Sziasztok!
Hoztam nektek megint frisst. :)
Jó olvasást! Remélem tetszik!
Puszi! :)
(Hanna szemszöge)
- Nem arról van szó, hogy… Á, ez nem jó! Hogy is mondjam csak, tudod mostanában annyira keveset… - kifújtam a levegőt és még mindig a tükröt bámultam. – Jeremy, tudod mostanában nagyon keveset… - félbehagytam.
- Nagyon keveset mi? – ugrottam egy nagyot.
- Jeremy, megijesztettél! – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom, de nem kell zavarba jönnöd. Mond csak el! – emelte fel az állam, hogy a szemébe kelljen néznem.
- Olyan keveset vagyunk együtt… - nyögtem ki.
- Ó! – csak ennyit tudott mondani. – Szóval… Szeretnéd, ha többet lennénk együtt. – mondta magának.
- Megértem, hogy a katonásdi fontos neked, de vannak napok amikor nem is találkozzunk csak futólag. Hiszen látod, helyetted egy tükörrel beszélgetek! – elmosolyodott.
- Holnapra kiveszek egy szabadnapot Demtől, rendben?
- Köszönöm!
- Hová szeretnél menni?
- Itt szeretnék marad és beszélgetni.
- Oké! – megcsókolt. – Most megyek gyorsan beszélek Demmel! Szeretlek!
(Jeremy szemszöge)
Futottam Chriss szobájához. Majd kopogás nélkül berontottam. Ami nem volt túl jó ötlet.
- Hupsz! – csaptam a szememre a kezem és megköszörültem a torkom. – Majd később visszajövök!
Átjárt a hideg mikor kiléptem. A nővéremet ebben a helyzetben nem akartam látni. De Chrisst sem! Már a folyosó végén jártam:
- Tök fej! – kiáltott utánam Sam és fejbe vágott.
- Sajnálom! – mondtam és a fejem vakartam. – Nem tudtam, hogy épp… akcióztok. – nevettem.
- Akciózzunk? – mondta és verekedni kezdet.
- Héhé, srácok! – jött fel Viktor a lépcsőn. – Mit csináltok?
- Sam mérges, mert rajta kaptam őket… szex közben. – nevettem.
- Ó, Sam te ilyen rossz kislány vagy! – jegyezte meg Viktor, én pedig, már a földön fetrengtem a nevetéstől. Sam, komolyan mondom, vámpír létére elpirult.
- Ne nevess már, Jeremy! – kiáltott rám. – És nem nagy dolog! Más is szokott, vagy ti nem Jeremy? – ez csúnya volt, de betalált, rögtön abbahagytam a nevetést. És megköszörültem a torkom. - Szóval még nem? Komoly? – most Sam nevetett.
- De… Dehogy nem! – dadogtam.
- Jeremy, te szűz vagy? – kérdezte röhögve.
- Nem, én nem!
- Te szűz vagy!
- Muszáj úgy, hogy az egész palota hallja! – morogtam és eszembe jutott miért kerestem Chrisst.
- Azt hiszem én lelépek! Itt olyan titkok derülnek ki, amik nem tartoznak rám. – mondta Viktor és elment, de még hallottuk, hogy nevet.
- Amúgy mit akartál öcsi?
- Nem hozzád, hanem a barátodhoz jöttem.
- Tényleg? Hát, menj csak be!
- Szevasz Chriss!
- Szia!
- Ő, szóval bocsi az előbbiért!
- Felejtsük el! – legyintett. – A nővéred jobban kiakadt, mint én. Miben segíthetek?
- A tanácsod kellene! Igazából totál beparáztam. Eddig nem volt gondom. De most Hanna célzott rá, azt hiszem. És ez totálisan kiakasztott.
- Állj! Állj! Öcsi, nyugi! Mire célzott Hanna?
- Arra, hogy le akar velem feküdni!
- Az csak jó kölyök! – kiáltott át Alex.
- Remek! – sóhajtottam.
- Figyu! Először is vedd halkabbra. Másodszor én, hogy jövök a képbe? Tartsam a gyertyát vagy mi?
- Nem tudom… Ízé… Szóval mindent tudok, meg minden… Már eddig is próbálkoztam Hannánál, de mindig elutasított. Olyankor sosem paráztam be. Most nem tudom miért.
- Most nyugodj meg! Ha minden tudsz, akkor nincs mitől félned! Az első alkalommal mindenki parázik.
- Ez nem igaz! – kiáltott át megint Alex.
- Fogd be! Te ne vagy átlagos eset! – üvöltött át Chriss. – És ne hallgatóz, mert megjárod!
- Rendben! Befogtam a fülem!
- Ajánlom is! Szóval nyugi, ha nem vagy ideges nem lesz gond. Hannával szeretitek egymást, jó lesz. Amúgy miért nem apáddal beszéltél?
- Nem tudom. Apa jó fej… meg minden… de most haragszik rám. Tudod a legutóbbi ügy miatt. Olyan fejmosást kaptam tőle, amire egyátalán nem számítottam.
- Értem! Hát sok sikert!
- Köszi!
(Hanna szemszöge)
- Oké! – megcsókolt Jeremy. – Most megyek gyorsan beszélek Demmel! Szeretlek!
- Szeretlek! – suttogtam utána. Vártam pár percet és Heidihez rohantam.
Kopogtam az ajtón.
- Jól van! Jól van! Nyitom, mielőtt még szétvered! –kiáltott ki Heidi.
- Szia! Sürgősen vásárolnunk kell! – rontottam be. – Ó, szia Demetri!
- Szia! Én úgyis menni készültem. Akkor jó vásárlást! – megcsókolta Heidit és elment.
- Hozom a táskám! – beviharzott a gardróbba. – Már mehetünk is!
- De én nem mehetek ki.
- Azt majd elintézem. Nélküled nem lehet vásárolni Alec meg fogja érteni.
Már az utcán sétáltunk, amikor újra beszélgetni kezdtünk.
- Miért olyan sürgős pár új ruha?
- Tudod… Jeremy és én együtt töltjük a holnapot. És lehet, hogy megtörténik.
- Á, értem! Akkor vennünk kell pár szexi fehérneműt. Mentek valahová?
- Nem, nem. A szobámban fogunk beszélgetni.
- Oké, akkor veszünk egy fekete csőnadrágot és hozzá egy szép felsőt.
- És egy fekete szandált, meg kockás sálat.
- Rendben! Nagyon szexi leszel. – mosolygott. Majd sóhajtott egyet.
- Mi a baj?
- Csak eszembe jutott, amikor még édesanyádnak volt ideje velem vásárolgatni. Amikor még neki kerestem szexi cuccokat a randiára. De mostanában annyi a gondja, én pedig feleslegesnek érzem magam.
- Miért lennél felesleges?
- Mert nem értek a harchoz. Vagyis persze tudok harcolni, de nem tudok támadásokat szervezni és vezetni, úgy mint az anyád. Ő mindenben jó.
- Te másban vagy jó! Pl. a ruhák kiválasztásában és a szervezésben.
- Köszi! – mosolyodott el végre és átölelt.
2010. június 29., kedd
2010. június 27., vasárnap
13. fejezet: Leah
Sziasztok!
Itt a friss! Az utolsó Alec szemszög a kövibe lett volna, de nem akartalak titeket szivatni tovább.
Jó olvasást! Puszi! :)
(Lucy szemszöge)
- Lucy! Ezt is próbáld már fel! Olyan használtak a ruháid. Mikor voltál utoljára vásárolni?
- Használtak? Egy hónapja vettem őket!
- Olyan régen! Hol élsz te a kőkorszakban?
- Alice! Ne fikázd a vásárlási szokásaimat és a ruháimat se. – suttogásra váltottam. – Valakinek van jobb dolga, mint a vásárlás. Mondjuk a románok üldözése.
- A románok! A románok! És mi lesz a stílussal? Ezt még próbáld fel! – kezembe adott egy lila toppot.
- Ezt még próbáld fel! Mi lesz a stílussal? – morgolódva mentem vissza a fülkébe.
Elment a farmerekhez, hogy keressen nekem valamit. Pont amikor kiléptem a fülkéből leejtette az egyik nadrágot és megkövülten állt. Oda siettem hozzá.
- Alice! Alice, mit látsz?
- Alec!
- Mi? Mi van? Alice! – ráztam meg a vállát. – Mondj már valamit? Mi történt vele?
- Megtámadták!
(Alec szemszöge)
Már nem futottam csak sétáltam. Nem messze lehettem az államhatártól.
Leah már Forks óta követ. Nem szólt hozzám, meg se mutatta magát, csak jön utánam. Leültem egy kidőlt fára. Leah besétált a tisztásra és megtorpant.
- Régen láttalak Leah! – vonyított egyet válaszként. – Ha csak azért vagy itt, hogy nehogy emberre támadjak. Megnyugodhatsz, nem fogok. Úgy, hogy visszamehetsz. – befutott az erdőbe. Így egyedül lehettem a gondolataimmal. De nem sokáig, mert máris visszatért.
- Én is régen láttalak Alec! – leült a fatörzs másik végére, távolságot tartva. – Azért is, de inkább az öcsém miatt.
- Nem fogom bántani! Csak hirtelen felindulásból fenyegettem meg.
- Megfenyegetted? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.
- Nem mondta?
- Nem beszéltem vele. Miután bevésődött a lányodba eljött hozzám elmondani. Én pedig azt mondtam neki, hogy meg kell próbálnia elfelejteni Charliet. Azóta nem jött el hozzám.
- Hát akkor miben segíthetek? Gondolom fontos, ha ezért újra farkassá változtál öt év után.
- Jól informált vagy!
- Alice! – mondtuk egyszerre és meg is megmosolyogtuk a dolgot.
- Szóval arra lennék kíváncsi, hogy mi a terved vele?
- Tervem vele? – sóhajtottam és az égre emeltem a szemem. – Leah, azt hiszem az öcséd erre a kérdésre jobban tudna felelni… Charlie most maradni akar… De egy idő után hiányozni fog neki a testvére annyira, hogy vissza akarjon jönni Volterrába… Gondolom vele jön Seth is. Én pedig nem fogom megtiltani. Vagyis nem tudom majd megtiltani.
- Miért nem tudod megtiltani?
- Addigra már nem leszek Volturi…
- Nem értelek! – rázta a fejét és éreztem, hogy közelebb húzódik. Elemeltem a szemem az égről, csak pár centire volt tőlem. Tudtommal egy vámpírhoz sem ment közelebb pár méternél, akikhez mégis már nem élnek. Tőlem pedig csak centikre van.
- Van egy alkum a románokkal… Bár még nem egyeztem bele, de bele fogok…
- A románok uralkodtak a Volturi előtt igaz? – bólintottam.
- Az egyezség arról szól, ha én elmegyek hozzájuk és meghalok, a Volturit egyezségek útján bár, de békén hagyják… - nem akadt ki a tervemen.
- Megértelek! – suttogta. Meglepetten pislogtam rá. – Ha én menthetném meg a szeretteimet így a haláltól, megtenném. Ez vezet téged is igaz?
- Igen, de Lucy keresztül akarja húzni a tervem.
- Őt is meg lehet érteni…
- Tudom! – újra az eget néztem, bár nem volt éjszaka, így nem volt miben gyönyörködni. – Hogy hogy ilyen közel…
- Hogy hogy ilyen közel jöttem hozzád? Nem tudom egyszerűen valami furcsa érzés hajtott. Valahogy úgy érzem benned bízhatok.
- Pont bennem? – néztem rá, ő is engem nézett.
- Te más vagy, mint a többi vámpír. – közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam.
- Férjed van! – mondtam mikor elváltak egymástól az ajkaink.
- Neked meg feleséged! – újra megcsókolt, de elhúzódtam.
- Feleség… - sóhajtottam. Ekkor vámpír szagot hozott a szél. – Hát ez nem lehet igaz! Nem tudnátok végre békén hagyni? – kiáltottam az erdő felé.
Két vámpír ugrott be a tisztásra.
- Mit akartok? – kérdeztem, Leah megremegett mellettem és átváltozott, széttépve a ruháját. – Vladimír két hetet adott!
Nem válaszoltak az egyik nekem támadt, a másik Leahnek.
Kemény ellenfelek voltak. Ismertek! Volturis mozdulatokat használtak, de sosem tartoztak közénk, ez biztos.
A támadóm neki vágott egy fának és belém rúgott. Leah felnyüszített a háttérben.
Feltápászkodtam, és a földre löktem a férfit.
- Ki küldött? – nem szólt semmit, de kinyitotta az ökölbezárt kezét. Egy karkötő pihent benne. – Selena!
(Lucy szemszöge)
- Megtámadták! – suttogta Alice. Gyorsan kirohantam a boltból, ledobva a kezembe lévő ruhákat. Alice pedig követett, most őt sem érdekelte a vásárlás.
Nem fáradtunk azzal, hogy kocsiba üljünk.
Alice futott elől, mert ő tudta merre tartunk. Olyan gyorsan futottunk, ahogy csak tudtunk.
Alecnek is most kellett jó messzire elmennie.
Amikor kiértünk a tisztásra Alec a közepén állt, mellette pedig Leah a férjem köpenyébe.
Megtorpantam, Alice is, gondolom előre látta, hogy ezt fogom tenni.
(Alec szemszöge)
- Selena! – nem figyeltem a vámpírra, akit lenyomtam, ezt észrevette, fellökött és elrohant.
Leah viszont széttépte az ellenfelét, visszaváltozott és el is égette. Majd mellém térdelt, mert én még mindig megkövülten figyeltem a karkötőt.
- Alec jól vagy? – kérdezte.
- Ő… igen persze… - ráztam meg a fejem és felálltam, ahogy Leah is. Gyorsan elfordítottam a tekintetem. Bár így is többet láttam belőle a kelleténél. – Tessék! – vettem le a köpenyem.
- Köszönöm! – forró keze hozzá ért a bőrömhöz, én pedig nagyot nyeltem. – Visszafordulhatsz! – mosolygott. Összefogta magán a köpenyt, így nem látszott belőle semmi. – Kicsit vámpír szaga van! – nevetett zavartan. – Te tényleg szereted Lucyt!
- Igen, azt hiszem!
- Ne menj el a románokhoz miatta! – nem tudtam mit válaszolni. Talán tényleg igaza van. – De meg kell mondjam vagy ostoba vagy, vagy pedig túlzottan bízol az emberekben.
- A kettő nem ugyanaz? – mosolyodtam el.
- De meg lehet! – nevetett fel, majd megköszörülte a torkát. – Attól még, hogy te betartod a szavad, mások megszeghetik az ígéretüket.
- Tudom! De könnyebb lenne elmenekülni végre ebből a világból.
- És te az a fajta vagy, aki megfutamodik? – húzta fel a szemöldökét.
- Már magam sem tudom! – sóhajtottam.
A fák közül mozgolódás hallatszott, majd pár pillanatnyi szünet után Lucy a karjaimba vetette magát.
- Szeretlek! – suttogtuk egyszerre, majd megcsókoltam. A Leahvel való csókom kellett hozzá, hogy rájöjjek már megint ostobaságot csinálok. Lucy ezeket a gondolatokat mind hallotta, de nem volt mérges, csak még jobban magához szorított.
- Nem haragszom! – suttogta.
- De ezt nem értem… Leah téged nem láttalak csak Alecet, épp neki vágta az egyik támadó a fának.
- Lehet, hogy akkor elég messze került tőlem. – hallottam a háttérben, ahogy beszélgetnek, de én még mindig Lucyt öleltem.
- Jól van elég már! – láttam meg Alice bosszankodó arcát Lucy mögött. – Miért támadtak a románok?
- Nem ők voltak. Ez volt az egyiknél… - Lucy kezébe adtam a karkötőt. – Ismerős?
- Selena? – Alice kikapta Lucy kezéből.
- Mi van rá írva? Mi ez egyátalán?
- Ez az én nászajándékom Selenától. A lázadás után eltűnt.
- Vigyük Edwardhoz hátha le tudja fordítani.
- Nincs rá szükség! – intettem le. – „Örökké a tiéd leszek” ez van ráírva. Latin.
- Ez valami őrült? – kérdezte Leah, de inkább kijelentés volt.
Itt a friss! Az utolsó Alec szemszög a kövibe lett volna, de nem akartalak titeket szivatni tovább.
Jó olvasást! Puszi! :)
(Lucy szemszöge)
- Lucy! Ezt is próbáld már fel! Olyan használtak a ruháid. Mikor voltál utoljára vásárolni?
- Használtak? Egy hónapja vettem őket!
- Olyan régen! Hol élsz te a kőkorszakban?
- Alice! Ne fikázd a vásárlási szokásaimat és a ruháimat se. – suttogásra váltottam. – Valakinek van jobb dolga, mint a vásárlás. Mondjuk a románok üldözése.
- A románok! A románok! És mi lesz a stílussal? Ezt még próbáld fel! – kezembe adott egy lila toppot.
- Ezt még próbáld fel! Mi lesz a stílussal? – morgolódva mentem vissza a fülkébe.
Elment a farmerekhez, hogy keressen nekem valamit. Pont amikor kiléptem a fülkéből leejtette az egyik nadrágot és megkövülten állt. Oda siettem hozzá.
- Alice! Alice, mit látsz?
- Alec!
- Mi? Mi van? Alice! – ráztam meg a vállát. – Mondj már valamit? Mi történt vele?
- Megtámadták!
(Alec szemszöge)
Már nem futottam csak sétáltam. Nem messze lehettem az államhatártól.
Leah már Forks óta követ. Nem szólt hozzám, meg se mutatta magát, csak jön utánam. Leültem egy kidőlt fára. Leah besétált a tisztásra és megtorpant.
- Régen láttalak Leah! – vonyított egyet válaszként. – Ha csak azért vagy itt, hogy nehogy emberre támadjak. Megnyugodhatsz, nem fogok. Úgy, hogy visszamehetsz. – befutott az erdőbe. Így egyedül lehettem a gondolataimmal. De nem sokáig, mert máris visszatért.
- Én is régen láttalak Alec! – leült a fatörzs másik végére, távolságot tartva. – Azért is, de inkább az öcsém miatt.
- Nem fogom bántani! Csak hirtelen felindulásból fenyegettem meg.
- Megfenyegetted? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.
- Nem mondta?
- Nem beszéltem vele. Miután bevésődött a lányodba eljött hozzám elmondani. Én pedig azt mondtam neki, hogy meg kell próbálnia elfelejteni Charliet. Azóta nem jött el hozzám.
- Hát akkor miben segíthetek? Gondolom fontos, ha ezért újra farkassá változtál öt év után.
- Jól informált vagy!
- Alice! – mondtuk egyszerre és meg is megmosolyogtuk a dolgot.
- Szóval arra lennék kíváncsi, hogy mi a terved vele?
- Tervem vele? – sóhajtottam és az égre emeltem a szemem. – Leah, azt hiszem az öcséd erre a kérdésre jobban tudna felelni… Charlie most maradni akar… De egy idő után hiányozni fog neki a testvére annyira, hogy vissza akarjon jönni Volterrába… Gondolom vele jön Seth is. Én pedig nem fogom megtiltani. Vagyis nem tudom majd megtiltani.
- Miért nem tudod megtiltani?
- Addigra már nem leszek Volturi…
- Nem értelek! – rázta a fejét és éreztem, hogy közelebb húzódik. Elemeltem a szemem az égről, csak pár centire volt tőlem. Tudtommal egy vámpírhoz sem ment közelebb pár méternél, akikhez mégis már nem élnek. Tőlem pedig csak centikre van.
- Van egy alkum a románokkal… Bár még nem egyeztem bele, de bele fogok…
- A románok uralkodtak a Volturi előtt igaz? – bólintottam.
- Az egyezség arról szól, ha én elmegyek hozzájuk és meghalok, a Volturit egyezségek útján bár, de békén hagyják… - nem akadt ki a tervemen.
- Megértelek! – suttogta. Meglepetten pislogtam rá. – Ha én menthetném meg a szeretteimet így a haláltól, megtenném. Ez vezet téged is igaz?
- Igen, de Lucy keresztül akarja húzni a tervem.
- Őt is meg lehet érteni…
- Tudom! – újra az eget néztem, bár nem volt éjszaka, így nem volt miben gyönyörködni. – Hogy hogy ilyen közel…
- Hogy hogy ilyen közel jöttem hozzád? Nem tudom egyszerűen valami furcsa érzés hajtott. Valahogy úgy érzem benned bízhatok.
- Pont bennem? – néztem rá, ő is engem nézett.
- Te más vagy, mint a többi vámpír. – közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam.
- Férjed van! – mondtam mikor elváltak egymástól az ajkaink.
- Neked meg feleséged! – újra megcsókolt, de elhúzódtam.
- Feleség… - sóhajtottam. Ekkor vámpír szagot hozott a szél. – Hát ez nem lehet igaz! Nem tudnátok végre békén hagyni? – kiáltottam az erdő felé.
Két vámpír ugrott be a tisztásra.
- Mit akartok? – kérdeztem, Leah megremegett mellettem és átváltozott, széttépve a ruháját. – Vladimír két hetet adott!
Nem válaszoltak az egyik nekem támadt, a másik Leahnek.
Kemény ellenfelek voltak. Ismertek! Volturis mozdulatokat használtak, de sosem tartoztak közénk, ez biztos.
A támadóm neki vágott egy fának és belém rúgott. Leah felnyüszített a háttérben.
Feltápászkodtam, és a földre löktem a férfit.
- Ki küldött? – nem szólt semmit, de kinyitotta az ökölbezárt kezét. Egy karkötő pihent benne. – Selena!
(Lucy szemszöge)
- Megtámadták! – suttogta Alice. Gyorsan kirohantam a boltból, ledobva a kezembe lévő ruhákat. Alice pedig követett, most őt sem érdekelte a vásárlás.
Nem fáradtunk azzal, hogy kocsiba üljünk.
Alice futott elől, mert ő tudta merre tartunk. Olyan gyorsan futottunk, ahogy csak tudtunk.
Alecnek is most kellett jó messzire elmennie.
Amikor kiértünk a tisztásra Alec a közepén állt, mellette pedig Leah a férjem köpenyébe.
Megtorpantam, Alice is, gondolom előre látta, hogy ezt fogom tenni.
(Alec szemszöge)
- Selena! – nem figyeltem a vámpírra, akit lenyomtam, ezt észrevette, fellökött és elrohant.
Leah viszont széttépte az ellenfelét, visszaváltozott és el is égette. Majd mellém térdelt, mert én még mindig megkövülten figyeltem a karkötőt.
- Alec jól vagy? – kérdezte.
- Ő… igen persze… - ráztam meg a fejem és felálltam, ahogy Leah is. Gyorsan elfordítottam a tekintetem. Bár így is többet láttam belőle a kelleténél. – Tessék! – vettem le a köpenyem.
- Köszönöm! – forró keze hozzá ért a bőrömhöz, én pedig nagyot nyeltem. – Visszafordulhatsz! – mosolygott. Összefogta magán a köpenyt, így nem látszott belőle semmi. – Kicsit vámpír szaga van! – nevetett zavartan. – Te tényleg szereted Lucyt!
- Igen, azt hiszem!
- Ne menj el a románokhoz miatta! – nem tudtam mit válaszolni. Talán tényleg igaza van. – De meg kell mondjam vagy ostoba vagy, vagy pedig túlzottan bízol az emberekben.
- A kettő nem ugyanaz? – mosolyodtam el.
- De meg lehet! – nevetett fel, majd megköszörülte a torkát. – Attól még, hogy te betartod a szavad, mások megszeghetik az ígéretüket.
- Tudom! De könnyebb lenne elmenekülni végre ebből a világból.
- És te az a fajta vagy, aki megfutamodik? – húzta fel a szemöldökét.
- Már magam sem tudom! – sóhajtottam.
A fák közül mozgolódás hallatszott, majd pár pillanatnyi szünet után Lucy a karjaimba vetette magát.
- Szeretlek! – suttogtuk egyszerre, majd megcsókoltam. A Leahvel való csókom kellett hozzá, hogy rájöjjek már megint ostobaságot csinálok. Lucy ezeket a gondolatokat mind hallotta, de nem volt mérges, csak még jobban magához szorított.
- Nem haragszom! – suttogta.
- De ezt nem értem… Leah téged nem láttalak csak Alecet, épp neki vágta az egyik támadó a fának.
- Lehet, hogy akkor elég messze került tőlem. – hallottam a háttérben, ahogy beszélgetnek, de én még mindig Lucyt öleltem.
- Jól van elég már! – láttam meg Alice bosszankodó arcát Lucy mögött. – Miért támadtak a románok?
- Nem ők voltak. Ez volt az egyiknél… - Lucy kezébe adtam a karkötőt. – Ismerős?
- Selena? – Alice kikapta Lucy kezéből.
- Mi van rá írva? Mi ez egyátalán?
- Ez az én nászajándékom Selenától. A lázadás után eltűnt.
- Vigyük Edwardhoz hátha le tudja fordítani.
- Nincs rá szükség! – intettem le. – „Örökké a tiéd leszek” ez van ráírva. Latin.
- Ez valami őrült? – kérdezte Leah, de inkább kijelentés volt.
2010. június 22., kedd
12. fejezet: Fenyegetés vagy remény
Sziasztok!
Itt a friss! Remélem tetszik! Lehet, hogy utálni fogtok, ezek után!
Puszi! Jó olvasást! :)
(Lucy szemszöge)
- Nos? – húzta fel a szemöldökét Vladimír.
- Szerinted mit akarhat? – hallottam, ahogy odasúg Jasper Alicenek.
- Semmi jót!
- Szóval nem békét kötni jött?
- Nem! – végig suttogtak, de mindenki hallotta.
- Mondhatod! – szólalt meg Alec mellettem.
- Okos döntés! – vigyorgott Vladimír. – Mint már hallottad nem békét kötni jöttem.
- Nem is számítottam rá, túl jól ismerlek.
- Tudom! És ez az ismeretség lesz valamelyikünk veszte, igaz? – Alec morgott válaszként. – Hogy mit akarok? Ez érdekel? A Volturi vesztét.
- Hacsak azért jöttél, hogy ezt közöld, kár volt fáradnod. Ez eddig is nyílt titok volt.
- Igen, igen. Ezt mindenki tudja, de hagy fejezzem be. – sétálgatni kezdet, mutatni akarta, hogy milyen laza, csak éppen nem ment. – Szóval… Én azt akarom, hogy lemondj… - Alec nem tudta leplezni a zavarát, erre nem számítottunk, még én se. Mert már nem olvashattam benne.
- Mi… Miért jó neked, ha én lemondok?
- Nem nekem jó, hanem neked. – mutatott a férjemre. – Téged akarlak és a Volturit, ezt tudod. De az az ajánlatom, ha önként lemondasz és a Volturi nélkül eljössz Erdélybe, hogy ott meghalj. Akkor tárgyalunk a Volturival és feloszthatjuk a világot. Nekünk nem kell az egész csak Románia és a környéke. – önelégült vigyor terült el az arcán. – Vannak furcsa ötleteim, nem de? Azt hiszem elég gondolkodni valót adtam neked… Várlak Erdélybe… Két heted van! Viszlát! – azzal berohant az erdőbe testőreivel.
(Alec szemszöge)
- Nem hiszem el, hogy elgondolkozol az ajánlatán! – rázta a fejét.
- Ésszerű lenne! Nem érek annyit, hogy feláldozzuk az egész Volturit. – megsimítottam az arcát, de elkapta a kezemtől.
- Hát nem érted? Ha téged megöl, akkor vége a Volturinak! Bevallhatjuk őszintén, ha te és én nem vagyunk együtt a Volturi sebezhető. El akar választani tőlünk.
- Te meg tudod őket állítani, ha nem tartják be a szavukat.
- Nem, ha nem vagy velem nem bírom elég ideig fent tartani a te erőd gyenge, kis látszatát se. És mellette még tüzet se tudok gyújtani. De ezt jól tudod!
- És ha megúszhatnák háború nélkül? Ha én meghalok, ti életben maradhattok. Te és a lányok, fontosabbak vagytok nálam.
- Nem hagyom, hogy ostobaságot csinálj!
- Vagyis az utamba állsz?
- Igen! – nézett a szemembe.
- Akkor nem hagysz más lehetőséget! – lehúztam az ujjamról a jegygyűrűt és az asztalra tettem.
- Szóval így döntesz! Megfutamodsz, és a halált választod! – kiáltotta. – Hát jó! Tedd csak meg! Neked könnyű lesz, de a lányokra nem gondolsz? De tudd, hogy amíg én élek a románokkal nem lesznek tárgyalások. – ki akart lépni a szobából.
- Felmenthetlek a vezetői teendőid alól.
- Megteheted, de nem érsz el vele semmit. Ugyanis a szavaim súlyát nem veheted el. Még a válással sem! Engem ellökhetsz magadtól, de vannak akiket te sem állíthatsz félre. Most pedig én hazamegyek Volterrába és elmondom nekik a döntésedet.
- Miért kell ez? Olyan könnyű lenne, de te megnehezíted.
- Azért teszem, mert meggyőződésem, hogy rosszul döntesz. Bármit is próbálsz majd tenni, hogy véghez vidd a terved, én ott leszek, és az utadba állok.
- Mindez azért, hogy neked legyen igazad?
- Nem, mindez azért, mert szeretlek! Ellökhetsz magadtól, de ezen nem változtathatsz. – közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Alig bírtam ki, de most nem csókolhattam vissza. Majd kiment, én pedig az asztalhoz mentem és a zsebembe csúsztattam a gyűrűt.
(Lucy szemszöge)
- Charlie! – kiáltottam, amint leértem. – Pakolj össze, megyünk haza Volterrába.
- Anya! Én maradni szeretnék… - mondta félénken. – Szeretek itt lenni és nem szeretném itt hagyni Sethtet.
- Jól van, ha Carlislenék benne vannak, akkor maradhatsz. – öleltem magamhoz.
- Köszönöm! – mosolygott. Majd a szeme az emeletre tévedt, mindenki követte a pillantását. Alecet nézte, aki a lépcső tetején állt és a mi párosunkat figyelte.
- Akkor csak ketten megyünk és meglátjuk, hogy határoz a Volturi.
- Miben kell határozni? – kérdezte Charlie.
- A válással járó lefokozásommal kapcsolatba.
- Válás? – kérdezte megilletődötten az egész családom.
- Alec Volturi úgy döntött, hogy már nem akar feleségének.
- Tudod jól, hogy ez nem az érzelmeimről szól! – nem jött le, a lépcső tetejéről szónokolt. – Csakis azért akarok válni, hogy ne állhass az utamba.
- És mit csinálsz majd Janenel? Kitagadod? De még akkor is Viktor felesége lesz. Vagy a többiekkel?
- Az én életem, az én döntésem. Nem a Volturié, ha meg akarok halni, akkor nem fognak az utamba állni.
- Apa? Miről van szó? Meghalni, miért? – kérdezte Charlie kétségbeesetten és sírni kezdet.
- Charlie, én… - Alec lánya előtt termett és átölelte. – úgy sajnálom…
- Alec szerintem ezt még át kellene gondolnod. – mondta Carlisle. – Biztosan van más megoldás is.
- Egy próbát megér… Ha nem tartanák a szavukat… - Charlie kirohant az erdőbe. – Charlie!
- Majd én visszahozom! – mondta Lucy fagyosan és Sethtel a sarkában kirohant utána.
(Alec szemszöge)
A szobában pakoltam, amikor kopogtattak.
- Szia! – lépett be Bella.
- Szia!
- Ennek köze van ahhoz, amit nekem mondtál a vámpírrá válásról? – kérdezte és leült az ágyra.
- Nincs!
- Meg akarsz halni, igaz?
- Nem mindegy! – makacskodtam.
- Csak azt nem értem miért? Mert van egy szerető családod, barátaid… Mindened meg van akkor miért?
- Az csak az én dolgom. – nevetni kezdet. – Most mi van?
- Nem csak a te dolgod, azoké is, akik szeretnek.
- Azért akarok meghalni, mert csak fájdalmat tudok okozni a szeretteimnek.
- És szerinted az elvesztésed nem lesz fájdalmas?
- De utána többet nem árthatok nekik.
- Ez úgy hangzik, mint egy csöpögős filmdráma… - nevetett. - Bár én ezt még nem láttam, de Lucy mesélte, - a hangja most újra komoly lett. - hogy Sam 30 év után se tudja magát túl tenni az anyja halálán. De még Jeremy is évekig szomorkodott és még ma se tud az anyáról beszélni. Pedig ő nem is ismerte. Akkor szerinted mi lenne a lányaiddal? Jól mondta Lucy, neked könnyű lesz, de mi lesz azokkal akik szeretnek? Vagy ez már nem is érdekel?
- De érdekel! – morogtam.
- Akkor mi a fenét csinálsz? Miért nem vagy kint Lucyvel és Charlieval? Miért a zsebedbe van a gyűrűd és nem az ujjadon? Miért okozol nekik fájdalmat? Miért… választod… a könnyebb utat?
- Nem tudom. – kiugrottam az ablakon és az erdő felé rohantam, minél messzebbre akartam jutni.
Itt a friss! Remélem tetszik! Lehet, hogy utálni fogtok, ezek után!
Puszi! Jó olvasást! :)
(Lucy szemszöge)
- Nos? – húzta fel a szemöldökét Vladimír.
- Szerinted mit akarhat? – hallottam, ahogy odasúg Jasper Alicenek.
- Semmi jót!
- Szóval nem békét kötni jött?
- Nem! – végig suttogtak, de mindenki hallotta.
- Mondhatod! – szólalt meg Alec mellettem.
- Okos döntés! – vigyorgott Vladimír. – Mint már hallottad nem békét kötni jöttem.
- Nem is számítottam rá, túl jól ismerlek.
- Tudom! És ez az ismeretség lesz valamelyikünk veszte, igaz? – Alec morgott válaszként. – Hogy mit akarok? Ez érdekel? A Volturi vesztét.
- Hacsak azért jöttél, hogy ezt közöld, kár volt fáradnod. Ez eddig is nyílt titok volt.
- Igen, igen. Ezt mindenki tudja, de hagy fejezzem be. – sétálgatni kezdet, mutatni akarta, hogy milyen laza, csak éppen nem ment. – Szóval… Én azt akarom, hogy lemondj… - Alec nem tudta leplezni a zavarát, erre nem számítottunk, még én se. Mert már nem olvashattam benne.
- Mi… Miért jó neked, ha én lemondok?
- Nem nekem jó, hanem neked. – mutatott a férjemre. – Téged akarlak és a Volturit, ezt tudod. De az az ajánlatom, ha önként lemondasz és a Volturi nélkül eljössz Erdélybe, hogy ott meghalj. Akkor tárgyalunk a Volturival és feloszthatjuk a világot. Nekünk nem kell az egész csak Románia és a környéke. – önelégült vigyor terült el az arcán. – Vannak furcsa ötleteim, nem de? Azt hiszem elég gondolkodni valót adtam neked… Várlak Erdélybe… Két heted van! Viszlát! – azzal berohant az erdőbe testőreivel.
(Alec szemszöge)
- Nem hiszem el, hogy elgondolkozol az ajánlatán! – rázta a fejét.
- Ésszerű lenne! Nem érek annyit, hogy feláldozzuk az egész Volturit. – megsimítottam az arcát, de elkapta a kezemtől.
- Hát nem érted? Ha téged megöl, akkor vége a Volturinak! Bevallhatjuk őszintén, ha te és én nem vagyunk együtt a Volturi sebezhető. El akar választani tőlünk.
- Te meg tudod őket állítani, ha nem tartják be a szavukat.
- Nem, ha nem vagy velem nem bírom elég ideig fent tartani a te erőd gyenge, kis látszatát se. És mellette még tüzet se tudok gyújtani. De ezt jól tudod!
- És ha megúszhatnák háború nélkül? Ha én meghalok, ti életben maradhattok. Te és a lányok, fontosabbak vagytok nálam.
- Nem hagyom, hogy ostobaságot csinálj!
- Vagyis az utamba állsz?
- Igen! – nézett a szemembe.
- Akkor nem hagysz más lehetőséget! – lehúztam az ujjamról a jegygyűrűt és az asztalra tettem.
- Szóval így döntesz! Megfutamodsz, és a halált választod! – kiáltotta. – Hát jó! Tedd csak meg! Neked könnyű lesz, de a lányokra nem gondolsz? De tudd, hogy amíg én élek a románokkal nem lesznek tárgyalások. – ki akart lépni a szobából.
- Felmenthetlek a vezetői teendőid alól.
- Megteheted, de nem érsz el vele semmit. Ugyanis a szavaim súlyát nem veheted el. Még a válással sem! Engem ellökhetsz magadtól, de vannak akiket te sem állíthatsz félre. Most pedig én hazamegyek Volterrába és elmondom nekik a döntésedet.
- Miért kell ez? Olyan könnyű lenne, de te megnehezíted.
- Azért teszem, mert meggyőződésem, hogy rosszul döntesz. Bármit is próbálsz majd tenni, hogy véghez vidd a terved, én ott leszek, és az utadba állok.
- Mindez azért, hogy neked legyen igazad?
- Nem, mindez azért, mert szeretlek! Ellökhetsz magadtól, de ezen nem változtathatsz. – közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Alig bírtam ki, de most nem csókolhattam vissza. Majd kiment, én pedig az asztalhoz mentem és a zsebembe csúsztattam a gyűrűt.
(Lucy szemszöge)
- Charlie! – kiáltottam, amint leértem. – Pakolj össze, megyünk haza Volterrába.
- Anya! Én maradni szeretnék… - mondta félénken. – Szeretek itt lenni és nem szeretném itt hagyni Sethtet.
- Jól van, ha Carlislenék benne vannak, akkor maradhatsz. – öleltem magamhoz.
- Köszönöm! – mosolygott. Majd a szeme az emeletre tévedt, mindenki követte a pillantását. Alecet nézte, aki a lépcső tetején állt és a mi párosunkat figyelte.
- Akkor csak ketten megyünk és meglátjuk, hogy határoz a Volturi.
- Miben kell határozni? – kérdezte Charlie.
- A válással járó lefokozásommal kapcsolatba.
- Válás? – kérdezte megilletődötten az egész családom.
- Alec Volturi úgy döntött, hogy már nem akar feleségének.
- Tudod jól, hogy ez nem az érzelmeimről szól! – nem jött le, a lépcső tetejéről szónokolt. – Csakis azért akarok válni, hogy ne állhass az utamba.
- És mit csinálsz majd Janenel? Kitagadod? De még akkor is Viktor felesége lesz. Vagy a többiekkel?
- Az én életem, az én döntésem. Nem a Volturié, ha meg akarok halni, akkor nem fognak az utamba állni.
- Apa? Miről van szó? Meghalni, miért? – kérdezte Charlie kétségbeesetten és sírni kezdet.
- Charlie, én… - Alec lánya előtt termett és átölelte. – úgy sajnálom…
- Alec szerintem ezt még át kellene gondolnod. – mondta Carlisle. – Biztosan van más megoldás is.
- Egy próbát megér… Ha nem tartanák a szavukat… - Charlie kirohant az erdőbe. – Charlie!
- Majd én visszahozom! – mondta Lucy fagyosan és Sethtel a sarkában kirohant utána.
(Alec szemszöge)
A szobában pakoltam, amikor kopogtattak.
- Szia! – lépett be Bella.
- Szia!
- Ennek köze van ahhoz, amit nekem mondtál a vámpírrá válásról? – kérdezte és leült az ágyra.
- Nincs!
- Meg akarsz halni, igaz?
- Nem mindegy! – makacskodtam.
- Csak azt nem értem miért? Mert van egy szerető családod, barátaid… Mindened meg van akkor miért?
- Az csak az én dolgom. – nevetni kezdet. – Most mi van?
- Nem csak a te dolgod, azoké is, akik szeretnek.
- Azért akarok meghalni, mert csak fájdalmat tudok okozni a szeretteimnek.
- És szerinted az elvesztésed nem lesz fájdalmas?
- De utána többet nem árthatok nekik.
- Ez úgy hangzik, mint egy csöpögős filmdráma… - nevetett. - Bár én ezt még nem láttam, de Lucy mesélte, - a hangja most újra komoly lett. - hogy Sam 30 év után se tudja magát túl tenni az anyja halálán. De még Jeremy is évekig szomorkodott és még ma se tud az anyáról beszélni. Pedig ő nem is ismerte. Akkor szerinted mi lenne a lányaiddal? Jól mondta Lucy, neked könnyű lesz, de mi lesz azokkal akik szeretnek? Vagy ez már nem is érdekel?
- De érdekel! – morogtam.
- Akkor mi a fenét csinálsz? Miért nem vagy kint Lucyvel és Charlieval? Miért a zsebedbe van a gyűrűd és nem az ujjadon? Miért okozol nekik fájdalmat? Miért… választod… a könnyebb utat?
- Nem tudom. – kiugrottam az ablakon és az erdő felé rohantam, minél messzebbre akartam jutni.
2010. június 15., kedd
11. fejezet: Már megint
Sziasztok!
Hát... Ti nem tudom hogy vagytok vele, de szerintem nem lett valami jó fejezet.
Remélem azért elmegy!
Jó olvasást! Puszi! :)
(Charlie szemszöge)
- Miért nem mondhatom el a szüleidnek? – kérdezte mérgesen Edward.
- Mert Vladimír pont ezt akarja. Azt, hogy apa megkeresse…
- Biztos, hogy nem egyedül menne, nem őrült.
- De Vladimír sem az. Ez az egész egy terv része… Vladimír apát akarja megölni, nem engem. Nem lesz bajom!
- Nem, tényleg. Téged nem megölni akar, hanem meg… - elharapta a mondat végét. – Nem vagy biztonságban! – két keze közé fogta az arcom.
- Ezt hagy döntsem el én!
- Hívom apádat! – már nyúlt is a telefonért.
- Nem! – kiáltottam és kikaptam a kezéből.
- Charlie! Nincs idő gyerekeskedésre! – visszavette a telefont és már tárcsázott is.
- Haló, Alec Volturi telefonja. – szólt bele anya.
- Szia Lucy! Edward vagyok!
- Edward! Mit szeretnél?
- Volt egy kis gond! Ő… szóval…
- Nyögd már ki!
- Vladimír rátámadott Charliera.
- Micsoda? Jól van? Nem esett baja? Hogy történt? Ott voltál? Charlie... – záporoztak anyu kétségbe esett kérdései.
- Lucy! Lucy! Nyugi!
- Máris indulunk Aleckel. Ott majd mindent elmondotok.
- Rendben! – letette.
- Nem kellett volna! – ráztam a fejem.
- Jobb ez így! Minden rendben lesz. – mondta és átölelt.
Kijöttem a szobámból és már mentem is Carlisle házi rendelőjébe.
- Szia Charlie! – köszönt Carlisle amint beléptem.
- Sziasztok! – Seth felém nyújtotta a kezét. – Gondolom a mai randit áthelyezhetjük.
- Sajnálom! – nézett a szemeimbe.
- Semmi gond! Gyógyul már a lábad?
- Igen, már jobban van. És te?
- Edward riasztotta a szüleimet. Nem tudom miért volt ez jó.
- Jól tette, Charlie! – szólt közbe Carlisle. – Az apád majd elintézi Vladimírt.
- És ha nem sikerül neki?
- Eddig mindig sikerült.
- De mégis él még! – vetettem ellent. Carlisle nem válaszolt, csak sóhajtott és elterelte a témát.
- Egész jól sínbe tetted a lábát. Lucy tanította?
- Igen, ő volt. – közelebb hajoltam Sethhez.
- Most kettesben hagylak! – mondta Carlisle és kisietett.
Seth megcsókolt én pedig még közelebb húzódtam hozzá. Felültem mellé az ágyra és átöleltem. A hátát simogattam, az ő keze pedig elindult a felsőm alá, majd megállt és kihúzta.
- Mi a gond? – kérdeztem. – Nem kellek neked?
- Dehogy is nem! Nagyon is! De ez nem éppen a megfelelő pillanat.
- Rendben! – sóhajtottam.
- És nem is így szeretném… Nem azért, mert sajnálsz…
- Nem azért csináltam… Azért mert szeretném! – megcsókolt és átölelt.
- Alec, kemény srác megoldja. Nem lesz baja! – suttogta a fülembe.
(másnap korán reggel, Alice szemszöge)
Seth nem ment haza. Egyrészt itt akar lenni, mikor ideérnek Lucyék. Másrészt nem igazán tudott volna hazajutni egyedül vámpírok pedig nem tehetik be a lábukat a La Push-ba.
Hirtelen elködösült minden. Majd megjelent Lucy és Alec előttem, amint belépnek a házba.
- Mindjárt itt lesznek! – kiáltottam. Seth a lenti kanapén aludt. Szegényt felkiabáltam. Bocsánatkérően néztem rá, de ő csak legyintett.
Az egész család kiment a verandára. Lucyék bérelt autóval jöttek. Alec nagyon gyorsan vezetett, gyorsabban, mint nálunk bárki, majd hangos fékcsikorgással megállt.
- Sziasztok! – szállt ki Lucy mosolyogva.
- Lucy! – kiáltottam és a nyakába borultam.
- Alice, én is örülök, hogy újra láthatlak. – mosolygott.
- Bocsi! – néztem rá félszegen. Majd Alechez léptem. Ő nem mosolygott, elég ijesztően festett. – Szia! – öleltem át, de nem ölelt vissza.
- Bocsássatok meg neki! – mosolygott Lucy. – Az előbb mondtam el neki Sethtet is, és most koncentrál, hogy neki ne ugorjon.
- Sziasztok! – fújta ki a levegőt, de inkább morgásnak hangzott, mint vidám köszönésnek.
- Találhattál volna rosszabbat is a lányodnak! – verte hátba Emmett nevetve.
- Ezt inkább ne firtassuk! – szűrte a fogai között.
- Sajnálom Alec! – lépett közelebb Seth. – De tudod, hogy nem tehetek… - abbahagyta, mert Alec közelebb lépett hozzá.
- Szerencséd, hogy itt a lányom, előtte nem akarok veled végezni. De vigyázz nehogy kettesbe maradjunk, mert megbánod. – fenyegette meg. Majd tovább lépett köszönteni a családomat.
- Nem nagyon szívleli a kérőket! – jegyeztem meg.
- Apa! – ölelte át Charlie. – Lehetnél vele kedvesebb ő mentett meg!
- Tényleg? És pontosan mi történt? – kérdezte a lányát.
- A szobámba voltam és Hannával beszéltem telefonon, amikor megtámadott és meg akart erőszakolni. – a végét már suttogta. Alec szemei csak úgy égtek a méregtől. Jasper nyugalmi hullámokat küldött rá, de nem segített. Olyan erővel szorította össze a kezét, hogy azt hittem eltöri. – Apa jól vagy?
- Ezért még megfizet! – sziszegte a választ. – Csúnyán megfizet! – Lucy közelebb lépett hozzá.
- Jobb volna, ha kicsit lenyugodnál. Ne dönts elhamarkodottan!
- Elhamarkodottan? Merre ment?
- Alec! – Lucy megfogta a kezét. – Nyugodj meg!
- Merre ment?
- Apa, kérlek! – Alec lesétált a verandáról és kicsavart két fát mérgében.
- De legalább segített! – mondta, majd visszasétált és átölelte Lucyt. – Köszönöm Jasper! – aki válaszként csak biccentett. Majd az erdő felé fordult és morogni kezdett. – Vissza mertél jönni?
Már én is éreztem az idegen vámpír illatot és a nevetést is hallottam.
- Csak mondani szeretnék valamit Alec. Békés szándékkal jöttem! – lépett ki a fák közül Vladimír és még öt vámpír.
- Miből gondolod, hogy meghallgatlak? – Seth remegni kezdett.
- Megtámadnál valakit, aki fehér zászlót lenget. Hová lett a mérhetetlen nagy udvariasságod?
- Abból csak az kap, aki megérdemli! – Alec lesétált a verandáról. Lucy pedig utána.
- Csak akkor fognak támadni, ha mi tesszük előbb. Tényleg csak beszélni akar veled. – tette Lucy a kezét Alec vállára.
- Nos? – húzta fel a szemöldökét Vladimír.
Hát... Ti nem tudom hogy vagytok vele, de szerintem nem lett valami jó fejezet.
Remélem azért elmegy!
Jó olvasást! Puszi! :)
(Charlie szemszöge)
- Miért nem mondhatom el a szüleidnek? – kérdezte mérgesen Edward.
- Mert Vladimír pont ezt akarja. Azt, hogy apa megkeresse…
- Biztos, hogy nem egyedül menne, nem őrült.
- De Vladimír sem az. Ez az egész egy terv része… Vladimír apát akarja megölni, nem engem. Nem lesz bajom!
- Nem, tényleg. Téged nem megölni akar, hanem meg… - elharapta a mondat végét. – Nem vagy biztonságban! – két keze közé fogta az arcom.
- Ezt hagy döntsem el én!
- Hívom apádat! – már nyúlt is a telefonért.
- Nem! – kiáltottam és kikaptam a kezéből.
- Charlie! Nincs idő gyerekeskedésre! – visszavette a telefont és már tárcsázott is.
- Haló, Alec Volturi telefonja. – szólt bele anya.
- Szia Lucy! Edward vagyok!
- Edward! Mit szeretnél?
- Volt egy kis gond! Ő… szóval…
- Nyögd már ki!
- Vladimír rátámadott Charliera.
- Micsoda? Jól van? Nem esett baja? Hogy történt? Ott voltál? Charlie... – záporoztak anyu kétségbe esett kérdései.
- Lucy! Lucy! Nyugi!
- Máris indulunk Aleckel. Ott majd mindent elmondotok.
- Rendben! – letette.
- Nem kellett volna! – ráztam a fejem.
- Jobb ez így! Minden rendben lesz. – mondta és átölelt.
Kijöttem a szobámból és már mentem is Carlisle házi rendelőjébe.
- Szia Charlie! – köszönt Carlisle amint beléptem.
- Sziasztok! – Seth felém nyújtotta a kezét. – Gondolom a mai randit áthelyezhetjük.
- Sajnálom! – nézett a szemeimbe.
- Semmi gond! Gyógyul már a lábad?
- Igen, már jobban van. És te?
- Edward riasztotta a szüleimet. Nem tudom miért volt ez jó.
- Jól tette, Charlie! – szólt közbe Carlisle. – Az apád majd elintézi Vladimírt.
- És ha nem sikerül neki?
- Eddig mindig sikerült.
- De mégis él még! – vetettem ellent. Carlisle nem válaszolt, csak sóhajtott és elterelte a témát.
- Egész jól sínbe tetted a lábát. Lucy tanította?
- Igen, ő volt. – közelebb hajoltam Sethhez.
- Most kettesben hagylak! – mondta Carlisle és kisietett.
Seth megcsókolt én pedig még közelebb húzódtam hozzá. Felültem mellé az ágyra és átöleltem. A hátát simogattam, az ő keze pedig elindult a felsőm alá, majd megállt és kihúzta.
- Mi a gond? – kérdeztem. – Nem kellek neked?
- Dehogy is nem! Nagyon is! De ez nem éppen a megfelelő pillanat.
- Rendben! – sóhajtottam.
- És nem is így szeretném… Nem azért, mert sajnálsz…
- Nem azért csináltam… Azért mert szeretném! – megcsókolt és átölelt.
- Alec, kemény srác megoldja. Nem lesz baja! – suttogta a fülembe.
(másnap korán reggel, Alice szemszöge)
Seth nem ment haza. Egyrészt itt akar lenni, mikor ideérnek Lucyék. Másrészt nem igazán tudott volna hazajutni egyedül vámpírok pedig nem tehetik be a lábukat a La Push-ba.
Hirtelen elködösült minden. Majd megjelent Lucy és Alec előttem, amint belépnek a házba.
- Mindjárt itt lesznek! – kiáltottam. Seth a lenti kanapén aludt. Szegényt felkiabáltam. Bocsánatkérően néztem rá, de ő csak legyintett.
Az egész család kiment a verandára. Lucyék bérelt autóval jöttek. Alec nagyon gyorsan vezetett, gyorsabban, mint nálunk bárki, majd hangos fékcsikorgással megállt.
- Sziasztok! – szállt ki Lucy mosolyogva.
- Lucy! – kiáltottam és a nyakába borultam.
- Alice, én is örülök, hogy újra láthatlak. – mosolygott.
- Bocsi! – néztem rá félszegen. Majd Alechez léptem. Ő nem mosolygott, elég ijesztően festett. – Szia! – öleltem át, de nem ölelt vissza.
- Bocsássatok meg neki! – mosolygott Lucy. – Az előbb mondtam el neki Sethtet is, és most koncentrál, hogy neki ne ugorjon.
- Sziasztok! – fújta ki a levegőt, de inkább morgásnak hangzott, mint vidám köszönésnek.
- Találhattál volna rosszabbat is a lányodnak! – verte hátba Emmett nevetve.
- Ezt inkább ne firtassuk! – szűrte a fogai között.
- Sajnálom Alec! – lépett közelebb Seth. – De tudod, hogy nem tehetek… - abbahagyta, mert Alec közelebb lépett hozzá.
- Szerencséd, hogy itt a lányom, előtte nem akarok veled végezni. De vigyázz nehogy kettesbe maradjunk, mert megbánod. – fenyegette meg. Majd tovább lépett köszönteni a családomat.
- Nem nagyon szívleli a kérőket! – jegyeztem meg.
- Apa! – ölelte át Charlie. – Lehetnél vele kedvesebb ő mentett meg!
- Tényleg? És pontosan mi történt? – kérdezte a lányát.
- A szobámba voltam és Hannával beszéltem telefonon, amikor megtámadott és meg akart erőszakolni. – a végét már suttogta. Alec szemei csak úgy égtek a méregtől. Jasper nyugalmi hullámokat küldött rá, de nem segített. Olyan erővel szorította össze a kezét, hogy azt hittem eltöri. – Apa jól vagy?
- Ezért még megfizet! – sziszegte a választ. – Csúnyán megfizet! – Lucy közelebb lépett hozzá.
- Jobb volna, ha kicsit lenyugodnál. Ne dönts elhamarkodottan!
- Elhamarkodottan? Merre ment?
- Alec! – Lucy megfogta a kezét. – Nyugodj meg!
- Merre ment?
- Apa, kérlek! – Alec lesétált a verandáról és kicsavart két fát mérgében.
- De legalább segített! – mondta, majd visszasétált és átölelte Lucyt. – Köszönöm Jasper! – aki válaszként csak biccentett. Majd az erdő felé fordult és morogni kezdett. – Vissza mertél jönni?
Már én is éreztem az idegen vámpír illatot és a nevetést is hallottam.
- Csak mondani szeretnék valamit Alec. Békés szándékkal jöttem! – lépett ki a fák közül Vladimír és még öt vámpír.
- Miből gondolod, hogy meghallgatlak? – Seth remegni kezdett.
- Megtámadnál valakit, aki fehér zászlót lenget. Hová lett a mérhetetlen nagy udvariasságod?
- Abból csak az kap, aki megérdemli! – Alec lesétált a verandáról. Lucy pedig utána.
- Csak akkor fognak támadni, ha mi tesszük előbb. Tényleg csak beszélni akar veled. – tette Lucy a kezét Alec vállára.
- Nos? – húzta fel a szemöldökét Vladimír.
2010. június 12., szombat
10. fejezet: Kísért a múlt
Sziasztok!
Kicsit szomorú lett! Szerintem, de remélem tetszik!
A következő fejezet már Charlie lesz!
Puszi! :) Jó olvasást!
(Lucy szemszöge)
- Ne merészelj kioktatni még egyszer mindenki előtt Giannával kapcsolatba. – kiabáltam mérgemben. – Nem tudod mit éltem át akkor.
- Nem, tényleg nem tudom. Mert sosem mondtad el. – válaszolta halkan.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdeztem a méregtől majd szétrobbanva.
- Mert értelmetlen a veszekedés.
- Értelmetlen? Tegnap beszéltem Hannával, - folytattam halkabban. – miért kellett azt mondanod, hogy csalódtál benne? Mélyen megbántottad!
- Te is ugyanúgy érzel, mint én. Te sem hitted volna el róla. Te is csalódtál benne. De nem mondod el neki, miért?
- Mert óvni próbálom! – kiáltottam megint.
- Már nem gyerek! Mondhatni nem is volt az.
- Az egész Volturi ott volt és te azt mondtad a lányodnak, hogy csalódtál benne… – Alec megfordult, hogy elmenjen. – Alec Volturi most állj meg! – kiáltottam utána.
- Nem folytatom ezt az értelmetlen vitát. Egyébként most is hall minket az egész Volturi.
- És nem járnánk itt, ha nem bántod meg a lányodat.
- Nem fogok bocsánatot kérni! – fordult újra felém.
- Ez esetben, ne várj vissza ma estére. – mondtam és elővettem pár cuccom a szekrényből.
- Hová mész? – kérdezte halkan, nem válaszoltam. – Hová mész? – kiáltotta és kikapta a kezemből a ruháimat.
- Semmi közöd hozzá! – néztem a szemébe, csak úgy fortyogott benne a düh, de bennem is.
- A férjed vagyok és a lányaid apja. Van hozzá közöm!
- Megnyugodhatsz, nem hagyom el a palotát. – kikaptam a kezéből a ruháimat és elindultam kifelé. – És ne merészelj utánam jönni! – néztem rá még egyszer vissza, majd becsaptam az ajtót.
Hallottam, ahogy valaki puhán landol a földön. Kiugrott még mielőtt a szobán vezeti le a dühét.
- Ne Gianna! – ugrottam fel az ágyban, két kéz fonódott a derekamra. Sírni kezdtem, a vállába temettem az arcom. Majd mikor levegőhöz jutottam megkérdezte.
- Jobban vagy?
- Alec küldött, igaz?
- Ő nem jöhetett utánad. Így maradtam én. – mondta vidáman.
- Nem kellett volna.
- Még mindig ugyanaz a rémálom?
- Igen. Állandóan visszatér. Sosem fogom tudni elfelejteni azt a napot, Chriss. Soha!
- Úgy sajnálom! – ölelt magához. – Miért nem meséled el Alecnek is?
- Nem tudom… Azt hiszem nincs hozzá… erőm. – nyögtem ki.
- Pedig jót tenne a házasságodnak.
- Mi van házassági tanácsadó lettél?
- Jól menne, mi? – viccelődött. – Beszélned kéne vele. Erről is és a tegnapi vitátokról is. Szerintem kicsit…
- Túlreagáltam! – fejeztem be. – Tudom! Nem kicsit, nagyon.
- Túl sok volt már ez neked. Megérti, hidd el. Csak kell majd egy kis idő.
- Köszönöm! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Menj csak! Én is visszamegyek Samhez.
- Köszönöm! Köszi!
- Jól van, ne köszöngess annyit! – mondta és kilökött az ajtón. – Tűnés ne is lássalak! – elfutottam a szobánk felé.
Amikor benyitottam Alec az ágyon ült. Nem csinált semmit, csak meredt maga elé. Mit a tornádó az ölében landoltam. Mosolyogva hallgatta a magyarázkodásomat.
- Sajnálom! Túlreagáltam és nem volt merszem bevallani. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze, hogy meg! – csókolt meg. Hevesen visszacsókoltam, de megálljt parancsoltam magamnak. Kérdőn nézett rám.
- El akarom mondani a rémálmomat. – suttogtam.
- Nem muszáj, ha nem akarod. – bizonygatta. – Én megértem, ha… - a mutató ujjamat a szájára tettem.
- Azt tudod, hogy Giannáról szólnak. – bólintott. – Jeremy születését álmodom újra… Az állandó csontropogást, Gianna fájdalmas üvöltését, azt a sok vért… - Alecet kirázta a hideg. Ő is ott volt a szülésnél. – És a vége mindig a küzdelem Gianna életéért. Hát most már tudod.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – hátrafelé húzott az ágyon. – Aludnod kellene. Én itt leszek végig. – suttogta a fülembe, majd dúdolni kezdett. Azt a dalt, amit a lányoknak énekelt, amikor kicsik voltak.
Reggel Alec mellettem feküdt és a plafont bámulta.
- Jó reggelt! – köszöntött.
- Jó reggelt neked is! – csókoltam meg.
- Be kell valljam este itt kellett hagynom téged pár percre, mert két újonc összekapott.
- De nem történt semmi komoly?
- Nem, semmi. – elmentem letusolni, majd kimentem sétálni a kertbe.
Lépteim Gianna sírjához sodortak. Sam térdelt mellette és sírt. Odarohantam hozzá és felhúztam a padra.
- Ne sírj, kicsim! – vigasztaltam. A könnyei folyamatosan potyogtak. Majd egy fél óra múlva abbahagyta. – Nem kellene idejárnod. Mindig így reagálsz. – simogattam a haját.
- Csak friss virágot hoztam gondoltam örülne neki.
- Biztosan nagyon tetszik neki.
- Te mindent megmutattál nekem az összes emlékedet láttam anyával kapcsolatba. Mindig ott voltál neki és ő is neked. Nem hiányzik? – szipogta.
- Rettentően! – súgtam és magamhoz öleltem.
- Te olyan erős vagy… De én… Amikor anya meghalt napokig sírtam… Mindenki vigasztalni próbált, kivéve te… Te azt mondta: „Hagyd abba a sírást Sam, ez parancs. Az anyád lánya vagy, nem? Most pedig felállsz, kitolod a segged az ajtón és segítesz az apádnak és az öcsédnek.” Ezeket mondtad nekem. Akkor segített, erre volt szükségem. Kibékültem a testvéremmel valamennyire. És jobb lett, könnyebb.
- Szeretitek egymást! Anyukád is szeretett titeket. Ezt mondta nekem utol… - közbevágott.
- De egy idő után, már ez is kevés volt. Majd jobban megismertem Chrisst és őt tette könnyebbé. De úgy érzem már ez sem elég…
- Jaj, drágám. Úgy segítenék, de fogalmam sincs, hogy tegyem…
- Te vagy az a nő, akit mindig a példaképemnek tekintek, mert te erős vagy, de láttalak már megtörten is. Azon az estén, anya halálakor.
- Sam… - de csak meredt maga elé és folytatta.
- Minden csupa vér volt, amikor sikerült beszöknöm hozzá. Te ott álltál mellette, vértől mocskosan, melletted pedig Carlisle… Jeremy Heidi karjaiban. Apa anya kezét fogta... Épp a mérget adta be Carlile. Egyenesen a szívébe szúrta... De már nem volt magánál... Láttam, ahogy meg próbáltad újra éleszteni. Már négy órája csináltad… Kárt már nem tehettél benne, mert nem volt egyetlen egy épp csontja sem… De a szíve nem reagált… Nem dobbant meg soha többé.
- Lucy, már meghalt! – mondta Carlisle.
- Ne, ha mérget sikerül eljutatni a testében… - ellenkeztél.
- Nem dolgozhatsz a szíve helyett.
- De igen! – makacskodtál és folytattad.
- Vége van, Lucy. Hallott! – hallottam, hogy elszorul Alec torka a mondani valója közben.
- Nem! – még mindig folytattad… Záporozott a könnyed. Anya szíve nem reagált… Alec átfogta a derekad és elhúzott onnan… Csapkodni kezdtél és kiabálni olyan erővel, hogy felborultatok… - Nem! Engedj! Nem adhatjuk fel!
- Vége van Lucy! Már nem segíthetsz! Elment! – suttogta a füledbe… Közben apa ráborult anya testére. És könnyek nélkül sírni kezdett…
Te Alec vállába fúrta az arcod és sírni kezdtél. Heidi is, még Jane is sírt… Elrohantam, Jane jött utánam és együtt sírtunk tovább… Én könnyekkel, ő könnyek nélkül…
- Sam! – szorítottam magamhoz és mindketten sírni kezdtünk.
- Annyira hiányzik Lucy! – sírta.
- Tudom! – ringattam. Letöröltem a könnyeit és a padon üldögéltünk tovább szótlanul.
Kicsit szomorú lett! Szerintem, de remélem tetszik!
A következő fejezet már Charlie lesz!
Puszi! :) Jó olvasást!
(Lucy szemszöge)
- Ne merészelj kioktatni még egyszer mindenki előtt Giannával kapcsolatba. – kiabáltam mérgemben. – Nem tudod mit éltem át akkor.
- Nem, tényleg nem tudom. Mert sosem mondtad el. – válaszolta halkan.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdeztem a méregtől majd szétrobbanva.
- Mert értelmetlen a veszekedés.
- Értelmetlen? Tegnap beszéltem Hannával, - folytattam halkabban. – miért kellett azt mondanod, hogy csalódtál benne? Mélyen megbántottad!
- Te is ugyanúgy érzel, mint én. Te sem hitted volna el róla. Te is csalódtál benne. De nem mondod el neki, miért?
- Mert óvni próbálom! – kiáltottam megint.
- Már nem gyerek! Mondhatni nem is volt az.
- Az egész Volturi ott volt és te azt mondtad a lányodnak, hogy csalódtál benne… – Alec megfordult, hogy elmenjen. – Alec Volturi most állj meg! – kiáltottam utána.
- Nem folytatom ezt az értelmetlen vitát. Egyébként most is hall minket az egész Volturi.
- És nem járnánk itt, ha nem bántod meg a lányodat.
- Nem fogok bocsánatot kérni! – fordult újra felém.
- Ez esetben, ne várj vissza ma estére. – mondtam és elővettem pár cuccom a szekrényből.
- Hová mész? – kérdezte halkan, nem válaszoltam. – Hová mész? – kiáltotta és kikapta a kezemből a ruháimat.
- Semmi közöd hozzá! – néztem a szemébe, csak úgy fortyogott benne a düh, de bennem is.
- A férjed vagyok és a lányaid apja. Van hozzá közöm!
- Megnyugodhatsz, nem hagyom el a palotát. – kikaptam a kezéből a ruháimat és elindultam kifelé. – És ne merészelj utánam jönni! – néztem rá még egyszer vissza, majd becsaptam az ajtót.
Hallottam, ahogy valaki puhán landol a földön. Kiugrott még mielőtt a szobán vezeti le a dühét.
- Ne Gianna! – ugrottam fel az ágyban, két kéz fonódott a derekamra. Sírni kezdtem, a vállába temettem az arcom. Majd mikor levegőhöz jutottam megkérdezte.
- Jobban vagy?
- Alec küldött, igaz?
- Ő nem jöhetett utánad. Így maradtam én. – mondta vidáman.
- Nem kellett volna.
- Még mindig ugyanaz a rémálom?
- Igen. Állandóan visszatér. Sosem fogom tudni elfelejteni azt a napot, Chriss. Soha!
- Úgy sajnálom! – ölelt magához. – Miért nem meséled el Alecnek is?
- Nem tudom… Azt hiszem nincs hozzá… erőm. – nyögtem ki.
- Pedig jót tenne a házasságodnak.
- Mi van házassági tanácsadó lettél?
- Jól menne, mi? – viccelődött. – Beszélned kéne vele. Erről is és a tegnapi vitátokról is. Szerintem kicsit…
- Túlreagáltam! – fejeztem be. – Tudom! Nem kicsit, nagyon.
- Túl sok volt már ez neked. Megérti, hidd el. Csak kell majd egy kis idő.
- Köszönöm! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Menj csak! Én is visszamegyek Samhez.
- Köszönöm! Köszi!
- Jól van, ne köszöngess annyit! – mondta és kilökött az ajtón. – Tűnés ne is lássalak! – elfutottam a szobánk felé.
Amikor benyitottam Alec az ágyon ült. Nem csinált semmit, csak meredt maga elé. Mit a tornádó az ölében landoltam. Mosolyogva hallgatta a magyarázkodásomat.
- Sajnálom! Túlreagáltam és nem volt merszem bevallani. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze, hogy meg! – csókolt meg. Hevesen visszacsókoltam, de megálljt parancsoltam magamnak. Kérdőn nézett rám.
- El akarom mondani a rémálmomat. – suttogtam.
- Nem muszáj, ha nem akarod. – bizonygatta. – Én megértem, ha… - a mutató ujjamat a szájára tettem.
- Azt tudod, hogy Giannáról szólnak. – bólintott. – Jeremy születését álmodom újra… Az állandó csontropogást, Gianna fájdalmas üvöltését, azt a sok vért… - Alecet kirázta a hideg. Ő is ott volt a szülésnél. – És a vége mindig a küzdelem Gianna életéért. Hát most már tudod.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – hátrafelé húzott az ágyon. – Aludnod kellene. Én itt leszek végig. – suttogta a fülembe, majd dúdolni kezdett. Azt a dalt, amit a lányoknak énekelt, amikor kicsik voltak.
Reggel Alec mellettem feküdt és a plafont bámulta.
- Jó reggelt! – köszöntött.
- Jó reggelt neked is! – csókoltam meg.
- Be kell valljam este itt kellett hagynom téged pár percre, mert két újonc összekapott.
- De nem történt semmi komoly?
- Nem, semmi. – elmentem letusolni, majd kimentem sétálni a kertbe.
Lépteim Gianna sírjához sodortak. Sam térdelt mellette és sírt. Odarohantam hozzá és felhúztam a padra.
- Ne sírj, kicsim! – vigasztaltam. A könnyei folyamatosan potyogtak. Majd egy fél óra múlva abbahagyta. – Nem kellene idejárnod. Mindig így reagálsz. – simogattam a haját.
- Csak friss virágot hoztam gondoltam örülne neki.
- Biztosan nagyon tetszik neki.
- Te mindent megmutattál nekem az összes emlékedet láttam anyával kapcsolatba. Mindig ott voltál neki és ő is neked. Nem hiányzik? – szipogta.
- Rettentően! – súgtam és magamhoz öleltem.
- Te olyan erős vagy… De én… Amikor anya meghalt napokig sírtam… Mindenki vigasztalni próbált, kivéve te… Te azt mondta: „Hagyd abba a sírást Sam, ez parancs. Az anyád lánya vagy, nem? Most pedig felállsz, kitolod a segged az ajtón és segítesz az apádnak és az öcsédnek.” Ezeket mondtad nekem. Akkor segített, erre volt szükségem. Kibékültem a testvéremmel valamennyire. És jobb lett, könnyebb.
- Szeretitek egymást! Anyukád is szeretett titeket. Ezt mondta nekem utol… - közbevágott.
- De egy idő után, már ez is kevés volt. Majd jobban megismertem Chrisst és őt tette könnyebbé. De úgy érzem már ez sem elég…
- Jaj, drágám. Úgy segítenék, de fogalmam sincs, hogy tegyem…
- Te vagy az a nő, akit mindig a példaképemnek tekintek, mert te erős vagy, de láttalak már megtörten is. Azon az estén, anya halálakor.
- Sam… - de csak meredt maga elé és folytatta.
- Minden csupa vér volt, amikor sikerült beszöknöm hozzá. Te ott álltál mellette, vértől mocskosan, melletted pedig Carlisle… Jeremy Heidi karjaiban. Apa anya kezét fogta... Épp a mérget adta be Carlile. Egyenesen a szívébe szúrta... De már nem volt magánál... Láttam, ahogy meg próbáltad újra éleszteni. Már négy órája csináltad… Kárt már nem tehettél benne, mert nem volt egyetlen egy épp csontja sem… De a szíve nem reagált… Nem dobbant meg soha többé.
- Lucy, már meghalt! – mondta Carlisle.
- Ne, ha mérget sikerül eljutatni a testében… - ellenkeztél.
- Nem dolgozhatsz a szíve helyett.
- De igen! – makacskodtál és folytattad.
- Vége van, Lucy. Hallott! – hallottam, hogy elszorul Alec torka a mondani valója közben.
- Nem! – még mindig folytattad… Záporozott a könnyed. Anya szíve nem reagált… Alec átfogta a derekad és elhúzott onnan… Csapkodni kezdtél és kiabálni olyan erővel, hogy felborultatok… - Nem! Engedj! Nem adhatjuk fel!
- Vége van Lucy! Már nem segíthetsz! Elment! – suttogta a füledbe… Közben apa ráborult anya testére. És könnyek nélkül sírni kezdett…
Te Alec vállába fúrta az arcod és sírni kezdtél. Heidi is, még Jane is sírt… Elrohantam, Jane jött utánam és együtt sírtunk tovább… Én könnyekkel, ő könnyek nélkül…
- Sam! – szorítottam magamhoz és mindketten sírni kezdtünk.
- Annyira hiányzik Lucy! – sírta.
- Tudom! – ringattam. Letöröltem a könnyeit és a padon üldögéltünk tovább szótlanul.
2010. június 8., kedd
9. fejezet: Büntetés
(Jeremy szemszöge)
Beléptünk Volterrába. Bár Alec eddig nem szidott le, de tuti fix, hogy belül majd szétrobban. De legalább Lucy itt van, így a fejem megmarad, ha a büszkeségem nem is. Valahogy érzem, ha ezt megúszom, hinni fogok istenben. Ami röhejes lenne, valljuk be őszintén. Majd járok a vasárnapi misékre, és keresztet vetek. Micsoda szentség törés lenne, nem erre még én se lennék képes. Olyan lenne mintha mások hitét gúnyolnám, csak azzal, hogy ott vagyok.
Felnéztem és Lucy kíváncsi szemekkel méregetett. Hallotta az előbbit. Most biztos agyamentnek néz, ha eddig nem is hitt annak. Egy aprócska mosolyt küldött felém, de nem szólt hozzám, pedig megtehette volna anélkül, hogy erről bárki tudott volna.
Beértünk a palotába. Chriss és apa beszéltek valamiről. Majd Alec felém fordult.
- Menj fel a szobádba és maradj ott. Majd küldök valakit érted. – Viktorék felé – Mi pedig köszöntjük az új tagokat. – mondta és elindult a nagyterem felé, az arca töprengő volt. Nem igazán figyelt a környezetére, csak annyira, hogy ne menjen neki a falnak.
Felindultam a lépcsőn, de Chriss utánam szólt.
- Jeremy! Hanna elmondta mi van, majd megpróbállak menteni.
- Kösz, de vállalom a felelőséget. Nem fogom tagadni és nem fogok elbújni a következmények elől. – megfordultam, hogy elmenjek, de Chriss mögé tévedt a szemem, ahonnan Alec figyelte a beszélgetésünket.
- Remek! – sóhajtottam. Bevárta Chrisst és bezárta az ajtót, ugyanazzal a töprengő képpel.
Ez a srác amióta együtt van a nővéremmel, állandóan figyel rám. Ami egyrészt rendes tőle, másrészt nyomasztó. Mintha még egy apám lenne, pedig anyára volna szükségem. Igaz ott van Lucy, de ő az összes volturisért megtenné azt, amit értem. Ahogy anyámért is megtette.
Könnyek szökött a szemembe. Gyors ütemben pislogtam, mielőtt még valaki észreveszi, de elkéstem. Amikor megfordultam a nővérem állt velem szemben. Először mérgesnek tűnt, de a szemembe nézett és megenyhült irántam. Hirtelen átölelt és sírni kezdett.
- Úgy sajnálom! – suttogtuk egyszerre.
- Nekem kéne vigyáznom rád miután anya elment, de állandóan csődöt mondok. – sírta.
- Nem, nem a te hibád. Én vonzom a bajt. Meg kéne tanulnom végre felnőttként viselkedni. – még mindig szorosan ölelt magához. – Te viszont túl gyorsan nőttél fel miattam és ez nem fair.
- Szeretlek Jeremy! – suttogta, majd elengedett. – Szerencséd, hogy nem lett belőled lapított vámpír. Alec állati mérges… volt. – tette hozzá, de tudtam ez még mindig igaz.
Felindultam a szobámba, hogy nehogy azt mondják, hogy már megint nem követem a parancsot.
Apa mindent elég jól tűr. De a parancs szegést… Ennél még az is jobban tetszene neki, ha engem is kirúgtak volna a suliból. Morogtam magamban, majd az ajtón belépve Hanna repült a nyakamba.
- Nagyon féltetelek! – suttogta és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Jól vagyok! Nem történt semmi! – próbáltam vigasztalni.
- Jó látni, hogy egyben vagy! Haver! – hallottam meg Logan hangját Hanna mögül. – Köszönöm! – tette hozzá tátogva, válaszként csak bólintottam.
- Te itt? Nagyobb bajba vagyok, mint hittem! – sóhajtottam és leültem az ágyra.
- Sajnálom, hogy elmondtam. – ült az ölembe Hanna.
- Semmi gond! De most már értem, hogy miért nézett rám Alec, úgy, mint aki meg akar sütni. Egyszer úgyis rájöttek volna. – apa ki fog nyírni, persze hacsak Alec nem teszi meg előbb. És inkább Alec haragját vállalnám be. Anya óta nagyon ellenzi az emberek bevonását a titokba.
Így várakoztunk, majd egyszer csak kopogtak és belépett Alex.
- Szevasz öcsisajt! – borzolta meg a hajam. – Hallottam rossz fát tettél a tűzre!
- Máris visszaértetek? – kérdezte Hanna.
- Máris? Több mint egy hétig el voltunk. Amúgy gyertek!
- Többes szám? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Te, Hanna és a srác ott mögötted. Ha Charlie itt lenne ő is kapna. – ajajj, erre nem is gondoltam, hogy Charliet és Hannat is veszély besodrom. És mi lesz Logannel? – Alec elég paprikás kedvébe van, de én inkább Janetől tartanék. Három románt megint elvesztettünk.
Ilyen az én formám, persze, hogy senki sincs jó kedvében.
Átöleltem Hannát, ő pedig megfogta Logan kezét, bíztatásképpen.
Közeledtünk a nagyterem felé. Hallottuk Lucy és Jane vitáját.
- Adni kéne neki még esélyt. Várni kellene a büntetéssel.
- Várni, várni, várni… Miért? Senkinek nem adnánk második esélyt. Miért tennék kivételt Jeremyvel?
- Mert ismerjük, és tudjuk, nem rossz szándékból tette. Vállalja a felelősséget! De… - hallottam Chriss hangját.
- Vállalja! Akkor meg miért vitázzunk? – mordult fel Jane.
- Alec, ez túl kemény büntetés lenne. - próbálkozott Lucy.
- Túl kemény? Mást már rég halálra ítéltünk volna. – pufogott Jane. Akaratomon kívül felszisszentem.
- Jane, nyugalom! – Alec hangján nem lehetett észre venni semmit.
- Te pedig még melléállsz! – morrant gondolom Alecre. – Persze, mit is gondoltam? Amíg megosztja veled az ágyát… - mondta gúnyosan.
- Na, ebből elég legyen! – kiáltott mérgesen Alec. Valaki hátrább lépett, gondolom Jane. – Tud, hogy mit mondasz! Nézz csak körbe, nem én vagyok itt az egyetlen, aki nem ért veled egyet. Most pedig távozz a teremből!
- Nem zavarhatsz ki! – kiáltott vissza Jane.
- Tedd, amíg szépen mondom! Távozz! – kivágódott az ajtó. Jane lépett ki rajta és úgy meredt rám, hogy azt hittem ott rögtön megöl.
Amikor beléptünk Alec még mindig azt a helyet nézte, ahol szerintem, Jane állt. Majd ránk nézett.
- Köszönöm Alex! – leült és Lucyre nézett. Biztosan mondott neki valamit, mert válaszként bólintott. – Szóval, tudod mivel jár az, amit tettél.
- Tudom! – nyeltem egy nagyot. – Halálbüntetéssel. – suttogtam.
- Mióta tudja? – kérdezte Dem. – Miért nem mondtátok el?
- Fél éve. – Lucy lemondóan nézett rám. Ez nem tetszett.
- Bocsánat! – lépett elő Logan.
- Ezt ne! – szóltam rá, de nem hallgatott rám.
- Legjobb barátok vagyunk. Sosem árulnám el senkinek. Ezért mondta el. Nem akarok fontoskodni, de szerintem nem tett semmi rosszat.
- Logan! – szűrtem a fogaim között.
- Ha nem akarsz fontoskodni, miért teszed? – nézett rá Alec. Megijesztett a hanglejtése. Felállt és felénk sétált. – Tudod jól Jeremy, hogy nem csak a Volturi által felállított szabályt szegted meg, hanem az apádnak tett ígéretedet is.
- Tudom!
- Jeremy tisztába van ezzel, Alec. – tette a férje vállára a kezét Lucy. – Máskor is megtettük már.
- És sosem lett jó vége! Emlékezz csak Giannára! Hogy mi történt vele! – elszorult a torkom. A szívem keservesen és nagyon gyorsan kezdett el dobogni.
- Te csak ne oktass ki Giannáról. – emelte fel a hangját. – Jobban él bennem az a nap, mint itt bárkiben. Sose tudnám elfelejteni. – suttogta. – Mégis… Mégis azt mondom, hogy jobb elmondani a titkot, mert könnyebb tőle hordozni. – végig simította az arcom, majd Loganhez lépett. – A fiú igazat mond. Hiszel nekem? – Alecnek tette fel a kérdést, de Logan szemeibe nézett.
- Akkor hát azt mondod, engedjem el őket büntetés nélkül. Mit mutatna az?
- Nem büntetés nélkül, tedd azt, amit javasoltam. – visszasétált a helyére.
- Jane, bár kitűnő egyéniség. Sok mindenben a legjobb, de az ítélő képessége nem az. – mondta Viktor.
- Demetri? – fordult meg Alec.
- Tudod, én mit mondok. Szerintem rendes srác. A száműzetése, borzasztó bűn lenne részünkről. – Száműzetés? Ezt javasolta Jane? Na, ne már… Egyedül, nem jöhetnék többet vissza, inkább a halál.
- Rendben! Akkor mindketten ugyanazt a büntetést kapjátok. Te és Hanna… Bár szerintem lehetne erősebb is, de a többség dönt. Nem mehettek ki a városba. Soha többé! Iskolába se. Vége ennyi volt, eljátszottátok mindketten a bizalmamat! – illesztette össze az ujjait Alec. – Charlie ezt már régen megtette, de ti… Rólatok ezt el sem tudtam képzelni… Nagyot csalódtam.
- Csalódtunk! – javította ki apa. Alec ránézett, valamiféle együtt érzés volt a szemében. Mint, amikor anya elment. Utána évekig így nézett apára.
- És te! – mutatott Loganre, aki előrébb lépett. – Egy hónapod van, hogy eldöntsd… Vagy elutazol örökre a családoddal és nem térsz vissza soha… Vagy visszatérsz ide, pontosan egy hónap múlva és vámpírrá változtatunk… A te döntésed… Egy hónap… Ha nem döntesz, meghalsz!
- Igen, értettem! – mondta Logan megtörten.
- Végeztünk! Mehettek! – mondta Alec. Lucy elésétált, mélyen a szemébe, nézett, majd csalódottan elment.
Beléptünk Volterrába. Bár Alec eddig nem szidott le, de tuti fix, hogy belül majd szétrobban. De legalább Lucy itt van, így a fejem megmarad, ha a büszkeségem nem is. Valahogy érzem, ha ezt megúszom, hinni fogok istenben. Ami röhejes lenne, valljuk be őszintén. Majd járok a vasárnapi misékre, és keresztet vetek. Micsoda szentség törés lenne, nem erre még én se lennék képes. Olyan lenne mintha mások hitét gúnyolnám, csak azzal, hogy ott vagyok.
Felnéztem és Lucy kíváncsi szemekkel méregetett. Hallotta az előbbit. Most biztos agyamentnek néz, ha eddig nem is hitt annak. Egy aprócska mosolyt küldött felém, de nem szólt hozzám, pedig megtehette volna anélkül, hogy erről bárki tudott volna.
Beértünk a palotába. Chriss és apa beszéltek valamiről. Majd Alec felém fordult.
- Menj fel a szobádba és maradj ott. Majd küldök valakit érted. – Viktorék felé – Mi pedig köszöntjük az új tagokat. – mondta és elindult a nagyterem felé, az arca töprengő volt. Nem igazán figyelt a környezetére, csak annyira, hogy ne menjen neki a falnak.
Felindultam a lépcsőn, de Chriss utánam szólt.
- Jeremy! Hanna elmondta mi van, majd megpróbállak menteni.
- Kösz, de vállalom a felelőséget. Nem fogom tagadni és nem fogok elbújni a következmények elől. – megfordultam, hogy elmenjek, de Chriss mögé tévedt a szemem, ahonnan Alec figyelte a beszélgetésünket.
- Remek! – sóhajtottam. Bevárta Chrisst és bezárta az ajtót, ugyanazzal a töprengő képpel.
Ez a srác amióta együtt van a nővéremmel, állandóan figyel rám. Ami egyrészt rendes tőle, másrészt nyomasztó. Mintha még egy apám lenne, pedig anyára volna szükségem. Igaz ott van Lucy, de ő az összes volturisért megtenné azt, amit értem. Ahogy anyámért is megtette.
Könnyek szökött a szemembe. Gyors ütemben pislogtam, mielőtt még valaki észreveszi, de elkéstem. Amikor megfordultam a nővérem állt velem szemben. Először mérgesnek tűnt, de a szemembe nézett és megenyhült irántam. Hirtelen átölelt és sírni kezdett.
- Úgy sajnálom! – suttogtuk egyszerre.
- Nekem kéne vigyáznom rád miután anya elment, de állandóan csődöt mondok. – sírta.
- Nem, nem a te hibád. Én vonzom a bajt. Meg kéne tanulnom végre felnőttként viselkedni. – még mindig szorosan ölelt magához. – Te viszont túl gyorsan nőttél fel miattam és ez nem fair.
- Szeretlek Jeremy! – suttogta, majd elengedett. – Szerencséd, hogy nem lett belőled lapított vámpír. Alec állati mérges… volt. – tette hozzá, de tudtam ez még mindig igaz.
Felindultam a szobámba, hogy nehogy azt mondják, hogy már megint nem követem a parancsot.
Apa mindent elég jól tűr. De a parancs szegést… Ennél még az is jobban tetszene neki, ha engem is kirúgtak volna a suliból. Morogtam magamban, majd az ajtón belépve Hanna repült a nyakamba.
- Nagyon féltetelek! – suttogta és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Jól vagyok! Nem történt semmi! – próbáltam vigasztalni.
- Jó látni, hogy egyben vagy! Haver! – hallottam meg Logan hangját Hanna mögül. – Köszönöm! – tette hozzá tátogva, válaszként csak bólintottam.
- Te itt? Nagyobb bajba vagyok, mint hittem! – sóhajtottam és leültem az ágyra.
- Sajnálom, hogy elmondtam. – ült az ölembe Hanna.
- Semmi gond! De most már értem, hogy miért nézett rám Alec, úgy, mint aki meg akar sütni. Egyszer úgyis rájöttek volna. – apa ki fog nyírni, persze hacsak Alec nem teszi meg előbb. És inkább Alec haragját vállalnám be. Anya óta nagyon ellenzi az emberek bevonását a titokba.
Így várakoztunk, majd egyszer csak kopogtak és belépett Alex.
- Szevasz öcsisajt! – borzolta meg a hajam. – Hallottam rossz fát tettél a tűzre!
- Máris visszaértetek? – kérdezte Hanna.
- Máris? Több mint egy hétig el voltunk. Amúgy gyertek!
- Többes szám? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Te, Hanna és a srác ott mögötted. Ha Charlie itt lenne ő is kapna. – ajajj, erre nem is gondoltam, hogy Charliet és Hannat is veszély besodrom. És mi lesz Logannel? – Alec elég paprikás kedvébe van, de én inkább Janetől tartanék. Három románt megint elvesztettünk.
Ilyen az én formám, persze, hogy senki sincs jó kedvében.
Átöleltem Hannát, ő pedig megfogta Logan kezét, bíztatásképpen.
Közeledtünk a nagyterem felé. Hallottuk Lucy és Jane vitáját.
- Adni kéne neki még esélyt. Várni kellene a büntetéssel.
- Várni, várni, várni… Miért? Senkinek nem adnánk második esélyt. Miért tennék kivételt Jeremyvel?
- Mert ismerjük, és tudjuk, nem rossz szándékból tette. Vállalja a felelősséget! De… - hallottam Chriss hangját.
- Vállalja! Akkor meg miért vitázzunk? – mordult fel Jane.
- Alec, ez túl kemény büntetés lenne. - próbálkozott Lucy.
- Túl kemény? Mást már rég halálra ítéltünk volna. – pufogott Jane. Akaratomon kívül felszisszentem.
- Jane, nyugalom! – Alec hangján nem lehetett észre venni semmit.
- Te pedig még melléállsz! – morrant gondolom Alecre. – Persze, mit is gondoltam? Amíg megosztja veled az ágyát… - mondta gúnyosan.
- Na, ebből elég legyen! – kiáltott mérgesen Alec. Valaki hátrább lépett, gondolom Jane. – Tud, hogy mit mondasz! Nézz csak körbe, nem én vagyok itt az egyetlen, aki nem ért veled egyet. Most pedig távozz a teremből!
- Nem zavarhatsz ki! – kiáltott vissza Jane.
- Tedd, amíg szépen mondom! Távozz! – kivágódott az ajtó. Jane lépett ki rajta és úgy meredt rám, hogy azt hittem ott rögtön megöl.
Amikor beléptünk Alec még mindig azt a helyet nézte, ahol szerintem, Jane állt. Majd ránk nézett.
- Köszönöm Alex! – leült és Lucyre nézett. Biztosan mondott neki valamit, mert válaszként bólintott. – Szóval, tudod mivel jár az, amit tettél.
- Tudom! – nyeltem egy nagyot. – Halálbüntetéssel. – suttogtam.
- Mióta tudja? – kérdezte Dem. – Miért nem mondtátok el?
- Fél éve. – Lucy lemondóan nézett rám. Ez nem tetszett.
- Bocsánat! – lépett elő Logan.
- Ezt ne! – szóltam rá, de nem hallgatott rám.
- Legjobb barátok vagyunk. Sosem árulnám el senkinek. Ezért mondta el. Nem akarok fontoskodni, de szerintem nem tett semmi rosszat.
- Logan! – szűrtem a fogaim között.
- Ha nem akarsz fontoskodni, miért teszed? – nézett rá Alec. Megijesztett a hanglejtése. Felállt és felénk sétált. – Tudod jól Jeremy, hogy nem csak a Volturi által felállított szabályt szegted meg, hanem az apádnak tett ígéretedet is.
- Tudom!
- Jeremy tisztába van ezzel, Alec. – tette a férje vállára a kezét Lucy. – Máskor is megtettük már.
- És sosem lett jó vége! Emlékezz csak Giannára! Hogy mi történt vele! – elszorult a torkom. A szívem keservesen és nagyon gyorsan kezdett el dobogni.
- Te csak ne oktass ki Giannáról. – emelte fel a hangját. – Jobban él bennem az a nap, mint itt bárkiben. Sose tudnám elfelejteni. – suttogta. – Mégis… Mégis azt mondom, hogy jobb elmondani a titkot, mert könnyebb tőle hordozni. – végig simította az arcom, majd Loganhez lépett. – A fiú igazat mond. Hiszel nekem? – Alecnek tette fel a kérdést, de Logan szemeibe nézett.
- Akkor hát azt mondod, engedjem el őket büntetés nélkül. Mit mutatna az?
- Nem büntetés nélkül, tedd azt, amit javasoltam. – visszasétált a helyére.
- Jane, bár kitűnő egyéniség. Sok mindenben a legjobb, de az ítélő képessége nem az. – mondta Viktor.
- Demetri? – fordult meg Alec.
- Tudod, én mit mondok. Szerintem rendes srác. A száműzetése, borzasztó bűn lenne részünkről. – Száműzetés? Ezt javasolta Jane? Na, ne már… Egyedül, nem jöhetnék többet vissza, inkább a halál.
- Rendben! Akkor mindketten ugyanazt a büntetést kapjátok. Te és Hanna… Bár szerintem lehetne erősebb is, de a többség dönt. Nem mehettek ki a városba. Soha többé! Iskolába se. Vége ennyi volt, eljátszottátok mindketten a bizalmamat! – illesztette össze az ujjait Alec. – Charlie ezt már régen megtette, de ti… Rólatok ezt el sem tudtam képzelni… Nagyot csalódtam.
- Csalódtunk! – javította ki apa. Alec ránézett, valamiféle együtt érzés volt a szemében. Mint, amikor anya elment. Utána évekig így nézett apára.
- És te! – mutatott Loganre, aki előrébb lépett. – Egy hónapod van, hogy eldöntsd… Vagy elutazol örökre a családoddal és nem térsz vissza soha… Vagy visszatérsz ide, pontosan egy hónap múlva és vámpírrá változtatunk… A te döntésed… Egy hónap… Ha nem döntesz, meghalsz!
- Igen, értettem! – mondta Logan megtörten.
- Végeztünk! Mehettek! – mondta Alec. Lucy elésétált, mélyen a szemébe, nézett, majd csalódottan elment.
2010. június 6., vasárnap
8. fejezet: Farkas szerelem
(Charlie szemszöge, a randi másnapján)
Már két órája a plázában vásárolunk Aliceszel.
- Kiborító vagy, ugye tudod? – néztem rá, már a kb. századik ruhában, amit fel kellett vennem.
- Kellenek neked új ruhák!
- Jól kijönnél Heidivel. – sóhajtottam.
- Tudom! – mosolygott. – Milyen volt a randi?
- Nagyon jó! De valahogy nem tudom elhinni, hogy nem leskelődtél.
- Hé, én nem szoktam olyat! – húzta fel az orrát.
- Tényleg? – kétkedtem.
- Na jó, talán egy kicsit. De csak a csókot láttam, meg a láthatatlanná válásodat. Semmi mást!
- Persze, persze! – ráztam a fejem. Morgott valamit, majd behúzott a következő boltba.
- Szeretnénk a hölgynek egy lila estéjit. – osztotta a parancsot.
- Minek nekem estéji? – súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja.
- Seth kért meg, hogy vegyek egyet a ma esti randitokra.
- Hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Majd megtudod. Tetszeni fog! – többet hiába próbáltam kihúzni belől nem ment.
Aliceszel végre hazaértünk, de ő már tovább is állt vadászni Jasperrel. Felmentem a szobámba és ledobtam a szatyrokat a sarokba, majd a telefonért nyúltam.
Kikerestem Hanna számát, és már hívtam is.
- Szia hugi! – szólt bele.
- Olyan jó hallani a hangod Hanna. Hogy vagytok? Mi van otthon? Úgy hiányoztok!
- Á, semmi különös. A suli nagyon unalmas nélküled. És veled?
- Itt is nagyon uncsi a suli. Anya biztos mondta, hogy belém vésődött egy alakváltó.
- Nem, nem mondta. Tényleg? És milyen?
- Sethnek hívják. Tudod indián. Nagyon kedves srác.
- És hogy csókol?
- Na, de Hanna. Eszméletlen jól! – nevettem és ő is.
- El kell majd mondanod mindent, amit megtudsz róla!
- Rendben! És mi van veled és Jeremyvel?
- Hogy mi ketten… - bizonytalanodott el.
- Értem. Szóval még mindig nem történt semmi! Komolyan ennyi erővel be is vonulhatnál egy zárdába.
- Jaj, ne cukkolj már! – vált panaszossá a hangja. – Amúgy sincs rám most ideje, mert katona lesz belőle. Valóra válik az álma!
- De ennek te nem örülsz.
- Csak féltem! Főleg a múltkori támadás óta…
- Milyen támadás? – vágtam a szavába ijedten. – Ugye mindenki jól van?
- Igen, igen. Jeremyt akarták elrabolni a románok. De csapdába ejtette a lányt.
- Mond meg neki, hogy gratulálok. Várj csak elrabolni? – kinyomtam, majd kiejtettem a kezemből a telefon, mert újra engem nézett a vörös szempár.
Nyitva volt az ablak. Beugrott hozzám a férfi.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Charlie, igaz?
- Igen! Miért? – megragadta a kezem és az ágyra tepert. – Segítség! – kiáltottam, de befogta a szám.
- Hol az anyád?
- Elment! – csak nekem lehet ekkora szerencsém, hogy senki sincs itthon, amikor meg akarnak erőszakolni. – Segítség! – kiáltottam még egyszer.
- Hiába! Ketten vagyunk! – mondta, majd letépte a felsőm. Rugdosni kezdtem ahogy csak bírtam, de nem engedett. Erősebb volt!
- Eresszen! Mert…
- Mert? Láthatatlanná válsz! Na ne röhögtess, szagod akkor is érezni fogom, nem tűnhetsz el. Kicsit megnehezíted a dolgom, de hát ez van. – a keze a fenekemre tévedt. Nem jutott jobb eszembe, így beleharaptam a másik kezébe, ami a nyakamon volt. – Á! – üvöltött fel és a kezét rázta. – Hülye fruska! Még harapsz is! – pofon vágott, mire átrepültem a szoba másik végébe.
Közelített felém, nem tudtam megmozdulni. Bepánikoltam!
- Ki vagy te? – kérdeztem remegve.
- Hát még nem jöttél rá? – nevetett gúnyosan. – Vladimír vagyok!
- Vladimír… - suttogtam, hogy én mekkora hülye vagyok. Olyan egyértelmű volt.
- Hogy van édesapád?
- Velem nem fogja zsarolni! – kiáltottam és láthatatlanná váltam, el akartam futni, de megragadta a kezem és újra az ágyra dobott, amitől újra látható lettem.
- Ennyi? Alec, a volturi új vezetőjének lánya, csak ennyit tud? – gúnyolódott velem. Nevetett és kigombolta a nadrágom. Ekkor valami nagy barna berepült az ablakon és rávetette magát.
Seth volt az. Vladimír felegyenesedett és rátámadott, mindketten kiestek az ablakon. Seth felnyüszített. Gyorsan utánuk ugrottam, egyenesen Vladimír nyakába. Ledobott magáról, de Sethnek maradt ideje, hogy felkeljen a földről.
A románra vetette magát, de az elrúgta magáról és elszaladt. Seth felém sétált bizonytalan léptekkel, néha-néha felnyüszített. Majd a lábaim eléért és összeesett.
- Seth! – szóltam hozzá, és könnyek nélkül sírva dőltem rá. Még lélegzett, de nagyon gyengén.
Beugrottam vele a házba, az ágyamra fektettem és betakartam a takarómmal.
- Visszaváltozhatsz! Úgy jobban látnám, hogy mi történt veled. – magánál volt, rám nézett bús kutya szemekkel, majd megremegett és visszaváltozott emberré.
Eltört a bal lába két helyen is, biztos az eséstől, de ami jobban aggaszott, az a vámpírharapás a jobb csuklóján.
- Hát ettől vagy rosszul! – válaszként, csak köhögött. Tudtam mit kell tennem. Ki kell szívnom a mérget, különben… Különben nem tudtam mi lesz, el se tudtam képzelni mi történik egy alakváltóval a vámpír méregtől. – Ki kell szívnom a mérget! – mondtam neki és végig simítottam a haját. – Nyugodj meg, kérlek! – mondtam, de ez inkább magamnak szólt, mert Seth közben elvesztette az eszméletét. – Nyugodj meg, sikerülni fog. – mondtam magamnak és a számhoz emeltem a csuklóját.
Éreztem, ahogy a vére végig folyik a torkomon. Más íze volt, mint az emberi vérnek és más, mint az állat vérnek. Amikor már nem éreztem mérget, abbahagytam. Nem volt nehéz leállni, mert tudtam, ha nem teszem meg, megölöm.
Ránéztem az arcára, a szívverése lassult, ami jót jelentett.
Elmentem Carlisle irodájába és kötszert hoztam, amikor visszatértem észrevettem a telefont a földön. Gyorsan sínbetettem Seth lábát és újra tárcsáztam.
- Hanna! – szóltam bele, amikor felvette.
- Charlie! Mi történt?
- Semmi jól vagyok! Csak éppen ízé… Megjelent Seth.
- És annyira belezúgtál, hogy engem már köszönés nélkül kinyomsz. Na mindegy! Edward hamarosan hazaérkezik, mert riasztottam. Nagyon megijesztettél!
- Tudom, sajnálom! – amikor letettem és visszafordultam Seth nézett rám.
- Miért hazudtál neki? – kérdezte meglepetten.
- Így is sok a gondjuk. – ültem mellé az ágyra
- Köszönöm! – mondta.
- Nem, én köszönöm, hogy megmentettél. Ha nem jössz időben, meg…
- Sssh! – tette az ujját a számra. – Ne gondolj rá! – mondta, majd megcsókolt. Hallotuk, ahogy lett kivágódik az ajtó és felviharzik Edward az emeletre.
Már két órája a plázában vásárolunk Aliceszel.
- Kiborító vagy, ugye tudod? – néztem rá, már a kb. századik ruhában, amit fel kellett vennem.
- Kellenek neked új ruhák!
- Jól kijönnél Heidivel. – sóhajtottam.
- Tudom! – mosolygott. – Milyen volt a randi?
- Nagyon jó! De valahogy nem tudom elhinni, hogy nem leskelődtél.
- Hé, én nem szoktam olyat! – húzta fel az orrát.
- Tényleg? – kétkedtem.
- Na jó, talán egy kicsit. De csak a csókot láttam, meg a láthatatlanná válásodat. Semmi mást!
- Persze, persze! – ráztam a fejem. Morgott valamit, majd behúzott a következő boltba.
- Szeretnénk a hölgynek egy lila estéjit. – osztotta a parancsot.
- Minek nekem estéji? – súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja.
- Seth kért meg, hogy vegyek egyet a ma esti randitokra.
- Hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Majd megtudod. Tetszeni fog! – többet hiába próbáltam kihúzni belől nem ment.
Aliceszel végre hazaértünk, de ő már tovább is állt vadászni Jasperrel. Felmentem a szobámba és ledobtam a szatyrokat a sarokba, majd a telefonért nyúltam.
Kikerestem Hanna számát, és már hívtam is.
- Szia hugi! – szólt bele.
- Olyan jó hallani a hangod Hanna. Hogy vagytok? Mi van otthon? Úgy hiányoztok!
- Á, semmi különös. A suli nagyon unalmas nélküled. És veled?
- Itt is nagyon uncsi a suli. Anya biztos mondta, hogy belém vésődött egy alakváltó.
- Nem, nem mondta. Tényleg? És milyen?
- Sethnek hívják. Tudod indián. Nagyon kedves srác.
- És hogy csókol?
- Na, de Hanna. Eszméletlen jól! – nevettem és ő is.
- El kell majd mondanod mindent, amit megtudsz róla!
- Rendben! És mi van veled és Jeremyvel?
- Hogy mi ketten… - bizonytalanodott el.
- Értem. Szóval még mindig nem történt semmi! Komolyan ennyi erővel be is vonulhatnál egy zárdába.
- Jaj, ne cukkolj már! – vált panaszossá a hangja. – Amúgy sincs rám most ideje, mert katona lesz belőle. Valóra válik az álma!
- De ennek te nem örülsz.
- Csak féltem! Főleg a múltkori támadás óta…
- Milyen támadás? – vágtam a szavába ijedten. – Ugye mindenki jól van?
- Igen, igen. Jeremyt akarták elrabolni a románok. De csapdába ejtette a lányt.
- Mond meg neki, hogy gratulálok. Várj csak elrabolni? – kinyomtam, majd kiejtettem a kezemből a telefon, mert újra engem nézett a vörös szempár.
Nyitva volt az ablak. Beugrott hozzám a férfi.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Charlie, igaz?
- Igen! Miért? – megragadta a kezem és az ágyra tepert. – Segítség! – kiáltottam, de befogta a szám.
- Hol az anyád?
- Elment! – csak nekem lehet ekkora szerencsém, hogy senki sincs itthon, amikor meg akarnak erőszakolni. – Segítség! – kiáltottam még egyszer.
- Hiába! Ketten vagyunk! – mondta, majd letépte a felsőm. Rugdosni kezdtem ahogy csak bírtam, de nem engedett. Erősebb volt!
- Eresszen! Mert…
- Mert? Láthatatlanná válsz! Na ne röhögtess, szagod akkor is érezni fogom, nem tűnhetsz el. Kicsit megnehezíted a dolgom, de hát ez van. – a keze a fenekemre tévedt. Nem jutott jobb eszembe, így beleharaptam a másik kezébe, ami a nyakamon volt. – Á! – üvöltött fel és a kezét rázta. – Hülye fruska! Még harapsz is! – pofon vágott, mire átrepültem a szoba másik végébe.
Közelített felém, nem tudtam megmozdulni. Bepánikoltam!
- Ki vagy te? – kérdeztem remegve.
- Hát még nem jöttél rá? – nevetett gúnyosan. – Vladimír vagyok!
- Vladimír… - suttogtam, hogy én mekkora hülye vagyok. Olyan egyértelmű volt.
- Hogy van édesapád?
- Velem nem fogja zsarolni! – kiáltottam és láthatatlanná váltam, el akartam futni, de megragadta a kezem és újra az ágyra dobott, amitől újra látható lettem.
- Ennyi? Alec, a volturi új vezetőjének lánya, csak ennyit tud? – gúnyolódott velem. Nevetett és kigombolta a nadrágom. Ekkor valami nagy barna berepült az ablakon és rávetette magát.
Seth volt az. Vladimír felegyenesedett és rátámadott, mindketten kiestek az ablakon. Seth felnyüszített. Gyorsan utánuk ugrottam, egyenesen Vladimír nyakába. Ledobott magáról, de Sethnek maradt ideje, hogy felkeljen a földről.
A románra vetette magát, de az elrúgta magáról és elszaladt. Seth felém sétált bizonytalan léptekkel, néha-néha felnyüszített. Majd a lábaim eléért és összeesett.
- Seth! – szóltam hozzá, és könnyek nélkül sírva dőltem rá. Még lélegzett, de nagyon gyengén.
Beugrottam vele a házba, az ágyamra fektettem és betakartam a takarómmal.
- Visszaváltozhatsz! Úgy jobban látnám, hogy mi történt veled. – magánál volt, rám nézett bús kutya szemekkel, majd megremegett és visszaváltozott emberré.
Eltört a bal lába két helyen is, biztos az eséstől, de ami jobban aggaszott, az a vámpírharapás a jobb csuklóján.
- Hát ettől vagy rosszul! – válaszként, csak köhögött. Tudtam mit kell tennem. Ki kell szívnom a mérget, különben… Különben nem tudtam mi lesz, el se tudtam képzelni mi történik egy alakváltóval a vámpír méregtől. – Ki kell szívnom a mérget! – mondtam neki és végig simítottam a haját. – Nyugodj meg, kérlek! – mondtam, de ez inkább magamnak szólt, mert Seth közben elvesztette az eszméletét. – Nyugodj meg, sikerülni fog. – mondtam magamnak és a számhoz emeltem a csuklóját.
Éreztem, ahogy a vére végig folyik a torkomon. Más íze volt, mint az emberi vérnek és más, mint az állat vérnek. Amikor már nem éreztem mérget, abbahagytam. Nem volt nehéz leállni, mert tudtam, ha nem teszem meg, megölöm.
Ránéztem az arcára, a szívverése lassult, ami jót jelentett.
Elmentem Carlisle irodájába és kötszert hoztam, amikor visszatértem észrevettem a telefont a földön. Gyorsan sínbetettem Seth lábát és újra tárcsáztam.
- Hanna! – szóltam bele, amikor felvette.
- Charlie! Mi történt?
- Semmi jól vagyok! Csak éppen ízé… Megjelent Seth.
- És annyira belezúgtál, hogy engem már köszönés nélkül kinyomsz. Na mindegy! Edward hamarosan hazaérkezik, mert riasztottam. Nagyon megijesztettél!
- Tudom, sajnálom! – amikor letettem és visszafordultam Seth nézett rám.
- Miért hazudtál neki? – kérdezte meglepetten.
- Így is sok a gondjuk. – ültem mellé az ágyra
- Köszönöm! – mondta.
- Nem, én köszönöm, hogy megmentettél. Ha nem jössz időben, meg…
- Sssh! – tette az ujját a számra. – Ne gondolj rá! – mondta, majd megcsókolt. Hallotuk, ahogy lett kivágódik az ajtó és felviharzik Edward az emeletre.
2010. június 3., csütörtök
7. fejezet: Ember a vámpírok között
(Jeremy szemszöge)
Leguggoltam harci állásba, de csak Demetri, Alec és Viktor jelent meg mellettem.
- Jól vagy kölök? – kérdezte Dem és elindult a foglyom felé.
- Igen! De vigyázz! – pont időbe szóltam, mert majdnem neki ment a falamnak.
- Szép munka! Kezdem érteni az apádat. – ezt nem értettem, de majd kifaggatom.
- Leengedheted, most már majd mi csináljuk. – mondta Viktor. Leengedtem hát a falat szép lassan. Viktor és Alec koncentrálni kezdtek.
A foglyom tehetetlenül állt előttünk. Nem mozdulhatott, és nem használhatta az erejét.
- Ki vagy te és mit akartál itt? – kérdezte Alec.
- A románok hercegnője és ti mind meg fogtok halni. – nevetett a lány.
- Mit akartál itt? – lépett közelebb.
- Magammal vinni! – bökött felém.
- Miért?
- Gondolom te vagy Alec. Vladimír üdvözöl! Sokat mesélt rólad és a kis családodról. Ők is meg fognak halni. – nevetett gúnyosan. Alec morgott egyet, majd mit sem törődve Viktor erejével neki vágta egy fának a lányt. A nyakánál fogva szorította oda.
- Miről beszélsz? Mit akarnak a románok Jeremytől és a lányaimtól? – válaszként, csak nevetett a lány. – Halljam vagy borzasztó kínok közt mész a pokolra. – lassan fentebb emelte, már nem érte a lába a földet. Még sosem láttam ilyennek. Demetri és Viktor tétovázott. Nem tudták mit tegyenek.
- Alec! – hallottuk meg egy ismerős hangot, de neki messze kéne lenni.
(Alec szemszöge)
- Alec! – hallottam a számomra legédesebb hangot a világon. – Engedd el! Így nem mész semmire!
- Igazad van! – morogtam, és kelletlenül elengedtem. Lucy közelebb lépett hozzá.
- Szóval, mi a neved? – kérdezte mézes mázosan.
- Anna. – válaszolta a lány, mint akit hipnotizáltak.
- Anna, mit szeretnél tőlünk? – kérdezte a szerelmem. Egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét.
- Úgysem mondom el! Inkább meghalok!
- Ebben segíthetek! – mondta Lucy, és lángba borította. Majd felállt, mellém sétált és átölelt. – Hiányoztál!
- Te is nekem, de hogy értél vissza ilyen gyorsan? – épp válaszolni akart, de Jeremy megelőzte.
- Miért? Miért kellett megölni? Kiszedhettük volna belőle dolgokat! – kiáltotta.
- Jeremy, gondolkodj! – szólt rá Dem. – Román volt és, ha valamit is megtudott, ha véletlenül elmenekül valahogy…
- Borzasztó károkat okozhatott volna. – fejezte be Viktor. – És Lucy úgy is kiszedett mindent a fejéből.
- Ha Volturi katona akarsz lenni, meg kell tanulnod megtenni ezt. Meg kell tanulnod ölni! – mondtam én. – És gondolkodni!
- Ha csak fele olyan okos vagy, mint amilyennek ismerlek, ez nem lesz nehéz. – lépett mellé Lucy. – Szóval, találtam pár vámpírt, akik csatlakoznának. Köztük van egy teleportáló és egy hipnotizáló. Félix már elvezette őket Volterrába.
- Akkor siessünk, mert ott van Jeremy haverja. Nehogy… - nem fejezte be Viktor, de mind tudtuk mire gondol.
(Hanna szemszöge)
Nyílt a kapu. De nem apuék jöttek be rajta, hanem 8 ismeretlen vámpír és Félix.
Logan eléálltam, nehogy valami baja legyen.
- Félix! – hívtam.
- Igen?
- Van egy nem várt vendégünk. Gyorsan felviszem Jeremy szobájába.
- Rendben! Figyelek, nehogy utánatok menjen valamelyik.
- Gyere! – fogtam meg a kezét és felhúztam a lépcsőn. Chriss jött velünk szembe.
- Szia Hanna! – intett.
- Szia Chriss!
- És szia idegen! – nézett Loganre.
- Logan ő Chriss! Chriss ő itt Logan! – mutattam be gyorsan őket egymásnak.
- Örülök, hogy megismertelek! Hanna ennek az apád nem fog örülni. Tudod, hogy nem hozhatsz ide embereket.
- Arról tud, hogy itt van, de így is ki fog borulni.
- Jól van. Majd megpróbálok vele beszélni, hátha elérek nála valamit.
- Köszönöm!
- Nem tudod véletlenül, miért érzek idegen vámpír szagot?
- Félix hozta őket.
- Oké, akkor megnézem mit csinálnak. – mondta Chriss, azzal elszáguldott.
- Ő ki volt? – fordult felém Logan.
- A nagybátyám.
- Miért nem hozhatsz ide embert? – már bent voltunk Jeremy szobájába.
- Mert ez az egyik törvény a vámpírok között. Az emberek nem tudhatnak rólunk.
- És miért kellett feljönnünk? Hiszen eddig közületek senki se akart bántani.
- Akik most jöttek azok nem közénk valók. Idegen vámpírok, akik csatlakozni akarnak.
- Milyen érzés, ha ember van a közeledben?
- Olyan, mint neked egy pohár víz… Ha nem vagy szomjas, akkor semmi különös… De ha már napok óta nem ittál… Nálatok inkább órák óta, akkor nagyon nehéz. Egy ember nem bírná ki, meginná azt a pohár vizet, mi tovább bírjuk. De ha megérezzük a vér illatát… - Logan nagyot nyelt mellettem.
- Öltél már embert?
- Néha mikor iszol vizet, előfordul, hogy eltöröd a poharat. Elejted vagy, erősebben megszorítod. Mi minden ivásnál összetörjük a poharat… - újra nyelt egyet.
- De akkor hogyan változtattok át bárkit is?
- Egy idő után, sok év munkája után, már tudjuk úgy uralni a szomjunkat, hogy akit megharapunk az életben marad. Például én állat véren élek, már közel 20 éve a testvéremmel és Jeremyvel. Anyától tanultuk ezt meg, de az apám nem… Nem tud, nem akar, nem tudom pontosan. De mindketten változtattak már át nem egy embert vámpírrá.
(Chriss szemszöge)
Lefutottam a lépcsőn és Félixbe botlottam.
- Vissza is értetek ilyen gyorsan?
- Igen, a legelső vámpír, akit találtunk egy teleportáló. Tök jó nem?
- De nagyon. Lucy?
- Aleckel, Viktorral, Demmel és a fiammal egy románt faggatnak az erdőben. – ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és az említettek beléptek.
Leguggoltam harci állásba, de csak Demetri, Alec és Viktor jelent meg mellettem.
- Jól vagy kölök? – kérdezte Dem és elindult a foglyom felé.
- Igen! De vigyázz! – pont időbe szóltam, mert majdnem neki ment a falamnak.
- Szép munka! Kezdem érteni az apádat. – ezt nem értettem, de majd kifaggatom.
- Leengedheted, most már majd mi csináljuk. – mondta Viktor. Leengedtem hát a falat szép lassan. Viktor és Alec koncentrálni kezdtek.
A foglyom tehetetlenül állt előttünk. Nem mozdulhatott, és nem használhatta az erejét.
- Ki vagy te és mit akartál itt? – kérdezte Alec.
- A románok hercegnője és ti mind meg fogtok halni. – nevetett a lány.
- Mit akartál itt? – lépett közelebb.
- Magammal vinni! – bökött felém.
- Miért?
- Gondolom te vagy Alec. Vladimír üdvözöl! Sokat mesélt rólad és a kis családodról. Ők is meg fognak halni. – nevetett gúnyosan. Alec morgott egyet, majd mit sem törődve Viktor erejével neki vágta egy fának a lányt. A nyakánál fogva szorította oda.
- Miről beszélsz? Mit akarnak a románok Jeremytől és a lányaimtól? – válaszként, csak nevetett a lány. – Halljam vagy borzasztó kínok közt mész a pokolra. – lassan fentebb emelte, már nem érte a lába a földet. Még sosem láttam ilyennek. Demetri és Viktor tétovázott. Nem tudták mit tegyenek.
- Alec! – hallottuk meg egy ismerős hangot, de neki messze kéne lenni.
(Alec szemszöge)
- Alec! – hallottam a számomra legédesebb hangot a világon. – Engedd el! Így nem mész semmire!
- Igazad van! – morogtam, és kelletlenül elengedtem. Lucy közelebb lépett hozzá.
- Szóval, mi a neved? – kérdezte mézes mázosan.
- Anna. – válaszolta a lány, mint akit hipnotizáltak.
- Anna, mit szeretnél tőlünk? – kérdezte a szerelmem. Egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét.
- Úgysem mondom el! Inkább meghalok!
- Ebben segíthetek! – mondta Lucy, és lángba borította. Majd felállt, mellém sétált és átölelt. – Hiányoztál!
- Te is nekem, de hogy értél vissza ilyen gyorsan? – épp válaszolni akart, de Jeremy megelőzte.
- Miért? Miért kellett megölni? Kiszedhettük volna belőle dolgokat! – kiáltotta.
- Jeremy, gondolkodj! – szólt rá Dem. – Román volt és, ha valamit is megtudott, ha véletlenül elmenekül valahogy…
- Borzasztó károkat okozhatott volna. – fejezte be Viktor. – És Lucy úgy is kiszedett mindent a fejéből.
- Ha Volturi katona akarsz lenni, meg kell tanulnod megtenni ezt. Meg kell tanulnod ölni! – mondtam én. – És gondolkodni!
- Ha csak fele olyan okos vagy, mint amilyennek ismerlek, ez nem lesz nehéz. – lépett mellé Lucy. – Szóval, találtam pár vámpírt, akik csatlakoznának. Köztük van egy teleportáló és egy hipnotizáló. Félix már elvezette őket Volterrába.
- Akkor siessünk, mert ott van Jeremy haverja. Nehogy… - nem fejezte be Viktor, de mind tudtuk mire gondol.
(Hanna szemszöge)
Nyílt a kapu. De nem apuék jöttek be rajta, hanem 8 ismeretlen vámpír és Félix.
Logan eléálltam, nehogy valami baja legyen.
- Félix! – hívtam.
- Igen?
- Van egy nem várt vendégünk. Gyorsan felviszem Jeremy szobájába.
- Rendben! Figyelek, nehogy utánatok menjen valamelyik.
- Gyere! – fogtam meg a kezét és felhúztam a lépcsőn. Chriss jött velünk szembe.
- Szia Hanna! – intett.
- Szia Chriss!
- És szia idegen! – nézett Loganre.
- Logan ő Chriss! Chriss ő itt Logan! – mutattam be gyorsan őket egymásnak.
- Örülök, hogy megismertelek! Hanna ennek az apád nem fog örülni. Tudod, hogy nem hozhatsz ide embereket.
- Arról tud, hogy itt van, de így is ki fog borulni.
- Jól van. Majd megpróbálok vele beszélni, hátha elérek nála valamit.
- Köszönöm!
- Nem tudod véletlenül, miért érzek idegen vámpír szagot?
- Félix hozta őket.
- Oké, akkor megnézem mit csinálnak. – mondta Chriss, azzal elszáguldott.
- Ő ki volt? – fordult felém Logan.
- A nagybátyám.
- Miért nem hozhatsz ide embert? – már bent voltunk Jeremy szobájába.
- Mert ez az egyik törvény a vámpírok között. Az emberek nem tudhatnak rólunk.
- És miért kellett feljönnünk? Hiszen eddig közületek senki se akart bántani.
- Akik most jöttek azok nem közénk valók. Idegen vámpírok, akik csatlakozni akarnak.
- Milyen érzés, ha ember van a közeledben?
- Olyan, mint neked egy pohár víz… Ha nem vagy szomjas, akkor semmi különös… De ha már napok óta nem ittál… Nálatok inkább órák óta, akkor nagyon nehéz. Egy ember nem bírná ki, meginná azt a pohár vizet, mi tovább bírjuk. De ha megérezzük a vér illatát… - Logan nagyot nyelt mellettem.
- Öltél már embert?
- Néha mikor iszol vizet, előfordul, hogy eltöröd a poharat. Elejted vagy, erősebben megszorítod. Mi minden ivásnál összetörjük a poharat… - újra nyelt egyet.
- De akkor hogyan változtattok át bárkit is?
- Egy idő után, sok év munkája után, már tudjuk úgy uralni a szomjunkat, hogy akit megharapunk az életben marad. Például én állat véren élek, már közel 20 éve a testvéremmel és Jeremyvel. Anyától tanultuk ezt meg, de az apám nem… Nem tud, nem akar, nem tudom pontosan. De mindketten változtattak már át nem egy embert vámpírrá.
(Chriss szemszöge)
Lefutottam a lépcsőn és Félixbe botlottam.
- Vissza is értetek ilyen gyorsan?
- Igen, a legelső vámpír, akit találtunk egy teleportáló. Tök jó nem?
- De nagyon. Lucy?
- Aleckel, Viktorral, Demmel és a fiammal egy románt faggatnak az erdőben. – ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és az említettek beléptek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)