James?
- Egy emberrel játszadozol, de én egy falatot sem kaphatok belőled? – szeme dühösen szikrázott.
- Csak egy valaki érhet hozzám. Csak egy valakinek adom oda magam. – húztam ki magam. – És az nem te vagy. – elléptem mellette, de megragadta a karom.
- Hanem Alec Volturi, igaz? – gúnyolódott. – Mikor jössz már rá? Ő nem szeret. Csak egy játék voltál.
- Igen is szerelmes belém. – ráztam le a szorítását. – Tudom!
- Nem vagy már kislány, ne álmodozz. Amint megkapott eltűnt. – azzal egyedül hagyott a szobámban.
- Nem akart elhagyni. – suttogtam rekedten, de James már messze járt. Idáig az arcomon volt a maszk, most levettem, és az ágyra helyeztem.

Emberi szív dobogását hallottam egyre közelebbről. Majd halkan kopogtak a nyitott ajtón. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, megváltoztattam a szemem színét, és ránéztem.
- François! – mondtam lelkesedve. Egészen megkedveltem ezt a fiút. Már nem akartam megölni. Nem is akartam tőle semmit, de bántani se tudtam.
- Mademmosielle, - mosolygott. – mehetünk?
- Persze. - bólintottam. Belékaroltam, ő pedig levezetett a lépcsőn. A tömeg már gyűlt az udvaron. Kellemes idő volt, kicsit hűvös, de nem bántóan. Persze engem nem zavarna a hideg. De az embereket igen.
Chrisst és Victoriát láttam a tömegben, de Jamest sehol se. Úgy tűnik, valahol éppen dühöng.
François azonnal bevezetett a táncparkettre. Keringőztünk párat, jól éreztem magam. Nem sokkal később felvetette, hogy igyunk valamit. Bár én nem voltam szomjas, de ennyi idő után egy ember igen csak az lesz.
Kikísért hát az udvar szélére, szerzett két pohár pezsgőt. Egy-két kortyot lekényszerítettem a torkomon. Borzalmas érzés volt, de hát ennyi áldozatott megér. Bemutatott pár embernek. Cseverésztem egy kicsit, de különösebben nem érdekeltek. Csak emberek voltak. Nem lényegesek.
Körülöttem hangos vita folyt valamiről franciául, de nem vettem a fáradtságot arra, hogy megértsem. Gondoltam rá, hogy rosszullétre panaszkodva elmegyek, de ott tartott valami.
Éppen elhatároztam volna magam, amikor hűvös ujjak értek az arcomhoz. Mármint az emberek forró testéhez képest hűvös, de mégis kellemesen meleg. Először azt hittem Chriss az, de amint felötlött bennem el is vetettem. A pohár kicsusszant a kezemből, amikor felismertem, de egy gyors mozdulattal elkapta. Megfordultam, és a szemébe néztem.
A keze az arcomról a nyakamra tévedt, majd a hajamat simította végig a derekamig, aztán megfogta a kezem. Érintésétől megremegtem, úgy vágytam már rá. Óvatosan lehúzta a jobb kesztyűm, és a tenyerembe csókolt.
Megszólalni sem tudtam, csak élveztem, hogy láthatom. Pislogni, se pislogtam, mert féltem, mire újra kinyitom a szemem, eltűnik.
Bal kezemet hitetlenkedve tettem az arcára, végig simítottam, hogy megbizonyosodjak, nem álom csupán. Mosolyogva figyelte a reakciómat, az arcom változását, ahogy rájövök tényleg igazi, és itt van velem.
Mikor teljesen megbizonyosodtam a nyakában ugrottam. Szorosan öleltem át, s ő viszont, majd megcsókolt végre. Mikor el akart húzódni, ajkai után kaptam, mint éhes ragadozó a legfinomabb csemege után. Nevetett, majd csókolt tovább. Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.

(Alec szemszöge)

- Alec! – törte rám Demetri az ajtót.
- Mi az? – lestem ki a könyvem mögül.
- Párizsba megyünk. – ült le mellém, és kivette a kezemből az olvasmányom.
- Minek mennék én Párizsba?
- Mert dolgunk van, Aro küldött. – dobolt az ujjaival idegesen a könyvemen.
- Most voltál ott. – ráncoltam a homlokom.
- Most pedig visszamegyünk. Gyerünk már, estére oda kell érnünk.
- Minek ez a nagy sietség?
- Semmi. – fordult el. – Öltözz. – azzal kiviharzott. Pedig lett volna még kérdésem.

Unottan fordultam a ruhásszekrényemhez, amikor újra nyílt és csukódott az ajtó. Heidi máris a ruháim között turkált.
- Na, jó! – ragadtam meg a karját, és elhúztam onnan. – Mi folyik itt?
- Ruhát választok neked.
- Csak egy küldetésre megyek.
- Én meg unatkozom. – rántotta meg a vállát. Valami itt bűzlött nekem. Heidi piszok jól tud hazudni, egyáltalán nem jön zavarba, így nem lehet megkülönböztetni, mikor mondd igazat, és mikor nem.
Végül ráhagytam. Előkotort nekem egy fekete nadrágot, szürke inget, fekete nyakkendőt, mellényt, és persze egy fekete köpenyt.
- Hú, de kicsípem magam. Miért is? – léptem ki a fürdőből felöltözve.
- Miért ne? Franciaországba mész.
- Vámpírokat ölni. – jegyeztem meg.
- Egy aprócska foltot se fogsz rajta ejteni, ismerlek. – igazgatta a ruhám.
- Heidi! – kaptam el a kezét. – Mi folyik itt? Utálom a meglepetéseket.
- Párizsba vadászik egy klán, már feltűnést keltettek. Lehet, hogy meg tudjátok velük beszélni. – mondta csendesen.
- Hát jó, de ha hazudtál, te is, és a jövendőbelid is megkapjátok a magatokét. – fordultam meg, hogy elmenjek.
- Nem a jövendőbelim. – húzta fel az orrát.
- Hát, persze, hogy nem. – nevettem, és kiléptem a folyosóra.

Párizsig nem tudtam kiszedni semmit se Demetriből, csak ugyanazt, amit Heidi mondott. Legalább összebeszéltek. De már biztosan tudtam, hogy nem igaz. Dem nem tud olyan jól hazudni.
Végül Párizs közepén egy nagy háznál álltunk meg, ahol szemmel láthatóan valami bál féle volt.
- Ez meg mi? – kérdeztem szúrósan.
- Mulatság. – felelte egyszerűen, és besuhant. Mit tehettem én? Utána mentem. Mindkettőnk szeme fekete volt, így nem jelentet különösebb gondot.
- Demetri! – szóltam utána.
- Még megköszönöd. – nézett rám, majd eltűnt.
Bolyongtam egy darabig a tömegben. Gondoltam rá, hogy elmegyek, majdcsak lesz valami Demetrivel, nagyfiú már. De egy ismerős kacagást hallottam. Nem volt hangosabb, mint az embereké, de jóval szebb, csilingelőbb, dallamosabb, és számomra szívfájdító, és szívmelengető is egyben.
Észre se vettem, de már felé tartottam. Halkan suhantam át a tömegen, a legkisebb zajt se csapva. Óvatosan, hátulról puha arcához értem. Megdermedt az érintésem alatt, és elejtette a poharát.

François: Franszoá
Mademmosielle: kisasszony

Új történet esetleg

Sziasztok! :)
Írtam egy történetet, még nincs teljesen kész, de már nem sok hiányzik, inkább csak finomítom.
A következő leírás szerepel a sztorimban. Ki teszek egy szavazást, ha érdekel, akkor nyitok neki egy blogot. Ha nem... hát... akkor megtartom magamnak.
Szóval remélem tetszeni fog. :)
Hétvégén friss Lucy történetéből.
Ó, még annyit, hogy a [...] jelöléseknél maradtak ki részek. :D
Jó olvasást! Szavazatok lécci, mert nélkületek nem tudok dönteni :)
Puszi! :) :)

"Annabeth egy 17 éves, tökéletes lány, tökéletes élettel. Vagyis majdnem tökéletes élettel.
Barnás-vörös hosszú haja, barna szeme van. Átlagos magas, vékony. Mindezek mellett kedves, okos, humoros és jó a beszélőkéje is.
Ötfős a családja. Az édesanyja háziasszony. Az apja menő ügyvéd. A nővére Németországban tanulja a nyelvet, hogy tolmács lehessen. Anette, a nővér, 20 éves egyetemista. Nem utolsó sorban van egy öccse is, Tom[...] Szabadidejében deszkázik és gitározik egy bandában. Egy dolog, amiben tényleg jó és szereti is.
Anette most nyáron ment ki Németországba, ez sokban megnehezítette Annabeth életét. Ők ketten a nővérével mindig legyűrték az idegesítő öccsüket, s úgy sokkal könnyebb volt minden. Most Annabeth egyedül maradt, a nővére távolléte nem csak az öccse miatt annyira borzasztó, hanem, mert egyben ő volt a legjobb barátnője is. Az egyetlen személy, akire miden titkát rá merte bízni[...]
Hobbija a tánc, öt éves kora óta csinálja. Először balettozni járt, később pedig a páros tánc lett a szenvedélye. Már elsős gimnazistaként bejutott az iskolája verseny tánc csapatába, pedig moderntáncot sosem tanult, csak otthon magában gyakorolt[...] Rá egy évre megkapta a vezetői pozíciót a csapatban, mert az előző leérettségizett és egyetemre ment. Utódjának pedig őt jelölte ki. Így Annabeth az iskola csapatának eddigi legfiatalabb kapitánya.[...]

Tavaly már megmutatta, hogy ez sem fog ki rajta. Sorozatban harmadjára nyerték meg az Amerika kupát, de a világversenyen csak 2. helyezésig jutottak. Idei célja az első hely.
Jól tudja, hogy idén még nehezebb lesz megnyerni a versenyt. Azt mondják lecserélték az egyik bostoni gimnázium tánc csapatának kapitányát.[...] Előtte még nem látta a csapatban, szóval, amint bekerült kapitány is lett. Ami szintén megmutatta mennyire tehetséges. Majd azt is mennyire egoista. A rendezvényen többször is Annabethre kacsintott, ami csak még jobban felhergelte a lányt.[...]

Pár napja, mikor éppen tanult és a számítógépe be volt kapcsolva, kapott egy üzenetet.[...] Lekaparhatatlanabb sráccal Annabeth még nem találkozott. [...] a fiú nem amerikai, hanem koreai. Akinek a szülei betelepültek. Bár ő már itt született. [...]Annabetht[...] magát is érdekelte, de elmondása szerint csakis stratégiai szempontból. Fel akarta mérni az ellenség erejét.[...]
Chan Doo, Lee Chan Doo, az ellenfél, eléggé könnyen kiismerhető srác. Vagány, menő, és tehetséges, egy évvel idősebb nála. A jegyei is egészen jók, meglepően jók egy ilyen kaliberű sráctól. A tánc a szenvedélye, de eddig senkivel sem osztotta meg. Egy haverja volt az előző kapitány és állítólag egész nyáron könyörgött a neki, hogy lépjen be a csapatba. Csakis egy feltétellel tette ezt meg, hogy ő lesz a csapatkapitány. Ekkora áldozatot pedig megért a réginek a győzelem. Egy szó, mint száz, a srác mindent megkapott, amit akart és mindenki a barátnője akart lenni, akár csak egyetlen éjszakára is..."

Két ennyire más ember vajon hogyan jön ki egymással? Ellenség? Barát? Esetleg szerelem?
:)

29. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Megint Alec. :) A következő még nem tudom milyen szemszög lesz.
És ezt AliceCullennek ajánlom :)
Jó olvasást! :)
Puszi! :)


(Alec szemszöge)

Volterra felé igyekezve egyre rosszabb lett a kedvem. Ha ma meghalok, már sosem láthatom Lucyt. Vajon Demetri elviszi neki a hírt? Mit fog szólni? Megsirat? Vagy tesz majd valamit? Csak semmi őrültséget, meggondolatlant.
Rátértünk a Volterrába vezető főútra, még jobban a fejünkbe húztuk a csuklyákat, és emberi tempóra fogtuk. Jane halkan zsörtölődött a lassúság miatt, de nem tehetett semmit. Láthatatlanná nem tudunk válni.
Bár még csak hajnal volt Volterra utcácskái nem voltak üresek. Kaparni kezdet a torkom, ahogy megéreztem az emberek vérének illatát. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy nem tudok úgy végig menni az utcán, hogy ne akarjak mindenkit megölni, aki szembe jön.
Persze ellen tudtam állni, mindig is volt akaraterőm hozzá. Bár ha ma nagy eséllyel úgyis meghalok…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Akkor sem fogok megtörni. Nem fogok szabályt szegni. Ne úgy emlékezzenek rám, mint a Volturi katona, aki a saját szabályukat nem tudta betartani.
Ügyesen kerülgettem az embereket, halkan, hangtalanul suhantam a húgom mögött. Befordult az egyik zsákutcába, felvette a csatorna tetőt, és leugrott. Én pedig utána, majd a többiek, és Dem visszatette a helyére a fedelet.
Végig caplattunk a nyirkos, hűvös csatornában. Bár a hideget nem éreztem, nem fáztam, mégis tudtam az van.
Bár Demetri biztosan megjegyezte volna, ha megemlítem, hogy nem-e a húgom hangulatát érzem, ilyen fagyosnak. Ezen a gondolaton még el is mosolyodtam.
Végre kiértünk csatornából, és egyenesen a nagyterem felé vettünk az irányt. Mikor a kétszárnyú ajtót megpillantottuk nagy levegőt vettem, és hangosan kifújtam. Jane rám nézett, de egy szót sem szólt, csak a szemét forgatta.
Biztos azt hitte, hogy ez „a már megint beszámolót tarthatunk” sóhajom volt, de tévedett. Úgy gondolta nem vagyok elég hálás Aronak, amiért megmentett. Ha az nem elég, hogy oda futok, és akkor, amikor ő akarja, nos, akkor tényleg nem vagyok elég hálás.
De, ami igaz, az igaz. Egyik nap örültem, hogy megmentett a tűzhaláltól, másik nap viszont szívesebben égtem volna el. Ha azt vesszük a tüzet nem is úsztam meg, legalábbis bizonyos formában nem.
Eszembe jutott az a gyötrelmes három nap, amikor Jane mellettem feküdt, és az ő sikolyai összemosódtak az enyémmel. Talán különbséget se tudtam tenni közöttük, annyira lefoglalt a fájdalom.
Először azt hittem, tényleg elégtem, emlékszem, csak nagyon förtelmes volt a vég, azért tűnt olyan hosszúnak. Majd valami halál utáni világban ébredtem fel, legalábbis ezt gondoltam. De Aro végül elmondta mi történt. Hogy mi lettem.
Végül is apám helyet apám volt. Ahelyett az apa helyett, aki nyugodt szívvel adott az emberek kezére, csak mert érthetetlen dolgok történtek körülöttünk. Boszorkánysággal vádoltak minket. Akkoriban azt is furcsállották, ha ikrek születtek, mi pedig mások is voltunk. Mindig is…
Aro pedig megmentett, felnevelt, megmutatta, hogy lehet igazi igazán szerető családunk, ha akarjuk. Csak pár szabály van. Mindent megkaptunk, mégis hiányzott valami… De nem tudtam rájönni mi. A család? Megvan. Barátok? Vannak. Örök élet? Örök fiatalság? Pipa. Akkor mégis mit hiányolhatok? Talán a szerelem?

Valaki bokán rúgott hirtelen. Erre, és arra eszméltem, hogy Aro a nevemet mondja. Felnéztem rá, a kezét felém nyújtotta. Tettem egy bizonytalan lépést, majd kihúztam magam, és gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot.
Gyengéden fogta meg a kezem, nem úgy, mint legutóbb. A pillantása elrévedt mellettem. A semmit nézte, látszólag. Pár percig így maradt, majd elengedett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munkát végeztetek. – jelentette be mosolyogva. – Most mehettek.
Megszorította a vállamat, ebből tudtam, nekem maradnom kell.
- Caius, Marcus kérlek ti is. – biccentett feléjük.
Demetri előre engedte a véneket, és Janet, meg Robint, majd várakozóan tekintett rám. Én némán megráztam a fejem, és Aro kezére néztem.
Bár arra nem jöttem rá miért jeleztem némán, amikor úgyis látja a gondolataimat. Demetri rögtön megértette, de nem mozdult. Látszott rajta, hogy erősen töri a fejét azon, hogyan húzzon ki a csávából.
- Ne tegyél semmit! – suttogtam. Arora nézett, aki most megszólalt.
- Drága Demetri. Nem akarom bántani a barátod, csak beszélgetni szeretnék vele. De megvárhatod, ha…? – nem bízik bennem. – fejeztem be magamban az elharapott mondatot, és rá néztem.
- Menj csak. Rendben leszek. – mosolyodtam el. Őszinte volt, valahogy tényleg úgy éreztem bízhatok Aroban. Demetri kilépett az ajtón, de mielőtt becsukta volna, utána szóltam. – Köszönöm. – nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta.

Aro leült a trónjába, és intett, hogy foglaljam el Marcusét. Tétováztam, de még egyszer intett, így leültem.
- Sajnálom! – suttogta. Most, hogy csak ketten voltunk, levette az álarcot, és gondterheltnek tűnt. – Sajnálom, amit indulásod előtt tettem. – meredten bámultam a padlót a régi incidens említésére. - Megbocsájthatatlan bűn a részemről. De remélem, egyszer azért megbékélsz velem, fiam. – az utolsó szóra felnéztem rá. De nem törődött vele.
- Azt hiszem - folytatta -, rád vetítettem ki a gondjaim. A húgom elvesztése, még mindig nyomja a szívem. Azt hiszem, attól féltem, hogy a fiamat is elveszíthetem. De nem a jó megoldást választottam arra, hogy ezt megakadályozzam. Tudom, hogy haragszol rám, sőt félsz is tőlem. – lehajtottam a fejem. – Nem, nem kellett hozzá olvasnom benned, hogy tudjam, az csak bizonyította, azt, amit úgy is tudtam. A szemedben láttam, amint beléptél. Más vagy, mint a húgod, és ezt tudtam. Mégis figyelmen kívül hagytam, pedig már az erőtökben is megmutatkozik. – szünetet tartott, így úgy gondoltam közbeszólok.
- Nem értelek, Mester. – halvány mosoly jelent meg az arcán a megszólítás miatt.
- Sosem gondolkodtál ezen, igaz? Nem hitted, hogy valami magyarázat lehet benne. De én tudom, láttam. Te a máglyán arra koncentráltál, hogy kiszorítsd az elmédből a fájdalmat. Még a húgod, Jane arra összpontosított, arra gondolt, hogy másoknak is fájdalmat okozzon. Örült volna, ha azok, akik azt tették veletek hasonlóan éreznének… égnének. – suttogta a végét.
- Jane ereje, mintha égetne. – suttogtam. Annyira nyilvánvaló, mégse jöttem rá.
- Mert mindig a jót próbálod nézni a húgodban. – a kezemre néztem, ami a karfán volt, de nem érintett meg. A reakciómra megint elmosolyodott. – A szemed. – emlékeztetett.
- Mégis miért mondod el ezt nekem pont most, Mester. – néztem a szemébe.
- Sosem fogsz apának hívni, igaz? – suttogta szomorúan. De nem várt választ a kérdésre, mert rögtön folytatta. – Tudom Eleazar, és Carmen ügyét kicsit eltúloztam. Aztán pedig Carlisle is úgy döntött itt hagy bennünket. Sok volt nekem, a szeretet személyek elvesztése. De semmire se foglak kötelezni, ha el akarsz menni. Elengedlek.
- Miért tenném? – suttogtam, inkább csak magamnak. – A Volturin kívül nincs senkim. Ők a családom, ide tartozom. – valahol belül egy hang azt súgta tévedek, igenis van valaki, aki vár rám. De nem igazán tudtam, hogy ki.
- Egyszer – vette vissza a szót pár percnyi csend után - valakinek át kell vennie a helyem. – tiltakozni akartam, de leintett, mielőtt megszólalhattam volna. – Én is öregszem. Ha nem is úgy, mint az emberek, de elfáradok. A családom az életem, de ha jobb lesz nekik nélkülem, be fogom látni.
- És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem rá.
- Azt szeretném, ha egyszer, majd te vezetnéd helyettem a családot. Apáról fiúra száll a jog. – szinte hallottam, ahogy koppan az állam a padlón.
De magam sem tudtam, min lepődtem meg jobban, azon, hogy rám akarja hagyni az egész vámpír világ vezetését. Vagy azon, hogy apáról fiúra, és én vagyok a fiú. Hát nem mindenkire fiaként tekint? Jelent meg az aprócska bár, de feltűnő kérdőjel a fejemben.
Mosolygott az arcom láttán, én pedig csak bámultam rá bambán.
- Erre a reakcióra számítottam. – nevetett. Felém sétált megsimogatta a fejem, majd kisétált a teremből, de még félútról visszaszólt. – Ó, és Demetri barátodra is számítok majd, ha eljön az ideje. – és kiment. Felkeltem a trónból, és még mindig hitetlenkedve indultam a szobámba.

Kiléptem az ajtón, és lassan becsuktam. A nagyterem előtt Chelsea ült az íróasztalnál.
- Te meg? – kérdeztem. – Mennyit hallottál?
- Nem hallgatóztam. Miért tenném? – húzta fel sértetten az orrát, és visszagörnyedt a papírjai fölé.
- Rendben, bocsánat. Mit csinálsz? – hajoltam felé. De nem tudtam elolvasni, mert megfordította a kiskönyvecskét.
- Magánügyről nem hallottál még? – morogta, és elrejtette a ruhájában, a mellei közé, de nem követtem a mozdulatot a szememmel. – Azért valami fogalmad mégis van róla. – kuncogott, és elindult a másik irányba.
- Várj meg! – szóltam utána, és mellé szaladtam. – Most komolyan, mi az a könyv?
- Verseket írok. – mosolygott rám.
- Elolvashatom? – kérdeztem, miközben a lehető legkedvesebben visszamosolyogtam rá.
- Majd egyszer, ha kész leszek velük. – hirtelen belém karolt, és a vállamra hajtotta a fejét. – Édes vagy, mint mindig.
- No, de Chelsea! Afton mit fog gondolni? – szólalt meg Demetri mögöttünk.
- Néha ő is lehet féltékeny. – fordult meg. De látszott rajta, hogy Dem érzékeny pontra tapintott.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Selena. – sziszegte válaszként, majd elrohant.
- Ez furcsa volt. - suttogtam, Demetri pedig vállat vont.

Breaking dawn photos

Sziasztok! :)
Friss helyett képeket hoztam. Remélem nem haragszotok, de ez a hetem nagyon zsúfolt, így nem tudtam írni. Bocsi!
De ezeket találtam, nem tudom láttátok e már őket. Azért felteszem. A neten van még fent egy pár, nekem ezek tetszettek. :)
Puszi! :)

U.i.: Most jut eszembe. Alice nem tanulok franciát. Csak pár szót tudok. :)

28. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok megint egy újabb fejezettel. Remélem tetszeni fog. :)
Ajánlom Natalienek. Mert Alec a legjobb. :D
Jó szórakozást hozzá. :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Megérkeztünk Mexikóba. Próbáltam használni az erőm, de teljesen szétszéledtek, nem sok hasznát vettem. Már megöltem négy újszülöttet, amikor észrevettem egy fiatal lányt, 12-13 éves lehetett. Biztosan nem ezt az életet választotta volna, és most nekem kellene elvennem tőle.
Üldözőbe vettem, de még nem találtam ki mit is teszek, ha elkapom. Nagyon gyors volt, de nem eléggé. Megragadtam a karját, amitől a földre zuhant.
Becsukta a szemét, és várta, hogy megtegyem. Felemeltem a kezem, de nem tudtam lesújtani.
Ha nem teszem meg Aro nagy eséllyel végez velem, de a Volturiból minimum kidob. Viszont ez csak egy kislány, gyermeket nem tudok ölni. Leengedtem a kezem, ő pedig értetlenül pislogott rám. Egyenesen a szemembe nézett, tudta, látta benne, hogy nem vagyok rá képes.
Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de valaki hátulról rám ugrott, és a nyakamba mélyesztette a fogait.
- Emily ne! – kiáltotta a lány, de Emily nem hallgatott rá.
Nagy nehezen lerángattam a hátamról, és elhajítottam.
- Nem akarom bántani. El akarom engedni éppen. – de nem hatotta meg, amit mondtam, újra rám vetette magát, én pedig kicsavartam a nyakát, és tűzre dobtam.
Az orromat megcsapta az égő vámpír édeskés bűze, fulladozni kezdtem. Ha tudtam volna hányni, azt tettem volna.
Visszaléptem a lány mellé, és leguggoltam hozzá.
- Sajnálom! – mondtam. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírta.
- Remélem, sikerrel jársz… - mondtam, felálltam, és el akartam menni, de rám vetette magát.
- Megölted őt. – sikította hisztérikusan. Ledobtam a földre, és a nyakánál fogva tartottam.
- Nem akarlak bántani! – lazítottam a szorításomon. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felálltam és ott hagytam. De azt még láttam, hogy feláll és elszalad az ellenkező irányba.

Nem sokkal később végeztünk is. Az egész tisztás belengte a füst, és a büdös szag. Jane éppen Akkor fejezte le a főnöküket, amikor visszaértem.
- Mit mondott? – kérdeztem.
- Csak a szokásos indok. Területek kellettek neki. Semmi használható. Végeztünk? – a hangja megint hűvös volt, mint mindig, ha mérges volt rám. Szinte éreztem, ahogy a jégszilánkok dörzsölik a bőröm.
- Igen, minddel végeztünk. - mondtam, és indultunk vissza Volterrába.

Demetri szokása szerint mellém futott.
- Jól vagy? – kérdezte, mert a nyakamat masszíroztam.
- Csak megharapott az egyik. Nem nagydolog. – rántottam meg a vállam.
- És? Mi a másik probléma? A nagyobb. – nézett rám mindent tudóan.
- Az egyiket elengedtem.
- Micsoda? – kerekedtek el a szemei.
- Kislány volt még, alig 12-13 éves. Nem tudtam megölni.
- Miért nem szóltál Janenek, ő biztosan megtette volna. – bökött a húgom felé. – Most mi lesz? Ha Aro megtudja…
- Nem tudom. – vágtam közbe. – Majd ítélkezik.
- Meg úgysem ölet, túl fontos vagy számára.
- Majd meglátjuk. – rántottam meg újra a vállam.

(Lucy szemszöge)

Ma jön meg Alan fia. Nagyon várom már, hogy lássam a kis katonát.
A legszebb zöld bársony ruhámat vettem fel. A hajamat pedig kontyba kötöttem.
Tegnap elküldtem mindenkit vadászni az erdőbe állatokra.
- Ne már! – nyavalygott Vick. – Minek játsszuk meg előtte magunkat?
- Mert én ezt szeretném. – emlékeztem a saját szavaimra.
- Igaza van, drágám. – ölelte át James a társát. – Nem fedhetjük fel magunkat mindenki előtt. Analucyanak pedig fontos ez. Ez az ő vadászata, mi pedig egy klánba tartozunk, így segítjük őt.
- Rendben. – adta be a derekát. – De akkor sem tetszik ez nekem.
- Hol van Laurent? – váltottam témát.
- Most éppen? Nem tudom. Majd megtalál, ha keress. A feketéket nem igazán bírják a fehér emberek. Feltűnést keltene, ha velünk lenne.
- Értem. Talán igazad van, és jobb így.

Visszatértem a jelenbe, amikor egy hűvös kéz ért a vállamhoz.
- Gyönyörű vagy, húgom. – mondta Chriss. Kivette a kezemből a nyakláncot, és óvatosan felcsatolta.
- Köszönöm. – fordultam felé.
- Mi a terved?
- Rávettem Alant, hogy tartson egy bált a fia hazatérésére. Péntek este lesz, addig ráveszem, hogy engem vigyen rá magával, teljesen behálózom. Végül pedig megölöm.
- Csak nehogy rájöjjön a titkunkra. – aggodalmaskodott Chriss.
- Ha Vicktoria megtartja a szavát, nem fog. De figyelni fogom a gondolatait. Az emberek nem képesek kizárni.
- Szóval nekem már sikerül? – kérdezte végre mosolyogva.
- Egyre jobban. – simítottam végig az arcán, megragadta, és kezet csókolt nekem.
- Nem is kell majd manipulálnod. Odáig lesz érted.
- Meglehet. – mosolyogtam.
Lovas kocsi hangját hallottam. Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Egy fekete, de apró kocsi érkezett a ház elé. Két fehér ló húzta.
- Itt vannak. Menj csak előre. Mindjárt megyek én is. – mire visszafordultam Chriss már nem volt a szobámban. Felvettem a kesztyűmet. Amint becsapódott az ajtó, és üdvözölték a hazatérő fiút. Elindultam lefelé.
Alan éppen végzett a bemutatással, amikor elértem a lépcsőfordulót. Minden szem rám szegeződött.
- Bocsássanak meg késésért, Messieurs. – mondtam mosolyogva.
- Semmi gond, Madame. – lépett a lépcsőhöz Alan fia, hogy segítsen nekem. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és úgy lépkedtem tovább lefelé a lépcsőn.
- Merci. – mosolyogtam. Ő pedig megigézve nézett. – Annalucya vagyok, de hívjon csak Lucynek.
- Igazán elbűvölő név. Engem pedig François-nak.

Messieurs: uraim
Madame: hölgyem
Merci: köszönöm
François: ejtve Franszoá