31. fejezet: Fort William

Sziasztok!
Nos, 4 komi, hát... Nem mondok inkább semmit. (persze, ez nem vonatkozik azokra, akik mindig írnak, de éppen most nyaralnak) Csakis annak a négy embernek a kedvéért van friss. És köszönöm nekik, hohy írtak! Remélem tetszik nekik ez a feji is.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(2 hónappal később, Alec szemszöge)

Tegnap költöztünk Skóciába, Fort Williambe. Előtte ott éltünk Cullenékkel Forksba. Először úgy volt, hogy Lucy és én jövünk ide, de Carlislet felismerték. Felismerte egy öregember, igaz mindenki azt hitte, hogy csak összekeveri valakivel, de inkább eljöttek ők is onnan.
Fort William egy kis város, eléggé esős, borús. Csak úgy, mint Forks. Itt is a közeli erdőben vettünk házat, távol a kíváncsi szemektől.

Az új ház kanapéján ültem Jasperrel és Jacobbal. Mi nem akartuk kivenni a részünket a pakolás utolsó fázisából. Alice és Lucy ma már vagy hatszor összevesztek, Alice Bellával hasonló számnál járhat, Rosalieval pedig szerintem már rekordot akarnak dönteni. Ha a húszhoz nem járnak közel, akkor megharapom az ujjam. Ezért nem ül a kanapén Emmett. Próbálja egymástól távol tartani a két lányt.

- Alice! – Lucy mérges kiáltása a szobánkból.
- Nyolc! – mondta teljes nyugalommal Jasper.
- Biztos? Én hatot számoltam eddig plusz ez. – vágtam töprengő képet. Jasperrel elég könnyen és jól összebarátkoztam. Szinte naponta gyakoroltunk vele és Emmett egyaránt.
- Én azt is számoltam, amikor Bella mellé állt az edények miatt.
- Ja, hát én azt nem.
- Fogadok… - szólt közbe Jacob. – Hogy valami a ruhákkal van.
- Mielőtt felment mondta, hogy kipakolja a bőröndjét. Egyértelmű, hogy a ruhákról van szó. – mutatott rá Jasper.
Jacob válaszként csak megrántotta a vállát.

Lucy ledübörgött a lépcsőn egy fehér pólóval és egy fekete melltartóval.
- Alice!!!!!!!! – kiáltotta. A törpe lány kirohant a konyhából. Lucy az orra alányomta a két ruhadarabot. – Ez mi?
- Hogy-hogy mi? Ruha!
- És az a sok cucc a bőröndömben? Hova raktad a ruháimat?
- Ja, azt a sok régi cuccot? Kidobtam! – rántotta meg a vállát.
- MI????

- Lucy lassan tüzet fúj! – röhögött Jacob, én pedig gyorsan felugrottam és mellettük termettem.

- Hogy merted kidobni őket? – Lucy derekára tettem a kezem, hogy vissza tudjam fogni, ha kell. Nem jártattam a szám, most úgyse hallgatott volna meg. – Benne voltak a kedvenc ruháim!
- Ezeket is meg fogod szeretni!
- Benne volt a kék blúzom, amit Giannától kaptam… És a kedvenc sárga felsőm…
- A Giannától kapott blúzodat sajnálom. Az a sárga felső pedig már vagy három éves volt.
- És??? Megmondtam, hogy ne nyúlj a ruháimhoz.
- Ne hisztizz már! Szinte ugyanolyan cuccokat kaptál.
- Én szivacsos melltartót hordok… - Lucy megfordult és a kukába hajította a feketedarabot. – Alec ruháit is kicserélted?
- Igen! – mosolyogott Alice.
- Mi??? – mondtuk egyszerre Lucyvel. - Úristen! – rohantunk fel mindketten az emeletre.

- Mi lehet olyan fontos? – hallottuk lentről Rose hangját.
- Biztos volt benne mondjuk szőrös bilincs, ostor vagy nővérke jelmez. – röhögött Emmett.

Lucyvel mindketten a bőröndömnek estünk. Csupa új darab. Egyik sem volt ismerős. Új ingek, új farmerek.
- Nem lehet, ha kidobta én megnyuvasztom. – morgolódtam magamban.
- Nincs benne! – suttogta Lucy, amit az aljára értünk a bőröndnek.
- Nincs! – leültem a bőrönd mellé, így már nem az ajtónak háttal voltunk. Az egész Cullen család az ajtónkban volt, kivéve Alice. Emmett röhögött, ahogy Jacob is.
- De várj csak te mit kerestél az én bőröndömben? – jutott eszembe a kérdés.
- Az esküvői fátylamat. Idetettem, reménykedve, hogy a te ruháidat nem cseréli ki.
- Vagyis te tudtad, hogy ez lesz?
- Hahó Alec! Aliceről van szó. Bár reménykedtem, hogy megkérdez.
- Igaz! – adtam meg magam. Gondolhattam volna rá.
- Várjunk csak, és te mit kerestél?
- Hát… én… azt, amit te. – mosolyodtam el félénken. Lucy furcsán nézett rám, de nem firtatta a kérdést. Majd ha ketten leszünk…

- Alice! Gyere elő! – kiáltotta Lucy. – Nem bujkálhatsz örökké!
Az említett megjelent egy harmadik táskával a kezében. Letette az ágyra és felnyitotta.
- Ezeket keresitek? – emelt fel egy fekete és egy fehér nejlon ruhás zsákot. – Ezekben vannak! – Lucy a fehéret, én a feketét kaptam ki a kezéből. Megkönnyebbülten sóhajtottuk fel mindketten.
- És hol van az esküvői ruhád? – kérdezte Alice. – Annak szántam a zsákot, de sehol se találtam.
- Volterrában hagytam. Majd elhozom, ha véglegesen letelepedünk Aleckel.
- Értem! – szomorodott el Alice.
- Na és mit rejt a fekete zsák? – nézett rám Lucy.
- A fekete zsák? – hátrálni kezdtem, de Emmettnek ütköztem, aki azonnal kikapta a kezemből. – Add vissza! – kaptam utána, de már ki is vette belőle.
- Valami fekete cucc. – mondta szomorúan. – Ezért voltál, úgy oda?
- Ez nem akármien cucc! – mondtam dühösen és kivettem a kezéből.
- Hanem a Volturi köpenyed… - fejezte be Lucy.
- Lucy… én… - léptem közelebb.
- Ne mondj semmit! Értem én… – intett le, majd kisétált a szobából. Ki a verandára.
- Francba! – mérgesen bevágtam a köpenyt a sarokban. Majd leültem az ágyra. Mindenki lassan és csöndben kivonult, csak egy valaki maradt. Leült mellém az ágyra, Bella volt.

- Miért nem mondtad neki?
- Mégis hogy szerinted? Sajnálom, hogy belementem drágám. Nekem nem megy ez a nyugodt élet. – gúnyolódtam.
- Akár… - sóhajtott.
- Talán az egész ott kezdődik, hogy nem vagyunk egymáshoz valók…
- Ne mondj ilyet Alec! Ti ketten tökéletesen összeilletek.
- Tényleg? Ő erre vágyik… Én viszont kalandra, hatalomra… Én nem ez vagyok! – felálltam és ablakhoz sétáltam. – Nekem több kell!
- Ami a Volturiban volt… - sóhajtott.
- És amit eldobtam, azért, hogy ne legyen veszélyben. Ami megnyugtató persze.
- Szereted nem?
- Igen, nagyon.
- Hát akkor? Beszéljétek meg! Biztos találtok valami megoldást.
- Azt sem engedte, hogy megmagyarázzam.
- Csak adj neki egy kis időt. Meg fog hallgatni. – Bella hozzám sétált és átölelt. – Meg fog érteni!

(Lucy szemszöge)

Kisétáltam a verandára, és leültem a lépcsőre. Edward jött utánam, csöndben leült mellém.
- Hogy hihettem, hogy boldog lesz itt? – a térdemre hajtottam a fejem.
- Nem a te hibád, hogy nem tud egy helyben maradni. – ölelt át Edward.
- Az a legrosszabb, hogy tudtam… Éreztem, hogy valami nincs rendben. De nem vettem figyelembe, mert nem akartam. Nem akartam tudni… - már a sírás kerülgetett, amiért nem figyeltem rá eléggé.
- Meg kell beszélnetek a dolgot.
- Tudom!
- Akkor miért ülsz még itt?
- Mert félek! Félek a megoldástól. – suttogtam. Edward nem válaszolt, csak ült mellettem.