32. fejezet: A lány

A lány:

Sziasztok!

Itt a kövi! :) Az utolsó a suli kezdés előtt! :( :(
Remélem tetszeni fog nektek! :) És küldöm Alicenek :)

Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

A szobánkban ültem az ágyon, kezemben a Volturi köpennyel. Alec jött be az ajtón.
- Figyelj Lucy! – szólított meg. – Sajnálom! – felemeltem a fejem és egyenesen a szemébe néztem. – El kellett volna mondanom, hogy hiányzik a Volturi.
- Menjünk vissza! – suttogtam.
- Nem, nem kell. – lépett közelebb, majd leült mellém. – Enged, hogy próbálkozzak még, hiszen előttük az örökkévalóság, van időnk. – megfogta a kezem és megcsókolta.
- Sajnálom, hogy nem vettem észre. Nem figyeltem oda eléggé rád. Csak az számított, amit én akartam, önző voltam, sajnálom.
- Nem voltál önző, inkább én vagyok az. Felejtsük el! Maradunk még, én megpróbálok beilleszkedni, és ha nem megy…
- Majd visszamegyünk a Volturihoz. – közelebb húzódott, majd megcsókolt. Elkezdtem kigombolni az ingét, de köhögtek a hátunk mögött.
- Igen? – váltam el kelletlenül Alectől és megfordultam. Jasper állt az ajtóban bocsánatkérő képpel.
- Sajnálom, hogy zavarok, de fontos.
- Mi történt? – kérdezte Alec.
- Alice látott valamit. Egy vámpír lány van a városban, nem rég ölt meg két embert és most ott vár rád a hullák mellett.
- Rám? – kérdezte kikerekedett szemekkel Alec. Jas bólintott.
- Alice nem ismeri. Azt mondja fiatal, 12-13 lehet. Barna, hosszú hajú, 150 cm körül. Ismered? – a férjem elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom, van egy tippem, de az nem igazán lehetséges. Odamegyek!
- Veled megyek! – álltam fel.
- És én is! – hallatszott kintről Bella hangja.
- Menjek én is? – kérdezte Jasper.
- Egy vámpírral hárman csak elbánunk már. – legyintettem.
- Igaza van nem kell jönnöd. Bár ha az, akire gondolok, akkor nem lesz egyszerű, de menni fog. – csak tudnám kire gondol Alec.

(A lány szemszöge)

Skócia? Állítólag ideköltözött, legalábbis Forksban ezt mondták.
A városban, helyesbítek kis városban sétálgattam. Próbáltam megtalálni a szagát, de nem megy. Még nem járt idekinn.
De muszáj valahogy rá lelnem. Ha nem szólok neki… lehet, hogy megölik.
De sosem hittem volna, hogy kilép a Volturitól. Főleg, hogy a húga annyira imád ott lenni. Ő meg eljön Cullenékhez? Félreismertem volna?
Egy lány és egy srác illatát éreztem meg a közeli parkból. Ketten voltak ott, vesztükre.
Túl régen ittam már, így nem tudtam megállni. A srác illata túl édes volt számomra.
Éppen nyalták falták egymást az egyik padon.
Megfájdult a szívem. Én már sosem lehetek szerelmes, túl korán változtattak át.
Megfordultam és el akartam szaladni. De a csók hevében a lány megharapta a fiú ajkát.
- Csak egy csepp vér uralkodj magadon. – suttogtam magamnak, de nem ment.
Újra rájuk néztem és elindultam feléjük.

- Eltévedtél kislány? – kérdezte a lány. Közelebb lépett. – Mondd, hol laksz és hazakísérünk. – mosolygott.
- Most komolyan egy kislány kísérgetésével akarod tölteni az estét? – horkant fel a srác. Ilyen bunkó mégis ennyire jó illatú.
- Nem hagyhatjuk magára!
- Pedig én tudok jobb elfoglaltságot. - huncut mosolyra húzódott a szája és a lány szoknyája alányúlt.
- Nem itt és nem most! – nézett rá szigorúan, majd átölelt engem. – Teljesen átfagytál! – levette a pulcsiját és rám terítette. – Tessék!
Fájt a szívem, azért, amit tenni fogok. De annyira finom az illata.
- Kérlek, menj innen! – súgtam a fülébe.
- Miért mennék?
- Mert túl kedves vagy, hogy az ő sorsára juss. – mutattam a fiúra.
- Most milyen játékot játszunk? – mosolygott rám, ha lehetséges még kedvesebben.
- Sajnálom! De ez nem játék! Rohanj, ha szeretnél még élni. – morogtam, de nem vett komolyan, így ráugrottam. Kitörtem a nyakát, hogy ne szenvedjen tovább. A srác lefagyva nézett rám.
Most rajta a sor rávetettem magam és a nyakába haraptam. Felüvöltött, meleg vér folyt le a torkomon. Elborított a mámor, még vadabbul szívni kezdtem. Rángatózott alattam, majd még egy utolsó és nem mozdult többé.
Átsétáltam a lány hullájához.
- Miért nem futottál el? – kérdeztem, és sírni kezdtem könnyek nélkül.

Már két órája ülök itt a parkban, a hullákat még nem égettem el.
Kíváncsi leszek mit fog szólni, ha meglát. Elképed? Örülni fog nekem? Végülis legutóbb nagyon csúnyán viselkedtem vele, pedig ő volt az egyetlen vámpír, aki önzetlenül akart nekem segíteni. Én pedig elküldtem a francba.
Az a pletyka járja, hogy Cullenéknél van egy jövőbelátó. Ha ezt látja biztosan szól neki.
- Alec Volturi vagy Cullen már fogalmam sincs mi vagy. Beszélnünk kell! – hátha figyel a jövőbelátó.

(Bella szemszöge)

Kiléptünk a házból és elindultuk a park felé, az idegen vámpírhoz. Én a biztonság kedvéért kiterjesztettem a pajzsom Alecre és Lucyre is. Aki, amit észrevette rám mosolygott. Alec viszont, csak meredt maga elé. Nagyon gondolkodott valamin. Biztosan azon, hogy ki a lány és mit akar.
Felkészültem a legrosszabbra. Bármilyen gyilkos ereje lehet a lánynak. Vagy lehet akár gondolatolvasó, vagy kínzó, mint Jane. De az is lehet, hogy csak egy sima vámpír erő nélkül. Vagy valami olyan amivel sosem találkoztam. Majd beszélnem kell Lucyvel vagy Aleckel, hogy milyen erői lehetnek egy vámpírnak. Nem sokat tudok még róluk. Persze ismerek párat, de biztosan van több féle is.

Elértük azt a helyet, ahol a lánynak kéne lennie. A két hullát már látom, de a lányt sehol… De meg van mát, a két fiatal teste mögött. Háttal nekünk, kezeit átkulcsolta a térdén, a haja a földet érte. Nagyon kíváncsi lettem az arcára, vajon milyen lehet.

- Megjöttem! Ki vagy és mit akarsz tőlem? – kérdezte fagyos hangon Alec.
- Nem az van, hogy a vámpír memória semmit sem felejt? Hát nem emlékszel rám Alec Volturi? – fordult meg a lány.
- Rebecca? – lépett közelebb Alec, de megtorpant.