27. fejezet

Sziasztok! :)
Megjöttem a következővel. :) Most egy kis Alec, mert már régen volt. Remélem örültök. :D
Írjatok, légyszi! :)
Ó, és küldeném Klaudyának, egy nagyszerű barátnőnek :) :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Aro hívatott, mint mindig. Összeszedtem magam és lementem hozzá.
Demetri, Selena és Jane voltak még ott. Robin pedig nem sokkal utánam érkezett. Ha ilyen sokan kellünk hozzá, biztos valami nagydologról van szó. Felsóhajtottam, hogy megint el kell mennem, de azért, mint egy rendes kisgyerek, aki hallgat apjára, odaálltam a húgom mellé. Feszült figyelemmel néztem fel Arora és Marcusra, mert csak ő volt még a teremben. Összeillesztette az ujjait, hogy sátrat formáljanak, felettük pedig ránk meredt, majd megszólalt.
- Mint kitaláltátok már, küldetésre kell mennetek. – mondta Aro, és mindenki biccentett.
- Igen, Mester. – Jane még hangot is adott neki. Végül én is biccentettem egy aprót, mert Aro engem fixírozott.
- Szóval el kell mennetek délre, Mexikóba. Megint hírt kaptunk egy újszülöttekből álló seregről. Szeretném, ha mindet elkapnátok, hagy legyen ez példa. Senki se merjen a Volturi szabályai ellen cselekedni. Elmehettek. – megfordultam, hogy kimenjek, de utánam szólt. – Alec, te várj egy pillanatra, kérlek.
- Mester? – fordultam felé vissza.
- Kérlek. – nyújtotta felém a kezét, hogy megérintsen és olvasson bennem.
A kezeire néztem, majd felvezettem a pillantásom egészen a szemeire. De nem mozdultam. Rám meredt egy darabig, majd vámpír gyorsasággal előttem termet.
Lekaptam róla a szemem és a padlóra néztem.
- Mi rejtegetni valód van, fiam? – kérdezte lágy, behízelgő hangon.
- Semmit se rejtegetek. Csak a gondolataim, hagy legyenek az enyémek. – szóltam csendesen, de büszkén.
- Szóval csak azt nem akarod, hogy megtudjam őket. – morfondírozott. – De ha nincs rejtegetni valód, akkor add a kezed. – az arca elsötétült, baljóslatú lett. Marcus is megmozdult a székében és rám meredt. – Gyerünk! – kiáltotta. – Térdelj le előttem. - Majd megragadta a kezem, és úgy megszorította, hogy felüvöltöttem fájdalmamban, és térdre estem.
Nem sokkal később elengedett. A kezem a földre hullott, erőtlenül. Komótosan, emberi tempóban visszasétált a trónjához. Visszaült rá és rám meredt. Én még mindig a földre rogyva voltam, de Arot figyeltem. Tudtam, hogy a szemem, majdhogynem szikrákat szór dühömben, de nem próbáltam elrejteni.
- Érdekes volt, Mester? – kérdeztem gúnyosan.
- Nagyon is. – felelte. – Most pedig menj, bizonyítsd, hogy érdemes vagy a Volturi címre. Akkor talán elfelejtem, hogy ellenkeztél velem.
- Igenis, Mester. – szép lassan felálltam, és kimentem a többiek után.

Jane szinte rögtön ott termett.
- Na, mi volt? – kérdezte lelkesen.
- Hagyj békén. – morogtam és ellöktem az útból. – Induljuk. – adtam parancsot és már rohantam is az alagúthoz. A többiek követtek. Jane sértetten megelőzött, Demetri pedig mellém futott a közeli erdőben.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Pompásan. – morogtam.
- Jane egy szót se hallott, mert sosem kémkedne a mestere után, de én mindent hallottam. Nem volt szép, amit tett.
- Ő a mester, én meg csak egy senki. – nem volt jó, hogy mindent hallott. Sértette a büszkeségem, hogy tudja megaláztak, még akkor is, ha Demetriről van szó, aki mindent tudott rólam.
- Sajnálom. – suttogta őszintén.
- Mit? – kérdeztem vissza.
- Hogy hallgatóztam. Nem volt szép tőlem. – mondta.
- Olyan vagy, mintha titkon te is gondolatolvasó lennél.
- Csak ismerlek. Sokat jelent neked a büszkeség.
- Semmi baj, nem vagyok rád mérges. Csak Arora. – lassítottam, mert tőlünk nem messze egy falucska volt. A húgom pedig egy bokor mögött megbújva várt.
Odaértünk mellé és leguggoltunk a két oldalára.
- Kerülnünk kell. – suttogta. – Túl sokan vannak az utcákon. Mi meg túl feltűnőek vagyunk.
- Rendben. – mondtuk egyszerre Demmel. Majd intettem Robinnak és Selenának, akik nem messze kuporogtak le tőlünk, hogy kövessenek.

A falut hamar sikerült megkerülnünk és a többit is jó messzire elkerültük, még ha így hosszabb volt is, de legalább nem fenyegetett a lebukás veszélye sem.
Demetrivel végig egymás mellett haladtunk. Néha beszéltünk pár szót, de nem vittük túlzásba. Jane pedig nem akart velem szóba állni. Majd Volterrában kiengesztelem. De nem úgy, hogy elmondok neki mindent. Mert félek Aro mellé állna. Az pedig rosszul esne, így inkább maradok kétségek közt vele kapcsolatban.
- Láttam Lucykét Párizsban. – jegyezte meg egyszer csak Dem.
- Kit? – kérdeztem vissza.
- Hát, Lucy Bennettet. – mondta szomorúan.
- Ja, tényleg. És hogy van?
- Nagyon megváltozott. Csak úgy, mint te. – tette hozzá halkan.
- Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is változnak.
- Hát nem is tudom. Ő teljesen kifordult önmagából. – sóhajtott.
- Te, szerinted más is hallotta, amit Aro mondott nekem? – váltottam a témát. Mert hirtelen úgy éreztem, ha tovább beszélünk Lucy Bennettről megszakad a szívem. Csak azt nem tudom miért ért ez az érzés.
- Nem, nem hiszem. A közelben csak én voltam. Nem láttam senkit arra somfordálni.
- Hál’ istennek. Lucyt így is nehéz lesz kiengesztelni, vagyis Janet… Janet… őt kell kiengesztelnem. – Demetri meglepetten pislogott rám. Majd, mint aki rádöbbent valamire elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem.
- Semmi csak eszembe jutott valami. Hogy mit is kéne tennem.
- Mivel kapcsolatban?
- Nem lényeges. Nem untatlak vele. Még az se biztos, hogy sikerül, de ha összejön, tudni fogsz róla. – vigyorgott.
- Na, éppen ettől félek. – motyogtam magamnak.
Többet már nem szedhettem ki Demből, mert Jame újra megállt. Elértük Mexikót. Magához hívta Demetri, hogy megtalálja az újszülötteket.
Innentől kezdve csendben lépkedtem mellettük, míg el nem értük a célunk, és el nem kezdődött a gyilkolás.

26. fejezet

Sziasztok!
Visszatértem és hoztam a fejezetet is. Remélem tetszik. :)
És kire számítottatok ki szólította meg Lucyt? :D
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte. Elejtettem a napernyőm a nevem hallatán.
- Demetri. – suttogtam. Lehajolt és felvette nekem az ernyőt.
- Nem hittem volna, hogy Párizsba látlak újra. Gyönyörű vagy, mint mindig. – csókolt kezet nekem. Én pedig még mindig meglepetten pislogtam és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mit… Ho… Hogyan kerülsz te ide?
- Ismeri az urat? – kérdezte Frank.
- Öhm, igen. - mondtam zavartan, Demetribe karoltam és elrángattam a tömegből. – Bocsássanak meg.

- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Én csak a dolgomat végzem. – értetlenül nézett mögém, mire megfordultam és Alan ott ácsorgott mögöttem. Demetire néztem és legyintettem.
- Ne kérdezd, csak a parancsaimat követi. Már nem sokáig él.
- Szóval jól láttam, tegnap este te voltál az az alak a Notre Dame-nál, aki megölte a fiút.
- Igen, én voltam. Miattam vagy itt? – kérdeztem szúrósan.
- Nem, csak ellenőrző körúton vagyok. Senkit se kell elkapnom. Hogy hogy eljöttél Londonból?
- Tudod, feltűnne az embereknek, hogy lassan száz éve élek ott és mindig fiatal maradok.
- Oké, ostoba kérdés volt. – pár pillanatig az arcomat fürkészte, majd újra megszólalt. – Mi a baj, Lucyke? Megváltoztál…
- Mi a baj? – kérdeztem minden szót megnyomva. – Még kérdezed, hogy mi a baj? Azok után amit Alec tett?
- Hidd el nem akarta. De nem volt más választása. Nem bírta tovább, Aro és mindenki azt mondta neki, hogy meg kell tennie. Hogy felej… - mondta volna még, de a szavába vágtam.
- Nem érdekel a magyarázat. Évekig győzködtem magam, hogy csak azért csinálta, mert szeret. Erre beállítasz te és még az kérdezed, hogy mi a baj. Jameséknek igaza van. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. Erre idejön Demetri Volturi és mindent eszembe juttat. Csak lépjetek ki az életemből, ennyit kérek. – megfordultam, hogy elmenjek, de megragadta a karom.
- Lucyke, Alecnek szüksége van rád. Ő nem tudja, de én igen… - kitéptem a kezem a szorításából és dacosan a szemébe néztem.
- Én mindent feladtam volna Alec Volturiért. Mindent. A családom, a szabadságom, a barátaim… mindent. Neki nem kellett, és nem egyszer kértem. De mindig elutasított. Belefáradtam a várakozásba, Demetri. Új életet kezdtem. Tovább léptem. Már nem jelent nekem semmit a szerelem. – mondtam gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- A szerelem mindent legyőz, vagy tévedek? – mondta Demetri csalódottan.
- Igen, tévedsz. Az a gyűlölet. Mert az még a szerelmet is legyőzi… legyőzte. Gyűlölöm őt, téged, Heidit, mindenkit, aki a Volturi jelét viseli. Sokat veszítettem, mióta ő megjelent az életemben, köztük őt is, de semmit se nyertem. Ne keressen se ő, se te, se senki a Volturiból. Isten veled, Demetri.
- Viszlát Lucyke! – suttogta utánam megtörten.

Nem néztem rá vissza. Nem utáltam, nem igazából, nem. Se őt, se Alecet. Akartam, de máig nem bírtam megutálni őket.
Emelt fővel visszasétáltam az emberekhez. Egészen a Notre Dame-ig, hogy lássam mi történt. A téren nagy volt a felfordulás. Az emberek nyüzsögtek. Kíváncsian akartak bejutni, megnézni mi történt, majd elszörnyedve próbáltak kimenekülni a tömegből.
Egy kisfiú felsírt a rémült kiáltásoktól. A rendőrség próbált rendet teremteni.
Frank szaladt oda hozzánk kurta lábain. Csak most tűnt fel mennyire hasonlít egy malacra. Holnap pedig a kis disznó vágóhídra megy. Ettől a gondolattól egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
De Frank rémült arca letörölte azt.
- Valami baj van, monsieur? – kérdeztem.
- Valaki felgyulladt az este. Nem tudják hogyan, azt mondják öngyilkosság volt. Egy fiatal fiú, előtte volt még az élet. Maguk szerint?
- Szerintem gyilkosság lehetett. – szólt Alan. De egy szúrós pillantással elhallgattattam.
- Ó, szerencsétlen. Sajnálatos hír. – játszottam meg a letörtet, még egy könnycseppet is kicsikartam magamból. De azt is észrevettem, hogy Alan engem néz. – Messieurs, kérem, ne beszéljünk ilyen szörnyűségekről.
- Hát, igen. Hölgyeknek nem való az ilyesmi. – mondta Frank mosolyogva. Majd tartotta a kezét, jelezvén, hogy azt várja, belé karoljak. De én elsétáltam mellette. Ők pedig követtek.

Visszaértünk a házba és, amint becsukódott mögöttünk az ajtó a kanapéra hajítottam a férfit.
- Mégis mit gondoltál, Alan? Hagyom, hogy gyanút keltsd? – ragadtam meg a nyakát. A többiek bejöttek a hangzavarra, de nem szóltak egy szót sem. – Végzetes hibát követtél el, ostoba ember. Aláírtad a fiad halálos ítéletét. – taszítottam rajta még egy nagyot, majd meg akartam fordulni, hogy elmenjek.
- Ne, kérlek. Könyörgöm, csak a fiamat ne. – esett térdre előttem és a szoknyám szélét csókolgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
- Nyugodj meg gyors halála lesz. Majd előtte eltöröm a nyakát. – belerúgtam. A földre gömbölyödött és sírni kezdet.
- Ez férfi? – szólt lenézően Victoria.
- Egy férfi bőrbe bújtatott nyúl. – lépett mellé James. – Meg kellene ölnünk.
- Nem, - kiáltottam élesen. – még szükségünk van rá. – tettem hozzá halkabban, majd mézes-mázosra váltva folytattam. – Másképpen, mint mondunk a fiának. Még a végén nem kedvelne engem. Az pedig borzasztó lenne. – felnevetettek. – Hol van Chriss?
- Fent a lánnyal. Jól szórakoznak. – somolygott Vick.
Egy szekrényhez sétáltam, amin sok-sok kép volt. Eddig nem néztem meg őket jobban, most eljött az ideje. Köztünk volt Alan egy nővel és egy fiatal férfival. Majd egy másik képen csak a fia. Ezen jól látszott az arca. Szép vonásai voltak. Finomak, de mégis férfiasak.
- Habár, lehet, hogy játszunk majd egy kicsit…

Monsieur: uram
Messieurs: Uraim

25. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új fejezet, három napig írtam, mert valami bajom mindig volt vele. Még most is, de mindegy. Jobb nem lesz...
Ez az utolsó fejezet, amit a nyaralás előtt felteszek. Remélhetőleg fejivel nem fogok késni, mert igazából jövő hét pénteken jövök. De nem ígérhetek semmit. Akkor majd elolvasok mindent, amit ti feltesztek. :)
Puszi! Jó olvasást! :)

u.i.: Remélem nem utáljátok meg Lucyt :)

(Bevezető rész, 90 évvel később, 1867. Párizs)

Éjszaka volt, Párizs utcái üresek. A párizsi Notre Dame előtt csak két fekete árny sziluettje látszott. Egy magas vékony fiúé és egy lányé. Igen, egy lányé. Egy lányé, akin nadrág volt. De semmi kétség, gyönyörű alakját, idomait kiemelte a ruhája. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállaira. A holdfény megcsillant rajta. Éjszaka feketének tűnt, de igazából barna, gyönyörű szép csokoládébarna.
Beszéltek, de nem lehetett hallani. Az arcukat sem lehetett látni, csak azt, hogy a fiút elbűvölte a törékeny teremtés. Kicsit előre hajolt, hogy megcsókolja, de a lány egy gyors mozdulattal mögé került. Földön túli sebességgel. A fiú idegesen pislogott, majd ijedten hátrafordult. A lány megrázta a fejét, majd neki lökte a társát az épületnek. Az először meglepetten pislogott, majd önelégült vigyor terült el az arcán.
A lány felemelte a kezét, amibe a fiúé volt kulcsolva. Egy kis pengéjű, fényes, ezüst kést tartott a másik kezében. A fiú szemébe a félelem szikrája hagyott nyomot, mikor meglátta az eszközt. A lány elnevette magát, csilingelő, gyönyörű kacagást hallatott. Mire a fiú újra elbűvölten nézte. De hirtelen elhalt a kacagás, és vérfagyasztó morgás tört fel ugyanabból a torokból, amely az előbb még oly szelíden, ártatlanul nevetett. Az angyalból, démon lett hirtelen. Kés szelte a levegőt és megvágta a fiú csuklóját. Az felkiáltott a fájdalomtól és a meglepettségtől. A vére kibuggyant és folyni kezdet végig a kezén, be az inge alá.
A lány előre hajolt és rátapasztotta a száját a sebre. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, el akarta lökni, de az erősen visszanyomta a falra. Közben a késével megvágta a torkát is. A üvöltésből pár pillanat alatt halálhörgés lett. A lány otthagyta a csuklót és a nyakára tapasztotta a száját. A fiú keze, erőtlenül lehullott, a teste elernyedt, és a fölre rogyott.
A lány leguggolt hozzá, átkutatta a zsebeit. Kivette a tárcáját, belőle a pénzt. Felegyenesedett, a pénz pedig lángba borult, rádobta a fiú testére és azt is elöntötték a lángok. Kicsit arrébb húzta a testet, hogy az épületre ne terjedjenek át a lángok. Majd a tárcáját kicsit arrébb eldobta.
A tűz megvilágította az arcát. Gyönyörű, hibátlan, tizenéves, gyilkos arcát. A szeme vörösen és elégedetten csillogott. Jó munkát végzett, mint mindig. Annyiszor tette már, hogy nem tud már hibázni. Az emberek, amúgy is hülyék, hogy bármit is meglássanak, ami nem illik a világukba.
A tökéletes álcázás. A pénz eltűnt, a test annyira megég, hogy nem tudják majd, hogy egy csepp vér sincs benne. Egy darabig megigézve nézte a lángokat, majd szélsebesen megfordult és elrohant a helyszínről. Fekete alakja pillanatok alatt odaveszett a sötétségben. Amint eltűnt a tűz kihunyt és újra fekete sötétség terült a térre.

(Lucy szemszöge)

Lementem a vendéglátóm szalonjába. Szokás szerint szoknyát viseltem, hiszen nappal van.
- Drága húgom! Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.
- Jól, köszönöm. Csendes éjszakánk volt.
- Mr. Delaerel el akar itthonról menni. De persze ezt csak a te parancsodra teheti meg. – mosolygott Chriss sötéten.
- Ó, mi dolga a városban? – néztem a férfire, aki félénken összehúzta magát.
- Én… én csak… ideje lenne… dolgozni mennem. Az emberek már gyanakszanak. – remegte.
- Mindenki úgy tudja, hogy beteg. – suttogtam.
- Úgy utálom, amikor reggelente magához tér. – szólt egy unott hang a szalon másik végéből.
- Victoria! – vidultam fel és a nyakába ugrottam. – Azt hittem még napokig elmaradtok.
- Úgyis volt, de végül egy közeli faluban ettünk. Ezt – lökött be egy szőke lányt James. – neked hoztunk ajándéknak Chrisstopher. Analucya, kérlek csinálj vele valamit, mert állandóan remeg és franciául magyaráz.
- Még szerencse, hogy kitűnő a franciám. Igaz James? – a lány elé léptem és mélyen a szemébe néztem, majd franciára váltottam. – Nem félsz és csöndben maradsz, beletörődsz a sorsodba.
- Imádom ezt az erődet Lucy. Így olyan egyszerű minden. – lelkendezett Vick.
- Tudom, az emberekbe tévhitet kelteni, nagyon jól tudok. Nos, Mr. – fordultam a házigazdánkhoz – ki akar menni, csak nem feljelenteni minket?
- Nem, dehogy meg se fordult a fejemben. – szabadkozott.
- Ne hazudj te bohóc! – ragadtam meg a torkát.
- Én… én sajnálom. – fuldokolta. Elengedtem, mire a földre esett és a torkát masszírozta.
- Ha ki akarsz jutni a házból, hát ki fogsz.
- Igen? – csúszott ki a száján a meglepettségtől.
- Nem vagyunk mi túszejtők. Kimehetsz, de én is veled tartok. – rántottam fel a padlóról.
- Lucy, nem veszélyes ez. Ha meglátják a szemed, akkor… - fogta meg Chriss a kezem, de mikor ránéztem, látta nincs mitől félnie. – Ó, elfelejtettem. Igazából vörös, mi?
- Igen, de ha téged meg tudlak téveszteni, akkor bárkit. – nevettem. Majd Alanhez fordultam, az emberhez, akinek még mindig fogtam az öltönyét. Mélyen a szemébe néztem. – Egy méterre sem távolodik el tőlem. Nem mond semmit a titkunkról. Csak akkor válaszol, ha kérdezik.
Azzal felvettem a napernyőm és kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva belekaroltam a kísérőmbe.
- Jó reggelt Monsieur Delaerel. – köszönt egy férfi. – Magának is, hölgyem. – csókolt kezet. – Frank Couri vagyok. És ön?
- Analucya Bennett. – mosolyogtam.
- Angol, ha nem tévedek – mosolygott vissza rám.
- Igen. Ennyire érződik az akcentusomon? – kuncogtam.
- Csak egy cseppet. Jó fülem van az ilyesmihez.
Meg hallottam a gondolatait, amik cseppet sem tetszettek. Túl sok szólt arról, hogy mennyire örülne neki, ha a szeretője lennék. A másik mellett, és a felesége mellett, persze. Te leszel a következő vacsorám, döntöttem el.
- És jobban van már Alan? – fordult a társamhoz.
- Igen, sokkal jobban.
- Hallom három nap múlva érkezik haza a fia. Gondolom örül, hogy egy év után újra láthatja.
- Hazajön a fia? – kérdeztem. – Nem is mondta nekem.
- Öhm, biztosan említettem. – válaszolta zavarta.
- Nem, kiment a fejéből. De sebaj. Végül csak megtudtam. És így hosszabbra nyújthatom a városban tartózkodásomat.
- Ó, erre semmi szükség, annyira nem érdekes ember a fiam, Madame.
- De, de ragaszkodom hozzá, hogy bemutasson neki.
- Ha ilyen szépen kérik, hogy is mondhatnál nemet, drága barátom. – mondta Frank.
- Igen, hogy is. Ha ennyire szeretné, nem mondhattok ellent, ugyebár? – biccentett beletörődően, hogy már megint legyőztem.
Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte.

24. fejezet

Sziasztok! :)
Először is köszönöm mindenkinek, aki felköszöntött. :) Ezt a fejit nekik küldöm :) Natalienek, Jandinek, Klaudyának, Alicenek, Vanilííának, Reginának. :)
Másodszor sajnálom, hogy ennyit kellett várni a fejezetre. De most itt van. Remélem tetszik. :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket.
- Adam… - léptem felé pár pillanatnyi szünet után. – James és Victoria szerették a szüleinket. Tudjuk ki a tettes.
- Nem, nem Lucy. Hát nem érted? Láttam a két szemmel, hogy mit tettek Krissyvel. Majdnem el is kaptak, csak James azt hitte, hogy a kutya csapta a zajt.
- Milyen kutyáról hadoválsz te itt össze-vissza? – kérdezte idegesen Chriss.
- Egy kóbor kutyáról, kint volt az utcán… de ez nem lényeges, ők voltak. Láttam!
- Adam! – a vállára tettem a kezem és a kanapéra nyomtam. – Nyugodj meg! Fekete ruhás alakokat láttál?
- Igen, feketében voltak. De nem alakok, hanem ők. Higgy nekem Lucy! – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Alec beismerte, hagyott egy levelet. Az ő kézírása, felismerem, az illatával van tele a ház. Képzelődtél, és most jobb, ha elmész.
- De…
- Semmi de. Adam… Jó barát voltál, de most elválnak az útjaink. Légy boldog! – suttogtam. Utoljára látom, tudom. Egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Mindig is vágyott rá, most már nem lehet baj belőle. Megfogtam a karját és kivezettem az ajtón.
- Lucy… - suttogta. – Tudom mit láttam. Az érveidre nem tudok magyarázatot adni, de tudom, hogy igazam van.
- Keress valakit helyettem.
- Sosem fogok mást szeretni. – suttogta és most ő csókolt meg, szenvedélyesen, szerelemből. Nem megbánásból és szánalomból, ahogy én tettem, de nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet. Nem úgy, mint Alec csókja, ami nélkül nem tudom, hogy fogok élni, ezután… A szívem összeszorult a fájdalomtól, hogy rágondoltam.
- Isten veled! – suttogtam és becsuktam az ajtót. Sírva csúsztam a padlóra, a hasamhoz szorítottam a térdem, mert úgy éreztem a szívem tépték ki. A szüleim, a szerelmem és most a legjobb barátom… elvesztettem őket.

(Adam szemszöge)

- Isten veled! – suttogta és rám csukta az ajtót.
- Lucy… - suttogtam az ajtónak. – szeretlek. – elindultam a város utcáin. Csendben lépdeltem a macskakövön. Bárcsak tehetnék érted valamit, de túl gyenge vagyok. És ekkor ugrott be, hogy én lehet, hogy gyenge vagyok, de tudom kisegíthet. – Alec Volturi. – Mit is mesélt Lucy? A Volturi Volterra városában, Olaszországban él. Hosszú út lesz, de ha megtalálom, ő már biztosan hamar cselekszik.
- Adam! – szólított meg egy női hang. Megfordultam és Victoria állt velem szemben. Megnyalta az ajkát, és azt mondta: - Vacsora!
- Nem félek tőled! – jelentettem ki.
- Pedig kellene. – hátulról megragadott egy kemény vasmarok és eltörte a kezem. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Kirúgta alólam a lábam és a földre estem. James felém hajolt és a törött kezembe harapott.
- Pár perc és elönt a tűz. – suttogta és letörölte a szájáról a vérem. – De azért próbálj meg figyelni rám.
- Miért nem ölsz meg most? – nyögtem a kérdést.
- Abban mi lenne az élvezet? Gyors halál, nem látni, ahogy szenvedsz. Kész pocsékolás lenne. De az egész a te hibád. Én nem akartalak bántani, te ütötte bele az orrod a dolgomba.
- Ha már a Volturist nem ölhetjük meg, akkor téged. – röhögött Victoria.
Egyre jobban égtek az ereim. Úgy éreztem mindjárt felrobbannak. A szívem hevesen zakatolt. Próbáltam magamat tartani, de nagyon nehéz volt.
- Vámpír akartál lenni. Hát tudd ez az igazi vámpír. Mi nem szeretünk senkit, csak magunkat.
- Ez nem igaz! – nyögtem. – Lucy… ő… tud szeretni…
- Hát igen, ezért tett ki téged az éjszakába és ezért rúgott beléd annyiszor. Mindig csak akkor kellettél neki, amikor szüksége volt egy hátvédre a kalandjai miatt. Csak saját maga érdekli. Sosem törődött veled.
- Alec majd… megmenti tőletek. – a szemem káprázott. Összemosódott a kép és a hangok. Valaki nevetett, kárörvendően, gúnyosan.
- Alec Volturi? – kérdezte a nő. – Most felejtette el Lucyt. Legalábbis ezt pletykálják. Elvágta az érzelmi szálakat, amik hozzá kötötték.
- Nem! – üvöltöttem. A fájdalom és a hír miatt egyaránt.
- Hát igen. Ez tényleg borzasztó döntés volt. Nem vitte magával. Pedig milyen kincset ér az a lány. Önként ment volna vele az a bolond meg itt hagyta.
- Mert van benne emberség… - nyögtem rekedten.
- Háh, micsoda ostobaság. Emberségesség, szeretet, önfeláldozás… micsoda idióta hallgat kezekre? Ezek a gyengék érzelmei. Semmi értelmük. A gyengék, pedig mindig veszítenek, eltiporják őket az erősek. – teljesen összegubództam a fájdalomtól, de James csak folytatta.
- Ezért csak egy szolga Alec Volturi, pedig lehetne vezér is, meg van benne az erő hozzá. Csak túl ostoba és a szívére hallgat. Pedig egy vámpír szíve már megállt, nem dobog többé, így nem is kell rá figyelni mit súg. Bezzeg Aro Volturi, ő igazi vezető. De te nem is tudod ki az. Igazam van?
- Együnk már James. – sietette Victoria.
- Mindjárt drágám, mindjárt. Nos, te már nem fogod megtudni mi történik. De finom vacsora lesz belőled. És ne aggódj, nem akarom bántani Lucyt… még.
Tudod, azért sajnálom. Jó vámpír lett volna belőled. Lehettél volna a csapatom tagja, de nem. Te öncélú voltál és nem hozzám jöttél, hanem köptél. Sőt még a Volturit is fel akartad keresni. De valamit még tudj! Ha elmentél volna oda, nemcsak én, de Lucy is meghalt volna. Az egyik fontos szabály ugyanis, hogy embernek nem szabadni megtudni mik vagyunk… A büntetés, pedig halál. Szóval felfoghatod úgyis, ha ezt szeretnéd, hogy ezzel Lucyt védem.
- Ehetünk végre? – kérdezte mohón Victoria.
- Csak utánad kedvesen. – éles fogak hatoltak a húsomba. De már nem is volt fájdalmas a tűzhöz képest. Majd még egy harapást éreztem a torkomon. Éreztem, ahogy felszakad az artériám. Fuldokolni kezdtem, majd minden elsötétült végleg.