6.fejezet

(Alec szemszöge, 2 hónappal később)

Aro hívatott, így megint a nagyterem felé vettem az irányt. Szokás szerint megint felragyogott a szeme, mikor beléptem. Ezzel egyidejűleg Caius pedig megforgatta a szemeit. Hát igen, nem vagyok a kedvence.
- Alec! Olyan jó újra látni.
- Mester! – hajoltam meg.
- Hallottam Didyme már beszélt veled a kinevezésről. Remélem örülsz neki.
- Nagyon megtisztelő! – egy mosoly volt a válasza.
- Nos, megint lenne egy feladatod Didyme, Demetri és te elmentek Brazíliába. Lenne ott két vámpír, akit szívesen látnék a csapatomban. Pontosabban még csak az egyik vámpír, a másikra drága barátom, Eleazar hívta fel a figyelmem. A fiú, vagyis a vámpír egy másik klán tagja, nem kell mondanom, hogyha nem akarják engedni mi dolgod, igaz?
- Igaz, mester. Idehozzuk mindkettőt. – meghajoltam és kimentem. Demetri és Didyme már várt rám.

- Akkor induljunk, fiúk. – mosolygott Didyme, majd a csatorna felé vezetett minket.
Kiérve a városból rohanni kezdtünk. Éles kanyarokat vettünk, befutottunk az erdőbe, hogy ne vegyenek észre.

Brazíliába érve Demetri egy sűrű erdőbe vezetett minket. Ha nem lennék vámpír, biztosan hanyatt homlok menekülnék kifelé. Emberi szemmel az orrunk hegyéig se látnák.
Nem kellett sokáig keresgélnünk, két fiú és egy lány jelent meg előttünk.
- Ki jár erre? – kérdezte az idősebbik srác.
- A Volturi! – válaszolta Didyme. – Alec, Demetri és én, Didyme Volturi.
- A Volturi? – lepődött meg a fiatalabbik, majd valami furcsa izgalom jelent meg a szemében, mintha már évek óta csak erre várna. A lány a fiatalabbik arcát fürkészte. Remélem azért a srácért jöttünk, mert akkor könnyű lesz.
- Mit akar itt a Volturi? – kérdezte az idősebbik.
- Elvinni magunkkal Robint, ha persze ő is szeretné. – a fiatal arca felragyogott, majd a lányra nézett és lesütötte a szemét. – Nos? Robin mit mondasz? Eljössz velünk Volterrába vagy itt maradsz ebben… ebben az erdőben? – Didyme undorodva nézett körül.
Robin a két társa arcát fürkészte. Igent szeretett volna mondani, de visszatartotta, hogy el kell hagynia a társait.
Demetri mozgolódni kezdet mellettem.
- Nem érünk rá egésznap. – morogta.
Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Didyme. Folyamatosan a srácot nézte, próbálta vele felvenni a szemkontaktus, de mindig kitért előle.
- Robin, csak rajtad múlik hogyan döntesz. – mondta a másik fiú.
- Találkozzunk még! – kontrázta a lány, bár érezni lehetett a hangján, hogy maga se hisz benne. – Mindig is erre vágytál, és most itt az alkalom ne szalaszd el miattunk.
- Veletek megyek! – mondta a fiú, majd átölelte mindkét társát.
- Rendben van! – mosolygott Didyme. – Akkor induljunk, van még egy kis dolgunk.

- Mégis mi? – kérdezte pár perc múlva, mikor már nem láthatta a régi barátait.
- Elrabolni a kormányzó lányát. – mondta Didyme, majd futásnak eredt. Robin lefagyott. Megállt és nem mozdult.
- Elrabolni? – motyogta maga előtt.
- Ő is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy válasszon. Didyme csak nem jó szót használt. – mondtam.
- Alec, Robin gyertek! – fordult vissza Didyme. Mindketten futásnak eredtünk.

(Lucy szemszöge)

A Cloud ház nappaliában ültem, teát szürcsölve. Anya és Adam anyukája kedvesen társalogtak. Én csak a teámra figyeltem, hogy minél hamarabb és undor nélkül leöntsem a torkomon. Éreztem magamon Adam fürkésző pillantását. Minden mozdulatomat leste.
- Ha nem bánják, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – tettem le a csészémet.
Kisétáltam, majd léptek halk zaja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, azt hiszi nem hallom. Amíg kiértem az udvarra csöndesen követett. Párpercig még várt, lehajoltam az udvaron lévő tóhoz. Felém lépett és visszatükröződött a vízben. Percekig csak ott állt felettem. Bele kellene néznem a gondolataiba, de az illetlenség lenne. Adok még neki egy kis időt.
- Lucy! – felálltam és szembefordultam vele.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Szereted azt a fiút, igaz?
- Milyen fiút? – kérdeztem értetlenül.
- Akivel a bálon táncoltál. Akit előtte se láttam soha, és azóta se. Szereted?
- Ó! Az a fiú. – Szeretem! Gondoltam magamban, de nem mondhattam ki. Megbántanám. – Már elment és nem jön vissza. Így hát lényegtelen mit érzek.
- De ez nem válasz a kérdésemre. - makacskodott.
- Pedig meg kell elégedned ennyivel. Most ha megbocsájtasz... – indultam volna el, de elkapta a kezem. Ijedten húztam ki a kezéből, nem volt rajtam kesztyű.
- Mi? – értetlenkedet. – Jéghideg a kezed, ha nem hidegebb.
- Hideg van. – válaszoltam zavartan. Az arcomat fürkészte, lesütöttem a szemem.
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte óvatosan. Óh, ha azt tudnád.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan.
- Lucy?
- Lehet nekem is magánéletem vagy tévedek? Szállj le rólam! Örökre! – vágtam rá gúnyosan, mérgesen. Ijedten kaptam a kezem a szám elé. – Sajnálom, nem akartalak… - nem hagyta befejezni. Ott hagyott a tó mellett. A szemében mérhetetlen nagy bánattal. – Adam! – nyúltam utána, de hátra se nézett. Besétált, én pedig sírva zuhantam a földre.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, felálltam, letöröltem a könnyeim és visszamentem.
- Azt hittük már nem is jössz vissza. – mondta Mrs. Cloud.
- Csak ki kellett szellőztetnem a fejem. – Adamre néztem, próbáltam mosolyogni, de elfordult. Lefagyott a mosoly az arcomról. A két nőnek is feltűnt az előbbi, de nem szóltak egy szót se.
Negyed óra múlva aztán anya elköszönt és hazamentünk.

- Mi történt? – kérdezte útközben.
- Megfogta a kezem és észrevettem, hogy hideg.
- Mit mondtál neki?
- Megsértettem, nem fog kérdezősködni. Haragszik rám. – anya átölelt majd beléptünk az ajtón.

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Viktoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.

5. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! Tudom csúsztam kicsit, bocsánat érte.
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még pár percig ott álltam majd megfordultam. Chriss szorosan mögöttem lépkedett, de egy szót sem szólt.
Neszezést hallottunk, majd egy ismerős illat, apa. Kifordult a sarkon, nem volt túl jó kedvében. Megálltam előtte.
- Apa! – szóltam, egy kicsit megremegett a hangom.
- Hol voltatok? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Az erdőben. – felelte Chriss.
- Utána mentem! – suttogtam. – De itt hagyott… - egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, hiszen nem mondtam ki, de gondoltam felfogod, hogy nem találkozhatsz vele. – emelte fel a hangját.
- Már úgy is mindegy! - sütöttem le a szemem.
- Lucy! A volturiban csakis aljas gyilkosok vannak. Aki olyat tesz, ami nekik nem tetszik, azt pedig szépen elteszik az útból. Maguk közé akarnak állítani, hogy belőled is lelketlen szörnyeteget faragjanak. – nem szóltam, csak tele lett a szemem könnyel. - Menjünk haza! – mondta komoran, majd megfordult.

Amikor hazaértünk, én azonnal felrohantam. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de apa megállította, hogy időre van szükségem. Sírva dőltem az ágyamra, majd elaludtam.
Csak pár óra múlva hangos kiabálásra ébredtem fel.

- Miért kellett vele így beszélni? – kérdezte Chriss.
- Mert azt akarom, hogy teljesen elfelejtse azt a fiút. Hogy megutálja, és ne keresse.
- Az nem számít igaz, hogy ő mit akar. – éreztem az undort Chriss hangjában, ahogy apával beszélt.
- Az egy aljas gyilkos! Semmi több!
- Igen? Mi jogod ítélkezni te szentfazék? Mi jogod? Ha Lucy tudná miket tettél… - hangos csattanás hallatszott. Gondolom falnak nyomta a bátyámat. – Igen, James mindent elmondott, amikor itt járt. És én is elmo…
- Fenyegetsz, drága fiam? – morogta apa.
- Fogadni mernék, hogy az a fiú százszor jobb nálad. – nem ijedt meg apa viselkedésétől, én viszont a szomszéd szobában annál inkább.
- Ne hergelj!
- Ha ő egy aljas gyilkos, akkor te is az vagy. És mellette még hazug is, aki a saját lányát áltatja. Undorító vagy! – csattanás. Azt hiszem apa felpofozta Chrisst. – Ha Lucy nem lenne, már rég a világ másik végén lennék, azért imádkozva, hogy rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrain.
- Nem volt elég, ami kaptál? Kérsz még?
- Engem nem tudsz megijeszteni. Nem félek tőled.
- Pedig egy aljas gyilkos vagyok, nem igaz? – gúnyolódott apa.
- Rohadj meg! – kicsapódott az ajtó, majd egy másik csattanás a bejárati ajtón. Chriss megint elrohant.

Mi volt ez a vita? Miről nem tudok? Aljas gyilkos? Hogy mert Chriss így beszélni apával? Mi ez az egész? Ki kell derítenem!

(Alec szemszöge)

Már két napja visszaértünk. Az első, amit kaptam egy jókora letolás Caiustól, amiért nem a feladatra figyeltem.
Kopogás nélkül a húgom viharzott be.
- Kopogni luxus? – morgolódtam.
- Még mindig azon a buta lányon jár az eszed? Felejtsd már el! Sokkal fontosabb dolgaink vannak.
- Azt én döntöm el, hogy min vagy kin jár az eszem. Semmi közöd hozzá. Amúgy meg nem is ismered, szóval ne ítélkezz.
- Caiusnak igaza van! Abban is igaza volt, hogy meg akart büntetni. Akkor biztosan elfelejted azt a lányt. Nem méltó hozzád! Biztos, hogy nincs neki semmi különleges képessége. Az ilyeneknek nincs. Csakis azért kezdett veled, mert lerí rólad, hogy a Volturiba tartozol, ki akart használni, hogy ide bekerüljön.
- Na, ezt most hagyd abba! – kiáltottam rá. – Takarodj ki a szobámból!
Vérig sértve kivonult és becsapta az ajtót, de úgy, hogy leomlott a vakolat.

Demetrivel a szokásos őrjáratunkról tértünk vissza, amikor szembejött Jane.
- Demetri! – mondta utálatosan. – Alec! – még utálatosabban, ha ez lehetséges.
- Jane! – köszöntem vissza hasonló hangnemben. Bár tőlem közel se volt, olyan hihető, mit tőle.

- Még mindig haragszik rád? – tett fel egy költői kérdést Dem.
- És a poén csak az, hogy nincs is joga hozzá. Nekem kellene rá dühösnek lennem, mert sértegette Lucyt. De nem, ő az, mert kizavartam a szobámból.
Jane hercegnő kérése, vagyis követelése nem teljesült és most vérig van sértve. Hogy lehet valaki ilyen utálatos szipirtyó? Én mindent, tényleg mindent elnéztem neki, mert a testvérem és így gondoltam helyesnek, de ez már nem mehet, így tovább.
Én komolyan nem sokra vagyok attól, hogy teljesen megutáljam, ahogy mindenki más a kastélyban. Aron kívül szereti még valaki?
- Hát… nem, nem hiszem. Én biztos nem.
- Csak tudnám mire jó ez neki? Ez az állandó gonoszkodás. Majdnem meghalt, erre ahelyett, hogy jobb emberré válna, inkább rosszabb lesz. Nem tudom meddig bírom még elviselni a nyavalygását.
Azt hiszi magáról, hogy felsőbb rendű. Ahogy fentebb áll az embereknél, de még a vámpíroknál, még nálunk Volturisoknál is.
- Ez azért nem igaz. Téged a saját szintjéhez igazít.
- Dehogyis, én is csak egy „alattvaló” vagyok. – mondtam gúnyosan. – Most felmegyek a szobámba, rendben? - de Demetri elnézett mellettem. Megfordultam, és láttam, amint Heidi virágokat ültet az udvaron. Felsóhajtottam. – Jaj, Demetri! Te vadbarom! – de nem hallotta meg, annyira belemerült a látványba. – Menj már oda! – löktem meg.
- Dehogy megyek! – eszmélt fel.
- Ha nem próbálkozol, sosem lesz semmi.
- Majd máskor! Egy alkalmas pillanatban.
- Ennél alkalmasabb sosem lesz. – ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy amit nem akar arra lehetetlen rávenni. Így hát sóhajtva felmentem a szobámba, ott hagyva az udvar közepén, hátha közönség nélkül cselekszik. Hát… nem, megijedt és ő is felindult a szobájába.

4. fejezet

Sziasztok!

Itt az fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Puszi! Jó olvasást! :)

(Alec szemszöge)

Csak rohantam, nem néztem hová. Már régen kiértem a városból. A többiek eddig csendben követtek, de most Dem utánam kiáltott.
- Állj már meg, te átkozott! – üvöltötte sokadszorra. Lefékeztem, ő is megállt, de a többiek elrohantak mellettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Alec, muszáj beszélnünk… Az a lány…
- Nincs vele semmi! – mondtam komoran, de a földet bámultam.
- Tényleg gyönyörű volt! És biztosan nagyon kedves is.
- Igen, és pont ezért van igaza Tomnak. – néztem fel Demetrire. Aki csak meglepetten pislogott. Amitől átsuhant egy gyenge mosoly az arcomon. – Engem Aro sosem engedne el, ezt mind tudjuk. Ő pedig nem jöhet a Volturihoz. Azt nem szabad engednem. És most légy szíves ejtsük a témát.
- Rendben! – bólintott. – Akkor menjük Félixék után. – de valami neszezés jött a fák közül. Mindketten leguggoltunk harcra készen…

(Lucy szemszöge)

Apa még mindig a kezében tartott és nem akart elengedni. Félt, hogy utána rohanok. De nem tettem volna, hiszen itt hagyott, pedig többen voltak. Magával vihetett volna. Még mindig folyt a könnyem.
Chriss sétált ki, felvetette a földön lévő maszkot. Nézte egy darabig, majd mellém sétált és odaadta.
- Haza akarok menni! – mondtam és kitéptem magam apa kezei közül.
- Rendben! Szólok anyátoknak. – mondta, majd elindult befelé.
Én pedig végig sétáltam az utcán. Chrissel a nyomomban.
- Ugye tudod ki volt ez? – kérdezte. Hátrafordult és felhúztam a szemöldököm.
- Egy vámpír! Apu ismeri.
- Nagyon jól ismeri! – emelte a fel a hangját Chriss. – Bele se gondoltál, hogy a fekete köpeny, az, hogy azt hiszik nekik mindent lehet, kikre jellemző, igaz?
- Ne üvöltözz velem az utcán! – kiáltottam rá.
- Semmit se tudsz! Buta vagy!
- Buta vagy te! – kontráztam mérgesen, majd felpofoztam. Meglepődött, de nem ütött vissza, pedig vártam.
- Bocsáss meg! – suttogta. Megöleltem.
- Te bocsáss meg nekem. Nem kellett volna megütnöm.
- Az térített észhez! – mondta mosolyogva.
- Te tudod ki volt? – kérdeztem. Pár pillanat múlva bólintott. – Ki?
- Egy volturis! – suttogta alig halhatóan.
- Az nem lehet! – ráztam meg a fejem és hátráltam. - Nem! – kiáltottam, majd elrohantam…

(Tom szemszöge)

Megkerestem Krissit. Nem volt nehéz, idegesen figyelte az ajtókat.
- Tom! – rohant felém. – Hol van Lucy? És Chriss?
- Jól vannak! Elindultak hazafelé. Gyere menjünk mi is!
- Úgy illik, hogy elköszönünk. – mondta azzal odasiklott Cloudékhoz.

- Sajnos mennünk kell! – értem oda én is.
- Ilyen korán? De hát miért?
- A lányom rosszul lett!
- Ó, remélem semmi komoly!
- További jó szórakozást! És gratulálunk! – pukedlizett Krissi. Összeszedtük Ericet, majd kisuhantunk.
Elindultunk haza. Beléptünk, de csend volt. Felrohantam a lépcsőn.
- Lucy! Chriss! – kiabáltam. Krissi hasonlóképp odalent. – Az a mocsok rohadék! Csak kerüljön a kezem közé! – kiviharzottam az utcára.
- Hová mész Tom? – szólt utánam Krissi.
- Csak maradj itthon! – az erdő felé kezdtem elrohanni.

(Demetri szemszöge)

Harci pózban guggoltunk, amikor kiáltásokat hallottunk.
- Lucy, állj már meg! – hangzott többször. Alec felengedett, de nem mozdult továbbra sem.
Az a lány, akivel táncolt jelent meg előttünk.
Öröm, félem, majd végül harang látszott a szemén.
- Miért jöttél? – nézett Alecre.
- Én nem értelek! – közben megjelent a kiabáló fiú is.
- Már tudom mi vagy. Szóval ki vele! Miért jött ide négy volturis?
- Menjünk Demetri! – intett nekem, majd megfordult.
- Ne merészelj itt hagyni válasz nélkül! – dobbantott mérgesen a lány.
- Miért ne? Ki vagy te, hogy meg mondd mit tegyek? – fordult vissza Alec mérgesen.
- És te? Te ki vagy? Hogy csak úgy játszadozol velem? Hmm? Aztán meg szó nélkül ott hagysz? Ki vagy te?
- Azt mondtad tudod!
- Tudom mi vagy. De azt nem, hogy ki. – mondta halkabban.
- Nem is fogod megtudni. Tőlem biztosan nem! – fordult meg újra Alec, hogy távozzon.
- Akkor majd megkérdezem Arot!
- Nem! Csak azt nem! Nem jöhetsz el Volterrába.
- Miért nem?
- Nem neked való hely! Nem és kész!
- Nem is ismerlek, mégis utállak. – lépett közelebb Lucy.
- Jól teszed! – most Alec lépett egyet előrébb.
- Nem akarlak többé látni. – újra a lány.
- Rajtam nem fog múlni. – újra Alec.
- Ne gyere többet! – megint Lucy.
- Nem fogok! – és egymás elé értek.
- Szemétláda!
- Hisztis liba! – megcsókolta Lucyt, aki nem ellenkezett. Halkan felkuncogtam mögöttük.
A fiú pedig leesett állal figyelt. Nem tudott megszólalni. Amin megint csak nevetnem kellett.
- Itt most vége! – suttogta Alec.
- Vége! – ismételte Lucy.
- Esküszöm, nem látsz többé! – még egy puszit nyomott a lány arcára, majd ellépett tőle.
Megfordult és elrohant.
- Hát… A viszontlátásra! – vigyorogtam rá Alec szerelmére. – Egyébként Demetrinek hívnak! – hajoltam meg.
- Gyere már te, fajankó! – hallottam meg Heidi kiáltását.
- Jövök már, jövök! Szerintem találkozzunk még, Alec barátunk bármit is ígért. – azzal megfordultam és az erdőbe vetettem magam.

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss! :)
Remélem tetszeni fog!
Puszi! Jó olvasást!

3. fejezet

(Demetri szemszöge)

- Olyan furcsa érzésem van! – motyogtam magamnak, de Heidi meghallotta.
- Miért? – kérdezte tánc közben.
- Mintha valakinek a teremben gyorsabban verne a szíve a kelleténél. Nem hallod?
- Csak túl sokan vannak, ez zavar meg. – nyugtatott meg Heidi. – Nézd! – súgta a fülemben. – Alec talált valakit. – és valóban, tőlünk nem messze táncolt egy lánnyal. Közben beszéltek valamit, de olyan halkan, hogy rajtuk kívül senki sem hallhatta.
- Szép lány, és biztosan vámpír.
- Lehet, hogy Bennetthez tartozik.
- Előfordulhat! Ha igen, akkor lesznek gondjaink, csak ne vegye őket észre.
- Késő! – suttogta Heidi és egy feléjük tartó alakra mutatott, kecsesen, mintha ez is a tánc része lenne.

Gyorsan elé vágtunk, idejében odaértünk, mert nem használta a vámpír gyorsaságát.
- No lám! Régi ismerős! – mondtam, amint belém ütközött.
- Nem illik köszönni? – termett ott Félix is.
- Demetri, Félix! – biccentett. - És?
- Heidi! – mosolygott vissza a lány. Tom kezet csókolt neki.
- Engedjetek a lányomhoz, kérlek. – nyögte ki a kérlek szót a végén.
- Nem tehetem Tom! Túl sok az ember, ahhoz, hogy harcoljunk. Intsd le a fiút a zöld maszkban! Mielőtt én látom el a baját. Ne feledd, nekünk nem jelent különösebb gondot egy fél város legyilkolása a titkunk érdekében. – mondtam mosolyogva. Tom nemet intett a fejével, mire a srác a hátam mögül eltűnt.
- Mosolyogj szépen madárkánk! – mondta Félix. – Túl sokan figyelnek ránk! Csak kedvesen cseverészünk, igaz?
- Miért vagytok itt? Mit akartok tőlem?
- Nos, egyrészt legutóbb nagyon csúnyán ott hagytál minket. – közbe akart szólni, de leállítottam. - Persze, nincs harag. Csupán ellenőrzés! Fülünkbe jutott, hogy emberi életet élsz, csak tanulmányozzuk és jegyzetelünk. Érted mire gondolok?
- Senki se tudja mi vagyok.
- És mi ez a lányom dolog?
- Lányomként tekintek rá, ahogy a fiúra is. – szemrebbenés nélkül hazudott nekünk.
- Úgy tekintesz rá, mint a lányodra? Tényleg? Hülyének nézel, mondd? – megszorítottam a kezét, feltűnés nélkül. Összeszorított fogakkal, a fájdalomtól sziszegve állt előttem.
- Oké, tényleg a lányom. Az én vérem. – elengedtem, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a távolba meredt, el mellettem. Megfordultam, Alec épp most csókolta meg a lányt.

Tom szeme összeszűkült, majd mit sem törődve velem odarohant.
- Hagyd őt békén Alec! – morogta.
- Örvendek Tom! – a fiú szája magabiztos mosolyra húzódott, de csak jóval később nézett Tomra. Nem akarta elengedni a lányt a szemével.
- Gyere Lucy! – fogta meg a lány kezét, majd Alechez fordult. - Ne menj többé a közelébe, vagy megbánod.
- Fenyegetőzöl? Na, ne nevetess Tom! – még mindig farkasszemet néztek, mi ott álltunk Alec oldalán.
- Menjünk ki és ott beszéljük meg, úgy nem keltünk feltűnést. – javasoltam.
- Rendben! – biccentett Tom. – Lucy te itt maradsz! – a lány nem mondott semmit, de láttam a szemében a „Te azt csak szeretnéd” szikrát. Alec még egyszer rámosolygott, majd kisuhant az oldalsó üvegajtón.

(Lucy szemszöge)

Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szemmel találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan, óvatosan táncolni kezdtünk.
- Te olyan vagy, mint én! – suttogtam táncközben.
- Meglehet! – válaszolt mosolyogva.
- Itt élsz Londonban?
- Nem.
- Akkor hát hol?
- Titok!
- Hogy hívnak?
- Titok!
- Nem vagy valami bőbeszédű. – nem tudtam levenni a szemem az arcáról, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy letépjem a maszkot. A kezem elindult, de elkapta, még mielőtt célt érhetett volna.
- Ez egy álarcos bál! – mondta miközben belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra lecsuktam a szemem, mert borzasztóan jól eset, amit csinált.
- Miért játszadozol velem? – kérdeztem sóhajtva.
- Mert élvezem. – mosolygott gyönyörűen.
- Honnan ismersz?
- Nem ismerlek. – húzott magához még közelebb. Nem érdekelt semmi, a bál se, a tánc se, csak egyedül ő. Ha nem mozgatna, csak megkövülten állnék előtte.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- 17.
- Mégis mióta?
- Kb. 100 éve. – végig simított az arcomon, mire megremegtem.
- Narancs és menta. – suttogtam. Elnevette magát.
- Te pedig orgona, csipetnyi barackvirággal. – elmosolyodtam.
- Holnapra el fogsz tűnni, igaz? – kérdeztem utána szomorúan.
- De csak a ma számít, nem igaz? – most már ő sem mosolygott. Lassan közelített az arca felém, éreztem mézédes, hűvös leheletét, majd rátapasztotta az ajkait az enyémekre. Elindult a kezem felfelé, óvatosan levettem a maszkot róla, várva rá, hogy megállít, de most nem tette. Válaszként ő is levette rólam. Pár percig csak egymást néztünk. De apa közbeszólt. Először fel se fogtam mi történik.

(Alec szemszöge)

Kiléptem a szabadba. Lucy álarca még mindig a kezemben volt.
- Miért jöttetek, hogy elvegyétek tőlem őt is? – szegezte Tom nekem a kérdést. – Aro őt is akarja?
- Aro nem is tud róla. Nem tudja, hogy létezik!
- Akkor miért? – nem tudtam válaszolni csak meredtem magam elé.
- Figyelj Tom! – vette át a szót Demetri. – Nem akarunk csetepatét. Oké? Csak ellenőriztünk, mint mondtam. Most pedig elmegyünk.
- De azonnal!
- Rendben! – bólintott Demetri.
- Csak ezt hagy adjam neki vissza! – emeltem fel az álarcot.
- Én is odaadhatom neki! – mondta Tom ellenségesen.
- De az övé nálam van! – lépett ki Lucy. Elkezdet felém szaladni, de Tom elkapta. – Engedj el! – kapálódzott, majd felém nyúlt, de én hátrábbléptem. Letettem a földre az álarcot, és elhátráltam onnan. Még pár percig a csalódott, de gyönyörű arcot néztem, majd megfordultam és elfutottam Félixékkel a nyomomban.

2. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik! :) Kérek szépen kommenteket! :)
Puszi! :) Jó olvasást!

(Aro szemszöge)

Csak ültem és vártam, hogy jöjjenek az én kedveskéim. Alec, Demetri és Félix lépett be a terembe.
- Mester! – hajoltak meg előttem.
- Drágáim! – örültem meg. – Volna számotokra egy feladatom. Rá kellene néznetek egy vámpírra, aki nagyon kedves a szívemnek. Londonba látogattok egy álarcos bálra. Induljatok, amint tudtok, mert holnap este lesz a bál. A ruhákat és az álarcokat Heidi már kiválasztotta. Tom Bennettnek hívják, próbáljátok megtudni, mi van vele és nem e akar csatlakozni. Heidi is veletek megy, mert már nagyon régen, talán 100 éve hagyta el Volterrát. Sok sikert drágáim! – búcsúztam el tőlük.
- Mester! – hajoltak meg újra, majd kimentek.

(Lucy szemszöge)

A szoba közepén forogtam a ruhámban. Gyönyörű világoskék, sok fodorral, ejtett vállal. Le sem akartam venni a bál végéig. De sajnos le kellett. Amilyen gyorsan csak tudtam és amilyen gyorsan csak lehetett kibújtam belőle. Ráterítettem az öltöző paravánra, majd az álarcom is ráhelyeztem, hogy ne essen le. Majd átsétáltam Chrisshez.
Kopogtam.
- Szabad! – jött a válasz. Az ágyán ült és valami régi szakadt könyvet olvasott.
- Szia! – köszöntöttem. Biccentett, mellé suhantam és kikaptam a kezéből a könyvet. – Mi ez?
- Egy ostoba könyv, ami a vámpírokkal foglalkozik, sok hülyeséget összehordanak benne, de azért érdekes.
- Jössz este?
- Minek? – rántotta meg a vállát.
- Apa szeretné! – sóhajtottam.
- Az engem nem érdekel.
- Lehetnél vele kicsit kedvesebb, sok mindent feláldoz értünk.
- Értem csak ne áldozzon fel semmit. Hidegen hagy!
- Azt látom! – mormogtam az orrom alatt. – Akkor gyere el értem! – hosszú csönd. – Nos, mit mondasz?
- Jól van, talán. – sóhajtott.
- Köszönöm! Köszi! – vetettem magam a nyakába, hangosan felnevetett, majd óvatosan letett a földre.
- De téged úgyis el fog foglalni Adam. Nem igaz?
- Nem tudom! – rántottam meg a vállam.
- Ugye tudod, hogy ez nem lehet komoly ügy? – nézegetni kezdtem a könyveit. – Lucy! Ugye?
- Miért ne lehetne?
- Mert ember!
- Átváltoztathatom.
- Ha megtudja, elmenekül, és riassza az embereket a városban.
- Nem tenne olyat! - ráztam a fejem.
- Az embereket nem lehet kiismerni. – átölelt és pár percig így maradtunk.

(Alec szemszöge)

- Bálosdi! – sóhajtott fel keserűen Félix.
- Csak nem falábad van? – vágta hátba Demetri.
- Nagyon vicces! Az orosz cár gyerek biztosan nagyon jól táncol. – lökte vissza Demetrinek.
- Hát nincs okom panaszra! – igazította meg gőgösen az ingjét. Félix arckifejezésén már nevetnem kellett, itt nem bírtam tovább.

- Gyertek már srácok! – szólt ki Heidi a szobámból. Beléptünk és a kezünkbe nyomott egy-egy dobozt. – Majd megszállunk valahol és felvesszük. Gyerünk! – mondta izgatottan és kettőt tapsolt.
Azzal kirohantunk, még gyorsan elbúcsúztam Janettől, mert ha nem teszem leszedi a fejem, majd indultunk is Londonba.

Két órával a bál kezdete előtt érkeztünk. Gyorsan vadásztunk egyet a közeli erdőben, hogy barna legyen a szemünk, majd kivettünk négy szobát egy fogadóban és átöltöztünk. A meghívó már el volt intézve, Heidi és Aro szerezték valahogy. Ezek a dolgok számomra örökké rejtve maradnak.
Demetri lett Heidi kísérője. Mi ketten pedig Félixszel egyedül mentünk a bálba.
Amint beléptünk oldalra húzódtunk, hogy megbeszélhessük a hadi tervet.
- Szóval! Tom Bennettet keressük, ne keltsetek feltűnést, vegyüljetek el és szórakozzatok. Majd a bál végén beszélünk vele, de közben is figyeljük, hogyan viselkedik az emberekkel, nem e tudja valaki, hogy micsoda. Rendben? – kérdeztem.
- Persze! – mondták egyszerre majd elváltunk. Körbejártam az egész termet, senkivel sem beszéltem még észre nem vettem egy furcsa párost középen…

(Lucy szemszöge)

Eljött az indulás ideje. Anyuval együtt készülődtünk. Felvettük a ruhákat, majd megcsináltuk egymás haját.
Anya fehérben volt, fehér álarccal, fehér gyöngysor a nyakában. A haja kontyban.
Én a világoskék fodros ruhámban, kék maszkkal, enyhén hullámos, feltűzött hajjal.
Lesétáltunk az emeletről. Apa, Chriss és nagypapa már lent vártak.
Mindannyian nagyon fessek voltak. Anya apába, én Chrissbe karoltam és már indultunk is. Egyedül Ericen nem volt álarc, szerinte ő már öreg az ilyesmihez. Chrissé zöld, aranyozott volt, apáé sötét kék.

Amint beléptünk Adam azonnal kiszúrt és felkért táncolni.
- Gyönyörű ma este! – bókolt.
- Köszönöm! Mondtam már, hogy tegezz. Emlékszel?
- Ó, bocsáss meg elfelejtettem. – lassan táncoltunk és közben beszélgettünk.
Észrevettem, hogy valaki figyel, de mire odafordultam nem volt ott senki.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Adam.
- Semmi! – suttogtam, majd visszafordultam felé mosolyogva. Pár percig táncoltunk, majd megszólalt mögöttem egy gyönyörű hang.
- Bocsánat, lekérhetem a hölgyet? – Adam rosszkedvűen bólintott, majd odébbállt. Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szempárral találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan óvatosan táncolni kezdtünk…

1. fejezet

Sziasztok!
Itt az első fejezet. Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Írjatok légyszi! :)
Puszi! :)
(Eric szemszöge)

Korán ébredtem még csak egy valaki járkált nesztelenül ebben a nagy házban. Valaki, aki sosem aludt vagy evett.
Lementem a konyhába csináltam magamnak egy kávét. Mióta nem élünk hétköznapi életet csak egy szolgálónk maradt meg, de ő még alszik. Hiszen még csak hajnali 5 óra van. 1772. tavasz közepe Londonban. Elkezdődnek a bálok, a megnyitók.
- Nem tudsz aludni? – lépett be Tom a konyhába. – Ezen a gondon a kávé nem segít.
- Nem, nem tudok! Hol voltál az éjszaka? Csak mert nem hallottalak.
- Vadásztam. – jelentette ki egyszerűen, majd magának is töltött egy kávét. Chriss és Lucy nem bírják az emberi ételt, de Tom kávéfüggő lett Amerika felfedezése óta, mint elmondta.
Ó, azt elfelejtettem mondani, hogy Tom, aki a lányom lányának, vagyis az unokám férje. Szóval Tom sosem fog meghalni, ahogy nem is öregszik, már az 1300-as évek óta. Ahogy az unokám Krissi sem és a dédunokáim sem.
Bár én tűnök a legöregebbnek, de ez nem igaz. Én is már a hetvenes éveimet taposom, nem lehet már sok hátra. De Tom biztos benne, hogy még jó erőben vagyok, én néha kételkedem.
Nem szeretem rájuk ezt a szót használni, de mégis el kell fogadnom, hogy 4 vámpírral élek egy fedél alatt, akik ugyan állattok vérét fogyasztják, de mégis csak azok, amik.
- Sétálok egyet! – mondtam és felhörpintettem a kávém.
- Vigyél esernyőt is! – mosolygott rám. Az elsők között volt a családom, akik esernyőt birtokolhattak. Nagyon kevesen, csakis kizárólag a gazdag családok engedhették meg maguknak.
Kibotorkáltam a macskaköves útra. Mélyet szippantottam a friss levegőből, még csak kevesen voltak idekint. Az ég borús volt, mint az év nagy részében, de mégis volt valami gyönyörű ebben a városban.
A Cloud család jött velem szembe. Levettem a kalapom üdvözlésképpen.
- Jó reggelt hölgyeim, fiatalúr!
- Jó reggelt! – köszöntöttek illően.
- Folyik a készülődés az estre? – kezdtem bele az ilyenkor illő beszélgetésbe.
- Igen, uram. A ma esti bál utolsó simításait végezzük. Ugye eljönnek a családjával?
- Nem hagyhatjuk ki! Ott leszünk! Mégis csak egy eljegyzési bál. Örülök, hogy láttam önöket. – elköszöntek, majd tovább siettek.
A Cloud család a környék leggazdagabbjai közé tartozott. Szintén Eric névre hallgatott a családfő, aki a bíróságon dolgozott. A felesége egy törékeny nő, mindig betegnek tűnik, de igazából gyönyörű. Három lányuk és egy fiuk van.
A lányok társaságát Chriss mindig nagyon élvezi, csapodár egy kölyök. 20 éves sincs, de csak úgy gyűjti a trófeákat. Úgy van vele, hogy úgysem házasodhat meg, hát miért ne élvezze a napjait. Pedig az apja rá a legjobb példa, hogy lehet élet az élet így is.
A fiuk pedig, Adam Cloud, Lucy társaságát keresi minden bálon. Megértem, hiszen gyönyörű lány. De nem ő az egyetlen, a város legbefolyásosabb emberének a fia is harcol a kegyeiért.
Visszasétáltam a házhoz.
Amint beléptem hangos veszekedés csapta meg a fülem. Chriss és Tom megint veszekednek.
- Én nem választhattam úgy, mint te! – vágta az apja fejéhez sokadszorra.
- Csak ne tégy úgy, mintha bánnád, hogy élsz. Nem kell a színjáték.
- Azt teszek, amit akarok! – makacskodott.
- És még is mit akarsz?
- Hát nem megbújva élni örökké, félve attól, hogy lebukunk. Így nem élet az élet. Te mondtad, hogy éljek.
- Megegyeztünk, hogy letelepedünk, mert így könnyebb nektek. De ha állandóan felhívod magadra a figyelmet, nem maradhatunk. Hogy veszíthetted el a fejed?
- Nem nagydolog! – a fal mögött álltam, és csendben figyeltem, bár tudták, hogy itt vagyok, de nem zavarta őket.
- Nem nagydolog? – nevetett fel keserűen Tom. – Mondd ezt a lány családjának. Bocsánat, de elvesztettem a fejem kéjelgés közben és teljesen véletlen eltörtem a gerincét. – gúnyolódott Tom. – Figyelmeztettelek!
- Na, én leléptem. – indult el kifelé Chriss.
- Nem mész te sehová!
- Csak nem megtiltod? – ment tovább. – Hát nem érdekel.
- Azt teszed, amit mondok, megértetted? – pillanatok alatt előtte termet. – Vagy itt maradsz szép szóval, vagy olyat teszek, amit megbánok, de nem mész sehová.
- Utállak! – kiáltotta a képébe Chriss, majd felviharzott a szobájába.

Tom hangos sóhajjal roskadt a székre.
- Nyugodtan bejöhetsz! – szólt ki hozzám. Beléptem és leültem mellé.
- Lucy és Krissi?
- Elmentek a ma esti ruhákért.
- Mi történt?
- Chriss túl messzire ment, elfelejtette, hogy erősebb, mint egy ember. – felállt és a lépcsőhöz sétált. – Csukd vissza az ablakot, amíg szépen mondom! – kiáltott fel. Mérges szitkozódás és becsapódott az ablak.
- Mi lett a lánnyal?
- Meghalt. – mondta szomorúan.
- És mi lesz most?
- Most? Az éjjel kicsempészem az erdőbe és balesetnek álcázom, mintha lezuhant volna valahonnan.
- Akkor egy hulla van a házamban? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Ő… igen. De még a bál előtt el fogom tűntetni, amint sötét lesz.
- Azt mondtad nem lesz halott, amikor fedelet adtam neked. – mondtam csöndesen.
- Tudom! – rázta a fejét. – Erre nem számítottam… Azt hittem megértette a szavaimat.
- Csak véletlen volt, igaz?
- Persze, csak véletlen.
- Majd megpróbálok vele én is beszélni, de szerintem ezentúl jobban fog vigyázni.
- Nem tudom, hogy legyen-e ezentúl.
- Fel akarod adni? Újra vándorolni akarsz, mint az eddigi életedben?
- Nem, de talán nekünk az van elrendelve. Ha egy vámpír megpróbál normális életet élni, annak mindig ugyanaz a vége, halál és még több halál. És ha lebukik… - itt abbahagyta.
- Ha lebuktok mi lesz?
- Ha az emberek nem ölnek meg, akkor majd a Volturi. És nem csak minket, hanem az egész környéket. Mindenkit, aki tudja, akár az egész várost eltűntetik.
- Hogy tehetnek ilyet? Mi joguk van hozzá?
- Csak a vámpírokat, és az embereket védik. Nem gonoszak, csak drasztikusak.
- Nem fogtok lebukni! – mondtam, majd felsétáltam Chrisshez.

Utószó

Sziasztok!
Megszavaztátok a folytatást, még pedig azt, amit én kitaláltam. Köszönöm szépen! :)
Majd jövő hétvégén már remélem tudom hozni. :)
Most pedig Utószó!
Puszi! :)


Utószó: Az utolsó naplóbejegyzés – Charlie

„Három hét telt el a csata óta. Még mindig mindenki szomorú. Jeremyt mintha teljesen kicserélték volna. Állandóan kerül. Meg is keresetem ezért, megkerestem, hogy megbeszéljük.
Elmentem a szobájához és bekopogtam. Miután beléptem láttam, hogy pakol.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- Elmegyek! – rám nézett és látta, hogy nem tudok megszólalni. – Nem bírom itt tovább Charlie. Nem bírlak látni téged!
- De miért?
- Ugyanúgy nézel ki, mint ő. Egyszerűen nem tudok veled naponta találkozni. Időre van szükségem.
- És… mégis hová mész?
- Alice előre látta, hogy ezen töröm a fejem és felhívott, hogy hozzájuk mehetek, persze csak egy feltétellel.
- Hiányozni fogsz! – mondtam és megöleltem.
- Te is nekem! Látjuk még egymást, ígérem! – ölelkeztünk hosszan, majd befejezte a pakolást és elment.

Apa teljesen mértékig visszakapta a székét. Viktor helyére pedig Janet akarták ültetni, de elutasította, így Chriss kapta meg a posztot. Ő nagyon örült neki, Sam kevésbé. De megbékélt végül ő is, a fiuk már egész nagy. Már tanul az apjától.
Anyut nagyon megviselte Hanna elvesztése, de végre erőre kapott és végzi a dolgát. Bár közel sem, olyan felhőtlen a kedve, mint volt. Próbálja megfejteni honnan jött az a képzelgése, amit a csata alatt látott.
Demetri szervezkedni kezdet, minden nagyobb vámpír csapatra ránézz majd a Volturi. Még egyszer nem akar ilyen meglepetéseket. Heidi pedig az én ruhámat tervezi. Még nem is mondtam, de Seth megkérte a kezem és boldogan igent mondtam.
A Volturiban minden visszaállt a régi kerékvágásba. A párok újra egymásra találtak, meg sirattuk az elvesztetteket, de tovább kell lépni. Örökké nem sírhatunk a párnánkba.”
Charlie

Becsuktam Hanna naplóját és eltettem az íróasztalába. Ő is ezt szerette volna, ha befejezem azt, amit elkezdet. Kisétáltam, még egy utolsó pillantás a szobára. Sóhajtva csuktam be az ajtót és alávetettem magam az esküvői készületeknek.

Vége!

46. fejezet: Háború II.

Sziasztok!
Itt a friss!
Nos, hogy tetszett ez a sztori? Írjatok légyszíves pár sort!
Köszönöm!
Még lesz egy utószó valamikor és vége ennek a történetnek. A folytatásról történő szavazást pedig ma fogom lezárni.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Chriss szemszöge, a csata előtt pár órával)

- Az nagyon veszélyes lenne! – ingatatta a fejét Alec.
- Ha nem csináljuk, akkor biztosan veszítünk. – dobolt Demetri a szék karfáján. – De ki lenne rá alkalmas?
- Chriss? Vállalnád? – nézett rám Alec.
- Ő, igen persze. – mondtam meglepetten.
- Nem lehettek majd sokan, viszont lehet, hogy ők túlerőben lesznek, így is?
- Bízhatsz bennem!
- Tudom! – bólintott. – Te és Logan lennétek, és persze, majd Janeék, ha sikerrel jártok. De egy ideig egyedül kell majd boldogulnotok.
- Talán, ha valamelyikünknek sikerülne elszökni a csata közepén, hogy segítsen még Chrissnek. – morfondírozott Demetri.
- Én mennék, de az biztosan feltűnne Caiusnak. Chriss is fel fog neki, de erre van egy jó magyarázatom.
- Majd én! – szólalt meg hirtelen Viktor. Egészen eddig nem beszélt, akárcsak Marcus, azután, hogy elvesztette a feleségét. Most vele sincs itt Jane! – Én nem tűnnék fel annyira nekik. Kisebb a valószínűsége!
- Egy próbát megér! – bólintott Demetri.
- Akkor, majd megpróbálod. Ha mégse jönne össze…
- Ebbe bele se gondoljunk! – állította le Demetri. Alec csak mordult egyetértően. – Arról, amiről most beszéltünk senkinek egy szót se. Maradjon közöttünk! Rendben? – bólintottunk, majd kiindultunk.

(Lucy szemszöge, a csata alatt)

Valaki mellém lépett és a vállamra tette a kezét.
- Állj fel drágám! – mondta a hang.
- Apa? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Állj fel, a barátaidnak szüksége van rád.
- De nem tudok! Nagyon fáj!
- Az egyik lányod elvesztése fáj ennyire, de fel kell állnod vagy mindent elveszítesz. – azzal elhalkult a hang. Kinyitottam a szemem, szóval csak egy álom volt. Heidi szólongatott és a hátán cipelt, menekült.

- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Elájultál, és majdnem meghaltunk.
- Követnek minket? – bólintott, miközben letett a földre. – Harcolnunk kell! Nem menekülhetünk. – újra bólintott és vártuk a vámpírok hadát.

(Chriss szemszöge, A csata alatt)

A spanyolok főhadiszállása mellett egy bokorban lapultunk Logannel.
- Kész vagy? – kérdeztem, mert megkaptam Lucytől a jelent.
- Mehetünk! – suttogta Logan.
- Tiéd a jobb oldali, enyém a bal. – bólintott, majd óvatosan, halkan elindult az őr mögé. Én is az áldozatom mögé lopództam, majd jelt adtam. Befogtuk a szájukat és letéptük a fejüket. Talán fel se fogták, hogy mi történt velük. Ott kellett hagynunk őket, nem gyújthattunk tüzet, mert rögtön lebukunk.
Halkan beosontunk a kapun, még három őrrel találkoztunk. A negyediket is, majdnem megöltük, de Viktor megelőzött.
- Hát ide értél? – kérdeztem nevetve.
- Bocsi a késésért, de kettőnek feltűntem és el kellett intézni őket. – mondta és megrántotta a vállát. – Jane erre lesz! – mutatott lefelé és valóban bementünk egy kapun, még két őrrel végeztünk, majd meg is találtuk a cellájuk.


- Itt a felmentő sereg! – nyitottam ki a cellaajtót, az őrtől elvett kulccsal.
- Na, végre! – sóhajtott Jeremy. Viktor és Jane egymást nézték, de nem tettek semmit, csak nézték egymást. – Mennyit tudtok?
- Mert mit kéne?
- Akkor nem tudjátok! – vigyorgott Jeremy. – Szóval a csatán kint lévő Caius, Raul, Jero és Miranda nem az igaziak, csak bábok, amiket ők irányítanak innen bentről. Ó, és belőlem is készült egy báb, azt valami idegen fickó irányítja.
- Na, várj! Lassabban kölyök! – megismételte az előbbit lassabban és részletesebben.
- Akkor nem téged nyírtak? – mondta meglepetten Viktor. – Mármint látom, hogy élsz, de ez nagyon fura.
- Kinyírtak? – kérdezte ingerülten Jer.
- Caius lefejezett!
- Erre most nincs időnk! Kapjuk el őket! – mondtam.

- Lám, lám! Vendégek! – halottam meg Caius hangját. Gyorsan megfordultam. – Akkor már mindent tudtok! Végezettek velük! – intett és vagy 10 vámpír ugrott nekünk.
Én kaptam Rault, Viktor Jerot, Jeremy Mirandát. Jane Caius után indult, de állandóan útját állták. Logan és Tia pedig ott segített, ahol csak tudott.

(Jane szemszöge)

Próbáltam Caius után futni, de állandóan elém vágott sok hülye vámpír. Mindegyik a földön fekve borzalmas kínok között végezte.
Chriss és Raul hangos robajjal csatáztak, vagy három falat is kidöntöttek. Dörgött és villámlott. Néhány helyen beázott a plafon, a kiütött lyukakon, persze.
Éppen nagyon élveztem egy vámpír kínzását. Üvöltött és az életéért könyörgött.
- Jane! – kiáltott Viktor. Mire megfordultam, előttem állt, nagyon közel. – Szeretlek! – suttogta, majd összeesett.
Jero engem akart hátbatámadni, de elém ugrott és az ő gerincét törte ketté.
- Ne! – kiáltottam. Viktornak vége, már rá is dobta az egyik máglyára. – Ne! – üvöltöttem még egyszer.
Jero gúnyosan nevetett velem szembe. Felment bennem a pumpa. Elé rohantam és akkorát vágtam a hasába, hogy három falat is átlyukasztott, mire megállt. Mellé futottam és kínozni kezdtem. Minden dühöm beleadtam. Soha senki nem élt át még hasonló fájdalmat. Előttem vonaglott az a kis féreg.
- Ezt Viktorért kapod! – morogtam a fülébe, majd ha lehetséges még nagyobb kínnak tettem ki.
Csak vonaglott és vonaglott. Már vége volt a csatának, de én még mindig kínoztam.

(Jeremy szemszöge)

Miranda állt velem szemben.
- Nem mered megtenni! – mondtam nyugodtan.
- A barátnődet is megöltem! – fordította oldalra a fejét. – Igen, meghalt. Még hozzá én öltem meg. Letéptem a fejét. – vigyorgott gúnyosan.
Teljes erőmből neki támadtam és a falnak vágtam. Hangos robajjal dőlt rá a fal és a mennyezet egy része. Köhögve állt fel.
- Megöllek! – morogtam és a földhöz vágtam. Megrepedt a padló. Mellé léptem felhúztam a földről. Vicsorogva letéptem a fejét, majd tűzre dobtam. A tűz kezdet elharapózni, így ki kellett menekülnünk.
Jane még mindig Jerot kínoztam. Chriss lépett mellé és a vállára tette a kezét.
- Jane! Vége van! Ezzel nem hozod vissza.
- De miért ő, miért nem én? – kérdezte a lány megtörten és Chriss vállába temette az arcát. Logannal Jerohoz léptünk és széttéptük.
Chriss a karjába kaptam Janet és kirohantunk.
- Maradj itt velük! – mondta Logannek.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Caius után. Velem tartasz? – bólintottam és elfutottunk arra, amerre Caius illatát éreztük. Gyorsan meg is találtuk.

- Uraim! – fordult felénk. – Nem beszélhetnénk ezt meg?
- Hagy gondolkozzam! Nem! – válaszolta Chriss. – A Volturi nevében elvégzem a rád kiszabott büntetést. Árulásért, a háború kirobbantásáért, és gyilkosságokért a büntetés halál. – mellé sétált és letépte a fejét. Máglyát raktam és rádobtuk a testet. Majd visszasétáltunk a lányokhoz.
- Te jól vagy? – kérdezte út közben.
- Nem, nem igazán! – a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom!

(Alec szemszöge)

Mindegyikkel végeztünk. Charlie mellett álltam éppen befejeztem a tombolást Hanna elvesztése miatt.
Demetri lépett elém.
- Elmegyek megkeresem Heidit és Lucyt. Velem jössz? – bólintottam.
- Vigyázz rá! – mondtam Sethnek, majd futásnak eredtem Demetri után.

Ötpercnyire meg is találtuk őket. Egy csapat vámpírral harcoltak.
Demetri és én azonnal csatlakoztunk a harchoz. Négyen már gyorsan végeztünk.
- Lucy! – léptem mellé.
- Tudom, éreztem. – mondta szomorúan, majd átölelt és sírni kezdet. Visszatámogattam a többiekhez, ahol azonnal Charlie karjaiba borult és együtt sírtak tovább.
Mire visszaértünk már ott voltak Chrissék is.
De tőlük is hiányzott valaki, Viktor nem tért vissza, viszont velük volt Jeremy. Átöleltem Janet, aki még mindig sírdogált. Tia Jeremyt ölelgette, bár már a fiú nem sírt, de borzasztóan festett.

45. fejezet: Háború I.

Sziasztok!
Itt a firss! Az utolsó fejezet első része.
Ne akarjatok kinyírni, létszi! Szomorú lett! De ennek is el kellett jönnie, múltkor nagyon sok szereplőmnek megkönyörültem, most sajnos nem tehettem. Remélem nem haragudtok rám majd! Siestek a kövivel ahogy tudok. Remélem hétvégén tudom hozni.
És ne keseregjetek, meglepetések lesznek még ebben és következő fejiben. :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Nem sikerült rábeszélnem Alecet, hogy maradjon otthon. Így most itt állok mellette és reménykedem, hogy nem veszik észre a gyenge pontját. Az erdő közepén álltunk. Caius és a csapata már közelített.
- Valaki hiányzik! – mondta Caius mikor közelebb értek. – Az egyik kiskutyád elhagyott?
- Ha Chrissre gondolsz, elengedtem, nem rég született gyermeke. Mellettük a helye!
- Milyen nemes! Nos, mit mondasz Alec? Harc nélkül is megoldhatjuk?
- Csak ha megadjátok magatokat! – felelte magabiztosan a férjem.
- Meg fogod még bánni! – mondta Caius. Majd intett és Jero előre húzott valakit. Jeremy volt az. Ellenkezett, ahogy csak tudott, de nem volt elég erős. – Akkor kezdjük vele!
- Ne merészeld! – sziszegte Félix. Caius elnevette magát majd felemelte a kezét. Alec vállába temettem az arcom. Majd egy hangos reccsenés. Hallottam, amint felszisszen és tehetetlenül dobbant.
Félix neki iramodott, de Viktor és Demetri visszafogták.
- Ezért még megfizetsz! – morogta Alec. Szóval jól hallottam, Jeremynek tényleg vége. Szemembe könnyek szökte, de le kellett gyűrnöm őket, szükség volt rám. Mikor újra visszamertem nézni, már lobogott a tűz, de nem volt szaga. Valami itt nem stimmel!
Alec megadta a jelet és a két tábor egymásnak rontott.

Caiust körbefogták a katonái, hogy ne essen baja. Raul és Alec egymás ellen harcolt. Félix úgy irtotta a az ellenséges vámpírok, akár egy kombájn a búzát.
Hanna Mirandával harcolt. Nem hittem a szememnek, eljött a csatába az engedélyünk nélkül, ahogy Charlie is.
Három vámpírral pár perc alatt végeztem. Nem voltak kemény ellenfelek. De Alecnek meggyűlt a baja Raullal.
Benjamin harcolt Jeroval, nyerésre állt legalább ez megnyugtatott. Sorra gyúltak a máglyák és egyre kevesebben lettünk.
Hirtelen borzalmas fájdalom hasított a fejemben. Sikítva estem a földre. Mellém lépett valaki és…

(Charlie szemszöge)

Benjamin Jeroval harcolt. Bár nem veszélyeztette az a mitugrász, de nem tudta elkapni és leszedni a fejét.
Eltűntem az ellenfelem elől, majd megjelentem a háta mögött.
- Hahó! – mondtam, mire megfordult, én pedig lecsavartam a fejét. Gyorsan lángra dobtam, majd folytattam. Neki iramodtam és Jero hátára ugrottam. Beleharaptam a nyakába és hátraestünk.
- Ezt Jeremyért! – suttogtam a fülébe és letéptem a fejét. Könnyebben lejött, mint az előzőknek. Mintha nem ugyanabból az anyagból lennének.
- Szép volt! – mondta Ben.
- Folytassuk! – bólintott, majd elindult Demetri felé.
Seth farkas alakban Félix oldalán irtotta a népet. Észrevette, hogy nézem, így rám kacsintott.
Körbenéztem és megrémített a látvány. Sehol se találtam anyát, se Viktort és Heidi is eltűnt. Gyorsan kapkodtam ide-oda a fejem, de sehol se láttam őket. Viszont eltűnt Caius is.
Apa ebben a pillanatba döntött ki két fát. Sarah Raul elé ugrott, hogy nem tudjon ártani neki, amíg feláll, hiszen a rossz karjára esett. Borzalmas döntés volt!
- Ne! – kiáltotta apa. De késő volt, Sarah is tűzre került.

(Alec szemszöge)

- Nem nyerhettek! – mondta Raul.
- Fogadjunk! – válaszoltam és neki iramodtam. Felkaptam és a méterekre eldobtam, de azonnal felállt és újra támadott.
- Fáj még a karod? – kérdezte gúnyosan. – Akkor is elkaptalak, most is elfoglak!
- Többen voltatok és nem számítottam rá. Nincs esélyed velem szemben.
- Majd mondd, ha már széttépni készüllek. – ellökött neki egy fának. Recsegve dőlt ki. Felpattantam és neki rontottam. Gyorsan mozogtunk, osztogattuk egymásnak az ütéseket. A jobb kezemet célozta, amikor csak tehette.
Sikerült neki hasba vágni, két fát döntöttem ki, mire megálltam. De a fájó kezemre estem. Hirtelen nem tudtam felállni. Sarah észrevette ezt és elém ugrott. Megállítva így a felém közeledő Rault. Nem volt hosszú csata, Sarahnak nem volt sok esélye ellene.
- Ne! – kiáltottam, amikor tűzre került. Egy barátom halála óriási erőt adott, felálltam és Raulnak estem. Egy rántás és a feje mellettem landolt.
Berugdostam a testét a legközelebbi máglyára, majd rádobtam a fejét is.
- Mondtam, hogy nem bírsz velem! Kerülj a pokolra! – mondtam és megfordultam. Sehol se találtam Lucyt. Meg van mind két lányom, de Lucy sehol.

Demetri mellé rohantam.
- Jól vagy? – kérdezte, amint mellé értem.
- Én jól, de hol van Lucy és Heidi?
- Bárcsak tudnám! – mondta szomorúan.
- Meg kell találnunk őket!
- Most itt van ránk szükség! Egyedül kell boldogulniuk, Alec. Én is mennék, de nem tehetjük.
- Akkor végezzünk itt gyorsan. – bólintott és folytattuk, amit elkezdtünk.

(Hanna szemszöge)

Azonnal kiszúrtam a tömegből Mirandát, ő is engem. Előttem állt a nő, akit a világon legjobban utáltam. Aki miatt elvesztettem a szerelmem.
- Szóval ilyen vagy élőben! – mondta. – Hogy mit szeretett rajtad a szegény megboldogult Jeremy. – gúnyolódott.
- Ne merd a nevét a szádra venni! – morogtam.
- De hát elhagyott téged Hanna! Engem választott! Pedig én csak játszottam egy jót. De mi tagadás nagyon jól csókolt. – gúnyolódott tovább.
Morogva ugrottam neki. Ütöttem, rúgtam, ahol értem. Visítva esett a földre.
- Mit tettél? – kérdezte és a szeméhez kapott. Hirtelen meglepődésemből, már csak akkor ébredtem fel, amikor újra előttem állt és behúzott egyet. Ezt én tettem volna vele? Nem volt időm ezen a kérdésen filózni, mert újra nekem támadt.
De nagyon kemény ellenfél volt. Nem bírtam vele. Megragadta a kezem és a levegőbe hajított, majd a földre vágott. Rátérdelt a hátamra és a fülemhez hajolt.
- Ez legyen az utolsó, amit hallasz: Ő nem szeretett téged! Soha! – suttogta, és innentől már csak sötétség, semmi fájdalom. Hallottam távolról a tűz sercegését és a testvérem rémült sikolyát. De nem tudtam reagálni. Vége volt!

(Charlie szemszöge)

- Ne! – üvöltöttem, amikor Miranda megölte a nővérem. Neki rontottam, aki utamat állta azzal végeztem.
- Követni szeretnéd? – kérdezte gúnyosan.
- Megöllek te átkozott ribanc! – olyan düh volt bennem, amit még sosem éreztem és ez akkora erőt adott, hogy pár percnyi harc után kitekerhettem volna az ellenfelem nyakát. De akkor nem szenvedett volna, így itt nem álltam le, apró darabokra téptem, így végeztem vele, majd tűzre dobtam. Utána hirtelen elszállt az erőm, s térdre rogytam, nem akartam többé felállni. Mintha egy darabom veszett volna oda. Mintha kitépték volna a szívem.
A csatának vége volt. Győztünk! Borzalmas áron, de győztünk. Mégsem tudtam örülni. Valaki megfogta a vállam és átölelt. Könnyek nélkül sírva hajtottam a fejem a vállára. Ő pedig csak ringatott.

44.fejezet: Hátbatámadás

Sziasztok!
Itt az új feji! :) Sarah legújabb fejezete adta hozzá az ihletet. Szóval KÖSZÖNÖM SZÉPEN Sarah és neked ajánlom a fejit.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kijöttem a fürdőből, éppen bebújtam volna az ágyba, amikor Alice rontott be.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Alec! Bajban van! – zihálta.
- Merre van?
- Az udvaron. – felkaptam a köpenyem és kirohantam egyenesen az udvarra Aliceszel és Bellával a nyomomban.

(Demetri szemszöge)

Heidi a karjaimban feküdt csendben.
Az udvarról egy nagy csattanás hangja hallatszódott. Kirohantunk a folyosóra, ahol összefutottunk Chrissel.
- Te is hallottad? – kérdeztem rohanás közben.
- Ki nem? – kérdezett vissza.
- Heidi maradj itt Sammel és a kicsivel. Mi megnézzük!
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánunk a feleségem.

Kirohantunk az udvarra. 4 fekete ruhás férfi nevetve kínzott valakit. Az egyik felénk fordult és intett a többinek, gyorsan elrohantak.
A sötét alak a földön feküdt. Odarohantunk hozzá, Chriss leguggolt mellé és átfordította. Én pedig a támadók után indultam.
- Hagyd őket! – szólt utánam Chriss. – Egyedül úgy sem tehetsz semmit. – megfordult és láttam, amint Alecet támogatja fel.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Egy kis éjszakai séta! – nevetett. – Elengedhetsz, túlélem!
- Biztos? – bizonytalankodott Chriss.
- Volt már rosszabb is.
- Mit tettek?
- Csak többen voltak, ennyi az egész. Nem nagydolog. – legyintett és elkezdet befelé tántorogni.
Lucy szélsebesen viharzott ki, lefékezve Alec előtt. Alice hasonlóképpen, de Bellának nem ment a megállás, belehajtott a lányba, így mindketten visítva a földre estek.
Alig bírtam ki nevetés nélkül, Chriss is pukkadozott mellettem.
- Jól vagy?
- Rendben vagyok! – nyugtatta meg a feleségét Alec. Lucy átölelt, mire felsszisszent. – Rendben, de nem tökéletesen. – próbált mosolyogni.
- Mi történt?
- Itt vártak a falak mellett, az első volturis, aki kilépett lett a célpontjuk. Biztosan boldogok, mert jelenesetben Alec lett az. – mondtam. Miután körbejártam a tetthelyet. – Spanyolok!
- Tudod mozgatni? – tapogatta Lucy Alec jobb vállát.
- Áúúúú! – üvöltött fel. – Ne erőltesd!
- Bocsi!
- Semmi gond! Nem, nem igazán, de holnapra rendbe jön.
- Gyere, bekísérlek! – mosolygott Lucy.

- Hogy juthattak be? – kérdezte halkan Chriss.
- Nem tudom! – suttogtam vissza. – De megyek és ellenőrzöm az őrséget. Remélem egy darabban találom Viktort. – sóhajtottam, leváltam a csoporttól és elindultam az őrség felé.

(Lucy szemszöge)

Betámogattam Alecket a szobába, bár ő folyton arról próbált meggyőzni, hogy egyedül is menni fog neki, de én ebben nem voltam biztos.
- Jól vagyok!
- Igen, látom. A kezed sem tudod megmozdítani.
- Holnapra jobban leszek. Az este meggyógyul. – leültettem az ágyra és a gardróbhoz sétáltam, hogy beakasszam a köpenyeinket.
- Holnap nem jöhetsz el a csatára. – mondtam halkan háttal neki.
- Mi? Azt hiszem nem hallottam jól?
- De jól hallottad! – még mindig nem fordultam meg. Nem akartam a szemébe nézni.
- Nem tilthatod meg nekem, hogy vezessem a Volturit.
- Holnapig nem jössz rendbe, ezt te is tudod.
- Nézz rám! Gyerünk! Vagy szerencsétlen megsérült férjedre már rá se mersz nézni?
- Ne kiabálj! – megfordultam, szorosan elém állt, neki nyomott a gardrób ajtajának.
- Ott leszek holnap! – mondta, majd felkapta a köpenyét és kiviharzott.
- Most hová mész? – kérdeztem tőle gondolatban. De a válasz csak annyi volt, hogy kizárt az elméjéből.
- Ez nem lehet igaz! – halkan szitkozódva feküdtem le az ágyra. - Mint valami durcás kisgyerek. Borzasztó!

(Alec szemszöge)

A kezem rohadtul fájt, de nem érdekelt. Bárhol jobb, mint most Lucyvel egy szobában.
Csak mentem és mentem, nem figyeltem a külvilágra.
Addig mentem még sikerült valakinek neki mennem.
- Bocsánat! – motyogtam és tovább mentem volna, de az a valaki a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben?
- Minden! – morogtam és indultam tovább.
- Alec! – szólt utánam.
- Az élet szép! Nem igaz? – fordultam felé. Demetri megrázta a fejét.
- Mi a baj?
- Csak egy újabb veszekedés. Semmi több! Ha nem haragszol szeretnék egyedül lenni.
- Bocsáss meg, Alec, de nem. Nem hagylak egyedül! Megsérültél és fel vagy dúlva. Itt maradok veled!
- És mi lesz Heidivel?
- Meg fogja érteni! – pár percnyi csönd után újra megszólalt. – Gyere! Keressünk egy kocsmát!
- He? – értetlenkedtem.
- Az ital… az emberek, főleg a férfiak mindig ezt csinálják, ha gondjuk van, isznak.
- De mi nem vagyunk emberek!
- Attól még kipróbálhatjuk. Nem igaz? Mi veszteni valód van?
- Vajon egy vámpír berúghat? – kérdeztem nevetve.
- Majd mindjárt meglátjuk! – nevetett.

Bementünk az első kocsmába, amit találtunk.
Nem voltak valami sokan, de elég hangosak voltak így is.
Leültünk a legtávolabbi asztalhoz. Egy fiatal 20 év körüli lány jött az asztalhoz mosolyogva.
- Mit hozhatok uraim?
- Két martinit jéggel! – mondta Demetri elmélyített hangon.
- Meg vagy te húzatva! – mondta, fejcsóválva, amint elment a hölgyike.
- Csak egy picit! – már fordult is vissza a lány, de előtte még elment a tükörhöz, hogy megigazítsa a haját.

- Mit csinálsz? – kérdezte a másik felszolgáló.
- Két állati helyes srác a leghátsó asztalnál.
- Értem! Tényleg nagyon édik! Stipi-stopi a szőke! – nevetett.
- Vidd csak! Nekem a másik kell!

Demetrivel összenéztünk.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan.
- Mi lenne? Élvezd az életet. Lehet, hogy ez az utolsó napod.
- De Lucy és…
- Nyugi! Csak mulattunk kicsit! Semmi komoly! – és visszaért a pincérlány.
- Hozhatok még valamit? – mosolygott rám.
- Anett! – jött a másik. – Felhoznál pár üveg… sört a hűtőből… Jó estét uraim! Miben segíthetek? – Demetri nagyon beleélte magát a szerepébe. Kacsingatott a felszolgálóra és többször végigmérte.
- Köszönjük! Már megkaptuk, amit akartunk. – mondtam gyorsan. A két lány kelletlenül odébb állt. – Menjünk innen!
- Mi? – kérdezett vissza értetlenül Dem.
- Én nem akarom ezt tenni Lucyvel. Még csak szórakozásból sem. – ráztam meg a fejem és felálltam.
- Rendben! Csak hagy igyam meg! – kimentünk a kocsmából, vissza a Volturihoz. Dem útközben többször is közölte velem, hogy mekkora egy hülye vagyok.

43. fejezet: Búcsú

Sziasztok!
Itt a friss! Jó olvasást és szavazzatok, létszi!
Köszi, Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

…- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását.
Szemben Raul ugyanígy reagált.
- Nyugalom! – mosolygott Caius. – Nem akarunk harcot, még.
- Mit akarsz itt? – morogta Alec és kiegyenesedett, de készen állt rá, hogy azonnal cselekedjen, ha kell. Éreztem, ahogy Bella pajzsa egyenként rákúszik mindenkire.
- Nem tűnsz meglepettnek! – ingatta a fejét Caius.
- Már hozzászoktam, hogy olyan dolgok történnek, amik megmagyarázhatatlannak tűnnek elsőre. De gondolom meg van erre is a magyarázat, ahogy mindenre a világon.
- Meg van. Tudod az… - Alec felemelte a kezét, hogy abbahagyja.
- Nem érdekel!
- Hogy mered belém fojtani a szót? – füstölgött Caius.
- Semmit sem változtál! És ez lesz a veszted! – válaszolt halál nyugodtan a férjem.
- Vajon ezt mondod akkor is, ha a mérgem a húgodon töltöm ki? – gúnyolódott Caius. Alec szeme összeszűkült, neki akart ugrani, de Demetri időben elélépett.
- Ne merészeld bántani! – Félix Dem mellé sietett, nehogy Alec kitörjön.
- Mit akarsz itt Caius? – vettem át a szót.
- Holnap este a szomszéd erdőben eldöntjük ki az új vezér. Legyetek ott, ha nem akartok vérontást a városban. – azzal megfordult és elviharzott.
- Engedjetek hagy tépjem szét! – morogta Alec.
- Ne légy hülye! – léptem elé. – Nem csak ők ketten vannak itt! Megölnének! – a kezem az arcára tettem, amitől lenyugodott végre. – Azt akarják, hogy ideges légy, mert akkor nem tudsz jó döntést hozni.
Nagyokat sóhajtott és sikerült lenyugtatnia magát.

(Charlie szemszöge)

- Kopp! Kopp! – léptem be Hanna szobájában. Most is, mint kb. két órája, az ágyán feküdt a fal felé fordult. De most legalább nem sírt, mint mikor legutóbb itt jártam.
- Hogy tehette ezt velem? – kérdezte. Mellé ültem és a hátát simogattam.
- Bárcsak tudnám! – sóhajtottam.
- Én tényleg azt hittem, hogy fontos vagyok neki. – suttogta. – Menj el, kérlek! Egyedül szeretnék lenni.
- Rendben! – suttogtam és kihátráltam a szobából.
Neki dőltem az ajtajának. Ez így nem mehet tovább sokáig. Teljesen kikészült.
Vajon Jeremy tényleg hazudott neki? Ennyire félreismertem volna?
Nem, nem az nem lehet. Jeremy egy jó srác, aki szereti a nővérem. Vissza fog jönni és segíteni fog a Volturinak. De mégis olyan rossz előérzetem van. Valami azt súgja, hogy ennek a harcnak nem lesz jó vége.
Remélem tévedek! Hátha nem is kerül rá sor.
Talán el kellene menni a spanyolok főhadiszállására és végezni Caiussal. Akkor mindennek vége lenne. Igen, ezt fogom tenni!
Szólok Sethnek, hátha velem tart. Ő is szereti az ilyen dolgokat.
Rohantam a szobámba, de nem volt bent. Így leültem az ágyra és vártam. Hosszú még az este!

(Chriss szemszöge)

Beléptem a szobánkba. Sam az ágyon ült, karjában a fiammal.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – nézett rám, majd megütögette a mellette lévő helyet. Leültem mellé, most vettem észre, hogy Gian alszik.
- Milyen szép! – mondtam és megsimítottam a baba arcát.
- Igen, nagyon szép. Akárcsak az apja, nagyon hasonlít rád. – felállt és az ágyába tette a babát. Majd visszaült mellém, az arca gondterheltnek tűnt.
- Baj van? – kérdeztem félénken. Féltem a választól.
- Baj? Igen az van bőven. A testvérem eltűnt, fogalmunk sincs róla, hogy hol lehet… Te sosem vagy itt, szinte csak este látnak. A fiunk már három napja nem látott, mert mindig azután érkezel, hogy ő már elaludt és azelőtt mész el, hogy felébredne… - nem kiabált, csak suttogott, de attól még nagyon fel volt dúlva. – Ezenkívül ma megfenyegetett minket Caius, aki nem mellesleg 30 éve meghalt… Holnap pedig elmész egy csatába, ahonnan nagy eséllyel nem térsz vissza.
- Ne mondd ezt! – suttogtam.
- De így van! Mi lesz velem, ha te meghalsz? Mondd! És mi lesz a fiunkkal?
- Mit vársz tőlem mit tegyek?
- Maradj itt holnap! Maradj velem!
- Azt nem tehetem! Bármit, csak ezt nem. –felálltam és az ablakhoz sétáltam.
- Miért nem?
- Ugyan úgy ki kell vennem a részem a csatákból, akárcsak a többieknek.
- A többieknek nincs kisfiuk! – tiltakozott.
- De van családjuk! Ugyan úgy, mint nekem és neked. Szerinted, hogy érezné magát Hanna és Charlie, ha Alec vagy Lucy nem térne vissza? Nekik is a szüleikről van szó. Vagy te ha Félix nem tér vissza? Ők is elmennek holnap és én is elfogok. És vissza is fogunk jönni mind.
- Ebben te magad se hiszel!
- Sajnálom! Tudod, hogy mindet megtennék érted, értetek, de ezt nem tehetem. Nem hagyhatom őket cserben, most nem. És nem is fogom!
- Egyszer az életben te is lehetnél önző!
- Ott lesz a testvérem, a barátaim… Nekem is ott a helyem.
- Akkor nekem is! – állt fel és mellém sétált.
- Nem! A fiunk szüksége van rád! Legalább te maradj meg neki, ha nem nyernénk.
- Ha nem nyer a Volturi nekünk úgy is végünk.
- Ha nem nyernénk, elmenekülsz innen a Cullenékkel. Fogod a babát és elmész innen jó messzire. Amilyen messze csak tudsz. Érted? – kezem közé fogtam az arcát, forrókönnyei a kezemre potyogtak.
- Elmegyek! De ha te meghalsz, én már sosem leszek boldog. – suttogta. Magamhoz öleltem olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

(Demetri szemszöge)

Heidi futott be a szobába és a karjaimba vetette magát.
- Ugye tudod, hogy holnap veletek megyek a csatába?
- Nem, nem, azt nem.
- De igen! Demetri! Ez a harc túl fontos ahhoz, hogy bárkit is mellőzön a Volturi az emberei közül.
- Csak féltelek! – sóhajtottam és a hajába csókoltam.
- Tudom! Ahogy én is téged! De vigyázzunk egymásra, ahogy mindig szoktunk. Mint egy nagycsalád.
- Mint egy nagycsalád! – ismételtem meg és megcsókoltam.

42. fejezet: Halottnak hitt ellenség

Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen soká jelentkeztem fejezettel, de borzalmas hetem volt. Fizikát kivéve mindenből írtam. Kémiát kivéve pedig mindenből tz-t.
Fárasztó volt! Bocsi!
Nos, de itt az új fejezet! :)
Olvassátok és írjatok, létszi!
Köszi! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Most honnan tudjam meg a legújabb tervüket. Mond csak?
- Becsaptál! – döbbentem rá.
- Na, végre, hogy rájöttél.
- Nem is Aro Volturi vagy igaz?
- A megboldogult bátyám helyét vettem át, hogy a közeledbe férkőzzek.
- Az nem lehet… Caius… - suttogtam és ráztam a fejem. – Hiszen meghaltál. Lucyék és az egész Volturi látta.
- Az nem én voltam, csak egy másolat, akit én irányítottam. Tudod nagyon különleges vámpírok vannak.
- De hogy nem vették észre?
- Hát, ez egy jó kérdés… Figyelmetlenség? Nem tudom… - elgondolkodott, majd folytatta. - A tervem az volt, hogy majd szépen leöldösi egymást a két csapat és én és a spanyolok átvesszük a vámpír világ,… ó bocsánat pontosítok… az egész világ vezetését.
- Te és a spanyolok?
- Ó, nem mondtam? Raul és Jero csak bábok. Ahogy Miranda is. A spanyol klánt én vezetem, igaz csak pár beavatott személy tud erről.
- Vagyis Miranda is csak megjátszotta magát?
- Biztosan csalódott vagy most, de igen. Igazából egy olyan lány, mint Miranda nem bukik az ilyenekre, mint te. – bökött meg. – Neki igazi férfi kell! – megfordult és intett valakinek. – De most elbúcsúzunk egy időre. Még meg kell fenyegetnem a nagy Volturit. – Raul és Miranda jelent meg mögöttem. – Vigyétek a másik kettő mellé.

Kimentünk az utcára, Miranda ment elől, Raul pedig szorosan mögöttem.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Majd meglátod. – lökött rajtam egyet a férfi. – Most pedig kussolj!
- Jól van, na! Nem kell mindent túl reagálni! – mondtam hangosan, majd az orrom alatt morogni kezdtem, de elég hangosan ahhoz, hogy hallják. – Semmi illedelmesség sincs ezekben a spanyolokban, micsoda buta népség. Hogy viselkedhet valaki így a rabjával? – morgolódtam, amikor valaki hátulról felemelt és elhajított neki egy fának.
Felpattantam és rohanni kezdtem az erdőbe.
- Te hülye! Az egész erre ment ki! – még hallottam, ahogy rákiált Miranda. – Gyerünk utána! Ha nem kapjuk el, azt csúnyán megkeserülöd.
Egyszer csak valami keménybe ütköztem. Jero volt az. Az ütközés erejétől hátraestem. Röhögve cibált fel a földről.
- Pont jó fele rohantál! – röhögött tovább. Miranda és Raul is kiért az erdőből.
- Szép volt Jero! – mondta Miranda. – Akkor most már visszamehetsz Raul, innentől boldogulunk.
- Biztos?
- Persze! Behajítjuk a börtönbe és kész. – bevittek valami földalatti bunkerfélébe.

Megálltunk egy cella előtt.
- Befelé! – lökött rajtam egyet Miranda.
- Ha nem? – fordultam felé.
- Ne hősködj! Többen vagyunk! – nevetett fel Jero.
- Állj ki ellenem és majd meglátjuk mekkora a szád! – húzódott magabiztos mosolyra a szám.
- Szíves örömest!
- Fiúk! – sóhajtott fel Miranda. – Hagyd már, Jero! Lesz még rá lehetőséged! – majd újra felém fordult és meglökött. – Befelé!
- Mondcsak Miranda, tényleg megjátszottad magad?
- Igen! – mondta, de nem nézett a szemembe. Az álla alá tettem a kezem, hogy muszáj legyen rám néznie.
- Akkor miért éreztem magam mindig rosszul, amikor hazudnom kellett neked? – hezitált, majd elfordult.
- Mert szánalmas vagy! – mondta és rám csapta a rácsot.

Most néztem csak körbe Jane és Tia is a cellában volt.
- Jó látni, hogy egyben vagytok! – Jane a sarokba guggolt, Tia pedig a fal mellett feküdt, de nem nézett ide. – Minden rendben?
- Majd rendben lesz pár nap múlva. – mondta Jane.
- Mit tettek veled? – kérdeztem és Tia mellé ültem.
- Caius megkínozta. Miután belőlem nem szedett ki semmit… de Tia se mondott semmi hasznosat, okos lány.
- Nagyon fáj? – kérdeztem.
- Jól leszek, csak marhára csíp. – mosolygott Tia és a kezét vakargatta.
- De nem tudtak meg semmit, így Alecék biztonságban vannak. – mondta büszkén Jane.
- Nem igazán! – vakartam meg a fejem.
- Hogy érted ezt? – néztek rám kíváncsian.
- Tőlem megtudtak pár dolgot.
- Téged is megkínoztak? – kérdezte meglepetten Jane.
- Nem, én magamtól mondtam el. – hajtottam le a fejem.
- MICSODA? – kiáltotta. Majd égető fájdalom csapott le rám. A földön fekve vergődtem és üvöltöttem ma már másodszorra.

(Lucy szemszöge)

Tanácstalanul néztük egymást a nagyteremben.
- Ha Jeremy áruló, akkor mindent tudnak. – jelentette ki Dem. – Elvesztünk! Ők mindenre fel vannak készülve. Mi pedig semmit se tudunk!
- Jeremy nem áruló! – bizonygattam.
- Lucy! Lásd be jó okunk van ezt hinni! – mondta Alec. Most újra a trónjában ült, mindenki egyetértett abban, hogy visszakapja a vezetői szerepet.
- Ezt nem értheted! Egyszerűen érzem, hogy…
- Mégis mit érzel Lucy? Én is nehezen hiszem el, hogy erre képes volt. De attól még megtette!
- Nem áruló! Bíznunk kell egymásban!
- Talán pont az a baj, hogy túlzottan bízunk egymásban. – hirtelen mindenki Alecre nézett, de senki se mert ellenkezni.
- Mert minden könnyebb lenne, ha úgy néznénk egymásra, mint az árulókra. – horkantam fel. – Jeremyt fiamként szeretem, és amíg nem tudom biztosan az igazat, kiállok érte és hiszek benne. Fájjon ez neked bármennyire is!
- Én is szeretnék bízni benne, de nem tehetem. Fogadd el ezt te is! És én is elfogadom a te álláspontod. – bólintottam.
- Akkor mi legyen? – kérdeztem Dem. – Elegen vagyunk azzal nincs gond!
- Főleg, hogy mi is segítünk! – szólalt meg valahol Alice.
- Hát ti? – kérdezte Dem.
- Bocsánat! Nem bírtam ki! Úgy is mindent láttam volna, így belopóztunk. Ugye nem haragudtok? – nézett körbe kiskutya szemekkel.
- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását…

41. fejezet: Harag

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik! :)
A szavazást lezártam.
Aro vagy Marcus 8 szavazatot kapot
Raul v. Jero 2
Egyéb 1
Összesen 11-en.
Írjatok kommenteket!
Köszönöm azoknak, akik írtak és/vagy szavaztak. Köszi! :)
Na, hagyom, hogy olvassátok! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Jeremy a tv-t nézte mellettem. Szokatlanul szótlan volt ma.
Én a kanapén ültem és olvastam. Nem szoktam itt lenni ebben a szobában. Itt általában a „fiatalok” múlatják az időt. Pl.: tévéznek, neteznek, vagy csocsóznak.
De Heidi kitalálta, hogy átfesti a szobánk falát, így ideszorultam vagy maradok és még a végén engem is átfest narancssárgára. Tőle kitelik! Jót mosolyogtam magamba, amikor Benjamin, mint valami orkán lerohant a lépcsőn és Jeremynek esett.
- Hová tűntetted? – kérdezte, miközben falnak nyomta Jert. Akinek nem ért le a lába a földre.
- Micsodát? – köhögte.
- Ben, engedd el! – szóltam rá.
- Hol van Tia?
- Nem az én barátnőm honnan tudjam. – Benjamin már fújtatott. Áthajította Jeremyt a termen. A hangos robajra többen lefutottak.
- Te és a kisbarátnőd… mit tettetek vele? – kiabált Ben.
- A vitánk óta nem láttam. – hátrált Jeremy.
- Fiúk hagyjátok abba! – üvöltöttem és közéjük álltam. Ez az én szerencsém se Alec, se Dem és még Félix sincs itthon. Chriss van egyedül, de ő is az udvaron.
- Nem szóltunk senkinek. Ha bántottad… megöllek.
- Mondom, hogy nem láttam. Süket vagy? – üvöltötte Jer, és tovább hátrált. – Nem akarlak bántani!
- Háh! Mintha elbírnál velem, vagy bárki mással.
- Jeremy mi ez? – kérdezte Hanna.
- Elmondtad már neki? Nem? Tényleg? Elmondjam én? – gúnyolódott Ben.
- Ne merészeld! – morogta Jeremy.
- Lecseréltek Hanna! Őfelségének új barátnője van. Miranda Clar ha jól tudom, ez a vezeték neve. – gúnyolódott Benjamin. Hanna lefagyva, hátrálni kezdet. Ha Charlie nem kapja el, hátraesik.
- Hanna! – indult el felé Jeremy.
- Na, hogy esik Jeremy?
- Hagyd abba Ben, vagy megbánod.
- Gyere csak! Gyere! – Jeremy neki ugrott Bennek. Kiütötték a falat és kiestek az udvarra, ahol tovább verekedtek. Jeremy hátrarúgta és a nyakánál fogva a földre dobta Bent. Benjamin pedig kibuktatta, majd elhajította.
- Hagyjátok abba! – üvöltöttem, de semmit sem ért. – Ha nem, hát nem! – mondtam, majd koncentrálni kezdtem. Kettejük között megnyílt a föld. Mindketten a földre estek. – Végre! – sóhajtottam és közéjük sétáltam, mert a föld újra összeállt. Chriss pedig már rohant felénk.
- Mi történt? – ért ide.
- Azt próbálom kideríteni. Nos? – néztem egyikről a másikra. De ők még mindig egymást bámulták, és harci pózba álltak.
Ránéztem Jeremyre, aki üvöltve esett össze. A fejét fogva hánykolódott előttem. Benjamin röhögni kezdet. Most ő következett, földre rogyott és most ő üvöltött.
- Megmagyarázzátok mi történt vagy kértek még? – kérdeztem.
- Jeremy összejött Mirandával mi pedig rajta kaptuk… - tápászkodott fel Benjamin.
- Követettek! – morogta közbe Jeremy.
- Nem mindegy! Attól még igaz, amit mondok. Most pedig eltűnt Tia, biztos vagyok benne, hogy ő tett vele valamit. – mutatott rá Jerre.
- Hányszor mondjam még, hogy nem láttam, azóta mióta veszekedtünk. Akkor pedig te is ott voltál.
- És ezt higgyem is el? – horkantott.
- Jeremy? Igaz, amit mond? – kérdezte Chriss.
- Igaz! – horkantott Benjamin.
- Nem téged kérdeztek. – morgott Jeremy. – Félig-meddig! – hajtotta le a fejét.
- Ez mit jelent?
- Sajnálom! De nem mondhatom meg. – megfordult berohant a kidőlt falon és eltűnt.
- Hová megy? – kérdezte Logan.
- Bárcsak tudnám! – sóhajtottam.

(Jeremy szemszöge)

Kifutottam a kapuig, de Charlie állta utam.
- Engedj, kérlek! – fékeztem le előtte.
- Hogy tehetted ezt a nővéremmel Jeremy?
- Sajnálom! Én… nincs mentségem. – hajtottam le a fejem. – De el kell engedned. Bízz bennem! Kérlek! – néztem a szemébe. Pár percig hezitált, majd arrébb állt.
- Remélem tudod mit csinálsz! – kiáltott utánam.
- Hát én is remélem! – suttogtam az orrom alatt.

Rohantam a város északi felére. Minél hamarabb oda kell érnem.
Valaki követ. Lefékeztem és beszaladtam egy sikátorba. A sarkon befordult a követőm. Meglepetten meredt rám.
- Logan? – kérdeztem meglepetten, nem rá számítottam.
- Hová mész?
- Az csak az én dolgom. Most pedig menj vissza a Volturihoz.
- Nem! – rázta a fejét.
- Logan! Ne mondjam még egyszer!
- A legjobb barátom vagy, veled tartok.
- Hát nem érted? Nekem el kell bújnom. Nem mehetek vissza ezek után. Logan te nem tettél semmit még, de ha velem jössz te is áruló leszel.
- Nem érdekel!
- Én nem akarom, hogy velem gyere. – mondtam, majd átugrottam és rohanni kezdtem az eredeti célom felé.

Háromszor kopogtam az egyik ajtón, mire végre kinyílt.
- Jeremy! – köszöntött és át is ölelt.
- Valami nagyon fontosról kell beszélnünk Aro! – mondtam és beléptem.
- Mi lenne az, fiam?
- Két dolog is tulajdonképpen. – vakartam meg a fejem.
- Igen?
- Először is a fontosabb az egyik barátom eltűnt. Tianak hívják, ő volt az egyik aki lebuktatott, ugye nem te tettél vele valamit?
- Nem, nem láttam őt.
- Rendben! – sóhajtottam.
- A másik?
- A másik, hogy a Volturi úgy tudja, hogy együtt vagyok Mirandával. Árulónak tartanak. Így nem mehetek vissza, és még az infokat, amiket összegyűjtöttem se tudom átadni. Mi legyen?
- Nem mehetsz vissza?
- Megölnének!
- Most mit kezdjek veled? Az egyetlen dolog, amire jó voltál. Erre elszúrod! – kiabált velem.
- Miről beszélsz? – kérdeztem és hátráltam.
- Most honnan tudjam meg a legújabb tervüket. Mond csak?
- Becsaptál! – döbbentem rá.
- Na, végre, hogy rájöttél.
- Nem is Aro Volturi vagy igaz?
- A megboldogult bátyám helyét vettem át, hogy a közeledbe férkőzzek.
- Az nem lehet… - suttogtam és ráztam a fejem.

40. fejezet: Titok

Sziasztok!
Itt a kövi! :)
Mivel az előzőt hétkönap hoztam és nem jött hozzá túl sok komment, így ezentúl, csak hétvégén lesz friss.
Itt a következő, remélem tetszik! És ne öljetek meg, létszi! :)
Puszi! :)


(Jeremy szemszöge)

- Én már aztán tényleg nem értelek! – sóhajtottam és ledobtam magam a kanapéra. – Itt ez a kedves, vicces, okos és szép lány. Neked tetszik, neki tetszel. Sőt már le is csókolt, erre most meg kerülitek egymást.
- Hát, igen.
- Egy barom vagy! – jelentettem ki és elkezdtem nézegetni a mai újságot.
- Köszönöm, én is kedvellek! – vette ki a kezemből. – Azt mondta, csak azért csókolt meg, mert meglátta az anyját.
- És ezt te beveszed? Jó, oké, lehet, hogy tényleg szembejött az anyja. De azt mondtad, sokáig csókolóztatok. Vagy mégsem?
- De, igen.
- Gyerünk légy férfi! Hívd el randizni! Vagy betojtál egy lánytól? – néztem rá gúnyosan.
- Háh! Kibeszél? Kibeszél? Ki is volt az a srác, aki 3 évig csak leste a lányt, aki tetszik neki? – lehervadt a mosolyom.
- Oké, ez betalált! – ismertem el. – Akkor fogadd meg a tanácsom: nem érdemes várni, mert elszalasztod az igazit.
- Majd átgondolom! – elindult kifelé, majd megfordult.

(Benjamin szemszöge)

Elindultam kifelé, majd megfordultam.
- Apropó! – emeltem fel a kezem. – Hol voltál tegnap délután? Vagy két órára eltűntél.
- Csak az erdőben sétálgattam. – válaszolt gyorsan, rám se nézett.
- Sétálgattál, mi?
- Igen, sétálgattam.
- Hanna nem tud róla. Falaztam neked.
- Nem kértelek rá!
- Nem, tényleg nem. De a barátom vagy… Ne rontsd el! Nem éri meg!
- Honnan veszed, hogy bármit elronthatok?
- Én sehonnan! – emeltem fel védekezően a kezem. – Csak viszonzom a jó tanácsod. Ó, és még valami a hazugságra mindig fény derül. – megfordultam és kisétáltam.
- Mi van? Ma ilyen tanácsosztogató napod van? – kiáltott utánam.
- Te kezdted!

Felmentem a szobámba. Elhatároztam, hogy követni fogom ma. Bár csak a tegnapot említettem neki, de tudom, hogy minden nap elmegy Volterrából. Minden nap délután 4 órakor, amikor Charlie és Hanna elmennek babázni Samhez, Jeremy lelécel. De ma rájövök miért.
Ránéztem az órára fél 4 volt már. Lassan itt az ideje figyelni.
Lementem, Jeremy pont most indult. Kisurrantam utána. A tetőkön mentem, hogy ne vegyen észre.

Az erdő közepéig követtem, majd ott megállt és várt. Egy szőke lány futott ki az erdőből és megölelte, majd meg is csókolta.
- Mindjárt hányok! – suttogta valaki.
- Hát te? – kérdeztem meglepetten.
- Nem csak neked tűnt fel, az, hogy Jer megváltozott. – válaszolt Tia. – Ki ez a csaj?
- Azt hiszem Miranda Clar. Az alakváltó.
- És Jeremy és ez a ribi együtt? Fúj, undi! – vágott egy fintor.
Mire visszafordultunk, már vetkőztetni is kezdte Jeremyt.
- Ezt nem akarom látni! – suttogta Tia, de nem mozdult.

Jeremy elkapta a lány kezét.
- Majd később! – mondta neki. – Nem kell sietni rá érünk.
- De… - kezdet bele a lány. – Én már nem tudok tovább várni. – toporzékolt.
- Nyugalom! – átölelte, majd megcsókolta. – Előbb vigyél el hozzátok.
- Azt nem szabadna! – bizonytalanodott el a lány.
- Kényelmesebb lenne! – Jeremy felvette a legnővadítóbb mosolyát. Ismertem, láttam már párszor. Szeretett a nőkkel játszani. Tetszett neki, hogy mind majd elolvadt.
- Oké, rendben! – rebegtette válaszként a szempilláit a lány. Majd kézen fogta és elhúzta onnan.

- Utánuk menjünk? – kérdeztem pár perc múlva, mikor magamhoz tértem a sokkból.
- Én eleget láttam! – mondta Tia. – Nincs kedvem végignézni, ahogy ezek falják egymást. Hogy teheti ezt Hannával?
- Nem tudom! – ráztam meg a fejem.
- Megyek és elmondom Hannának, hogy mit művel ez a háta mögött. – elindult visszafelé, de megragadtam a kezét.
- Még ne! Először beszéljünk Jeremyvel.
- De láttad mit tett…
- Kérlek! Adjunk neki egy esélyt a magyarázatra.
- Rendben! De ha csak süketel össze-vissza, akkor elmondom.
- Rendben! – egyeztem bele és visszaindultunk a palotába.

- De még sincs rendben! – állt meg egyszer csak Tia. - Hiszen láttuk mit tett!
- Ő a barátom, meg várom a magyarázatát.
- Nekem is a barátom, de ezen nincs mit magyarázni.
- Min nincs mit megmagyarázni? – kérdezte egy hang a hátunk mögül.
- Még kérded? Te undorító, csaló, hazug disznó. – kiabálta le Jeremy fejét Tia.
- Mi volt ez az egész Jeremy? – kérdeztem én.
- Magánügy!
- Háh! – horkantott Tia. – Majd meglátjuk, hogy fog a te magánügyed tetszeni Hannának, és a többieknek.
- Mondd el kérlek, mi volt ez? – léptem közelebb hozzá.
- Nem! – megfordult, hogy elmenjen. De a vállára tettem a kezem.
- Segíteni szeretnénk!
- Segíteni? Azzal segítettél volna, ha nem ütöd bele az orrod, se te, se a kis barátnőd. Mindent elronthattatok volna. Ha észrevesznek titeket… - nem fejezte be.
- Mit ronthattunk volna el?
- Semmit! Semmi közöd hozzá.
- És Hanna? – kérdezte Tia. – Rá nem gondolsz?
- Ehhez Hannának sincs köze. És megköszönném, ha a saját dolgaitokkal foglalkoznátok. Na, viszlát! – morogta és megfordult.
Tiával pár percig még megkövülten álltunk, majd visszamentünk a palotába. Útközben egyikünk se szólt egy szót se.

(Jeremy szemszöge)

Rohantam az erdőbe. Minél távolabb akartam lenni.
- Meg kellett tenned, fiam. – szólt hozzám egy hang a sötétből.
- Attól még fáj! – a földre rogytam és csak bámultam magam elé. – Már nem bírom sokáig! Ezek után nem mehetek vissza a Volturihoz.
- De igen, nem fognak szólni a barátaid.
- És ha mégis? Akkor minden hiába volt.
- Nyugodj meg! Majd én elintézem! – azzal elrohant a hang gazdája és egyedül maradtam az erdőben. Egyes egyedül!

39 fejezet: Máglya

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.
Percekig néztem utána, lefagytam. Mi van, ha legközelebb nem ismerem meg, hogy Hannával vagyok-e.
Ha nem ilyen rámenős, nem jövök rá. De mit tudnék tenni? Hanna nem tudhatja meg, hogy mi történt itt. Nem, soha!
Visszarohantam a városban, majd lassan emberi tempóra fogtam magam. Kevesen voltak az utcán, sok ismerős és ismeretlen arc. Ha tudnák, hogy rájuk is vadásznak. Ha tudnák, hogy az emberek koránt sem a legerősebb, legveszélyesebb faj. Vajon mit tennének?

(Lucy szemszöge)

Beléptem a trónterembe.
- Bocsánat a késésért! – mondtam, majd Alec mellé álltam.
- Semmi gond Lucy! Még Jane sem ért ide. – mutatott ez üres trónszékre Demetri.
- Ez nem jellemző rá! – suttogta Alec.
Viktor csak meredt maga elé. Nem szólt egy szót se, de tudtam, hogy aggódik.
Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be, akit vártunk, hanem Charlie.
A szeme üveges volt. Mindenki megkövülten nézte. Besétált a terem közepére, majd felemelte a fejét, de nem nézett senkire. Az arca kifejezéstelen volt.
- Kedves ellenségeim! – a hangja színtelen volt. – Az én, Raul üzenetemet közvetíti a lányod Lucy. Jane Volturit ne keressétek, mert nálunk van. Nem esett baja még! Az ajánlatom a következő, ha megadjátok magatokat esetleg átgondolom, hogy elengedjem és meghagyjam az életeteket. És Alec, Rebeccát még mindig akarom. Hallotok még rólam! – Charlie elájult. Odarohantam hozzá és átöleltem.
- Most mi lesz? – kérdezte Demetri.
- Mi lenne megadjuk neki, amit kért. – válaszolt idegesen Viktor.
- Ostobaság! – szólalt meg Chriss.
- Hagynád meghalni? – üvöltött Viktor.
- Így is, úgy is meghal. – válaszolt nyugodtan a bátyám. – Azt hiszed tényleg elengedi?
- Nem hagyhatjuk…- vitázott volna Viktor, de Alec közbeszólt.
- Chrissnek igaza van. Addig van biztonságban, amíg nem adjuk meg, amit kér. Onnantól Jane felesleges számára, vagyis… - harapta el a végét.
- Akkor mi tegyünk?
- Valakinek ki kell szabadítani, - morfondírozott Alec. - ha valaki belopózna, amíg a többiek elterelik a figyelmüket, akkor talán ki tudnánk hozni.
- De mégis ki? – kérdeztem. Erre mindenki rám nézett a teremben. – Ettől féltem! – sóhajtottam.
- Ha felvennéd egy spanyol képét, talán…
- Alec! Én még nem gyakoroltam. Te magad mondtad, hogy Mirandának hosszú évek kellettek, nekem pedig csak pár napom lesz.
- Igen, de te egy bizonyos személy képmására fogsz összpontosítani. És csak addig kell majd, amíg bejutsz. Kifelé már fel is robbanthatod a palotát.
- Nem tudom. Én… - odajött hozzám és a szemembe nézett.
- Menni fog! Bízom benned! – suttogta és végig simított az arcomon. Egy pillanatra sem engedett el. Hosszú percekig csak néztük egymást. Végül Chriss köszörülte meg a torkát. Alec zavartan a hajába túrt és a visszafordult a többiek felé.
- Mindent megteszek. – suttogtam, a padlót nézve.
- Ott leszünk a közelben, Lucy. Ha baj van csak jelzel, és megyünk értetek. - mondta Demetri. Bólintottam, majd kisiettem a teremből. Felmentem a szobámba és neki dőltem az ajtónak. Pár pillanat múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót és Alec állt előttem.

Hevesen megcsókolt, becsapta maga mögött az ajtót és az ágy felé hátráltunk. Ledöntött rá és csókolgatni kezdet.
- Ha nem akarod, én el… - de megcsókoltam mielőtt befejezhette volna. Elmosolyodott és vetkőztetni kezdet. Átfordultam, hogy én legyek felül és megcsókoltam. Felvezette a kezét a combomon, a mellemen át, a hajamba.
Kigomboltam az ingét és elhajítottam, kirepült a nyitott ablakon.
- Hoppá! – csúszott ki, de Alecet nem nagyon zavarta a dolog.
- Van másik! – mosolygott és átfordított, hogy ő kerüljön felülre.
Kigombolta a farmerom és lassan elkezdte lehúzni rólam, de hirtelen megállt és az ágy szélére ült. A kezébe temette az arcát, majd fejét rázta.
- Mi a gond? – ültem mellé az ágy szélére.
- Mi a fenét csinálok én? A húgomat elrabolták erre én… - a hajába túrt, próbáltam a szemébe nézni, de elkerülte a pillantásom. Megfogtam az arcát és felém fordítottam.
- Nincs semmi gond ezzel! – megrázta a fejét és el akart fordulni, de nem engedtem. – Alec! Úgy sem tudsz mit tenni érte. Hidd el! Nem kell bűntudatot érezned. – a vállára hajtottam a fejem. Az arcomra tette a kezét, majd felállt és kisétált a fürdőbe.

Pár perc múlva hangos csörömpölés hallatszott bentről, felugrottam és berohantam. Alec a kád szélén ült és meredt maga elé. A tükör pedig darabokban hevert össze-vissza mindenhol.
- Alec! – elindultam felé, de megállított.
- Maradj! – suttogta.
- Nem! – makacskodtam és közelebb léptem.
- Maradj ott! – morogta.
- Ezt meg kell beszélnünk.
- Mondom, hagyj! – felugrott és morogva a falnak nyomott. Ijedten néztem rá. A szemembe nézett, majd elengedett. – Sajnálom! Nem akartam.
- Most már mindegy. – suttogtam. Visszaült a kádszélére és a padlót nézte.
- Először ti, most Jane. Az egész miattam van. – átöleltem.
- Miért lenne ez a te hibád? Ami történt megtörtént nem te tehetsz róla.
- Tudod, van valami, amit még nem mondtam el. – leültem mellé, és figyelmesen hallgattam. – Soha senki sem kérdezi, hogy miért akartak minket máglyára vetni. Mindenki azt hiszi, simán csak azért, mert ikrek vagyunk. De ez nem igaz! Az egész az én hibám… Tudod nem voltunk gazdagok, sőt nagyon szegények voltunk. Volt amikor napokig nem is ettünk… Egyszer mikor már nagyon éhesek voltunk, Jane pedig beteg volt, haldoklott. Bementem az egyik boltba és elloptam egy kenyeret…
A bolt tulajának fia észrevette ezt, és rám szólt. El akarta venni, én pedig nem hagytam. A helységben volt egy gyertya. Fellöktem és, a meleg viasz kifröccsent belőle, egyenesen a fiú szemébe és a bolt is lángra kapott. A srác a jobb szemére megvakult, nem tudtak rájönni hogyan. Így rám és a húgomra fogták, hogy boszorkányok vagyunk és megátkoztam. Ezért vetettek minket máglyára… Ez volt előtted az utolsó titkom.
- Köszönöm, hogy elmondtad. De ez nem a te hibád. Ami történt megtörtént nem tudsz változtatni. Ne rágódj ezen! – megöleltem. Visszamentünk a szobába és beszélgettünk még pár órát.

Úgy döntöttem, hogy megkeresem Heidit. Alec lekísért a nagyteremhez, útközben összefutottunk Félixszel.
- Mi van veletek fiatalok? – kérdezte óriási vigyorral az arcán.
- Mi az Félix? Mit vigyorogsz? – kérdeztem vissza.
- Ááá, semmit! – nyújtotta el a választ, majd előkapta a háta mögül Alec ablakon kiesett ingjét. – Nem tudom melyikkőtök dobta ki, de nagyon jól becélozta Demetri fejét.
- Honnan tudtad, hogy az enyém? – vette vissza Alec.
- Olyan Alec illata van. – mosolygott Félix. – Fogjátok vissza magatokat drágáim, mert szétültetlek. – vigyorgott a lehető legnagyobb mosolyával, majd ott hagyott minket.

38. fejezet: Szakítás

Sziasztok!
Itt a következő fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Írjatok kommenteket! Köszi!
Puszi! :) Jó olvasást!

(Jeremy szemszöge)

- Beszélhetnénk? – kérdeztem. Bólintott és intett, hogy lépjek be, majd becsukta az ajtót.
- Szóval? – húzta fel a szemöldökét.
- Tudom, hogy előbb illett volna veled beszélnem aztán Hannával… csak hát nem voltál itt így lépnem kellett.
- Ez mind szép és jó, de elmondanád miről van szó? – mondta pár perc csönd után.
- Bocsánat, csak olyan ideges vagyok, hogy a lényeget kihagytam… - mély levegőt vettem és – Megkértem Hanna kezét és igent mondott. Bár azt mondta, addig nem jelentjük be, amíg le nem számolunk a spanyolokkal. – hadartam el gyorsan. Alec lefagyott nem mozdult és nem is lélegzett. Kezdtem még idegesebb lenni, amikor elvigyorodott.
- Örülök! – nevetett. – Örülök, hogy végre elszántad magad.
- De az előbb… Az előbb… A… - dadogtam össze-vissza.
- Ja, csak megvicceltelek. – nevetett, majd elkomolyodott. – Jeremy nálad jobb párja nem is lehetne. Szóval, igen örülök neki és nem zavar. És becsülöm, hogy magadtól álltál elém, nem pedig Hanna szoknyája mögül.
- Ó, hála az égnek! – roskadtam le a mögöttem lévő kanapéra. – Micsoda megkönnyebbülés!- erre megint elnevette magát.
- Ennyire azért csak nem vagyok rémisztő! – nevetett.
- Nem, dehogy is vagy rémisztő. Csak azt hittem nem fogsz neki örülni.
- Hát… ha ez egy évvel előbb történik meg, akkor lehet, hogy nem örülnék. De most tudom, hogy mire vagy képes érte. Tudom, hogy tényleg szereted és nem fogod elhagyni.

(Jane szemszöge)

Rohantam, ahogy csak tudtam. Kopogás nélkül vágódtam be a szobába. Viktor még mindig a cuccait szedegette.
- Sajnálom! – suttogtam. Rám nézett, megrázta a fejét és tovább pakolt. – Most mi van? Mondtam, hogy sajnálom!
- És ennyivel elintézted a dolgot? Igen, te már csak ilyen vagy. – hagyta abba, amit csinált és rám nézett. – Túl sokszor kértél már bocsánatot… és túl sokszor bocsátottam meg.
- Amikor elvettél tudtad, hogy ilyen vagyok.
- Tudtam, és az volt az első rossz döntésem.
- Ez most komoly? Úgy értem tényleg elmész?
- Megkínoztál Jane! Nem hallgatsz meg, nem mondhatok semmit, mert azonnal használod rajtam az erőd. Három éve ez megy! Azt hiszem így is elég sokáig tűrtem. Mindig te voltál a főnök. És elfogadtam, mert szeretlek. Legalábbis szerettelek, de most már nem tudom mit is érzek igazából.
- Viktor! – elszorult a torkom. – Kérlek!
- Találkozzunk még! – indult ki az ajtón a csomagjaival. – A többiért, majd visszajövök később.
- Nem hagyhatsz el! Kérlek! – fordultam utána. Nem nézett vissza rám, csak egy pillanatra megállt, majd kiment és becsukta az ajtót.
Könnyek nélkül sírni kezdtem és a földre rogytam.
- Elhagyott! - tudatosult bennem a felismerés. – És én üldöztem el! – sírtam tovább a földön. Az egyetlen ember, aki szeretett, azért aki vagyok. De túl messzire mentem.

Kinyílt az ajtó. Nem volt erőm felnézni. Csak sírtam tovább. A látogatóm felkapott és kiugrott velem az ablakon. Tennem kellene valamit, de mi értelme most már.

(Viktor szemszöge)

Beléptem a régi szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Az ablakhoz sétáltam és csak néztem kifelé.
Kopogtak.
- Tessék! – szóltam ki.
- Hogy vagy? – lépett be az ajtón Lucy.
- Bizonytalanul. – hozzám lépett és átölelt.
- Sajnálom!
- Mégis mit?
- Az egész az én hibám, ha nem megyünk el Aleckel, akkor még mindig együtt lennétek. Nem lett volna ez a vita.
- Nem a ti hibátok! Már előtte el kezdődött ez az egész.

Miután Lucy elment, eldöntöttem, hogy rám fér egy kis friss levegő. Kimentem az erdőbe.
Kifelé menet hál’ isten nem találkoztam Janenel és Aleckel sem. Most egyikkel se tudnék beszélni.

Nem tudom, hogy jól döntöttem e. De most nem tudnám folytatni Jane mellett. Azt hiszem kettőnk között már csak barátság van semmi több. Ez már nem szerelem, kényszerből pedig, hogy lehetnék vele.
Csak tudnám ezek után, hogy fogunk együtt működni. A volturinak szüksége van mindkettőnkre, de így…
Az erdő közepére értem egy tisztásra. Leültem egy kidőlt fatörzsre. A tegnap esti vihar dönthette ki.
Csak néztem magam elé, már gondolkodni sem volt kedvem. Csak kellett egy kis egyedül lét. Hogy ne keljen a gondokkal foglalkoznom.

(Jeremy szemszöge)

A szokásos körutamat tettem a város környékén. Charlie is itt van valahol. Már éppen visszafordultam a város felé. El is indultam, már a falaknál jártam. Amikor észrevettem Rault és vele szembe Charliet. Mint akit megbabonáztak. Megfordult és elindult a város felé.
- Charlie! – rohantam felé, de elment mellettem. – Mit tettél vele? – kiáltott már Raul előtt állva.
- Csak átad egy üzenetet, aztán magához tér. Megnyugodhatsz! – megfordult, hogy elmenjen.
- Mégis hová mész? – álltam támadó pózba.
- Hidd el nem akarod te ezt!
- Azt hagy döntsem el én. – morogtam.
- Annyira kisfiú vagy te még! – nevetett, majd elrohant. De valaki maradt még. Hanna sétált felém az erdőből.

- Hát te? Mit keresel egyedül idekint?
- Hiányoztál! – suttogta, amikor elém ért. Majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Mi van veled? – kérdeztem zihálva mikor elváltunk egymástól.
- Csak vágyom rád Jeremy! – csókolt meg újra. – Menjünk fel a szobánkba! – elkezdte kigombolni az ingem. – Ne késlekedjünk! Tegyük meg inkább itt és most. – hevesen megcsókoltam és az erdő felé hátráltunk.
Neki nyomtam az egyik fának. Morogva elváltam tőle és a nyakánál fogva felemeltem a földről.
- Örvendek a szerencsének Miranda! – nevetett és visszaváltozott.
- Ügyes! – dicsért meg. – De elengedhetsz végre.
- Miért tenném?
- Vágysz rám, nem igaz? – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Hanna mellett nincs igazi kalandokban részed. Mellettem lenne. – gombolta tovább az ingem.
- Badarságokat beszélsz! Szeretem őt! És nem hagynám el egy ilyen lányért, mint te. – elengedtem és elléptem tőle.
- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.

37. fejezet: Hazatérés

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most jött meg a feji. De nagyon sok a tanulni valóm és nincs időm írni.
Remélem tetszik! :)
Kérek komikat!
Puszi! Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Épp a bőröndömbe dobáltam a ruháimat, amikor morgásra lettem figyelmes.
- Te nem mondod meg nekünk, hogy mit csináljunk! Értetted? – morogta Alice.
- Nincs értelme jönnötök! – válaszolta a férjem nyugodtan.
- De megyünk és nincs vita! – csendült fel Bella hangja, elég mérgesen.
- Mi folyik itt? – léptem ki a folyosóra.
- El akarnak jönni Volterrába. Nem értik meg, hogy ez veszélyes. – válaszolta Alec, bár a hangja nyugodt volt, de farkasszemet nézett a két lánnyal. Amitől mosolyognom kellett.
- Mert Lucynek nem az? – vágott vissza Alice.
- Ő tud magára vigyázni! Ellenben veletek!
- Hasznosak lennénk! – váltott könyörgőre Bella. – Lucynek nem lesz ideje arra figyelni, hogy pajzzsal védjen titeket, nekem viszont igen. Erre pedig messzebbről is képes vagyok. Alice pedig megtudná mondani mikor jönnek.
- Edward és Jas mit szóltak? – kérdeztem.
- Nem örülnek neki, de mint mindig győztünk felettük. – mosolygott rám Bella. Alice és Alec pedig még mindig farkasszemet néztek komoly képpel.
- Jöhettek! – vágtam rá.
- Mi? – nézett rám döbbenten Alec. – Mi? Mi? Mi van? Jöhetnek? Ez őrültség! – közben a két lány öröm táncot járt. Alice bemászott Alec képébe és kinyújtotta rá a nyelvét.
- Hehe! Győztünk! – tette még hozzá.
- Még jó, hogy megkérdeztetek! – morogta Alec és bevágtatott a szobánkba, mint egy durcás kisgyerek.
- Majd megbékítem! – mondtam a rám szegeződő két szempárnak.
- Ha emiatt vita lesz köztetek… - kezdet bele Bella, de félbeszakítottam.
- Semmi gond! De a harcok közelébe nem mehettek. – emeltem fel az ujjam.
- Igenis! – mondták egyszerre, majd elmentek bepakolni.

Beléptem a szobánkba, Alec az ágyon feküdt és plafont bámulta.
- Mérges vagy? – kérdeztem és leültem mellé az ágyra.
- Nem vagyok mérges, csak… - nem folytatta. Lefeküdtem mellé és a mellkasára hajtottam a fejem. – Alice és Bella nem valami harcedzettek. Eddig csak újszülöttekkel harcolt Alice, Bella pedig egyátalán nem állt még szembe igazi ellenséggel, aki meg akarja ölni.
- De megtanulták hogy kell!
- Az lehet! De ide tapasztalat kell, igazi tapasztalat. Ami neked és nekem van. Még téged is féltelek, pedig tudom, hogy ha valaki, akkor te nem vagy veszélyben.
- Megmondtam nekik, hogy nem mehetne a csata közelébe.
- De vajon be fogják tartani? – sóhajtott Alec.

(Demetri szemszöge, 2 nappal később)

Tegnap érkezett meg Alec és Lucy és magukkal hoztak három Cullent is. Alicet, Bellat és Jaspert. Így a tegnapi napot mindenki pihenéssel töltötte. Még én is! Jó volt újra a régen látott barátaimmal beszélni.
Csak egyedül Jane dolgozott. Pedig mikor elmondtam neki, hogy idejön a bátyja majd kiugrott a bőréből. Tegnap pedig csak átölelte, majd ment vissza az irodájába és tovább gondolkodott a haditerven.

Most is éppen a nagyteremben ültünk. Pár perce küldettem Alecért és Lucyért.
Nem rég lépett be Jane és Viktor. Rajtuk kívül még Chriss, Félix és Heidi volt a teremben.
Hallottuk, ahogy Lucy és Alec közeledik. Félix kitárta az ajtót előttük.
- Bocsánat a késésért! – lépet közelebb a lány. – Csak Charlieval és Hannaval beszéltünk. – mosolygott.
- Ki hívott ide titeket? – kérdezte fagyosan Jane. Mindannyian meglepetten meredtünk rá, kivéve Alecet.
- Természetesen én! – jelentettem ki.
- És minek? – fordult felém. – Már nem tartoznak a Volturihoz, csak látogatóba jöttek.
- Már elnézést Jane, de ők a családunk tagjai. – szólt közbe Viktor. Jane rákapta a tekintetét, mire a fiú felszisszent.
- Velem te ne feleselj! – morogta Jane.
- Ebből elég legyen! – kiáltottam rá. – Itt nem diktatúra van, hanem demokrácia. Ehhez tartsd magad! Menni fog vagy adjam át másnak a helyed? – Jane morgott valamit, de végül bólintott.
- Mi inkább elmegyünk! – kezdet hátrálni Alec.
- Jobb is! – motyogta Jane.
- Nem! – szóltam rá, mire megtorpant. – Nem tudom mi bajotok egymással, de bármi is az nem idevaló. Majd ráértek tisztázni, de elvárom mindkettőtöktől, hogy a saját feladatára koncentráljon és működjön együtt a másikkal. Ha ez nem megy… nos… akkor köszönöm, de egyikkőtökből sem kérek. Megértettétek?
- Meg! – mondták egyszerre.
- Remek! Akkor folytassuk a fontosabb dolgokkal…

(Alec szemszöge)

Kerestem már Janet a szobájában, de Viktor nem látta azóta a megbeszélés óta.
- Szabad! – szólt ki Viktor a kopogásomra.
- Szia! Nem láttad… Janet? – meglepetten néztem rá. Pakolászott, mint aki költözik.
- Nem! A vita óta nem. – pakolt tovább nyugodtan.
- Hová mész?
- A régi szobámba. – meglepetten pislogtam rá. – Ne értsd félre, szeretem a húgod! Mindennél jobban! De ez így nem mehet tovább. – abbahagyta és felém fordult. – Mindig is parancsolgatott és elfogadtam, de ez már… Nem vagyok a kutyája, akit odacibál magával ahová szeretné. Megelégeltem a viselkedését. Egy kicsit jobb lesz külön… neki is, és nekem is.
- Megértem! És sajnálom! Csak tudnám mi a baja velem, de még tippem sincs.
- Nekem sincs! Az irodájában nézted?
- Ami az enyém volt?
- Igen, az!
- Nem, még nem. Akkor én mentem. Szia!

Így az irodája felé vettem az irányt.
Kopogtam: - Tessék! – szólt ki a húgom.
- Szia! – léptem be.
- Szia! – köszönt fagyosan. Pár percnyi kínos csend következett. Nem akaródzott megtörni, így megtettem én.
- Na jó, mi bajod van velem?
- Még kérded? – meglepetten pislogtam rá.
- Tippem sincs rá, hogy mit követtem el! – felállt az asztalától és rám nézett.
- Elmész! Mindenki szomorú, egyesek még sírnak is, hogy Alec, a kedvencük elment. Majd egyszer csak úgy döntesz, hogy hajlandó vagy visszatolni a képed. Erre mindenki öröm táncot jár. Úgy örülnek neked, mintha minimum tíz éve nem láttak volna.
És itt vagyok én… Én nem mentem el. Nem hagytam őket cserben! Végig itt voltam! De ha elmennék, vajon hányan lennének akár egy kicsit is szomorúak? Szerinted? – nem tudtam mit mondani, erre nem számítottam. – Na, ugye! Senki! Bezzeg te! Téged mindenki imád!
- Azért vagy rám mérges, mert ember számba vettem őket. Nem rúgtam beléjük, mint te. Ezen vajon elgondolkodtál? Most még Viktort s elűzted magad mellől, a kicsinyes viselkedéseddel.
- Te elhagytad őket! – kiáltotta.
- Igen, elhagytam őket! – hajtottam le a fejem. – És megbántam!
- Az nem számít! – szorult el a torka.
- Tudom! Ez nem mentség. Sajnálom! – közelebb lépett, de megtorpant.
- Én sajnálom! – mondta sírva és átölelt. Hosszú percekig ölelkeztünk.
- Most menj! – rám nézett. – Állítsd meg Viktor, amíg nem késő. – még egyszer megölelt, majd kirohant az ajtón egyenesen a szobájukhoz. Jeremynek éppen, hogy sikerült elugrani az útjából.
Majd kopogott a nyitott ajtón.
- Beszélhetnénk? – kérdezte…