32. fejezet: A lány

A lány:

Sziasztok!

Itt a kövi! :) Az utolsó a suli kezdés előtt! :( :(
Remélem tetszeni fog nektek! :) És küldöm Alicenek :)

Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

A szobánkban ültem az ágyon, kezemben a Volturi köpennyel. Alec jött be az ajtón.
- Figyelj Lucy! – szólított meg. – Sajnálom! – felemeltem a fejem és egyenesen a szemébe néztem. – El kellett volna mondanom, hogy hiányzik a Volturi.
- Menjünk vissza! – suttogtam.
- Nem, nem kell. – lépett közelebb, majd leült mellém. – Enged, hogy próbálkozzak még, hiszen előttük az örökkévalóság, van időnk. – megfogta a kezem és megcsókolta.
- Sajnálom, hogy nem vettem észre. Nem figyeltem oda eléggé rád. Csak az számított, amit én akartam, önző voltam, sajnálom.
- Nem voltál önző, inkább én vagyok az. Felejtsük el! Maradunk még, én megpróbálok beilleszkedni, és ha nem megy…
- Majd visszamegyünk a Volturihoz. – közelebb húzódott, majd megcsókolt. Elkezdtem kigombolni az ingét, de köhögtek a hátunk mögött.
- Igen? – váltam el kelletlenül Alectől és megfordultam. Jasper állt az ajtóban bocsánatkérő képpel.
- Sajnálom, hogy zavarok, de fontos.
- Mi történt? – kérdezte Alec.
- Alice látott valamit. Egy vámpír lány van a városban, nem rég ölt meg két embert és most ott vár rád a hullák mellett.
- Rám? – kérdezte kikerekedett szemekkel Alec. Jas bólintott.
- Alice nem ismeri. Azt mondja fiatal, 12-13 lehet. Barna, hosszú hajú, 150 cm körül. Ismered? – a férjem elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom, van egy tippem, de az nem igazán lehetséges. Odamegyek!
- Veled megyek! – álltam fel.
- És én is! – hallatszott kintről Bella hangja.
- Menjek én is? – kérdezte Jasper.
- Egy vámpírral hárman csak elbánunk már. – legyintettem.
- Igaza van nem kell jönnöd. Bár ha az, akire gondolok, akkor nem lesz egyszerű, de menni fog. – csak tudnám kire gondol Alec.

(A lány szemszöge)

Skócia? Állítólag ideköltözött, legalábbis Forksban ezt mondták.
A városban, helyesbítek kis városban sétálgattam. Próbáltam megtalálni a szagát, de nem megy. Még nem járt idekinn.
De muszáj valahogy rá lelnem. Ha nem szólok neki… lehet, hogy megölik.
De sosem hittem volna, hogy kilép a Volturitól. Főleg, hogy a húga annyira imád ott lenni. Ő meg eljön Cullenékhez? Félreismertem volna?
Egy lány és egy srác illatát éreztem meg a közeli parkból. Ketten voltak ott, vesztükre.
Túl régen ittam már, így nem tudtam megállni. A srác illata túl édes volt számomra.
Éppen nyalták falták egymást az egyik padon.
Megfájdult a szívem. Én már sosem lehetek szerelmes, túl korán változtattak át.
Megfordultam és el akartam szaladni. De a csók hevében a lány megharapta a fiú ajkát.
- Csak egy csepp vér uralkodj magadon. – suttogtam magamnak, de nem ment.
Újra rájuk néztem és elindultam feléjük.

- Eltévedtél kislány? – kérdezte a lány. Közelebb lépett. – Mondd, hol laksz és hazakísérünk. – mosolygott.
- Most komolyan egy kislány kísérgetésével akarod tölteni az estét? – horkant fel a srác. Ilyen bunkó mégis ennyire jó illatú.
- Nem hagyhatjuk magára!
- Pedig én tudok jobb elfoglaltságot. - huncut mosolyra húzódott a szája és a lány szoknyája alányúlt.
- Nem itt és nem most! – nézett rá szigorúan, majd átölelt engem. – Teljesen átfagytál! – levette a pulcsiját és rám terítette. – Tessék!
Fájt a szívem, azért, amit tenni fogok. De annyira finom az illata.
- Kérlek, menj innen! – súgtam a fülébe.
- Miért mennék?
- Mert túl kedves vagy, hogy az ő sorsára juss. – mutattam a fiúra.
- Most milyen játékot játszunk? – mosolygott rám, ha lehetséges még kedvesebben.
- Sajnálom! De ez nem játék! Rohanj, ha szeretnél még élni. – morogtam, de nem vett komolyan, így ráugrottam. Kitörtem a nyakát, hogy ne szenvedjen tovább. A srác lefagyva nézett rám.
Most rajta a sor rávetettem magam és a nyakába haraptam. Felüvöltött, meleg vér folyt le a torkomon. Elborított a mámor, még vadabbul szívni kezdtem. Rángatózott alattam, majd még egy utolsó és nem mozdult többé.
Átsétáltam a lány hullájához.
- Miért nem futottál el? – kérdeztem, és sírni kezdtem könnyek nélkül.

Már két órája ülök itt a parkban, a hullákat még nem égettem el.
Kíváncsi leszek mit fog szólni, ha meglát. Elképed? Örülni fog nekem? Végülis legutóbb nagyon csúnyán viselkedtem vele, pedig ő volt az egyetlen vámpír, aki önzetlenül akart nekem segíteni. Én pedig elküldtem a francba.
Az a pletyka járja, hogy Cullenéknél van egy jövőbelátó. Ha ezt látja biztosan szól neki.
- Alec Volturi vagy Cullen már fogalmam sincs mi vagy. Beszélnünk kell! – hátha figyel a jövőbelátó.

(Bella szemszöge)

Kiléptünk a házból és elindultuk a park felé, az idegen vámpírhoz. Én a biztonság kedvéért kiterjesztettem a pajzsom Alecre és Lucyre is. Aki, amit észrevette rám mosolygott. Alec viszont, csak meredt maga elé. Nagyon gondolkodott valamin. Biztosan azon, hogy ki a lány és mit akar.
Felkészültem a legrosszabbra. Bármilyen gyilkos ereje lehet a lánynak. Vagy lehet akár gondolatolvasó, vagy kínzó, mint Jane. De az is lehet, hogy csak egy sima vámpír erő nélkül. Vagy valami olyan amivel sosem találkoztam. Majd beszélnem kell Lucyvel vagy Aleckel, hogy milyen erői lehetnek egy vámpírnak. Nem sokat tudok még róluk. Persze ismerek párat, de biztosan van több féle is.

Elértük azt a helyet, ahol a lánynak kéne lennie. A két hullát már látom, de a lányt sehol… De meg van mát, a két fiatal teste mögött. Háttal nekünk, kezeit átkulcsolta a térdén, a haja a földet érte. Nagyon kíváncsi lettem az arcára, vajon milyen lehet.

- Megjöttem! Ki vagy és mit akarsz tőlem? – kérdezte fagyos hangon Alec.
- Nem az van, hogy a vámpír memória semmit sem felejt? Hát nem emlékszel rám Alec Volturi? – fordult meg a lány.
- Rebecca? – lépett közelebb Alec, de megtorpant.

31. fejezet: Fort William

Sziasztok!
Nos, 4 komi, hát... Nem mondok inkább semmit. (persze, ez nem vonatkozik azokra, akik mindig írnak, de éppen most nyaralnak) Csakis annak a négy embernek a kedvéért van friss. És köszönöm nekik, hohy írtak! Remélem tetszik nekik ez a feji is.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(2 hónappal később, Alec szemszöge)

Tegnap költöztünk Skóciába, Fort Williambe. Előtte ott éltünk Cullenékkel Forksba. Először úgy volt, hogy Lucy és én jövünk ide, de Carlislet felismerték. Felismerte egy öregember, igaz mindenki azt hitte, hogy csak összekeveri valakivel, de inkább eljöttek ők is onnan.
Fort William egy kis város, eléggé esős, borús. Csak úgy, mint Forks. Itt is a közeli erdőben vettünk házat, távol a kíváncsi szemektől.

Az új ház kanapéján ültem Jasperrel és Jacobbal. Mi nem akartuk kivenni a részünket a pakolás utolsó fázisából. Alice és Lucy ma már vagy hatszor összevesztek, Alice Bellával hasonló számnál járhat, Rosalieval pedig szerintem már rekordot akarnak dönteni. Ha a húszhoz nem járnak közel, akkor megharapom az ujjam. Ezért nem ül a kanapén Emmett. Próbálja egymástól távol tartani a két lányt.

- Alice! – Lucy mérges kiáltása a szobánkból.
- Nyolc! – mondta teljes nyugalommal Jasper.
- Biztos? Én hatot számoltam eddig plusz ez. – vágtam töprengő képet. Jasperrel elég könnyen és jól összebarátkoztam. Szinte naponta gyakoroltunk vele és Emmett egyaránt.
- Én azt is számoltam, amikor Bella mellé állt az edények miatt.
- Ja, hát én azt nem.
- Fogadok… - szólt közbe Jacob. – Hogy valami a ruhákkal van.
- Mielőtt felment mondta, hogy kipakolja a bőröndjét. Egyértelmű, hogy a ruhákról van szó. – mutatott rá Jasper.
Jacob válaszként csak megrántotta a vállát.

Lucy ledübörgött a lépcsőn egy fehér pólóval és egy fekete melltartóval.
- Alice!!!!!!!! – kiáltotta. A törpe lány kirohant a konyhából. Lucy az orra alányomta a két ruhadarabot. – Ez mi?
- Hogy-hogy mi? Ruha!
- És az a sok cucc a bőröndömben? Hova raktad a ruháimat?
- Ja, azt a sok régi cuccot? Kidobtam! – rántotta meg a vállát.
- MI????

- Lucy lassan tüzet fúj! – röhögött Jacob, én pedig gyorsan felugrottam és mellettük termettem.

- Hogy merted kidobni őket? – Lucy derekára tettem a kezem, hogy vissza tudjam fogni, ha kell. Nem jártattam a szám, most úgyse hallgatott volna meg. – Benne voltak a kedvenc ruháim!
- Ezeket is meg fogod szeretni!
- Benne volt a kék blúzom, amit Giannától kaptam… És a kedvenc sárga felsőm…
- A Giannától kapott blúzodat sajnálom. Az a sárga felső pedig már vagy három éves volt.
- És??? Megmondtam, hogy ne nyúlj a ruháimhoz.
- Ne hisztizz már! Szinte ugyanolyan cuccokat kaptál.
- Én szivacsos melltartót hordok… - Lucy megfordult és a kukába hajította a feketedarabot. – Alec ruháit is kicserélted?
- Igen! – mosolyogott Alice.
- Mi??? – mondtuk egyszerre Lucyvel. - Úristen! – rohantunk fel mindketten az emeletre.

- Mi lehet olyan fontos? – hallottuk lentről Rose hangját.
- Biztos volt benne mondjuk szőrös bilincs, ostor vagy nővérke jelmez. – röhögött Emmett.

Lucyvel mindketten a bőröndömnek estünk. Csupa új darab. Egyik sem volt ismerős. Új ingek, új farmerek.
- Nem lehet, ha kidobta én megnyuvasztom. – morgolódtam magamban.
- Nincs benne! – suttogta Lucy, amit az aljára értünk a bőröndnek.
- Nincs! – leültem a bőrönd mellé, így már nem az ajtónak háttal voltunk. Az egész Cullen család az ajtónkban volt, kivéve Alice. Emmett röhögött, ahogy Jacob is.
- De várj csak te mit kerestél az én bőröndömben? – jutott eszembe a kérdés.
- Az esküvői fátylamat. Idetettem, reménykedve, hogy a te ruháidat nem cseréli ki.
- Vagyis te tudtad, hogy ez lesz?
- Hahó Alec! Aliceről van szó. Bár reménykedtem, hogy megkérdez.
- Igaz! – adtam meg magam. Gondolhattam volna rá.
- Várjunk csak, és te mit kerestél?
- Hát… én… azt, amit te. – mosolyodtam el félénken. Lucy furcsán nézett rám, de nem firtatta a kérdést. Majd ha ketten leszünk…

- Alice! Gyere elő! – kiáltotta Lucy. – Nem bujkálhatsz örökké!
Az említett megjelent egy harmadik táskával a kezében. Letette az ágyra és felnyitotta.
- Ezeket keresitek? – emelt fel egy fekete és egy fehér nejlon ruhás zsákot. – Ezekben vannak! – Lucy a fehéret, én a feketét kaptam ki a kezéből. Megkönnyebbülten sóhajtottuk fel mindketten.
- És hol van az esküvői ruhád? – kérdezte Alice. – Annak szántam a zsákot, de sehol se találtam.
- Volterrában hagytam. Majd elhozom, ha véglegesen letelepedünk Aleckel.
- Értem! – szomorodott el Alice.
- Na és mit rejt a fekete zsák? – nézett rám Lucy.
- A fekete zsák? – hátrálni kezdtem, de Emmettnek ütköztem, aki azonnal kikapta a kezemből. – Add vissza! – kaptam utána, de már ki is vette belőle.
- Valami fekete cucc. – mondta szomorúan. – Ezért voltál, úgy oda?
- Ez nem akármien cucc! – mondtam dühösen és kivettem a kezéből.
- Hanem a Volturi köpenyed… - fejezte be Lucy.
- Lucy… én… - léptem közelebb.
- Ne mondj semmit! Értem én… – intett le, majd kisétált a szobából. Ki a verandára.
- Francba! – mérgesen bevágtam a köpenyt a sarokban. Majd leültem az ágyra. Mindenki lassan és csöndben kivonult, csak egy valaki maradt. Leült mellém az ágyra, Bella volt.

- Miért nem mondtad neki?
- Mégis hogy szerinted? Sajnálom, hogy belementem drágám. Nekem nem megy ez a nyugodt élet. – gúnyolódtam.
- Akár… - sóhajtott.
- Talán az egész ott kezdődik, hogy nem vagyunk egymáshoz valók…
- Ne mondj ilyet Alec! Ti ketten tökéletesen összeilletek.
- Tényleg? Ő erre vágyik… Én viszont kalandra, hatalomra… Én nem ez vagyok! – felálltam és ablakhoz sétáltam. – Nekem több kell!
- Ami a Volturiban volt… - sóhajtott.
- És amit eldobtam, azért, hogy ne legyen veszélyben. Ami megnyugtató persze.
- Szereted nem?
- Igen, nagyon.
- Hát akkor? Beszéljétek meg! Biztos találtok valami megoldást.
- Azt sem engedte, hogy megmagyarázzam.
- Csak adj neki egy kis időt. Meg fog hallgatni. – Bella hozzám sétált és átölelt. – Meg fog érteni!

(Lucy szemszöge)

Kisétáltam a verandára, és leültem a lépcsőre. Edward jött utánam, csöndben leült mellém.
- Hogy hihettem, hogy boldog lesz itt? – a térdemre hajtottam a fejem.
- Nem a te hibád, hogy nem tud egy helyben maradni. – ölelt át Edward.
- Az a legrosszabb, hogy tudtam… Éreztem, hogy valami nincs rendben. De nem vettem figyelembe, mert nem akartam. Nem akartam tudni… - már a sírás kerülgetett, amiért nem figyeltem rá eléggé.
- Meg kell beszélnetek a dolgot.
- Tudom!
- Akkor miért ülsz még itt?
- Mert félek! Félek a megoldástól. – suttogtam. Edward nem válaszolt, csak ült mellettem.

30. fejezet: Kettő változás

Az idegen:

Sziasztok!

Kicsit soká tudom, bocsi.

Elég fordulatos lett a feji, ha engem kérdeztek. Remélem tetszeni fog! :)
Jó olvasást! Írjatok sok komit!

Puszi! :)

(Charlie szemszöge)

Felsétáltunk a Logan számára választott szobába. Lefeküdt az ágyra és várt. Demetri becsukta az ajtót és mellém lépett.
- Kész vagy? – nézett a szemembe.
- Ha nem tudok leállni…
- Nem lesz gond!
- Csak csinálj valamit. Rendben? - bátorítóan átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Le fogsz tudni állni. – fordította a fejem felé, hogy a szemébe kelljen néznem. Bólintottam és letérdeltem az ágy mellé.
Logan összeszorítottam fogát és lecsukta a szemét.
- Bocsáss meg! – suttogtam, majd a kezébe mélyesztettem a fogam. Elég lett volna megharapnom, de ahogy megéreztem a számban a vére ízét, nem tudtam leállni.
Logan felüvöltött, majd vonaglani kezdet.
- Charlie! – kiáltott Demetri. Én próbáltam abbahagyni, de nem ment. – Charlie! Megölöd! – Majd két erős kéz tapadt a nyakamra. Elszorította, így nem tudtam tovább a vérre koncentrálni. Morogni, csapkodni kezdtem. A nyakamnál fogva vitt az ajtóhoz Demetri és kidobott a szobából.
Már nem hallottam hangokat, elborított az őrület. Két fekete ruhás alak rohant felénk a folyosóról. Demetri a földre nyomva tartott.
- Segíts! – suttogtam. Meghökkenve nézett rám, amitől gyengült a szorítása. Fellöktem, de addigra ideért a másik két alak és lefogtak. Beszéltek valamit, majd Dem visszament a szobába.
Mi pedig bementünk a szobámba.

Végre magamhoz tértem. A két köpenyes alak Viktor és Félix volt. Még mindig kettejük között ültem. Nem szóltak egy szót se, ahogy én se. Mit mondhattam volna?
Azt hittem könnyű lesz, de nem volt az. Csak onnan tudom, hogy nem öltem meg, hogy hangos fájdalmas üvöltések jönnek a másik szobából. Logan az, hat a méreg.
Kivágódott az ajtó, Demetri gyors léptekkel közelített felénk.
- Jól van már. Hanna bent van vele. Átvál… - egy hangos robbanás szakította félbe. Mind a négyen kirohantunk, le a lépcsőn.
És megláttuk Jeremyt, amint a nővérével harcol.

(Jeremy szemszöge)

Kimentem a folyosóra, én voltam az utolsó így becsuktam a nagyterem ajtaját. Mindenki elment. Egyesek a szobájukba, mások vadászni.
Hátramaradtam és az asztalhoz léptem. Az asztalhoz, ami az anyámé volt. Lucy mindennap leporolta, minden érintetlen volt, úgy ahogy anya hagyta. Csak a fontos iratok tűntek el róla.
Mióta Lucy elment Sam viseli gondját az asztalnak. Leültem anya régi székére, és végig néztem rajta. Megakadt a szemem egy fényképen. Anya állt középen terhesen óriási mosollyal, előtte a picike, lélegzet elállítóan gyönyörű Sam, mellette pedig apa, amint éppen puszit nyom anya hasára. Milyen boldogok voltak.
- Gyönyörű édesanyád volt! – egy kéz érintette meg a vállam hirtelen. Még én is megijedtem. Annyira belefeledkeztem a gondolataiba, hogy meg se hallottam, ahogy mögém lopakodott.
- Igen, gyönyörű volt. De miből gondolod, hogy ő az anyám?
- Az ő arcát örökölted. Ugyanolyan az orrod. – nevetett fel Tia mögöttem, majd megpöckölte az említett testrészem.
- Hogy kerülsz ide?
- Követtelek titeket… Na jó, inkább tudtam hová kell jönnöm.
- Miért?
- Mert itt akarok maradni.
- Nem hiszem, hogy belemennek. – ráztam a fejem.
- Majd rám támadsz és megharapsz.
- Nem tehetem… - nyikorogva kinyílt az ajtó. Sam lépettbe rajta, mögötte egy idegen fickóval.

A srác alig volt idősebb nálam, vigyorogva neki dőlt az ajtónak, amin belépett. Vámpír volt, beleszaglászott a levegőbe, majd megnyalta a száját. Samre nézett és bólintott neki. A nővérem lassan felém indult, morogva.
- Sam mi a gond? – álltam fel és felé nyújtottam a kezem. Ő megragadta és a falnak vágott. Vakolat potyogott rám, feltápászkodtam és átugrottam Samet, hogy Tia elé kerüljek. Majd felhúztam a pajzsom.
- Öld már meg! – kiáltotta mérgesen a fickó és lehervadt a vigyor a képéről. Nem tűnt már olyan magabiztosnak, aggódni kezdet.
- Ki vagy te? – kérdeztem. – És mit tettél Sammel?
- Mármint vele? – mutatott a nővéremre, aki folyamatos robbangatással próbálta gyengíteni a falam.
- Igen, vele.
- Csak használtam rajta a képességem, mint azon a másikon is. Az ikrek egyikén. Ő is épp most keveri a bajt odafenn.
- Ki vagy te? – felnevetett és gúnyos mosolyra húzódott ismét a szája.
- A spanyol klán főnöke. Az új vámpíruralkodó.
- Ahhoz azért lesz egy-két szavunk. – egy óriási robbanás és a falam darabjaira hullott. Meglepetten ugrottam egyet. Még soha senkinek sem sikerült…
Már csak arra eszméltem fel, hogy Sam a nyakamat fogja, és el akarja törni.

Demetri, Charlie, Viktor és apa rohant le az emeletről. Sam feléjük kapta a tekintetét, így el tudtam lökni magamtól. Nem akartam bántani, így nem sokat értem el vele. Csak annyit, hogy elengedte a nyakam.
- Öld meg a lányt! – Mutatott Tiára, aki a sarokban kucorgott. Majd az idegen fickó megfordult és elrohant.
Sam elrugaszkodott és Tiára vetette magát. A lány felsikított és vergődni kezdett. Apa Sam mögé lépett és elhúzta onnan. Viktor segítségével bevitték a nagyterembe.
Charlieval Tiához rohantunk.
- Ki tudod szívni Jeremy? – nézett rám. Megráztam a fejem. – Én sem. Az előbb majdnem megöltem Logant.
- Az nem te voltál. Az a fickó mondta nekem, ugyanazt tette veled is, mint Sammel.
- Akkor megpróbálom. – bólintott, de Tia erőtlenül felemelte a kezét.
- Ne! – nyögte. Majd újra felüvöltött a fájdalomtól. – Vámpír… akarok… lenni… - a kövön rángatózott és erőtlenül szorította a kezem.
Demetrire néztem.
- Rendben! Charlie vidd fel! Logan melletti szobában jó helye lesz. Te pedig Jeremy mondj el nekem mindent.

29. fejezet: Logan

Sziasztok!
Visszatértem! :) Itt a következő feji. Remélem tetszik!
És Jeninek ajánlom, mert ő írta, hogy lehetne máskor is Jeremy szemszög. Remélem tetszik majd neked Jeni! :)
Bocsi, hogy késtem egy napot. De tegnap nem volt áram így nem tudtam megírni.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

Beléptem a nagyterembe. Demetrivel, Viktorral és Janenel találtam szembe magam. Jane vette át a bátyja helyét. Furcsa volt, mindenki azt hittem, hogy majd kiugrik a bőréből a hír hallatán, de nem. Még mindig szomorú, hogy nincs vele Alec. Már a kínzástól sem lesz jobb a kedve.

Apámnak is felajánlották a vezérszerepet, de ő visszautasította. Mondván, ő nem elég komoly hozzá, ami teljesen igaz. Ahogy Chriss is visszautasította. Benne még él a remény, hogy Lucy és Alec visszatér. Emiatt mostanában sokat veszekednek Sammel. Mondjuk a nővérem mostanában ingerlékenyebb. Három napja derült ki, hogy terhes Chrisstől. Amit nem mindenki fogadott nagy örömmel. Amiből szintén vita lett.
Chriss kiborult egy kicsit a dolgon. De csakis azért, mert félti Samet. Hiszen az édesanyám belehalt, Bella majdnem belehalt, és Lucyt is megviselte a szülés. Chriss rettentően félti Samet. De egyik sem akar engedni a másiknak.
Múltkor például Sam kilökte Chrisst az ablakon, mert felvetette, hogy vetesse el a babát. Nem esett persze baja, de azért elég vicces volt.

- Jeremy! Figyelnél légy szíves? – Jane arca kb. két centire volt az enyémtől. A meglepetéstől hátrálni kezdtem és elzúgtam.
- Bocsánat, csak elbambultam. – suttogtam, majd felálltam a földről és nem mertem felnézni.
- Szóval, Jeremy… - Demetri még mindig mosolyogott. – Lennél oly’ szíves, hogy elmész nekünk Loganért?
- Igen, persze. Indulok is! – gyorsan megfordultam, de kicsapódott az ajtó. Charlie Benjaminnal a nyomában rohant be.
- Mi is megyünk! – jelentette ki. – Régen láttam Logant és szeretnék menni. – szépített.
- Olyan vagy, mint az apád. – mosolygott Dem. – Ő sem tud sokáig a seggén ülni. Tőlem mehettek.
- Köszönjük! – mosolygott Charlie.

- Miért akartok jönni? – kérdeztem, már, amikor kint voltunk az utcán.
- Mondtam régen láttam Logant és nem vergődve szeretném újra látni.
- És te Benjamin?
- Én… én csak Charliet kísérem. – gyanús volt ez nekem.
- Jane félt minket Hannával és mondta, hogy válasszunk magunknak testőrt. Én Sethet akartam, de Jane nem bízik benne. Így maradt Benjamin. – szólni akartam, de magállított. - Hanna téged választott. Nem lesz okod féltékenykedni.
- Nem is szoktam. – húztam fel az orrom.
- Na, majd meglátjuk, mit hoz a jövő. – nevetett. Elértük az főteret. Logan már ott volt és vele volt Tia is. Benjaminnak mellettem egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Huncutul rá mosolyogtam.
- Mi van? – kérdezte meglepetten.
- Á, semmi! – ingattam a fejem, még mindig mosolyogva.
- Mit tervezel?
- Én semmit… Úgy ismersz te engem.
- Jeremy!
- Mondom, hogy semmi különöset.
- És ezt higgyem is el, mi?
- Tudsz mást tenni? – a vigyorom, ha ez lehetséges még szélesebb lett.
Megadóan lehajtotta a fejét.
- Csak reménykedni tudok. – sóhajtott.

Közelebb értünk Loganhez és Tiához.
- Sziasztok! – köszöntünk.
- Enyien kelletek hozzá, hogy bekísérjetek?
- Nem úgy akarlak legközelebb látni, hogy borzasztó kínok között vergődsz egy ágyon. – Charlie átölelte Logant. - Üvöltesz a testedet égető tűztől, várod, hogy eljöjjön a halál, hogy elmúljon a fájdalom. Könyörögsz, hogy vége legyen. De három teljes napig, csak a fájdalom lesz. Olyan égető fájdalom, hogy pokolba is szívesebben mennél…
- Jó, köszönöm. Elég lesz! – tette a szájára a kezét Logan.
- Most ezt miért kellett Charlie? Logan már így is be van szarva. – lépett közelebb Tia, és oldalba bökte a legjobb barátom a könyökével.
- Nem igaz! Nem félek. - ellenkezett.
- Ja, persze! – gúnyolódott Tia.
- És Benjamin miért jött? – kérdezte Logan.
- Én csak…
- Ő csak szerette volna látni Tiááá – rálépett a lábamra. Szúrósan néztem rá. – Titeket. Látni akart titeket.
- Tényleg! – Logan arcára is kiült az a minden tudó mosoly. Tia pedig kezdet elpirulni.
- Ő… ízé… Szóval… Logan hiányozni fogsz. Mostmár te is elmész. De ugye, azért meglátogattok néha?
- Amint lehet elmegyek hozzád. – ölelkeztek össze.
- Remélem boldog leszel az új életedben.
- Köszönöm!
- Hát sziasztok srácok! Charlie, Jeremy, Benjamin. – sorra átölelt minket, de Bent egy kicsit tovább ölelgette, mint kellett volna.

Megfordultunk és visszasiettünk a palotába.
- Ez volt a kedvenc cipőm csak, hogy tudd. – suttogtam Benjamin fülébe.
- Akkor máskor ne járasd azt a nagy szád! – vigyorgott rám.
- Mi? Ha én nem szólalok meg Tia sosem ölelget téged olyan sokáig. Nem tom miért félsz tőle annyira.
- Ember!
- És?
- Nem akarok erről beszélni. – motyogta.
- Rendben van!
Eztán szótlanul lépkedtünk vissza a palota felé. Nem akartam feszegetni a témát, elég volt mára. 

Szokás szerint a három trónuson ült Dem, Viktor és Jane, amikor beléptünk a nagyterembe. 
- Nos, Logan, milyen okot találtál ki az eltűnésed megmagyarázására? – kérdezte Viktor.
- Hagytam egy levelet, hogy világgá megyek, és ne keressenek, mert nem jövök vissza.
- Rendben!
- Charlie felvezet a szobádba és megyek én is. – állt fel Demetri. – Meg fogod tudni tenni? – nézett Charliera.
- Ott leszel, hogy megakadályoz abban, hogy megöljem. Nem lesz gond!
- TE FOGOD ÁTVÁLTOZTATNI? – esett le az állam.
- Demetri megengedte. – mosolygott Charlie.
- Hát nem vagy semmi! – rázta a fejét Benjamin. Én pedig még mindig meredten bámultam Charliet.
- Csukd be a szád Jeremy! Még belerepül a légy! – nevetett, majd eltáncolt mellőlem.

28. fejezet: Vörös köd

Sziasztok!
Itt a kövi feji! :) Egy darabig nem lesz friss, mert csütörtökön nyaralni megyek és csak hétfőn jövök haza, így leghamarabb is csak kedden tudok, majd új fejit hozni. Bocsi! :)
Remélem tetszeni fog ez a rész is! Mivel Jeremynek nagy sikere van nálatok, így az ő szemszögéből van és róla is szól.
És Crystalnak küldöm a fejit! :)
Várom a kommenteket! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

u.i.: Azoknak üzenem, akiknek olvasom a blogját: Amit visszajöttem bepótolom, azokat a fejezeteket, amiket kifogok hagyni és kommentezek is. Ígérem! :) :)

(Jeremy szemszöge, 2 héttel később)

Logannékhez tartottam nem siettem, volt időm. Így emberi tempóban baktattam az utcán. Volterra nagy része gyönyörű és tiszta. Ám ez nem igaz arra a részre, ahol Logan lakik. Senki sem tudja a suliban, hogy a nyomor telep közepén áll a házunk. Csak én és az ikrek. Senki más.
Elmentem egy kocsma előtt. Ahonnan hangos zene szólt. Kiabáltak, énekeltek (megjegyezném borzasztóan hamisan) és verekedtek. Koszos és büdös emberek járnak ide. Nincs munkájuk, segélyekből élnek. Élnének, ha nem innák vagy nem kurváznák el. Fele be van rúgva, másik fele prostituált.
Logan apja is itt múlatja az időt. Szinte minden este, majd haza megy és megveri a feleségét, olykor még Logant is. Gondoltam már rá, hogy ellátom a baját. Vajon mit szólna, ha az ellenfele nem lenne nála jóval gyengébb? Sokszor megfordult ez a fejemben, de Logan soha se engedte, hogy véghez vigyem a tervem.
Egyszer kék zöld foltokkal jelent meg a suliban, szeme alatt lila karika és az egyik keze eltört. A mese, amit kitalált az anyja, hogy legurult a lépcsőn. Ami igaz is volt valamilyen szinten. Tényleg legurult, de előtte elverte az apja, majd lelökte az emeletről.
Volt, hogy annyira leitta magát, hogy haza se talált. Azok voltak Logan legjobb éjszakái.
Észre se vettem, hogy megálltam a kocsma előtt. A kezem ökölbe szorítva és halkan morgok. Nem sokon múlt, hogy nem öltem meg a bent lévő embereket. Nem szokott velem ilyen előfordult, hogy így begurulok. A koszos kocsmát néztem, és tűnődtem. Nem tartana sokáig. Pár perc alatt végeznék ezekkel a gyenge emberekkel. Már tettem is egy lépést, de megálltam. Nem, nem szabad. Még sosem öltem embert. Nem fogom ezt most elkezdeni, még akkor sem, ha azok ott bent megérdemelnék, hogy a pokolra jussanak.
De hány ember életét tehetném jobbá? Hányan szenvedhetnek úgy, mint Logan? És hányaknak maradna abba ez a szenvedés? Megint tettem egy lépést, de megjelent előttem anyám arca Lucy emlékeiből.
Ő csalódna bennem, ha megtenném, ahogy Hanna és a nővérem is. Tettem még egy lépést, de most hátrafelé. El kell tűnnöm gyorsan, mielőtt még megteszem. Meg akartam fordulni és futásnak eredni.
De csak most vettem észre, hogy két fiatal lány közelít felém. Alig lehettek idősebbek nálam. Prostituáltak voltak, látszott rajtuk.
- Mi az kisfiú? Nem mersz bemenni? – kezdte az egyik. Vörös haja volt és zöld szeme. A másik szőke volt, barna szemmel.
- Láttuk, hogy be szeretnél menni. Csak nem mersz. – mondta a másik és közelebb bújt hozzám.
- Nem is akartam! – mondtam mérgesen, és hátrább léptem.
- Ez lesz az első? – kérdezte a szőke. – Sebaj, majd segítek.
- Köszönöm, de dolgom van.
- Mondtam én neked, Carol, ez a kis aranyos a vörösekre bukik.
- Én most elmegyek! – mondtam cseppet sem kedvesen, de nem hatott rájuk. Mintha meg se szólaltam volna.
- Tudok én neked, olyan dolgot mutatni, amit egy férfi sem tud visszautasítani. – suttogta a fülembe.
Ellöktem magamtól a szöszit, majd a vörös felé fordultam.
- Hagyjon engem békén! – morogtam rá. Félelem szikrája csillant meg a szemében. Megfogta a szoknyáját és remegve hátrálni kezdet. Én pedig követtem. Az elmém ellepte a vörös köd.
Egészen egy ház faláig hátrált. Le sem vette rólam a szemét. Nem tudott megszólalni, a félelemtől leblokkolt.
- A nem, nemet jelent, vöröske! – vicsorogni kezdtem. Az ajka remegett, a falnak nyomtam.
- Mi vagy te? – remegte.
- A rémálmod! – vigyorogtam rá. Már nem voltam magamnál. Csak a vágy, hogy megöljem, hogy csillapítsam a szomjas, csak az volt meg. Nem én irányítottam, hanem a gyűlölet. Meg akartam harapni, de valaki a vállamra tette a kezét.
- Jeremy! Ne tedd! – Charlie állt mögöttem. – Ez nem te vagy! – megráztam a fejem, még mindig hajtott a vágy. A nyakánál fogva felemeltem a lányt. Hiába ellenkeztem, erősebb volt nálam, hajtott tovább. Meg akartam ölni. Ontani a vérét. Egészen addig, amíg Hanna nem lépett mellém.
- Jeremy! Kérlek! Engedd el a lányt. Ha megteszed már nem lesz visszaút. – kényszeríttetem a karom, hogy elengedje. Leesett a földre és vért köpött. Én tettem ezt vele.
Majdnem megöltem egy fiatal lányt.
- Hívok egy mentőt! – mondta Charlie. Sarah a lányhoz lépett és törölte az emlékeit rólam, majd kicserélte őket.

Hanna magához ölelt, de nem tudtam maradni. Felugrottam a tetőre és elrohantam. Csak rohantam és rohantam. Loganék háza felé. Nem maradhattam. Nem tudok Hanna szemébe nézni. Vajon így marad ez örökre? Soha többé nem fogok tudni az ő gyönyörű szemeibe nézni? Soha?
Már a sírás kerülgetett, de nem hagytam magam. Ugráltam tetőről tetőre. Már csak két utcányira voltam Logan házától, így lassítottam.
Vajon mit fog szólni, ha elmondom neki, hogy majdnem megöltem valakit? Nem, nem érdekel, csak hagy mondhassam el valakinek. Ő a legjobb barátom, most csak őt akarom látni, senki mást.
Két ház, és már itt is vagyok. Leugrottam a háztetőről. Az órámra néztem. Hajnali egy. Remek! – gondoltam. De felnéztem az ablakára és égett a villany. Majd arra is rájöttem miért. A szülei megint ordítoznak egymással, így nem lehet aludni. Kerestem egy kisebb kavicsot és az ablakának hajítottam. Kinyílt az ablak és felbukkant Logan kócos, álmos feje.
- Jeremy? – kérdezte meglepetten.
- Igen!
- Leeresszem a hajam, vagy felugrasz? – viccelődött.
- Maradok a felugrásnál, ha nem baj? – mosolyodtam el.
- Kár, na, majd legközelebb. – mondta és arrébb állt az ablaktól.

Beugrottam hozzá, majd becsukta az ablakot.
- Bocsáss meg a kiabálásért! – hajtotta le a fejét.
- Nem te tehetsz róla.
- Miért jöttél?
- Hogy szóljak, két nap múlva, ha jó neked átváltozol. A főtérre megyek érted.
- Remek! – ujjongott.
- Halkabban! – szóltam rá.
- Most úgy se hallanak semmit.
- Jobb az elővigyázatosság. – suttogtam.
- Valami gond van?
- Semmi, nem lényeg. – ráztam meg a fejem és az ablakhoz léptem.
- Jeremy ismerlek! Tudom, hogy valami nagy gond van. Nekem mindent elmondhatsz – lépett elém és a kezét az ablakra tette, hogy ne tudjam kinyitni.
- Tudod, hogy ez nem állít meg.
- Tudom, de reménykedem. – mosolygott.
- Tudni akarod? – bólintott. – Az előbb… az előbb majdnem megöltem valakit.
- Ó! – mondta végül és leült az ágyra. - És mi történt? – majd elmeséltem neki az egészet.

27. fejezet: Menni vagy nem menni?

Sziasztok!
Itt a 27. fejezet. Remélem tetszik! :)
Köszönöm az előző fejikhez írt kommenteket. Ennek a fejinek a hangulatát és a történését is a Sakk c. musicalnek köszönhetitek. Tegnap voltam rajta a Margitszigeten. Jó kis darab, ajánlom mindenkinek. :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)


(2 hónap múlva, Alec szemszöge)

Éppen vadászatból tértem vissza az erdőből. A román incidens óta én is áttértem véglegesen állatvérre. Bár nem a legfinomabb, de a jövőbeli terveimhez szükséges.
A folyosón sétáltam, amikor szembejött velem Félix.
- Szevasz Alec! – intett.
- Szia Félix!
- A feleséged keres… Állítólag valamit meg kell beszélnetek.
- Köszi, akkor megyek is.
- Oké! És majd Dem is akar valamit, de az ráér… Legalábbis azt mondta. – megköszöntem még egyszer Félixnek, majd elfutottam a szobánk felé.

- Lucy! – léptem be.
- Alec! Végre meg vagy. – ölelt át.
- Csak vadászni voltam.
- És nekem nem szóltál róla?
- Még aludtál és nem volt szívem felkelteni. – megcsókolt, majd leült az ágyra, én pedig mellé.
- Felhívtam Carlislet, beleegyezett.
- De azt is mondtad neki, hogy csak egy darabig?
- Igen, de azt mondta addig maradunk, ameddig akarunk.
- Jó, akkor majd meglátjuk. – sóhajtottam.
- Mégsem szeretnéd? Nem haragszom, ha nem. – fordult felém, és a hajamat kezdte el birizgálni.
- De szeretném. Csak még el kell mondani a Volturinak. És a lányoknak is…
- Nekik már elmondtam…
- Hogy-hogy?
- Rajtakaptak, hogy Carlislenal beszélek és kiszedték belőlem.
- Értem!
- Egész jól fogatták. Szomorúak voltak, persze. De megértették!
- Mondjuk el a többieknek is. – felálltam és felhúztam Lucyt is, és kézen fogva sétáltunk le a terembe.

Utolsóként Félix lépett be, azok közül akiket idehívattam. Végigjártattam a szemem az itt lévő vámpírokon. Kezdtem Viktorral, aki a jobbomon ült, mellette állt Jane. Majd Chriss Sammel. Félix, Jeremy és Hanna, Charlie és Seth, végül Heidi és Demetri a balomon.
Lucy a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
- Szóval… - mély levegőt vettem és felálltam. – Lucyvel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Cullenékhez.
- Ezért csődítettél ide minket? – kérdezte Jane. – Hogy közöld, hogy elmész látogatóba a dokiékhoz?
- Félreérted Jane. – suttogtam.
- Nem látogatóba megyünk. – fejezte be Lucy.
Vártam Jane mérges kirohanását, de nem jött.
- Értem! – csak ennyit suttogott és többet nem szólalt meg.
- Úgy érted, hogy hozzájuk költöztök? – kérdezte Chriss. Lucy bólintott.
- És a Volturi? Mi lesz velünk? Ki lesz az utódod? – Viktor vádlón nézett rám, mintha cserbenhagynám.
- Úgy gondoltam, hogy, majd ti eldöntitek, hogy kit szeretnétek magatok mellé. – válaszoltam. Láttam, hogy Lucy nem néz a szemébe. Nem tudta elviselni a vádló pillantását.
- Tudom, mit gondoltok most… - kezdte Lucy. – Azt hiszitek, hogy cserbenhagyunk. – Viktorra nézett. – De nem ezt tesszük… Mi ketten már mindent megtettünk a Volturiért, amit tehettünk. Van, aki az egész életét egy célnak szenteli… De van, aki változtat… Én… - lehajtotta a fejét, majd előrébb sétált. – Én már nem bírom tovább ezt. Szabadságra vágyom! Alec pedig velem tart. Együtt döntöttünk így… És nincs jogotok, ezt a szemünkre vetni. – majdnem elsírta magát.
- Lucy! – közelebb léptem hozzá, de megállított a kezével.
- Szeretnénk veletek továbbra is jóba maradni, egy családba tartozni… De most kell egy kis szabadság… Elmegyünk egy időre… Nem tudjuk mennyire, de egy darabig nem leszünk Volturi tagok. – megfogta a kezem, majd átölelt.
- Hát… jó… - állt fel Demetri és mellénk sétált. – Nem áll jogomban megállítani és nem is akarlak, ha ezt szeretnétek, hát legyen. Menjetek el nyugodtan! De bármikor visszajöhettek, ebben egyet értünk, igaz Viktor?
- Igen. – bólintott és átölelte Lucyt. – Sajnálom, de rosszulesett kicsit.
- Tudom! – mosolygott Lucy.
- Mikor indultok? – kérdezte Heidi.
- Holnap!
- Olyan hamar! – sóhajtott Charlie.
Még egy kis búcsúzkodás után felmentünk a szobánkba és bepakoltunk.

(Demetri szemszöge)

Nem igazán hittem a fülemnek. Eddig azt hittem szeretnek itt lenni. Főleg Alec… Itt élte az egész életét, és találta meg a szerelmet, főnök lett. Úgy tűnik tévedtem. Jó lenne, ha meggondolnák magukat. Már eltelt öt óra azóta, hogy közölték, de még mindig ezen gondolkodom.
Vajon mi lehet az oka? Nem is figyeltem rá, hogy hová megyek, csak mentem és mentem. A lábaim a nagyterem felé vittek. Ilyenkor nincs itt senki. De azért benyitottam. Halkan nyikorgás nélkül nyílt ki az ajtó.
Volt bent valaki… Egy vékony, fiatal srác állt a középső trónszék előtt. Nem vett észre. Előrébb lépett, kezét finoman végig jártatta a szék faragott mintázatán. Majd felsóhajtott és megfordult.
- Nem fog hiányozni? – kérdeztem rögtön, amit találkozott a pillantásunk.
- Talán igen… talán… - megcsóválta a fejét, majd ott hagyta a széket. – Mióta állsz ott?
- Elég régóta…
- Demetri…
- Alec… - pontosan egyszerre szólítottuk meg egymást.
- Igen?
- Biztosan akarod?
- Ha arra gondolok mitől szabadulhatok meg… Hogy akarom-e? Akarok-e csaták, állandó lázadozások, gondok nélkül élni? Nos, igen… Azt hiszem… De hogy akarok-e a barátaimtól, a lányaimtól messze élni? – keserűen felnevetett és sokáig nem folytatta. – Megpróbálom… - suttogta.
- Lucy megértené!
- Tudom! De ha maradunk állandó veszélyben lesz… Vinném a lányokat is, hogy ne legyenek veszélyben, de ők maradni akarnak…
- Hát… te tudod… De mindketten hiányozni fogtok.
- Te is Demetri nekünk! – mondta és végre elmosolyodott.
- Menjünk! – intettem az ajtó felé. Mikor kiléptünk Lucy és Heidi jött velünk szembe.

- Titeket keressünk! – mondták.
- Csak beszélgettünk! – válaszoltam. Majd a lányokkal együtt kisétáltunk az éjszakába egy kis városnéző körútra. Az utolsó órák amiket a legjobb barátainkkal tölthetünk.

26. fejezet: Sarah

Sziasztok!

Itt az új fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Puszi! :)
Sarah:

(Sarah szemszöge)

Meghaltak! Meghaltak! Csak ezen pörgött az agyam. Ezt nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom felfogni.
- De a Volturi sebezhetetlen! – fakadtam ki a sarokban.
- Sarah! Nyugodj meg! – lépett mellém Jasper és nyugalom hullámot küldött felém, de az sem segített.
- A Volturi sebezhetetlen! – suttogtam. – Nem haltak meg! Nem! Én tudom!
- Sajnálom, de fel kell dolgoznod… - suttogta Jasper. – Hannáért… Most csak te vagy mellette.
- Tudom! – felpattantam és Hannához rohantam, még mindig Alice vállának dőlve sírt. Mintha magánál se lenne. – Alice, kérlek, figyeld Chrisst és szólj, havan valami fejlemény.
- Persze! – mondta boldogan. – Legalább lekötöm magam. – suttogta, a táskámhoz rohantam.
Megkerestem a mobilom és már hívtam is Heidit.
- Haló! – szólt bele. – Itt Heidi Volturi!
- Szia Heidi! Sarah vagyok! Oda tudnád adni Demetrinek?
- Egy pillanat! – hallottam, amit elkiáltja magát. – Akkor adom. Szia!
- Köszi! Szia!
- Sarah! – szólt bele Demetri. – Mit szeretnél?
- Szia! Hallottuk a hírt. Hogy Alec és Lucy…
- Jól vannak! Jelen pillanat az erdőt nézik át, hogy elmenekült-e valaki a románok közül. Miért?
- MICSODA? – minden egyes betűt megnyomtam a szóban. – Élnek? – Hanna felkapta a fejét és mellém rohant, de olyan hírtelen, hogy Alice elvesztette az egyensúlyát és lebucskázott a kanapéról.
- Alice jól vagy? – kérdezte Hanna ijedten.
- Persze! – emelte fel az ujját a kis látnok, de a földön maradt egészen addig, amíg Jasper fel nem segítette.
- Ja, hogy az… Semmi bajuk, csak kicsit ránk ijesztettek. – hallottam Dem hangján, hogy mosolyog.
- Hál’ isten! –sóhajtottam fel.
- De honnan tudod?
- Igen, pont ezért hívtalak. A Volturi kastélyát megtámadta egy kisebb klán. Alice hívott minket, így elszaladtunk Hannával Forksba.
- Értem köszi, hogy szóltál. – pár perc csend következett. – Igen, értem. – mondta valakinek Dem. – Mindjárt megyünk vissza Volterrába. Induljatok ti is! Majd az északi kapunál találkozzunk. Ha nem érmétek oda addigra, mi bemegyünk. Ti viszont mindenféleképpen maradjatok kint, amíg nem küldünk értetek.
- Rendben! Jó volt hallani! Szia!
- Szia! – tette le a telefont. Én újra sóhajtottam, majd visszadobtam a táskámba.
- Élnek! – kiáltottuk egyszerre Hannával és összeölelkeztünk.

(Alec szemszöge)

- Mondtam már, hogy sajnálom Jane! – próbáltam félbeszakítani a húgom prédikációját, de nem ment.
- Majdnem megöletted magad és a feleséged és a lányod, na és azt a szegény farkast.
- De meghalt Vladimír… - morogtam közbe.
- Szegény srác úgy beverte a fejét, hogy két nap teljesen kiesett neki. Még jó, hogy gyorsan gyógyul… Ha meghalt volna most hadban állnánk a farkasokkal. Fel fogod ezt?
- Nem kell túldramatizálni…
- Túldramatizálni? – kiáltotta két centire a képemtől. – Most mit csináljak veled? – elkezdett fel-alá járkálni az egész Volturi szemeláttára. Lucy pedig jót mosolygott a háttérben, Demetrivel és Félixel karöltve. Nem akartak közbelépni, mosolyogva nézték a szenvedésem. – Talán bezárlak a szobádba. Csináltatok egy olyan ajtót, amit még mi vámpírok sem tudunk áttörni és egy ablakot is. Őrt is állítok a szobád elé…
- Nem akarsz véletlenül odabilincselni az egyik székhez, ami le lenne fúrva a földbe? – kérdeztem ingerülten.
- De lehet! Ez jó ötlet! - Pár fél órája ezt hallgatom. Na jó talán annyi még nincs. Kérlelő szemekkel néztem Lucyre, de megrázta a fejét. Félix pedig azt tátogta, hogy: Jobb, mint egy cirkuszi bohóc előadás, ahol tortát nyomnak Demetri képébe.
Szerencséje volt, mert Dem nem vette észre.
Ilyen megaláztatást! Jane ezzel büntetett, tudta, hogy borzasztóan érzem magam.
- Figyelsz te rám? – jelent meg előttem a húgom pukkancs képe.
- Hmm? Mit kérdeztél? – pislogtam rá. Tudtam, hogy ez idegesíteni fogja.
- Alec! – kiáltott rám. - Hasztalan te nem változol!
- Megszoksz vagy szöksz! – vigyorogtam rá. - Jaj hugi, lazítsd már!

- Jól van gyerekek! Vége a móka mára… Induljunk haza félé! Vár ránk még egy kis munka Volterrában. – szólalt fel Demetri végre. – Sarah most hívott, hogy pár vámpír beette magát a kastélyba.
- És Hanna? – kérdeztük egyszerre Jeremyvel és Lucyvel.
- Sarahával Cullenéknál. Semmi bajuk! Alice szólt neki előre.
- Akkor köszönettel tartozom Alicenek… - suttogtam. A Volturi pedig elindult visszafelé Olaszországba. Dem mellém lépett és átölelt.

- Még nem volt időm gratulálni! – mondta, mikor elengedett. – De ugye tudod, hogy meggondolatlan voltál.
- Ne kezd már te is létszíves! Elég volt Jane mára.
- Rendben, rendben! Jó, hogy élsz! – megfordult, hogy elmenjen.
- Demetri… - szóltam utána. - Köszönöm! Köszönöm, hogy utánam jöttél azok után. Féltem, hogy megbántalak…
- De kockáztatnod kellett…
- Tudtam, hogy rájössz! – nevettem.
- Tudom! – elmosolyodott, majd Heidi mellé sétált.

Lucy sétált felém, majd megállt mellettem.
- Jó ember! – suttogta.
- És nagyon jó barát. Jó vezető lesz belőle.
- Biztosan ezt akarod? – ölelt át Lucy.
- Semmi sem biztos… - suttogtam. Megfordultunk és ölelkezve követtük a Volturit hazafelé.

25. fejezet: Élet

Sziasztok!
Először is nagyon szomorú vagyok! :( Az előző fejihez alig kaptam kommeteket.
De azért itt a következő. Ha nem írtok, akkor is hozni fogom, de ráérősen, nem sietek.
Szóval minél több komi, annál előbb lesz friss.
Másodszor ezt a fejezetet Klaudyának, Eninek és Beckynek ajánlom, mert ők írtak az előzőhöz.
Remélem tetszik és örülni fogtok! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Tudom, hogy itt kell lennie, a robbanás elrepítette tőlem, erre valahová.
- Alec! – kiabáltam. De keresés közben még mindig képek villantak be az utolsó pillanatokról.
- Alec! - kiáltotta Jane is.
Majd egy füstös, kormos alak botladozott ki az erdőből. Kétszer majdnem orra esett és többször megrázta a fejét.

- Alec! – kiáltottam boldogan és rohanni kezdtem felé. Jane mögöttem loholt, mögötte pedig Charlie, majd mindenki más.
Pár perc múlva Jane már mellém ért, így egyszerre robbantunk Alec karjába. Mindhárman a földre estünk.
- Hát élsz! – sikkantotta Jane.
- Jól vagyok! Azt hiszem, egyben vagyok. – suttogta, majd magához ölelte.
- Te marha! – lökte meg a bátyját. – Nagyon megijesztettél! Azt hittem meghaltál! Ha még egyszer ilyen lökött tervel állsz elő, én magam nyúzlak meg!
- Én is szeretlek Jane! – ölelte újra magához a húgát, majd felém fordult. - Köszönöm, Lucy!
- Mit is?
- Neked hála, hogy élünk még.
- Nekem?
- Alec! – ért ide mindenki.
- Apa! – ölelte át Charlie. – Olyan jó, hogy itt vagy. De Sethet nem láttad?
- Sajnálom! – hajtotta le a fejét Alec. – De nem csak pár perce fogtam fel, hogy mi történt. Velem nem volt.
- Nem! – kiáltotta Charlie és berohant az erdőbe.
Alec meg én utána rohantunk. A többiek ott vártak.

Sethet egy óra múlva az erdőben egy tisztás közepén találtuk meg. Eszméletlenül feküdt, beverte a fejét, ezért vérzett és több helyen megégett, de nem tűntek súlyosnak a sérülések. Sőt közelebbről nézve, csak a bundája pörkölődött meg egy kicsit.
- Seth! – rohant felé Charlie. – Seth! Mi van vele?
- Csak elvesztette az eszméletét, de lélegzik. – suttogtam. – Túl éli!
Fogtam a szoknyám alját és letéptem belőle egy darabot, majd a feje alá tettem.
- Szorítsd rá a sebre, hogy elálljon a vérzés. Én addig megnézem, hogy van e még valami más sérülése.
- Nem értem! Miért nem gyógyul?
- Gyógyul csak lassan. Biztosan komolyabb sérülés, mint amilyennek látszik. – végig ellenőriztem, hogy nem e eltört valamije. – Nincs több sérülése. Nem is égett meg. – Alec a tisztás szélén ült és minket nézett.
- Menj csak anya! Nem lesz gond. Én itt maradok. – hálásan néztem rá és Alec felé sétáltam.

(Alec szemszöge)

Lucy és Charlie Seth körül forgolódtak. Ellátták a sebeit, én pedig leültem a tisztás szélén egy kidőlt fára.
Végre vége ennek az egésznek. A románok meghaltak és meghalt Selena is. De vajon van még szüksége rám a Volturinak? Vagy csak nekem volt szükségem a Volturira?
Lucy többször mondta nekem, hogy őt nem zavarná túlzottan, ha a Volturi már nem lenne része az életünknek. De vajon meg tehetem ezek után, hogy ott hagyom? Hiszen, ott vannak a barátaim, a húgom, a lányaim, az egész életemet ott töltöttem. De amíg Volturi tag vagyok Lucy veszélyben lesz. És még csak megvédeni se tudom.
Ha ő nincs már rég hallottak lennénk. És én mégis meg akarom védeni. Pedig nem kell féltenem, mindent kézben tart.
Az avar halk zörgését hallottam, felnéztem és Lucy közelített felém.
- Hogy van? – kérdeztem.

(Lucy szemszöge)

- Hogy van? – kérdezte.
- Túl éli. Min gondolkozol? – leültem mellé.
- Csak, hogy hogyan tovább.
- Visszamegyünk Volterrába és éljük tovább az életünket.
- És neked az jó lesz?
- Majd megbeszéljük ezt máskor, rendben? Hacsak ketten leszünk.
- Rendben! – bólintott. – Nos, mi furdalja az oldalad?
- Átlátsz rajtam. – suttogtam, majd megcsókoltam. – Csak az, hogy azt mondtad, nekem köszönhető, hogy élünk. Nem értem.
- Mennyire emlékszel?
- Ott álltunk egymás kezét fogtuk. Leengedtem Jeremy falát, majd koncentrálni kezdtél és a vámpírok megvakultak és elvesztették a hallásukat. Össze-vissza bolyongtak a teremben.
Majd meggyújtottam az első vámpírt és így tovább. Aztán… Aztán Seth beugrott az ablakon, igaz?
- Igen!
- Miért jöttél? – kérdetem tőle.
- Hogy kivigyelek titeket. – válaszolta gondolatban.
- Megígérted, hogy nem teszel ostobaságot.
- Nem, azt ígértem meg, hogy vigyázok Charliera. Az előbbit nem ígértem meg neked.
- Vidd ki Lucyt! – mondtad te.
- Nem, ha te maradsz én is. Megmondtam!
- De…
- Nincs de. Veled maradok. Menj ki Seth! – De ekkor lesett egy tartógerenda és elzárta az utat. Nem volt már menekvés. Seth nyakára tettem a kezem, a te kezedet még mindig fogtam… És ennyi, aztán se kép, se hang. Azt tudom, hogy volt egy robbanás, de nem emlékszem. – Alec megfogta a kezem és a gyűrűmmel babrált. Annak se eset semmi baja, csak kormos lett.
- Valami oknál fogva nem ért minket a tűz. Ahogy fogtad a kezem, mintha valami furcsa erő nem engedné, hogy nem égessen. A tüzed nem bántott téged és minket sem. Csak azokat bántotta, akiket te akartad, hogy bántson.
- De Seth bundája egy kicsit megpörkölődött.
- A robbanástól. Az szétválasztott minket.
- Én a romokban voltam, engem nem repített arrébb, még az ereje sem.
- Hol voltál pontosan?
- A romok szélén.
- Akkor tényleg nem repített el a robbanás. – suttogtam, magába merülten. – Ez hogy lehetséges?
- Nem tudom, de a lényeg, hogy élünk! – mosolyogtam és megcsókoltam.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Most rájöttem, hogy szeretnék élni.
- Ennek örülök! – öleltem át.