19. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit későn tudom, de itt az új fejezet. :) Remélem tetszeni fog. Írjatok, lécci. :)
Jó olvasást!
Puszi!:)

(Alec szemszöge)

Egy angliai erdőben kutattunk vérfarkasok után. Demetri és Heidi nyugtalanul lépkedtek mellettem. Nem a közelben lévő két vérfarkas nyugtalanította őket, vagyis legalábbis nem legfőképpen azok, hanem én. Az, hogy napok óta csak annyit beszélek amennyit muszáj. Kerülöm a többiek társaságát, mert állandóan csak Didymeről tudnak beszélni. Arról, hogy hogy érzem magam. Jobban vagyok e már. Stb.
Felejtenem kellene tudom, de… de nem megy. Nem lehet megparancsolni, hogy felejtsd és már kész is. Ez nem így megy.
Arot is nyugtalanítom mostanában retteg, hogy el akarok majd menni. De nem, ott vannak a barátaim, a családom. Már nem mintha Aro elengedne, ha kérném. Biztos, hogy nem.
Óvatosan, nesztelenül lépkedtem az avaron. Heidivel és Demetrivel eléggé eltávolodtunk egymástól, hogy nagyobb helyet tudjunk átfésülni. Az egész erdő bűzlött a vérfarkasoktól és állandóan mozogtak. Most még Dem se tudta biztosra megmondani merre vannak.
A kezembe szorítottam az ezüsttőrt. Csillogott a fák lombjai között átjutó kis fényben.
Nagyon sok volturi katonát küldtek ki, hogy körbenézzen a világon vérfarkasok után kutatva. Mi már végeztünk kettővel Lengyelországba és eggyel Franciaországba. Most ide Angliába vezetett az utunk.
Most, hogy ellenőriztük Lucyt és a családját sokkal nyugodtabb vagyok. Nem esett bajuk, pedig a vérfarkasok a közelükben vannak. Igazából engem csak Lucy érdekelt. De ő szereti a családját, bármit is mondd.
Talán egyszer, ha nem lesz más hely ahol élhetne boldogan, akkor talán elvinném a Volturihoz. Ha ott lenne neki a legjobb és a legbiztonságosabb. Én az életemet adnám érte, bár azt sokakért megtenném a Volturiban. De érte gondolkodás nélkül.
- Vigyázz! – kiáltott egy idegen hang a hátam mögül.
Megfordultam és egy fekete, hatalmas farkassal találtam magam szembe. Az eddig lopakodott felém, de most nekem ugrott. Nagy mancsával kilökte a kezemből a tőröm, én pedig hátraestem.
- Már megint! – nyögtem fel, amikor a mellkasomra lépett.
Le akart csapni, amikor egy idegen fiú a hátára vetette magát. Az állat meglepődött és hátratántorodott, így fel tudtam állni.
Majd egy női sikítás ütötte meg a fülem. Demetri éppen felém rohant, hogy segítsen, de most megállt. Összenéztünk és bólintottam.
- Menj, segíts Heidinek. – kiáltottam neki. Felvettem a tőröm és odarohantam a tőlem nem messze küzdő pároshoz.
- Nem sietted el. – szólt hozzám egy szőke hajú, 20 év körüli vámpír srác. Éppen kitért egy felé lendülő mancs elől.
Odaugrottam az állathoz és elvágtam a torkát. Hörögve, vért köpve esett a földre. Fölé álltam és gyorsan szíven szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább.
Abban a pillanatba visszaváltozott emberré. Egy tizenéves lány feküdt előttem. A testén több helyen harapások ás karmolások nyomai. Hosszú szőke haja, zöld szeme és hófehér bőre volt.
- Szegény szerencsétlen. – lépett mellém a srác.
- Köszönöm! – fordultam felé. – Megmentetted az életem.
Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és rohanni kezdtem arra, amerről Heidi sikolya jött.

Demetri pont akkor szúrta le, ő egy fekete hajú 40-es férfi volt.
- Jól vagytok? – kérdeztem és felsegítettem Heidit a földről.
- Jól, csak megharapott. – szorongatta a kezét.
- Mutasd! – fejtettem le az ujjait. Már nem látszott rajta semmi. – Gyorsan begyógyult.
- De még mindig csíp. – simogatta a kezét.
- És még egy pár napig fog is. Tapasztalatból mondom. – próbáltam mosolyogni, de az arcát látva ez nem nagyon jött össze, így inkább abbahagytam.
- Alec… Tényleg beszélned kellene valakivel. – suttogta.
Egy gyűlölködő pillantást vetettem rá, majd ott hagytam.
- Alec! – szólt utánam.
- Csak hagyj békén! – fordultam vissza. – Nincs szükségem beszélgetésre, összesúgásokra a hátam mögött… – teljesen elborította a méreg az eszem és minden kijött, ami az utóbbi napokban felgyülemlett. - Se részvétre, se bűnbánó tekintettekre. Meg akarom tartani az érzéseimet és az emlékeimet. Egy dologra lenne szükségem csupán, arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Annyi mindenkit vesztettem már el, Didyme se volt több. Csak egy nyamvadt vámpír. – kiabáltam Heidivel, pedig ő tényleg nem tehetett arról, hogy így érzem magam, de ez egy cseppet sem izgatott. – Egy hülye vámpír, aki arra se volt képes, hogy hallgasson rám. De abban bezzeg nagyon jó volt, hogy az idegeimre menjen és a hátam mögött szervezkedjen. Elhitette velem, hogy lehet normális életünk, hogy nem kellene harcolnunk. „Béke és tárgyalás…” A francokat! Hülye voltam, amikor egyáltalán meghallgattam az ostobaságait.
Azzal belevágtam egy közeli fába és a földre roskadtam. A fa nyikorogva kidőlt, de nem érdekelt. A kezembe temettem az arcom, ha lehettek volna könnyeim sírni kezdtem volna.
- Alec! – rohant hozzám Heidi és át akart ölelni.
- Ne érj hozzám! – suttogtam.
- Hú, egy érzelgős vámpír. Ilyet se láttam még. – hallottam újra azt a hangot, amelyik nem rég még a vigyázz szót kiáltotta nekem. Könnyed hangon próbálta mondani, de nem jött neki össze.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Alex.
- És mit akarsz tőlünk? – felálltam és ránéztem. Dem mellette állt és nyugtalanul fürkészte.
- Éppen Volterrába tartottam, amikor megéreztem a búskomorságodat és a barátaid aggódását. Kíváncsi lettem, ilyen széles skálájú érzelmeket még nem tapasztaltam vámpíroknál. Ekkora fájdalmat és összetartást… Sajnálom!
- Volterrába? – vontam fel a szemöldököm. – A volturihoz?
- Igen.
- És mit akarsz te tőlük? A vámpírok királyi családjától? Veszélyes lehet.
- Reménykedem benne, hogy bevesznek a buliba. És ti hova tartotok? Miért vadásztok vérfarkasokra?
- Ezt a feladatot kaptuk. Hogy végezzünk minddel. Köszönjük a segítséget.
- Mégis kiparancsol meg ilyesmit? – értetlenkedett.
- Volturi feje. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Na, ne! Volturisok vagytok? – lepődött meg. Bólintottam.
- Elkísérhetünk Volterrába, de ha rám hallgatsz, nem ezt az életet választod. – elmentem mellette és rohanni kezdtem Volterra felé.
- De… még lenne… Áhh! - de nem fejezte be. Utánam iramodott, ahogy Dem és Heidi is.

18. fejezet

Sziasztok! :)
Bocsi a késéért, de iszonyú sok dolgom volt, így csak mostanra tudtam összehozni. Remélem nem haragszotok.
Nem lett valami boldog, de azért remélem tetszik.
Puszi! :)
Jó olvasását! :)


(Lucy szemszöge)

A koporsót szállító kocsi mögött lépdeltem lassan. Néha végig folyt egy-egy könnycsepp az arcomon, ilyenkor Chriss bátorítóan megszorította a kezem. Itt állt szorosan mellettem, sosem örültem még ennyire a közelségének.
Mikor két napja hazaértem, azt hittem a szüleim élve megnyúznak. Adam hiába falazott nekem, lebuktunk. Ugyanis elfeledkeztem arról, hogy apa is másolja az erőket és van egy jövőbelátó képessége. Ha megérint valamit, akkor látja a gazdája jövőjét.
Nos, az én apám, aki elpakolta az egyik könyvemet, éppen azt látta, amit legkevésbé kellett volna… Azt, ahogy Aleckel együtt voltunk… egy rövid részletet belőle legalábbis mindenképp.
Így, hát apám kiment az erdőbe, ahol Adam egyedül kuksolt, ahol nekünk „randink” volt. Legalábbis mindenkinek ezt mondtuk. Mindent kiszedett szegény fiúból. Mikor hazaértem szerencsére, Chriss tudott figyelmeztetni előre, így nem ért felkészületlenül a dolog…

Visszazökkentem a jelenbe, mert megérkeztünk a leendő sírhoz. Ahhoz a helyhez, ahol Eric nyugodni fog örökké.
Újabb cseppek gördültek végig az arcomon. A pap belekezdet a latin siratójába. Nem figyeltem a szövegre, pedig tudok latinul, csak a cipőm orrát néztem és megálljt próbáltam parancsolni a könnyeimnek.
Az ég borús volt, bármelyik pillanatba szakadni kezdhetett volna. Enyhén fújta a szél, bele-bele kapva a hajamba, amibe fekete szalagokat fűztem.
Anya állt a balomon, Chriss jobbról. Apa vállába temette az arcát a felesége és zokogott. Nagyon megviselte Eric halála, ahogy mindenki mást is.
Egy jelentéktelennek tűnő emberélet, milyen múlandó is. Mennyire gyorsan változik. Csak úgy rohan el, szinte vak vágtában. És ez a vágta csak gyorsul, ha az ember boldog. De Eric legalább élvezte a szelőt az arcán.
A kezemben egy fehér rózsát szorongattam, amit átkötöttek egy fekete szalaggal. Most előrébb léptem és a koporsóra dobtam. Többen előre léptek és követték a példám. Majd lassan elkezdték rászórni a földet.
Többen odajöttek sajnálkozni, de nem figyelmet a vigasztó és részvétnyilvánító szavakra. Egyedül Adam ölelését viszonoztam, bár arra, hogy mit mondott nem emlékeztem. Gépiesen bólogattam és megköszöntem mindent.

Majd körbepillantottam a temetőn és észrevettem három fekete köpenyes alakot, messze a sötétbe húzódva állni.
Apámra kaptam a pillantásom, anyát próbálta vigasztalni. Nem figyelt rám, a három alakot pedig kitakarta az emberek tömege, akik körbevették őket. Majd Adamre néztem, akik végig kereste a tekintetem a temetés alatt, most sem volt ez másként.
Segélykérően néztem rá, ő azonnal kapcsolt és a szüleim felé sétált, ha kell elvonja a figyelmüket.

Gyors léptekkel elsurrantam onnan. Aztán egyre gyorsabban rohantam a három alak felé.
Míg nem belecsapódtam a középső alak kezei közé. Szorosan magához húzott és csak ölelt. Lassan ringatott és a hátam simogatta. Nekem pedig kitörtek a könnyeim, amiket eddig több-kevesebb sikerrel sikerült lenyelnem.
A másik két alak csak állt mellettünk.
Végül kibontakoztam az öleléséből, pedig örökre így akartam maradt. Csak állni és ölelni őt. Letörölte az arcomról a könnyeket és aggódó pillantásokkal kémlelte azt.
- Nem kellett volna idejönnötök… a temetőbe… - szipogtam. – Túl veszélyes. Tom…
De Alec a számra tette a mutató ujját, jelezvén, hogy maradjak csendben.
- Ne féltsd minket. – suttogta.
A másik két alak Dem és Heidi volt. Mindketten szomorúan néztek rám.
- Részvétem Lucyke. – suttogta Demetri. Heidi pedig átölelt.
Majd mindketten hátrább húzódtak, de közel maradtak ahhoz, hogy figyelhessék a terepet.

- Teljesen rendbe jöttél? – kérdeztem a szerelmem.
- Igen. – végre elmosolyodott, először azóta, hogy itt látom. De a szemében még mindig ott ült az aggódás.
- Jól vagyok. – suttogtam.
- Igen, tudom. Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. – elmosolyodtam, újra hallva a furcsa hasonlatomat. Végig simított az arcomon, majd óvatosan megcsókolt. Finoman és puhán, nem úgy mint legutóbb. Most úgy csókolt, mintha törékeny lennék.

- Szeretlek! – suttogta, mikor elválltunk egymástól. – Mennem kell, sajnálom.
- Hagy menjek veled. – ragadtam meg a karját. – Kérlek! Itt boldogtalan vagyok.
- Lucy… - suttogta megtörten. – Én szeretném a legjobban, ha velem lennél, de nem akarok ennél is nagyobb szörnyeteg lenni…
- Nem vagy szörnyeteg. – ráztam a fejem, amitől gyors, ugráló táncba kezdet a fürtjeim.
Elmosolyodott, de megrázta a fejét.
- Nem, sajnálom. A családod mellett a helyed...
- Nekem te vagy a családom, csak téged szeretlek… Vagy te már nem így érzel?
- Dehogynem. Jobban szeretlek, mint bárki mást… Rossz ötlet volt idejönnöm. Csak még jobban felzaklattalak.
- Ne, nem. – pár percig egymás szemébe néztünk, majd végül én szólaltam. – Látogass meg, amint teheted. – suttogtam.
Még egyszer megcsókolt, majd behátrált a sötétségbe. Még pár pillanatig hallottam a könnyű köpenyek csattogását a szélben, hála a hallásomnak. Majd csönd lett, hátborzongató csönd.

Megfordult, nem messze tőlem Adam állt. A temető kiürült már teljesen.
Mellé léptem és ő a szemembe nézett.
- Köszönöm. – suttogtam hálásan, amiért elvonta a szüleim figyelmét.
- Bárcsak egyszer rám is úgy néznél, mint arra a fiúra. – suttogta. Azzal megfordult és elindult a temető kapujához.
Nem sokkal később követtem. A fájdalmam még nagyobbra nőtt. Nem direkt csinálta, de mégis bűntudatot ébresztett bennem. Hiszen ő szeret, én meg csúnyán kihasználom az érzelmeit. Undorító vagyok vele szemben. De nélküle szinte semmit se tudnék megtenni…