Ruháik

1., Lucy mennyasszonyi ruhája

2., Lucy beavatási ruhája

3., Jane ruhája

4., Heidi ruhája

21. fejezet: Ruhák

(Lucy szemszöge)

Kiléptünk a szobából. Alec magához ölelt.
- Igaza van! Ne törődj ezzel!
- Igen, nem fogom ezzel elrontani ezeket a boldog napokat!
Jane futott felénk.
- Dem és Heidi meghozták a ruhákat! A te ruháid is! Gyere! Gyere már! – ragadta meg a kezem és húzni kezdett maga után. – Alec, mire vársz! Gyere te is! Legalább engem nézz meg!
- Menjetek csak! Mindjárt utánatok megyek! – végig nyargaltunk a folyosón.

Beestünk az ajtón.
- Azt hittem már nem értek ide! Jane fel tudod egyedül venni a ruhát?
- Persze!
- Gyere Lucy! Rád adom!
- Nagyon szép vagy! – bókoltam az öltöztető nőmnek. Ő már az estélyiben díszelgett.
A ruhám fűzős volt és gyönyörű. Felhúzta rám, majd elkezdte fűzögetni. Egy részből állt. Selymes, puha, de elég nehéz.
- Hú, örülök, hogy nem vagyok ember, mert ebben nem lehet levegőt venni.
- Meseszép! Mindjárt jövök, megnézem Janet!

Kopogtatást hallottam.
- Gyere be! – szóltam ki.
- Biztos? Nem érdekel a babona? – lépett be Alec. – Gyönyörű vagy! Egyszerűen… Nem találok rá szavakat.
- Köszönöm!
- Akár egy angyal! – közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehessen. Megsimította a ruhám, majd elszakította róla a tekintetét és a szemembe nézett. – Szeretlek! – súgta és megcsókolt. Hosszan csókolt, érzékien.
- Alec! Te itt! – szólt egy dühös hang mögüle. – Takarodj kifelé! Nem láthatod a ruháját az esküvő előtt! Balszerencsét okoz.
- Heidi! Már úgy is mindegy! – szóltam durcásan a barátnőmre. – Amúgy se vagyok babonás!
- Semmi gond! Úgy is megígértem Janenek, hogy megnézem! – még egy utolsó pillantást vetett rám, majd kilépett az ajtón.

(Alec szemszöge)

- Csak, hogy ide értél. Azt hittem már elfelejtettél! – szólt Jane mikor beléptem.
- Gyönyörű vagy és furcsa! Nem láttalak még ilyen szépnek. – fogtam meg a kezét és megpörgettem magam előtt.
- Köszi! Magamnak is furcsa vagyok, de tetszik!
- Egy tánc, hölgyem! – kértem fel a húgom, aki nevetve bólintott. Ott táncoltunk szórakozottan a szoba közepén, régen voltunk ilyen meghitt állapotban.
- Nagyon jól táncol uram!
- De fele olyan jól se, mint maga! – nevetve pörögtünk köbe- körbe, majd kaptam fel.
- Alec! – szólt, mikor letettem.
- Igen? – komorodtam el. Most komoly volt a hangja, nem játékos.
- Örülök, hogy boldog vagy! – két puszit nyomtam az arcára.
- Én pedig annak, hogy ilyen drága húgom van – megölelt.
- De ez után is lesz rám időd? Vagy csak Lucyvel fogsz törődni?
- Ilyesmire ne is gondolj! Mindig itt leszek neked! Bármikor számíthatsz rám! – végig simítottam a haját. Újra egymás nyakába borultunk. Viktor törte meg ezt a pillanatot.
- Ó! Bocsánat a zavarásért! Később?
- Ne, maradj csak! Na mit gondolsz? Hát nem gyönyörű? – mutattam Janere.
- De az! Gyönyörű! – lépett közelebb és megcsókolta. Én pedig zavartan álltam mellettük. – Most jöttem Lucytől, ő is meseszép! Szerencsés vagy öregem! – Jane nézett rá sértetten. – Nem úgy értettem. Te vagy az én bogaram – azzal megint megcsókolta.
- Igen, tudom! Voltam nála, de Heidi kiküldött. Vagyis inkább kidobott!
- Heidi már csak ilyen – erre a bejelentésre a mennyasszonyom is megjelent.
- Jane! Álomszép vagy!
- Ó, köszönöm, de én nem láttalak téged
- Majd két nap múlva úgyis fogsz. – lépett mellém Lucy és megölelt. Jane durcás képpel vonult el a fürdőszobába, de még egyszer hátranézett és ránk kacsintott.

(Lucy szemszöge)

A szobámba ültem, Alecket elhívták. Nem tudom miért Demetri jött érte, hogy Aro keresi.
- Kopp! Kopp! – mondta mikor belépett.
- Szia Alec! Mit akart Aro?
- Meg tudta, hogy elhajítottam Emmetett. És lekorholt miatta. Nem nagy ügy! – ült le mellém az ágyra legyintve.
- Kitől tudta meg?
- Számít ez?
- Nekem igen! Nos?
- Rosalietól. De mindegy, nem kaptam tőle semmit, csak egy kis kiabálást. És egy pofont, de azt Rose adta, nem Aro.
- Jól vagy?
- Persze, semmi bajom. Bár egy polcot összetörtem.
- Ekkorra pofont adott? – bólintott. – Adok én annak a csajnak mindjárt! – ugrottam fel.
- Nyugi! Élek és virulok. Amúgy is én kezdtem. – húzott az ölébe. – Valami mással viszont begyógyíthatnád a rajtam esett sérülést – azzal megcsókolt és én beletúrtam a hajába. Keze elindult a hátamon és lehúzta rólam a felsőt. Hátralöktem az ágyon és ráültem a mellkasára. Kigomboltam az ingét és az ajtónak hajítottam. A következő pillanatban már ő volt felül és a nadrágomat akarta kigombolni.
Amikor valaki megköszörülte a torkát az ajtóban. Hálát adtam, hogy a melltartóm még rajtam volt. Ekkor vettem észre, hogy nem is egy valaki hanem kettő. Jasper és Alice.
- A fene! – káromkodtam.
- Mi kopogtunk! Be kellett volna zárni! – jelentette ki Jas. És odahajította Alec ingjét, aki nyomban el is kapta.
Fel kaptam a felesőm és végre megszólaltam.
- Mit szeretnétek? – kérdeztem zavartan. Alec pedig ott kuncogott mellettem. Neki vágtam a párnám, de olyan erővel, hogy lebukfencezett az ágyról. Ahol tovább nevetett.
- Bocsássatok meg! De ez olyan képtelen helyzet. – mondta mikor végre erőt vett magán.
- Csak a ruhád akartuk megnézni. De visszajövünk később. Pedig direkt belenéztem a jövőtökbe, hogy ne hogy zavarjunk.
- Hirtelen ötlet volt! – jelentette ki Alec.
- Azt gondoltam! – nevetett Alice és Jas. Úgy néz ki csak engem zavar ez a helyzet.
- Máskor is leskelődtél már utánunk? – kérdezte Alec nevetve. – Találtál valami érdekeset?
Jasper és Alec ezt is nagyon viccesnek találta, mert újra nevetni kezdetek.
- Ez már nem vicces! Amúgy nem – mondta Alice szégyenkezve.
- Amúgy maradhatok, már elszállt az ihlet – jegyezte meg Alec, azzal kivonult a szobából. – Én mentem. Majd visszajövök később.
- Még jó, hogy Emmet nem jött – jegyeztem meg.
- Ezt úgy is elmondom neki. Bocsi, de nem fogom kibírni – mentegetőzött Jasper.
- Gyertek! Itt vannak.
- Vannak? Hogy-hogy kettő?
- Az egyik az esküvőre, a másik a beavatásra.
- Beavatás? Még, csak most lesz? Nem vagy még Volturi tag?
- De igen! De a szokás szerint a beavatás csak akkor történhet meg, ha férjhez megyek.
- Micsoda egy hülye törvény! – jelentette ki Alice.
- Az! De ez a szokás. Hogy kell egy férj vagy egy férfi, aki a vérszerinti családtagom és a Volturi tagja. De ettől még ugyanolyan jogaim voltak, mint a többieknek. Régen ez nem így volt Régen, csak akkor léphettél előre a ranglistán, ha meg volt a beavatás. Ezt a részét mára már eltörölték. De a beavatás egy szép dolog, úgy, hogy ez a szokás megmaradt.
- És ez mikor lesz?
- Az esküvő után. Táncolok egyet a férjemmel, majd elmegyek készülődni. Addig ti buliztok kb. egy órát és ha készen leszek elkezdődik az ünnepség második fele.
- És erre kell a fekete ruha?
- Igen!
- Nagyon szépek! Alig várom, hogy lássalak benne téged húgi. – Alice a nyakamba ugrott.

20.fejezet: Történet

(Lucy szemszöge)

- Lucy! Állj meg, kérlek! – amint befordultam a sarkon és már nem láthattak, rohanni kezdtem. Alec pedig futott utánam. Berontottam a szobámba és sírva estem az ágyra.
Valaki bejött és átölelt. Magához szorított és nem szólt. Várt, csak várt rám. Egy órát sírtam.
- Jobban vagy? – kérdezte aggódva a szerelmem.
- Igen! Jobban! – elindult az ajtó felé – Hová mész?
- Van egy kis elintézni valóm!
- Ne, ne menj Cullenékhez! – álltam fel és ragadtam meg az ingét.
- Nem lesz semmi gond! – azzal kiment és én visszaroskadtam az ágyra. Nem volt erőm megállítani.

(Alec szemszöge)

Carlisle doki szobája felé vettem az irányt. Tudtam, ott találom az összes Cullent. Amikor az ajtóhoz értem hallottam, hogy a szobáikról beszélnek. Vagyis Alice előre látta, hogy jövök.
Kopogtam!
- Tessék! – jött a válasz.
Benyitottam és jól gondoltam ott volt az összes. Legszívesebben elintéztem volna mind, de nem akartam még több fájdalmat okozni Lucynek.
- Remélem boldogok vagytok mind! – kezdtem.
- Miért lennénk, fiam? – kedveskedett Carlisle.
- Engem utálhattok, de Lucyt hagyjátok békén. Mert velem gyűlik meg a bajotok! – fenyegetőztem a doki kedvessége csak még jobban kiverte a biztosítékot.
- Te? Ne röhögtess! Mit tudsz te! – nevetett a szőke lány, azt hiszem Rosalie.
- Azzal amit én tudok már volt szerencséd találkozni! – a képe elvörösödött, ilyen színűnek még nem láttam vámpírt. Elvigyorodtam, nem bírtam megállni és nem is akartam.
- Hol van most a lányom?
- Nem hiszitek, hogy megmondom, hogy még egyet belerúgjatok. Nem! – megfordultam és ki akartam menni, amikor két kéz ragadott meg és a falnak nyomott, úgy, hogy a lábam a levegőben lógott. Emmett volt az.
- Ne beszélj így Carlislenal! Mert velem gyűlik meg a bajod! – használta ellenem az előbbi fenyegetésemet. Azt hitte nagyon erős, de megragadtam a karját, lefeszítettem a nyakamról és különösebb erőfeszítés nélkül kidobtam a folyosóra.
Ott pislogott vakolattal beterítve.
- Én megmondtam! – átléptem és elmentem. Még hallottam Rosa hangját, amint szerelméért aggódik.

Valaki utánam osont. Hátra néztem és ott állt Alice.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.
- Lucyvel akarok beszélni!
- Szó sem lehet…
- Alec, beszélek vele, nem lesz gond. – hallottam meg a szerelmem hangját a hátam mögül.
- Biztos? – bólintott. Hátrébb húzódtam, de nem mentem el.
- Alec! Tényleg nem lesz semmi gond! Magunkra hagyhatsz minket! – szólt kedvesen Lucy.
- Kiálts, ha kellek és rögtön itt leszek!

(Lucy szemszöge)

- Mit szeretnél?
- Bocsáss meg Rosenak, de ő ilyen.
- Tudom Alice. Csak túl reagáltam. Ti pedig Alecnek.
- Tényleg szeret téged!
- Akárcsak téged Jasper. De csak ennyit szerettél volna?
- Esmét megbántottad.
- Tudom! Nem volt szándékomban. – közben elkezdtünk sétálgatni a folyosókon. – De igazat mondtam. Nekem már ők a családom.
- Tudom, és ez a mi hibánk is – mondta Alice szomorúan. – Le tudod már másolni az erőm?
- Nem, még mindig nem. De mindenki másét igen. Látom meglepett Alec ereje.
- Vagyis olvasod – nevetett Alice.
- Igen, így is mondhatjuk! Tudod már nagyon sok csatában részt vettünk, ezek edzették meg annyira, hogy még Emmettet is elbírja. – válaszoltam kimondatlan kérdésére.
- Szeretsz itt lenni? Nem akarsz visszajönni? Annyira jó volna. Újra együtt. Annyi mindent csinálhatnánk! Vásárolgatnánk, együtt járnánk suliba…
- Alice, Alice! Szeretek itt lenni és nem megyek vissza. Itt mindenkit testvéremként szeretek.
- Mesélsz nekem a Volturiról?
- Csak nem csatlakozni szeretnél? – szórakoztam vele.
- Nem, dehogy – nevetett. Meséltem neki pár dolgot. Küldetéseket, Viktort. Aleckel való kapcsolatomról is, amit nagyon érdekesnek talált. Majd ő is Cullenékről. Jasperről, hogy még mindig gondjai vannak az emberekkel. Edwardról nem mesélt. Tudta, hogy nem szeretném.
- Beszélni akarsz velük? – bólintottam és elindultunk Carlislenékhoz.

- Sziasztok! Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- Tényleg meg kéne! – jegyezte meg Jasper.
- Először is Em, bocsáss meg Alecnek. Túl reagálta a dolgot. Ahogy Carlisle te is és Rose is. Nem rossz fiú, csak kicsit kiborult miattam. Túl reagáltam az előbbit! Esmé, te pedig nekem bocsáss meg, megsértettelek, pedig nem volt szándékomban.
- Már, hogy is haragudhatnék rád! – borult a nyakamba az anyám.
- Én se haragszom Alecre, de majd egyszer én is földhöz csapom. – viccelődött Emmett.
- Most pedig szeretnék a lényegre térni. Az egyik oka, hogy meg letettek hívva az esküvőre az az, hogy hazudtatok nekem – megrökönyödés és meglepettség suhant át az arcokon. – Ne értsetek félre nem haragszom, biztos meg volt rá az okotok.
- Elmondanád mit hazudtunk? – kérdezte Rose.
- A származásommal kapcsolatban! Tudom, hogy nem Edward húga vagyok. – Emmett majd leesett a székről úgy nevetett.
- Most csak viccelsz ugye?
- Nem, ez igaz. Ugye Carlisle?
- Igen, tényleg nem vagy a húga – mindenki lefagyott. Én pedig elégedett voltam, hogy kitaláltam. - Egy sikátorban találtunk…
- Várj! Ide hívom Alecet, ha nem gond. Neki is hallania kell. – megkerestem az elméjét és elmondtam neki miért kéne idejönnie.
- Rendben!
- Mindjárt itt lesz! – mosolyodtam el.

Egy perc se telt el és Alec kopogott, majd bejött!
- Sziasztok! – köszönt és mellém lépett.
- Nem ültök le? – kérdezte Carlisle. Nemet intettem és Alec is. Fogta a kezem és magához szorított. - Akkor kezdem! Szóval egy sikátorban találtam rád munkából haza menet. Eszméletlen voltál. Amint megérintettelek tudtam, hogy vámpír vagy. Haza vitelek és megvizsgáltalak. Találtam pár különös dolgot, négy friss vámpírharapást, de régieket nem. Egy darabot se. – meglepődve néztem a kezeimen lévő harapásokat. – Két napig voltál eszméletlen. Amikor felébredtél semmire se emlékeztél. Már nálam volt Edward. Nem voltam otthon az ébredésednél, de mikor hazaértem te az ő kezét fogtad. – meglepődve hallgattam a történetem. Alec feszülten figyelt mellettem. – Rám néztél, illedelmesen köszöntél. Megkérdeztem a neved, és azt válaszoltad, hogy Lucy.

(Carlisle visszaemlékezik)

- És ki vagy te? – nézett rám fekete szemeivel.
- Carlisle doktor.
- Miért ég a torkom?
- Mert vámpír vagy és szomjas vagy!
- Vámpír?
- Az! Mi történt veled?
- Hát átváltoztam én is, mint ő. Nem emlékszik? – mutatott az előtte fekvő fiúra.
Lucy felállt és járkálni kezdett. Gondolkozott. Odamentem Edwardhoz, hogy megvizsgáljam. Lassan átváltozik. Már csak pár óra lehet hátra.
- Fáradt vagyok, lefeküdhetek valahová?
- Persze az emeleten az első ajtó jobbra.

- Amikor felmentél azt hittem gondolkozni mész vagy valami más nem hittem, hogy aludni. Még aznap befejeződött az átváltozás. Edward felébredt és még aznap meséltem neki rólad. Nem mentem be a szobádba. Nem akartam zavarni. Eldöntöttük, hogyha nem tudod, hogy ki vagy, akkor azt mondjuk, hogy ő a bátyád. Ismert téged, de nem tudott róla sok mindent.
Meg is tettük. Jól is mentek a dolgok. Azt hittük, hogy az is egy különleges tulajdonságod, hogy alszol. Senkinek sem mondtuk el, csakis Esmének. Rosenak és a többieknek nem.
Nem akartunk ezzel bántani, inkább védeni.
- Akkor nem tudod, hogy pontosan mi vagyok ugye?
- Szerintem rendes vámpír, csak valamilyen okból megmaradt pár emberi tulajdonságod. Ezen ne töprengj. Nem éri meg!

19. fejezet: Cullenék

(Lucy szemszöge)

Nem siettünk vissza. Nem futottunk, csak sétáltunk, így két órába telt visszaérni. Nem bántam az emberi tempót. Élveztem, hogy kettesben lehetünk. Nem lesz így sokáig.
- Min gondolkozol? – kérdezte Alec.
- Szerintem tudod.
- Értem! – magához ölelt. Majd átkarolt és úgy mentünk tovább. Ember lakta területre értünk, ezért betette a kék kontaklencsét. Én is nyúltam érte, de szólt, hogy nincs értelme, mert arany barna a szemem. Régen volt már ilyen színű.

Átléptük Volterra kapuit, Viktor szalad velünk szembe. Már tudtam mit akar mondani, de megvártam, hogy szóban is elmondhassa.
- Cullenék már megérkeztek.
- Mind itt vannak?
- Azt nem tudom. Hat jött, azt hiszem.
- Akkor valaki hiányzik. – súgtam magamnak.
- Mit? – kérdezte értetlenül Viktor.
- Semmi, köszi, hogy szóltál. – és hármasban bandukoltunk Volterra utcáin.

A nagyterem előtt álltunk meg. Alec és Viktor elindultak kinyitni az ajtót.
- Kész vagy? – kérdezte a szerelmem utoljára.
- Nem, de mennem kell. – bátorítóan mosolyogtak és belökték a kapuszárnyakat.
Odabent mindenki az ajtó felé fordult, elindultam, a fiúk pedig szorosan mögöttem.
Aro éppen Carlislet faggatta az életéről. De mindenki abba hagyta a beszédet a jöttünkre.
Magabiztosan lépkedtem és sorra vettem Cullenéket. Először Carlislet vettem észre, a feleségét Esmét, majd mellette Alicet és Jaspert, Rosaliet és Emmettet. Edward hiányzik.
- Lucy, Alec visszatértetek! – üdvözölt Aro – Köszönjük Viktor! – az említett meghajolt és Jane mellé lépett.
- Mester! – még nem értük el Cullenéket, de már elég közel álltunk hozzájuk. Összeszedtem magam és Esmé elélépte.
- Ó, kislányom! – ugrott a nyakamba. Régen hívtak így, furcsa volt. Azt hittem megsértettem, hogy évekig egy szót sem hallott felőlem.
- Esmé! – öleltem vissza.
Majd megöleltem Carlisle, Alice szintén a nyakamba ugrott. Majdnem hátra estem.
- Hiányoztál!
- Te is nekem!
Majd Jasper, Rosalie eléggé távolságtartó volt, ő haragszik rám az itt lévők közöl legjobban. És végül Emmett. Aki felkapott és körbe sergetett.
- Nagyon hiányoztál hugi.
Alice tudta mit szeretnék tudni, így hát erre gondolt:
- Sajnálom! Nagyon kiborult és összetört egy-két dolgot a meghívó láttán. Carlisle jobbnak látta, ha nem engedi eljönni. Még a végén botrányt csinál.
- Értem! Sajnálom, de tényleg jobb így! – válaszoltam neki az elméjében, nem lepődött meg, biztosan előre látta.
- Had mutassam be a leendő férjemet Alec Volturit. – mutattam a szerelmemre. Közelebb lépett és kezet nyújtott Carlislenak.
- Örülünk, hogy megismerhetünk! - rázta meg a kezét.
- Én szintén. – kezet csókolt a nőknek és kezet rázott a férfiakkal. Rose kelletlenül nyújtotta a kezét, de Carlisle pillantása észhez térítette és mosolyt erőltetet az arcára. Jasper gyanakvó volt, Alice Alecket nézegette és elemezte. Esmé annyira örült nekem, hogy rá már nem is figyelt. Emmett pedig azon gondolkodott, hogy Félixet le tudná-e nyomni boxban. Alig bírtam nevetés nélkül.
De Volturi se bízott bennük jobban. Főleg Jane feszülten figyelt, hogyha kell közbeavatkozhasson. Csak Aro örült igazán nekik.
- Lucy, majd megmutatja nektek a szobáitokat. – utasított Aro. És elküldte a képét a számukra kiszemelt szobáknak.
- Igenis mester! – éreztem, ahogy végig fut a hideg Emmetten.
Alec aggódását is éreztem, ugyanis őt nem engedték el. Rámosolyogtam, őszinte mosoly volt, így valamennyire megnyugodott.
- Gyertek! – intettem.

Csöndben követtek. Amikor kiértünk és becsukták utánunk az ajtót Esmé felsóhajtott.
Emmett csörtetett mellém.
- Nem győznéd le! – húztam a bátyám.
- Dehogynem! – lökött meg, de olyan erővel, hogy majdnem a falnak mentem. – Mindig mesterezed azt a vén trottyost?
- Emmett! Viselkedj! – szólt rá Carlisle.
- Igen! Itt ez a szokás.
- Meg az emberi vér fogyasztása is, nem?
- Ó, ez. – mutattam a szememre – Ez csak miattatok barna.
- Szóval olyan lettél, mint ők és most még hozzá is mész az egyikhez! – emelte fel a hangját Rose – Edwardnak igaza volt.
- Rose! – dorgált Carlisle, de nem törődött vele. Jasper küldött félénk nyugalom hullámokat, de nem volt rá szükségem. Megígértem magamnak, hogy nem bosszantanak fel.
- Miben volt igaza? – kérdeztem halálos nyugalommal és folytattam az utam. Egy pillanatnyi meglepődést éreztem, hála Alex képességének.
- Abban, hogy nem vagy több egy gyilkosnál.
- Lehet, de én legalább vállalom azt ami vagyok. És ha jól tudom, ő is gyilkolt. Itt vagyunk. - nyitottam ki az első ajtót. – Ez a tiétek Esmé.
- A szemben lévő a tiétek Alice és a mellette lévő pedig a tiétek. – mutattam Rosera. – És most ha megengeditek elmennék és visszajönnék akkor amikor már lecsillapodtak a kedélyek.
- Nem! Maradsz és megbeszéljük! – mondta Rose.
- Mit kéne megbeszélni? Azt, hogy mondjam le az esküvőt? Ezt szeretnétek?
- Igen, és gyere vissza velünk Forksba. Odaköltöztünk!
- Hát jó – fellélegeztek – ha nem tetszik nektek az esküvő ötlete, akkor ne gyertek el. - néztem szúrósan Rosera.
- Nem tudod mit teszel! Ezek gyilkosok! Téged is megölnének, ha már nem volna rád szükség!
- A családomról beszélsz! – Esmé sikítva kapta a szája elé a kezét, majdnem szívrohamot kapott, amiért ezt mondtam.
- Miért maradnál? Alec miatt? Ilyet találsz máshol is. Sőt jobbat. – elhallgatattam, mert idegesített. Alec erejét használtam. Hangtalan sikítással kapta a kezét a szája felé.
- Ha másokkal is így fogsz beszélni, nem térsz vissza Forksba. Egy jó tanács! – azzal visszaadtam a hangját. Ő közelebb lépett hozzám és felpofozott.
Viktor és Alec épp ekkor fordultak be a sarkon. Azonnal mellettem termettek és morogni kezdtek. Még mielőtt szólhattam volna, Emmett maga mögé lökte Roset és harci állást vett fel.
- Elég! – kiáltottam. Alec és Viktor azonnal felegyenesedett, mintha mi sem történt volna. Bár éreztem a készenlétet. De Emmett továbbra is morgott.
- Em, nyugi elég volt! – nyugtattam és a vállára tettem a kezem. – Nem csak ti vélekedtek így a Volturiról, hanem mi is rólatok. Jobb lett volna, ha nem küldöm el a meghívót.
Azzal megfordultam és a két férfival a nyomomban elsétáltam.

18.fejezet: Titkos hely

(Lucy szemszöge, 2 hét múlva)

- Megtaláltam őket! – rohant felém Heidi.
- Kiket?
- Hát Cullenéket. Elküldtem nekik a meghívót és vissza is jeleztek. Holnap estére itt lesznek! – és akkor megtudhatom, hogy ki vagyok. Carlisle biztos tudja.
- Ó, szólok Alecnek! Köszönöm Heidi! Nagyon rendes tőled, hogy megkerested nekem őket. – megöleltem és elmentem. Meg akartam beszélni Aleckel a tervem, hogy kifaggatom őket.

Amikor beléptem a szobámba Alecket az ágyon találtam. Azonnal felült, az ajtónyitódásra.
- Szia édesem! – köszöntött és kinyújtotta felém a kezét, hogy közelebb húzzon.
- Szia! – átölelte a derekam és csókolgatni kezdte – Majd később most beszélnünk kell.
- Mi történt? Valami baj van? – tényleg aggódott értem.
- Heidi… - hezitáltam.
- Igen?
- Heidi megtalálta Cullenéket. Meghívta őket a kérésemre, de lehet, hogy nem kellett volna.
- Miért ne? Ők a régi családod.
- Igen, de nem voltak elragadtatva a döntésemmel, nem akarják, hogy Volturi legyek. Ez biztos és most már az is az, hogy maradok. Veled!
- Nyugi, gondoltam, hogy nem lesznek tőlem elragadtatva. De szeretnéd őket látni, tudom. Ismerlek!
- Szerinted Carlisle tudhat valamit rólam? Valamit a származásomról?
- Majd kiderítjük! Mikor jönnek?
- Holnap estére! Egy héttel az esküvő előtt! Lebeszélni jönnek!
- És letudnak?
- Nem! Szeretlek és a feleséged akarok lenni. Ha támogatnak, ha nem. – mondtam dacosan, mire elmosolyodott.
- Gyere!
- Hová megyünk?
- Mutatok neked valamit, amit eddig még nem tettem meg! – kacsintott rám éselrejtette a gondolatait.

Kb. fél órát futottunk még a mi tempónkban is. Amikor megállt előttem.
- Csukd be a szemed!
- Mi? Miért?
- Légy szíves! – kérlelt, sóhajtva bár, de megtettem amit kért. Megfogta a kezem és vezetni kezdett. Egy erdőszélén álltunk, most már bent lehettük a mélyében.

- Kinyithatod! – felpattant a szemem és leesett az állam. Egy gyönyörű, kis patak mellett álltunk. Madárdal, vízcsobogás, nagyon megnyugtató volt.
- Hol vagyunk?
- Nem tudom mi a neve. Valami kirándulóhely felé. Az átváltozásom után találtam. Kicsit kiborultam, és itt kötöttem ki. Már régen volt itt. Amióta ismerlek nem.
- Gyönyörű!
Közelebb lépett, megfogta a kezem és a patak felé húzott. Ledobtam a cipőm és boldogan mentem utána. A víz hideg volt, de minket nem zavart.
Ott álltam a leendő férjemmel, öleltük egymást. Legszívesebben így maradtunk volna örökre.

A füvön feküdtünk és fogtuk egymás kezét.
- Tényleg szeretnéd ezt? – rámutatott a gyűrűmre – Mert én nem akarlak kényszeríteni!
- Ne mondj butaságokat! Persze, hogy szeretném, ez minden vágyam!
- Cullenék nem állhatnak közénk!
- Nem! – felé fordultam és a fejem a mellkasára fektettem. – Szeretlek!
- Szeretlek! – és megcsókolt. – Jól állnak neked ezek a fényviszonyok!
- Köszönöm! – nevettem.
- Imádom mikor nevetsz! – nem válaszoltam csak ráültem a mellkasára és elkezdtem kigombolni az ingét. – Itt és most?
Bólintottam és ő viszonozta a közeledésem…

(Alec szemszöge)

Kint töltöttük az egész éjszakát, beszélgettünk majd elaludt a karjaimban.
Nem mozdultam, csak néztem és gondolkodtam. Azon, hogy egy hét múlva megházasodom és az lesz életem legboldogabb napja.
Egyenletesen szuszogott, olyan volt, mint egy angyal. Gyönyörű, szelíd és gyámoltalan. Úgy éreztem meg kell védenem. Nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa. Se testileg, se lelkileg.
Féltem, pontosabban féltettem, a holnaptól. Csak abban reménykedtem, hogy Edward Cullen nem jön el. Ő bánthatja a leginkább. Mert őt szereti legjobban.
Nem tudom mi vár ránk holnap, de életem legnehezebb napja lesz az biztos. Nem gondolkodtam többé ezen, a csillagokat néztem és élveztem az egyedül létet.

Reggel lett, Lucy ébredezni kezdett.
- Jó reggelt! – egy csókot nyomta a fejbúbjára.
- Jó reggelt! – viszonozta.
- Szépet álmodtál?
- Nem tudom, nem emlékszem! Biztosan, hiszen itt voltál velem!
Mosolygott. Felállt és elment megmosni az arcát a patakban. Majd felhúzta a cipőjét és leült mellém a fűbe.
- Visszamenjünk? – érdeklődtem.
- Ne még maradjunk! Olyan jó itt! Megnyugtató!
Egész délelőtt itt voltunk. Majd Lucy elment vadászni, ugyanis megszomjazott. És persze imponálni akart dr. Carlisle Cullennek.
Majd 5 óra felé visszaindultunk Volterrába.

17. fejezet: Esküvői előkészületek

(Lucy szemszöge, 2 hét múlva)

Alec éppen öltözködött, amikor odamentem hozzá és kikaptam a kezéből az inget.
- Lucy! Add ide! – kiáltozta és kergetni kezdett. Nevetve rohantam körbe-körbe a szobába ő pedig utánam. Nem voltam elég gyors így elkapott. Nevetve ölelt magához.
- Mennem kéne! – mondta.
- Ne, kérlek! – megcsókolt, majd a homlokomnak nyomta a sajátját.
- Szeretlek! – súgta.
Ebben a pillanatban Heidi száguldott be a szobába kopogás nélkül.
- Hoztam pár katalógust, hogy átnézz… Csak nem megzavartam valamit. – mosolyodott el, amint észrevette a félmeztelen Alecet.
- Nem, dehogy. Akkor én leléptem. – vette fel az ingét.
- Hová mész?
- Demetriéknek ígértem egy baseball mecset. Most végre lejátszhatjuk. – csókolt meg még utoljára.
- Az egész életeteket együtt tölthetitek. Sőt még többet is! Most fontosabb dolgunk van, mint a búcsúzkodás! Szia Alec! – Heidi már majdnem kilökte Alecet az ajtón.
- Nem sokára találkozzunk!
- Hiányozni fogsz!

- Könyörgöm csak két órára váltok szét!
- Nagyon boldog vagyok! Te is voltál ilyen! – mutattam rá durcásan.
- De nem ennyire… - ezzel lezárta ezt a témát – Nos, szabóval varatom meg a ruhádat, de választani kéne valamit. Én erre vagy pedig a 10. oldalon lévőre vagy esetleg a…
Hosszú, de jó kis válogatás lett a dologból.
Végül egy krémszínű, virágmintás ruhát választottunk. Gyönyörű volt! Heidinek és Janenek kék estélyije lesz. Heidi lesz a tanúm, Jane pedig a koszorúslány. Alec tanúja pedig a legjobb barátja, Demetri.
- Mivel mind a ketten „kiskorúak” vagytok, itt a Volturinál lesz a szertartás és Aro fogja vezetni. Már megkértem! Összeírtam egy listát, hogy mi kell majd.
Csak néztem a barátnőm szervezkedését. Kihúzta a listáról a mennyasszonyi ruhát. De még maradt rajta bőven.
- Meg szeretnél hívni valakit?
- Nem is tudom… Talán Cullenéket. De azt se tudom hol élnek most.
- Ez a legkevesebb, bízd csak rám! Megtalálom őket!

(Alec szemszöge)

Kiléptem a folyósóra. Viktor és Demetri jött velem szembe.
- Pont téged keressünk!
- Miért?
- Gondoltuk lejátszhatnánk a meccset! – szólt Demetri.
- Meghallottunk, hogy mi Heidi terve. Tudtuk, hogy szabad leszel! – magyarázta Viktor.
- Felőlem! Többiek?
- Már lent várnak. Menjünk!
Elindultunk egy tisztásra, jó messzire Volterrától. Egy olyan helyre ahol nem találhatnak meg minket az emberek.

- Szevasz Alec! – köszöntött Alex és odadobta a mezem. – Azt hittük már nem értek ide.
- Mi leszek?
- Persze, hogy dobó! – nevetett Demetri – Hiszen velem vagy egy csapatba. És te vagy itt a legjobb.
Viktornak kellett volna elütnie a labdámat, de egyszer se sikerült. Két órát játszottunk, nagyon régen voltunk így együtt. Mindig volt valami tennivalónk.
- Fiúk!
- Jane? Hát te? – kérdeztük egyszerre.
- Gondoltam megnézem mit csináltok. Ki vezet?
- Mi! – mondta boldogan Demetri – De későn jöttél mindjárt megyünk vissza.
- Dobhatok egyet Alec? – fordult felém.
- Persze! – odahajítottam neki a labdát.
- Lefőzlek Viktor!
- Azt megnézem! – állt be Viktor az ütéshez.
Jane eldobta a labdát, nagyon gyorsan szállt. Hát, igen Viktor nem tudta mire vállalkozik. Húgom volt a legjobb dobó a Volturinál. Még nálam is jobb.

16. fejezet: Ezer igen

(Lucy szemszöge)

- Ez könnyű volt. - mondta Demetri elégedettem, amikor végeztünk.
- Mindet elégettük? – kérdezte Alex.
- Igen, mindet. – válaszoltam. – Indulhattunk vissza Volterrábe!

Amikor már csak egy félórányira voltunk jeleztem az őröknek a jöttünket. Két fiatal vámpír volt olyan 5 évesek lehettek.

Beléptünk a nagyterembe. Ott volt már az összes Volturis. Gratuláltak az új sikerhez és Heidi szalad Demetri elé. Milyen boldogok, régen én is ilyen voltam. És megpillantottam őt, ott volt Aro mellett. Egy szürke, selyem inget és egy fekete farmert viselt. De Janet nem láttam, pedig ilyenkor mellette szokott állni.
Furcsa mód csak Alec elméje volt elzárva, biztosan sehogy sem szeretne kapcsolatot teremteni velem. Végül is megértem!
- Hát visszatértetek! Nagyon hiányoztatok mindannyian. – köszöntött Aro. Megláttam Viktort amint előre furakodik. És nem hittem a szememnek. Jane kezét fogta, és szorosan magához ölelte. Majd mikor magamhoz tértem rájuk mosolyogtam. Rögtön megértették és visszamosolyogtak rám.
- Lucy add a kezed. – mindig az én elmémet vizsgálta át, mert ha valamit nem értett azonnal megkérdezhette. Legalább is ezt mondja! De megszoktam már, úgy, hogy nem zavar. De most a többiekét is átnézte utánam.
- Mit láttál fivérem? – kérdezte Caius.
- Semmi érdekeset. Könnyen elbántak velük. Nem történt semmi érdekes. És Lucy nagyon jól vezette a csapatát. Okosan cselekedett. – á, szóval ez egy vizsga volt, hogy megfelelően vezetem-e őket Alec és Jane nélkül. Igaz testőr parancsnok vagyok, de még sosem voltam egyedül küldetésen. Valamelyik az ikrek közül mindig elkísért.
De azért el kellett mesélnünk, ugyanis Caius túl kíváncsi.
Hosszan és unalmasan telt az idő. Kb. 2 óráig meséltünk. Minden részletet. Hányan voltak, milyen idősek voltak, hogyan küzdöttek…
Amikor el akartunk menni. Aro hirtelen felállt.
- Alec mondani szeretne valamit!
Mi még mindig ott álltunk középen. Alec pedig megindult felém. Szorosan előttem megállt, pár percig a szemembe nézett mosolygott, de zavarban volt, ezt furcsáltam.
Letérdelt elém és valamit elővett a zsebéből. Egy kis dobozkát.
- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül?

(Alec szemszöge)

- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül? – mondtam ki, könnyebb volt mint hittem. Pár pillanatig értetlenül nézett. Majd a nyakamba ugrott a szerelmem. – Ezt vehetem igennek?
- Nem, ezt ezer igennek veheted! – nevetett, a kezére húztam a gyűrűt és végre megcsókoltam. A teremben heves tapsvihar, huhogás és éljenzés csapott fel. De nem törődtünk vele, csak egymást néztük és újra megcsókoltam.
- Gratulálunk! – szólalt meg végül Aro – Milyen örömteli pillanat!
- Köszönjük! – mondtam és átöleltem Lucyt.
Mindenki oda özönlött hozzánk. Gratuláltak, viccelődtek. Végül Heidi is ideért.
- Ó, gratulálok, fiatalok! Legalább lesz mit megszerveznem. – a mennyasszonyom félve nézett rám, de aztán elnevette magát.
- Persze Heidi! Számítok rád. – és átölelte barátnőjét.
- Köszönöm! – ekkor már Heidi engem ölelgetett. - Jaj, míg el nem felejtem! Viktornak vettünk pár ruhát. Nagyon jó volt! – tapsikolt Heidi. – Ó, és Alec te sem úszod meg, neked is veszünk valami új öltönyt. – lefagyott a mosolyom. Tudtam ez mit jelent egy egész délután Heidit fogom követni, mert egyik sem lesz elég jó neki. És végül bemegyünk egy szabóhoz, aki olyan öltönyt készít, amilyet Heidi szeretne. De ezt a lányok nagyon mulatságosnak találták.
Következő a férje volt, Demetri, ő is gratulált és bocsánatot kért a felesége miatt.

Viktor állt elénk a húgommal. Aki azonnal a nyakamba ugrott.
- Tudtam én, hogy megjön az eszed! Bátyó!
- Viktornak köszönhető! – veregettem meg a vállát az említettnek.
- Tényleg? – Jane büszkén nézett a szerelmére.
- Igen, ő beszélt a fejemmel. Ő ébresztett rá, hogy óriási hülyeséget csinálok. Hogy elveszthetem azt aki a legfontosabb.
- De látom nem csak mi jöttünk össze! – mondta a kedvesem.
- Hát, igen. Elhívtam randira Janet és nagyon jól éreztük magunkat! – ezzel megcsókolta a húgomat. Ami egy kicsit zavart. Így hát meg köszörültem a torkom.
- Igen, de nekem ez még mindig furcsa! – mondtam.
- Nehogy féltékeny légy, még mindig ugyanúgy szeretlek téged is Alec. – viccelődött a húgom az én rovásomra, de kaptam tőle egy puszit. Persze mindenki nevetett, még én is elmosolyodtam.

(Lucy szemszöge)

- Végre vége! – nyögtem, amikor kimentünk a nagyteremből.
- Csak egy darabig jönnek majd az előkészületek. Emlékezz mi volt itt Heidiék esküvője előtt.
- Jaj ne! – fancsali képet vágtam – azt el se lehet felejteni.
Nézegetni kezdtem a gyűrűt, ugyan is még nem volt időm szemügyre venni. Nem volt túl nagy, de gyönyörű pont olyan amilyet szerettem volna. Egy kékkő csillogott középen, zafír, ha jól láttam. Körülötte apró fehér gyémántok villogtak a fényben és a gyűrű maga fehérarany volt.
- Gyönyörű! – mondtam ámélkodva, biztos nagyon drága volt.
Alec csak mosolygott, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megfogtam a kezét és futni kezdtem a szobánk felé. Mikor beértünk bezártam az ajtót és ő azonnal neki nyomott és vetkőztetni kezdett…

Boldogan simultam hozzá, ő az ujjával a vállamon körözött.
- Mit gondolsz Janenékről? – kérdezte.
- Boldogok! Miért?
- Olyan furcsa az én kishúgomnak barátja van.
- Igen, igen. De gondolj bele, ő is ugyanígy érzett amikor te összejöttél velem.
- Meglehet!
- Heidinek nem lett igaza.
- Mi?
- Heidi szerint Janenek sose lesz pasija. De tévedett!
Alec felnevetett.
- Szerintem itt mindenki ezt hitte. Jane nem összebújos típus, vagyis nem annak néz ki.
- Te se gondoltad volna?
Huncutul rám mosolygott és megcsókolt. Újra hozzám bújt.- Nem tudjuk megunni. – s végig simítottam a hátát…

15. fejezet: Idegenvezetés

(Viktor szemszöge)

- Jól döntöttél!
- Úgy gondolod? - ő csak mosolygott válaszként. - Ezentúl embereket kell ölnöm, ugye?
- Igen, ha erős akarsz lenni, akkor igen. A mi családunk embereken él, de vannak akik állatokon. Én tőlük jöttem.
- Értem én, csak borzasztó!
- Eleinte az, de majd megszokod. – ekkor szembe jött egy óriási vámpír – Ó, Félix hagy mutassam be Viktort, a Volturi legújabb tagját.
- Á, örvendek, Viktor. – köszönt, majd kezet ráztunk.
- Félix, történt egy kis baleset, Anórát az enyém melletti szobában találod. Bejött Viktorhoz, pedig tudhatta volna már.
- Értem! Sajnálatos! Ügyes titkárnő volt.

Egy barna, nem túl magas, de nem is alacsony, olyan átlagos vámpír közelített felénk.
- Demetri, bemutatom neked Viktor Volturit!
- Ó, szia! – rázta meg a kezem, majd elfordult, hogy elmenjen, de – Ő, Lucy, látom túl tetted magad a tudod kin.
- Igen, végeznem kell a feladataimat, nem szomorkodhatok örökké!
- Ennek örülök. – majd elment.

Bemutatott még pár embert, majd kérdezgetni kezdtem.
- Ki az, aki miatt szomorkodtál? Észrevettem, hogy senki se mondja ki a nevét. Miattam?
- Nem tudták el akarom-e mondani neked, Alec az. Igen, az ő ruháját hordod. – mondta, mert végig néztem magamon. - Egy pár voltunk. De ennek már vége.
- Mi történt? – kérdeztem, és ő mindent őszintén elmondott nekem.

Az első órámon. Egy vámpírt kellett volna sétáltatnom, de szegényt állandóan a falnak vezettem.

(4 hét múlva)

Jókat nevettünk az órákon. De valami feltűnt, bár nem mutatta, de Lucy még mindig nagyon szomorú volt. A mosolya nem volt őszinte és többnyire a szobájában gubbasztott.
- Még mindig szereted, igaz? – kérdeztem, elkomorodott és nem válaszolt, csak nézett maga elé. – Miért nem beszélsz vele? Kerülitek egymást! Miért nem…
- Próbáltam, de nem hallgat meg. Mindegy ez az én bajom. – megrázta a fejét és újra rám nézett mosolyogva. - Holnap kiviszlek az emberek közé, persze nem Volterrába, hanem egy közel falucskába. Nincs sok lakosa. Remélem megmarad neki az összes.

Találkozni szerettem volna ezzel az Aleckel. Mert már mindenkit ismerek, de vele még nem volt alkalmam beszélgetni, csak futólag.
Jane mutatta meg merre menjek.
- A bátyámat keresed?
- Igen, azt hiszem.
- Az első emeleten a második ajtó jobbra. De lehet, hogy nincs ott.
- Köszi! – mondtam és kezet csókoltam neki. Majd még vissza is néztem és rákacsintottam, mire ő elmosolyodott.

Első emelet második jobbra.
- Á, meg is vagy! – kopogtam be.
- Tessék! – jött a válasz.
- Szia. Remélem nem zavarok. Csak jöttem megköszöni a ruhákat.
- Szívesen, látom jók lettek. Heidi egyszer biztos becipel téged Volterrába, hogy legyen saját ruhatárad.
- A barna hajú lány? Ő, Demetri felesége ugye?
- Igen, ő. Nagyon szeret vásárolni.
- Hát, majd csak túlélem valahogy. – nevettem, sosem szerettem vásárolni, de tényleg nem nyúlhatom le örökké Alec cuccait.
- Ki lett a tanárod? Jane?
- Nem, ízé… ő… Lucy. – mondtam ki félve.
- Ó… - csak ennyit mondott, de egy pillanatra lefagyott. – Jól jártál vele. Ügyes, legalább is ezt hallottam.
- Tudok rólatok. Elmondta.
- Ó, tényleg. – lepődött meg, de meg is könnyebült.
- Meglepett?
- Igen, eléggé. Nem hittem volna, hogy elmondja. Tudod amikor összejöttünk, akkor se akartuk elmondani senkinek sem. Sokáig titkoltunk, de mindegy. Már úgy is vége.
- Nem kéne megbocsátanod neki? Szerintem még mindig szeret.
- Már bocs, de ezt nem veled fogom megbeszélni. Már biztos vár rád. Jobb ha mész. – dobott ki a szobájából Alec.
Hát ami ezt illeti nem egy kedves fickó.

Lucy szobája felé vettem az irányt. Még nem is kopogtam.
- Gyere csak Viktor. – szólt ki.
- Hát te hová mész? – láttam, ahogy előveszi a köpenyét és tiszta feketében van.
- Van egy küldetésem. El kell mennem Dél- Amerikába. Megint vámpírokat teremtenek, hogy a területekért harcoljanak.
- Ó, kik mennek?
- Demetri, Félix, Selena, Alex és én. Miért?
- Semmi, csak érdekelt. Akkor kivel megyek ki a faluba?
- Majd, ha visszatértem elmegyünk. Legalább gyakorolhatsz kicsit. – nevetett.

(Alec szemszöge)

Kopogtam Lucy szobájának ajtaján, de nem az a hang válaszolt akit vártam.
- Gyere be! – szólt ki Viktor. – Szia Alec! Lucyt keresed?
- Igen! Nem tudod hol van?
- Épp egy órája ment el a küldetésére.
- Miféle küldetés?
- Tudod, a Dél- Amerikai.
- Persze, persze. Tudok róla. – hogy felejthettem el. – Nem tudod mikor jönnek vissza?
Megrántotta a vállat.
- Bolond vagyok honnan is tudhatnád!?
- Miért kerested?
- Semmi, nem lényeges. Viszlát!
Azzal kiléptem a szobából. Ha nem Viktor kért volna rá, hogy bocsássak meg, akkor azt hinném együtt vannak.
Sajnos nem jártam sikerrel, de legalább lesz időm gondolkodni, hogy melyiket is válasszam…

14. fejezet: A tanár

14. fejezet: Tanár

(Lucy szemszöge)

Egy teljes napig sírtam, majd amikor befejeztem megkerestem a fiú szobáját.
Ott töltöttem minden percemet. Az ágya mellett ültem és gondolkoztam. Továbbra se bánom, Aro is megmondta helyesen cselekedtem.
Ez idő alatt kiderítettem, hogy Viktornak hívják a srácot. Volterrában élt, egyedül. A családja nem rég hallt meg.
Megpróbáltam megnyugtatni a tudatán keresztül, de nem használt.

Letelt a három nap, a tagjai már nem égtek annyira. A szíve megállt. Felült az ágyon és rám nézett.
- Hol vagyok?
- A Volturinál!
- A Voltu… minél?
- A Volturinál, ez egy vámpír család és ennek leszel a tagja mostantól. – felugrott az ágyra.
- Ne… Ne gyere a közelembe! Vámpír!
- Ne hülyéskedj, nem érünk rá. Még el kell vigyelek Arohoz. Ja , és még el nem felejtem te is vámpír lettél.
Azonnal abba hagyta a hadonászást és rám nézett.
- Nem vagyok őrült! Autó balesetet szenvedtél, én pedig megmentettelek. Vagyis nem én, hanem Tanya, én csak átváltoztattalak, hogy életben maradj.
- Én… Én emlékszem. Egy szőkelány ugrott elém, elrántottam a kormányt, az égető fájdalom. És most olyan furcsa a hangom. Olyan csilingelő!
- Ott egy fürdő, nézd meg magad. És öltözz át. Hoztam neked ruhákat, ha jól gondolom akkor Alec ruhái jók lesznek. – mutattam egy ajtóra – De siess! Dolgunk van!
- Ég a torkom, ez normális? – kiabált ki.
- Csak szomjas vagy!
- Mamám!
- Mi az?
- Csak… Olyan más vagyok. Olyan helyes.
- Ne bókolj magadnak, inkább siess. – pirítottam rá.

Kopogtak. Anóra jött be, pont mikor Viktor kilépett a fürdőből.
- Aro kérdezi, hogy felébredt-e a fiú?
- Anóra menj ki, azonnal. – de későn szóltam. Viktor rá vetette magát és már a vérét szívta. – Pompás! Kereshetünk új titkárnőt!

- Mester! – hajoltam meg mikor beléptem. – Viktor felébredt.
- Ó, szóval Viktornak hívják. Nyújtsd a kezed fiam. – Viktor rám nézett, én helyeslően bólintottam.
Aro az ő kezét is megragadta. Miközben a gondolatait olvasta, én elmondtam mit csinál.
- A mester vagyis Aro, a gondolataidban olvas. Én is tudok, de nekem nem kell testi kapcsolat.
- Én tudok valamit? – kérdezte Viktor, amikor Aro elengedte.
- Mindjárt megtudjuk! Lucy? – fordult felém Aro. Én lecsuktam a szemem és koncentráltam. Ő se tud róla, ezért még nehezebb lesz kideríteni.
Tíz percbe került kb. míg rájöttem, hogy mi a képessége.
- Viktor, irányítja az embereket és vámpírokat is. A cselekedeteiket és a gondolataikat egyaránt.
- Érdekes! – szólt Caius.
- Ő Caius, a másik pedig Marcus. – súgtam Viktornak.
- Mond, Viktor, nincs kedved csatlakozni hozzánk. Megtanítanánk hogyan használd az erőd. Lenne családod. De persze vannak kötelezettségek is. Ahová mi küldünk, odamész. És teszed amit parancsolunk. Nos, mit mondasz?
- Azt hiszem, csatlakozom. Nincs családom, nincs életem. Nincs hová mennem.
- Ez esetben, Viktor Volturi köszöntelek a családban. Lucy lesz a tanárod. Hozzá fordulj, rá hallgass.
- Mester! Történt egy kis baleset! Anóra!
- Igen, láttam. Küld érte Félixet. Majd elintézi.
- Most mehettek, vezesd körbe, drága Lucy.
- Igenis, mester. – hajoltam meg és Viktor követte a példámat.

13. fejezet: Hazudni bűn

(Lucy szemszöge)

- Tanya! Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.
- Azért loptam el a köpenyt és a nyakláncot, hogy Volturisnak adjam ki magam és azt mondtam volna, hogy te küldtél ezzel a fiúval, hogy vigyem Aro elé. Meg kell menteni! Érted? Ő különleges!
- Miért akarod, hogy Volturi legyen? Azt hittem utálsz minket!
- A nővéreimmel megállapodtunk, hogy egy darabig nem fogadunk be senkit. Nem tehetek érte semmit! Mi még gyászolunk! De nem hagyhatom meghalni. – könnyek nélkül sírni kezdett.
- Mi történt vele? És, hogy hoztad ide? Hiszen mindjárt meghal!
- Eljöttem Volturrába, hogy bosszút álljak. Hülyeség tudom, de hirtelen méreg vezérelt. Ez a fiú pedig majdnem elütött. Az én hibám volt, és ő fog belehalni. Kérlek! Vidd el Volterrába! – azzal elrohant. Ha utána megyek a fiú biztosan meghal.
Felvettem a köpenyem, zsebre tettem Alec nyakláncát és felkaptam a fiút.
Gondolatban és igazából is kiabálni kezdtem Félixnek.
Azonnal ott termett.
- Mi történt?
- Ez a fiú haldoklik! El kell vinnünk Arohoz, hogy átváltoztassa. Tanya tette ezt vele, ha utána megyek a fiú meghal. – hazudtam. Tudtam, ha az igazat mondom, a fiút megölik.
- De, de… Vérzik.
- Ne vegyél levegőt! Bírj magaddal Félix! Érted? Ez parancs! – Félix felett álltam a rangsorban. Janenel és Aleckel együtt. Testőr parancsnokok voltunk.
- Igenis! – mondta és nem vett többé levegőt. – Vigyem?
- Nem kell! Viszem én! Nekem nem jelent akkora kísértést! – ez igaz volt. A Cullenéknál megtanultam uralni a szomjam, még akkor is ha vér volt előttem. Volt, hogy segítettem Carlislenak ellátni a betegeket. Így tettem a spanyolnátha idején is. – Gyere már! – mordultam Félixre aki csak állt bambán.

Alec futott oda hozzám. Amint megérezte a vért az orra elé kapta a kezét.
- Mi történt? – kérdezte.
- Tanya tette, viszem Arohoz, hogy átváltoztassa. – hazudtam megint. Arot nem tudom becsapni, csak abban bízok, hogy elhallgatja a titkom.
- Nem hiszem, hogy jót ötlet!
- Azt mondod hagyjam meghalni? – kiabáltam.
- Lehet, hogy jobb lenne.
- Nem hiszek a fülemnek! Alec!
- Ki tudja mit akart vele Tanya!
- Veled vagy nélküled, de én elviszem Arohoz. Nem akadályozhatsz meg.
- Jól van, vigyük Arohoz. – hajtott fejet a szerelmem.

- Hát ti? – kérdezte Aro amint benyitottunk.
- Tanya megszökött, ez a fiú pedig megsebesült. Szerintem különleges. Kérlek, mester változtasd át!
- Átváltoztatjuk, de te fogod megtenni, Lucy.
- Én?
- Igen, te. Próbáld meg! Uralod a szomjad, nem? Tedd meg, menni fog. Nem esik baja!
- Hát jó!
Odaléptem a fiúhoz, lehajoltam hozzá.
- Ez fájni fog! – súgtam a fülébe, bár szerintem nem értette már és megharaptam a nyakán.
Elöntött a mámor. Azt hittem nem bírom abbahagyni, de sikerült. Eltéptem a szám a nyakáról és letöröltem róla a vért. A fiú előttem vergődött kínjában.
- Félix, vidd fel az egyik szobába! – parancsolta Aro. – Lucy, add a kezed.
Félve léptem oda hozzá, de nem tehettem mást. Megragadta a kezem és az emlékeimben kutatott.
- Szóval, találkoztál Tanyával. De legalább tudjuk mit is akart! Jól döntöttél a fiúval kapcsolatban. Ha közénk áll te leszel a tanára és kutasd fel a nevét, amint tudod. – utasított Aro.
- Igen, mester. – intett, hogy elmehetek. Megfordultam és láttam amint Alec kilép a teremből és becsapja az ajtót.
Hazudtam neki! Kifutottam Alec után.

Hazudtam neki! – csak ez járt a fejemben ahogy nyargaltam a folyosókon. Elértem a szobáját, éreztem, hogy bent van. Kopogtam, de nem jött válasz, így hát benyitottam.
- Alec… én… - kezdtem volna.
- Hazudtál, de miért?
- Mondcsak mit tettél volna, ha megtudod, hogy Tanya bízta rám? Megölted volna! És miért? Mert nem bíztál volna benne. – nem hagytam, hogy megszólaljon – Tanya azért bízta rám, mert tudta, hogy én meghallgatom és életben hagyom. Nem kérek elnézést, nem kérek bocsánatot! Mert nem bánom amit tettem. Szeretlek! De nem hagyhattam meghalni. – kivettem a nyakláncát a zsebemből, ledobtam a földre és sírva kirohantam.

Naná, hogy Félixbe ütköztem.
- Mi? Mi történt? – kérdezte, de én ott hagytam.

(Alec szemszöge)

- Mi? Mi történt? – hallottam Félix hangját.
Kopogtak a nyitott ajtón.
- Mit tettél?
- Hogy én? Nem Félix, nem én vagyok a hibás. Lucy hazudott nekem és neked is. – majd elmondtam neki az igazat a fiúval kapcsolatban.
Ő elgondolkozott, nem szólt egy ideig, már azt hittem kiment, én ugyanis még mindig az ablakon bámultam ki.
- Tudod, azt mondják a szerelem mindent legyőz. – letett valamit az asztalra és kiment – Mindent! – szólt vissza még egyszer.
Odaléptem az asztalhoz és felvettem a nyakláncomat.
Mérgemben visszavágtam rá, de akkora erővel, hogy kettétört az asztalom.

Megint kopogtak.
- Ki az már megint? – szóltam ki mérgesen.
- Csak én! – hallottam a húgom ismerős hangját.
- Mit akarsz?
- Nyugi, Alec! Hallottam mi történt.
- Gondolom örülsz! Már nem vagyunk egy pár.
- Lehet, hogy jobb így. De azért gondolkodj még az előbb történteken! – megölelt és egy puszit nyomott az arcomra, majd kiment.
Egész éjjel gondolkoztam, de nem ment. Még nem tudtam megbocsátani.

12. fejezet: Látogató

Sziasztok!
Megint ugrottam az időben, remélem ez nem zavar titeket! :)

(Alec szemszöge 5 év múlva)

Öt év alatt nem történt semmi, csak Demetri és Heidi bejelentették, hogy összeházasodnak. Lucy és Jane voltak a koszorúslányok, én Demetri tanúja voltam és Selena volt Heidié. Az este jól telt, sokat táncoltunk, nevettünk. Mindenki boldog volt.

Másnap támadt egy ötletem és elmentem a könyvtárba.
Félvérek után kutattam.
- Félvérek… Félvérek… - keresgéltem hangosan.
- Félvérek? – kérdezte egy ismerős hang. Gyorsan hátra fordultam, mennyire meggondolatlan voltam.
- Szia Alex! Mit keres a könyvtárban?
- Követelek.
- Hogy mi?
- Túl izgatott voltál. Én pedig kíváncsi. – mondta, nem is bánta amit tett.
- Értem, szóval jogosnak tartasz bárkit követni és kihallgatni, ha te úgy akarod? – kérdeztem némi éllel.
- Jaj, ne nyafogj! Miért érdekelnek a félvérek?
- Semmi közöd…
- Ne gyerekeskedj! – szakított félbe.
- És téged miért érdekel, hogy engem miért érdekelnek a félvérek? – bugyután nézett rám.
- Jó, mindegy, hagyjuk. – kicsit lassú a felfogása. – Mondcsak szerinted mi baja veled Selenának? – bökött meg az ujjával. - Kerül téged és mérges rád, érzem.
- Fogalmam sincs. – hazudtam.
- Miért nem mondod el? Tudom, hogy hazudsz!
- Jó, de te akartad… - kezdtem volna amikor egy sikoly szakított félbe, majd még egy.
- Mi a fene?
- Gyerünk! – nyargaltunk ki a könyvtárból fel az emeletre.

Ekkor jöttünk rá, hogy a hangok az én szobámból jöttek és az egyik Lucyé volt.
De amikor odaértünk csak a kitört ablakot találtuk.
- Mi történt? – kérdezte Alex.
De a szerelmem nem válaszolt csak állt és az ablak maradványait nézte. Odaléptem hozzá és átöleltem. Addigra az összes Volturis az én szobámban tolongott.
Aro is ideért végre.
- Tünés! Menjetek a dolgotokra. – csak Jane és mi hárman maradtunk.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem.
- Tanya! – ennyit mondott.
- Hogy ki?
- A Delinai Tanya. Mikor beléptem a szobádba itt volt. Én pedig sikoltottam, majd ő is. Megfogott valamit és kiugrott az ablakon.
- Mit vittek el? – kérdezte Jane.
- Nem tudom… - ekkor vettem észre, hogy mi is tűnt el – Várjatok. A Volturi nyakláncom és Lucy fekete köpenye tűnt el.
- De mi… - kezdte Jane.
- Hát nem értitek? – vágott közbe Lucy - Be akar jutni. Ezért kellett egy köpeny és egy nyaklánc. Csak, hogy rám nem gondolt.
- Jane, szólj Demetrinek, Félixnek, Selenának és Alexnek meg akinek csak tudsz és mennyetek ki. Keressétek meg Tanyát! – felénk fordult Aro. – Lucy menj és ellenőrizd mindenkinek a tudatát aki be akar jönni ide. Alec kísérd el, lehet, hogy nem egyedül jön.
- Igenis. – mondtuk egyszerre és kiviharzottuk a szobámból.

- Szerinted ezek után próbálkozik?
- Nem tudom, de ne aggódj! Nem fog történni semmi. – nyugtattam életem szerelmét.
- Mit akarhat?
- Talán bosszút.
- De akkor elég lenne valamelyikünket elkapnia és megölnie. Nem valami mást akar! – rázta a fejét.
- Nem tudom. – odaléptem és megcsókoltam.
Jane jelent meg.
- Aro küldött! Nem találjuk szükség van rátok. Gyertek ki keresni.
A drágám még mindig a gondolataiba merült.
- Lucy! – hívtam.
- Megyek!

(Lucy szemszöge)

- Akkor Lucy és Félix mennek északnak, Alec és Demetri keletnek, én és Alex délnek és te, Selena és még ti hárman – Jane rábökött három vámpírra – mentek délnek. Megértettétek?
Válaszul mindenki megindult a kiadott irányba.

- És, hogy megy neked és Alecnek? – kérdezte Félix.
- Megvagyunk. Miért? – válasz közben kinyújtottam a tudatom hátha érzek valamit.
- Semmi, csak kíváncsiskodtam. Csak azért, hogy nem vele lettél beosztva!
- Azért, hogy mindenkivel legyen valaki aki érzi egy vámpír közelségét. – Félix sose gondolkozik, mindig csak beszél, ráztam a fejem.

Ekkor megéreztem valamit.
Szólni akartam Félixnek, de észrevettem, hogy Tanya szól hozzám.
- Lucy! Lucy! Kérlek rázd le azt a másikat, beszélnünk kell. – ezt ismételgette magában.
- Félix, váljunk szét! Te menj arra – mutattam az ellenkező irányba – ott találod az egyik Delina tagot, én pedig megyek Tanya után.
- Rendben! - ezzel eliramodott.
- Sajnálom! – súgtam – De be kellett csapnom téged!
És elindultam Tanya felé.
Egy tisztáson találtam rá, egy haldokló fiú felett.

11. fejezet: Csata 2.

Sziasztok!
Szeretnélek benneteket megkérni valamire. Ebben a fejezetben váltakoznak a szemszögek, és két szemszög között álljatok meg, létszi és képzeljétek el. Köszönöm!

(Lucy szemszöge)
A két csapat megindult a másik felé. Láttam amint Vladimír odamanőverezik Alec elé. Tudtam mit akar befejezni a régi küzdelmet. De a kedvesem csak mosolygott.
Túl sokáig figyeltem őket, mert egy jókora pofon ébresztett fel. Neki vágódtam egy fának, azonnal felálltam, a fa viszont kidőlt. Egy fiatal vámpír állt előttem, gondolom legalább is, mert nagyon erős. Felkapott és megint el akart hajítani, de belekapaszkodtam a kézébe és kitéptem azt. Felüvöltött fájdalmában…

(Alec szemszöge)

- Most is elfutsz vagy befejezed a csatát? – kérdeztem gúnyosan.
- Ne is reménykedj, hogy elmenekülök. – mondta Vladimír.
- Ennek csak örülök. Végre igazi férfi lettél.
- Régóta vártam ezt a pillanatot. – mondta ő vérszomjasan.
- Én is. Főleg miután legutóbb nem volt elég merszed végig játszani a mecset.
- Ezt élvezni fogom.
- Én szintén.
Egymásnak rontottunk. Egyikünk se kerekedhetett felül. Erősebb, mint gondoltam. De ez sem lesz akadály. Túl nagy volt nekem, de emiatt lassabb is volt nálam.
Végre sikerült felé kerekednem, neki dobtam az egyik társának, mindketten több métert zuhantak. Ekkor láttam ahogy fellobban az első máglya.
-Lucy! – láttam meg a kedvesem, amint a máglyára dobja egy vámpír darabjait…

(Lucy szemszöge)

- Egy meg volt.
A következő kezdőt szinte egy darabban égettem el.
De ekkor észrevettem, hogy valaki a mijeink közel lángol. Noa, egy nagyon fiatal vámpír lány. Nem ismertem, de sajnáltam.
Körbe néztem, hogy áll a csata. Láttam, hogy Demetri épp most használja az előbbi máglyámat.
Alec és Vladimír dobálják egymást. De nem féltettem őt. Mert éreztem Vladimír bizonytalanságát.
Heidi! Veszélyben van. Két vámpír kerítette be, és egyre közeledtek hozzá, beszorult a hegyoldalhoz. Azonnal odarohantam és ráugrottam az egyikre. Lerázott magáról, de a barátnőmet megmentettem.
Stefan volt és Anita. Én a férfire ugrottam. Ő már keményebb dió!
Éppen, hogy elkezdtünk harcolni. Rugdosni, dobálni egymást. Mikor Félix repült el közöttünk. Nem lett semmi baja, de három fa kellett, hogy megálljon.

Támadt egy ötletem. Bevetettem Jane képességét. Stefan a földre rogyott és üvöltött. Néztem ahogy szenved. El akartam égetni, de egy román rám ugrott…

(Alec szemszöge)
- Lucy! – kiáltottam. Oda akartam futni, de Vladimír megint előttem termett. – Engedj! – kiáltottam rá.
Nem szólt, csak morgott.
- Engedj, még szépen mondom. – morogtam és felvettem a harci állást.
- Mi van? Csak nem szerelmes a kicsi Alec! – válaszolta gúnyosan.
- Most véged! – ugrottam neki.
Sokáig viaskodtunk, de nem sikerült megkerülnöm. És Lucy? Lucy legurult a hegyoldalról és utána futott az a némber. Csak nehogy baja essen…

(Lucy Szemszöge)

- Áúú, a fejem. – bevertem. Ekkor valaki belém rúgott, 3 métert repültem, amikor megállított a hegy. Hialda volt az.
Felugrottam és neki rontottam. Most ő landolt a falon. Beleremegett az egész hegy. Odafutottam hozzá felkaptam és megint elhajítottam.
Majd furcsa szédülés fogott el, Hialda használta az adottságát. Elestem és azt hiszem el is ájultam.
Mikor az eszméletemhez tértem, már csak Hialda távolodását láttam.
Felpattantam és utána futottam.

Hirtelen elkanyarodott a sínek felé és felugrott egy vonatra…

(Alec szemszöge)

Vladimír a földre esett fájdalmában.
- Menj! – kiáltott Jane. – Őt elintézem. – ezzel egyidejűleg bele rúgott az ellenfelembe.
- Köszönöm! – és elfutottam Lucy irányába. Le a lejtőn.

Mikor leértem láttam, hogy csata volt, de nincs máglya. Majd megláttam a lábnyomokat is.
Követtem őket, a vonatsíneknél abba maradtak. De Lucy illatát még éreztem, így hát tovább futottam a sínek mentén…

(Lucy szemszöge)

Utána ugrottam, nem gondolkodtam, hogy mit látnak az emberek és mit nem.
Hasba ütöttem Hialdát, aki végig szántotta a vonatot és egy óriási hókupacot halmozott fel. Mikor megállt, visszafutott hozzám és folytattuk ostoba harcunkat. Egyszer az egyikünk repült, másszor a másik.
Ütöttük egymást, tüzet akartam gyújtani, de a havon és a fémen nem ment. Elaltatni is próbált, de nem ment neki, mert lassú volt a képessége.
Végül meg elégeltem és ledobtam a vonat végéről. Gurult lefelé, én pedig utána ugrottam, majd futottam lefelé a lejtőn.

Egyszerre értünk le. Azonnal felkaptam és hátra bilincseltem a kezeimmel az ő kezét.
- Kérlek ne! – kiabálta. Az életéért könyörgött. Nem tudom megtenni. Nem tudom megölni azt, aki így könyörög nekem.
Elméláztam, elgondolkodtam. Kapott az alkalmon és kihúzta a kezeit az enyémekből és ellökött. Menekülni akart, de Alec elkapta.
Most ért ide. Elkezdtek szintén verekedni. Végül hozzájuk siettem és kitéptem Hialda kezét, Alec a másikat.
Majd meggyújtottam a máglyát.
- Ez volt Hialda! – és sírni kezdtem.

(Jane szemszöge)

Mindegyiket megöltük. Csak kettőt nem. Stefan és Vladimír elmenekült, megint.
- Nem lehet igaz. – toporzékoltam. Vladimír az én kezeim közül csúszott ki.

Akkor rohantak el amikor meglátták Hialda máglyáját.
Vladimír megfenyegette rajtam keresztül a bátyámat: - Ezért még számolok Aleckel. Add át neki, te szipirtyó. – azzal elrohantak és mi nem tudtuk követni őket. Stefan bevetette a képességét. Még Demetri se találta őket.
- Óriási Hiba!!! – kiabáltam. Majd a mesterhez siettem.

- Hányat vesztettünk?
- Hármat, mester.
- Kiket?
- Noát, Amint és Bent. Senki mást!
- Sajnálatos, de szép eredmény! Jó munkát végeztettek.
- Vagyis, Alec és Lucy még nem tért vissza. De Vladimír érezte, hogy Hialda halt meg, mivel megfenyegette Alecket.
- Várunk rájuk egy napig. Utána visszamegyünk Volterrába.

(Lucy szemszöge)
Kb. egy órát sírtam, majd visszamentünk a Volturihoz.
- Köszönöm, hogy ma itt voltál velem! – mondtam a szerelmemnek. Aki nem szólt csak egy csókot nyomott az arcomra.

Amikor visszaértünk Jane rohant elénk és a bátyja karjaiba vágódott.
- Tudtam, hogy visszatértek. - majd olyat tett amire nem számítottam. Megölelt!
Ezek után Aroékhoz mentük, ők pedig boldogan üdvözöltek.
El kellett mesélnünk mindent. Én mondtam, Alec pedig kiegészítette. Azt is elmondtam, hogy már megint elfelejtkeztem a másolt erőkről. Ezt a hibát nem követhetem el még egyszer. Arról nem szóltunk, hogy nem tudtam hogyan cselekedjek. Ezt csak Aroval osztottuk meg. Eltűntettük amennyire lehetett a csata jeleit és visszaindultunk Volterrába.

10. fejezet: Csata 1.

(Lucy szemszöge)

Másnap hajnalban már Alec teljesen feketében fogadott. Fekete ing, fekete farmer és a szokásos fekete köpenye, amit midig felvesz, ha elmegy Volterrából.
Én is felöltöztem. Felvettem egy fekete nadrágot, fekete blúzt és a köpenyt. Utáltam teljesen feketébe öltözni, de ez amolyan rituálé volt a Volturinál.
Persze megint mi érkeztünk utoljára, ha kikapcsolták volna a hangot, biztosra veszem, hogy egy temetésre tévedtem. Mindenki talpig feketében, hófehér bőrrel. Mikor kiléptünk még sötét volt. Gyorsan és halkan végig futottunk az utcákon. Hideg volt, bár mi nem éreztük.

Erdélyben tél volt. Hideg tél. Nem tudom, hogy fogok tüzet gyújtani, de mindent megteszek.
Már vártak minket a románok. Ugyanis pár napja találkoztunk az egyik tagjukkal, de nem ölhettük meg, Aro megtiltotta nekünk. Azt mondta előbb tárgyalunk aztán cselekszünk.
Ott volt az összes román. Kb. 20-an. Semmi sem állhat az utunkba, ennyivel elbánunk.
Aro, Marcus és Caius állt elől az első sorban. Majd rögtön mögötte Jane, Alec, én, Renata, Demetri és végül Félix. Hátul pedig a többi Volturis.
- Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta Aro.
- Ez az érzés nem kölcsönös. – mondta egy magas, barna hajú, viszonylag vékony férfi. Gondolom ő Earon, a románok mostani főnöke.
Azonnal feltűnt Vladimír, Stefan, Hialda és Anita. Vladimírról sokat hallottam, Aleckel harcolt, de meglógott előle. Az ő felesége volt Hialda. Barátja Stefan, a felesége Anita.
Aro továbbra is mosolygott.
- Mit akartok? – mondta végül ki Earon.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk. Figyeltetsz minket, vámpírokat gyűjtesz magad körén. Nem gondolod, hogy messzire mész? – mondta a mester nyugodtan.
Az összes román csodálkozott.
- Igen, tudunk róla, hogy figyeltél minket.
- De honnan? Ki árult el? – kiabált Vladimír.
- Nem nálatok van az áruló, hanem az egyik Volturi tagunk képessége buktatott le.
- Vajon melyik lehet? Ez veszélyes, nem is tudtam meg róla semmit. –olvastam Stefan gondolatait.
Ekkor vettem észre Szofit és szóltam Aronak az elméjében, hogy az egyik román Alec ellentéte. Visszaadja az emberek érzékeit, igaz az adottságokat nem tudja. Már Alec és az egész Volturi tud róla, ugyanis mindegyiknek szóltam. Majd tovább kémleltem az ellenség eszközeit. Semmi különöset sem találtam. Volt köztük eső fakasztó, szintén tűzgyújtó, tárgymozgató. Stefan viszont eltudta tűntetni a nyomait, a szagát is és hasonlók. Így menekültek meg az első csata után. De ezenkívül semmi különös.
- Szabad-e tudnunk melyik?
- Én – álltam elő.
- Egy ilyen fiatal lány. Nagyon tehetséges lehetsz.
- Az is. – jelentette ki Marcus. – De ne az ő adottságáról beszéljünk.
- Tőlünk vettétek át a vámpírok feletti uralmat, és mi ezt visszaköveteljük. Jogunk van hozzá.
Morogni kezdtünk, főleg Félix. Aro nyugalomra intett.
- Jól tudjátok miért. Nem voltatok alkalmasak erre a feladatra. – válaszolta nyugodtan.
- Pont ti mondjátok! Kinevezitek magatokat bíráknak és kedvetekre ölitek a vámpírokat.
- Tudod jól, hogy ez nem igaz. Csak azokat öljük meg akik veszélyeztetik a lebukást.
- És mi? Mi nem csináltunk semmit.
- Még nem, de akartatok az előbb ismerted be.
Aro megparancsolta Alecnek, hogy próbálkozzon. Egy pillanatra elfehéredett az ellenség szeme, mert hatott a szerelmem adottsága, de máris elmúlt. A románok elégedetten vigyorogtak, de mi sem mutattuk, hogy kétségbe estünk volna.
- Akkor nem vonultok vissza? – kérdezte Caius ridegen. A románok nem szóltak. – Rendben ti írtátok alá a halálos ítéleteteket.
És Aro jelt adott. A két csapat megindult a másik felé…

9. fejezet: Háború???

Sziasztok!
Ebben a fejiben vannak részek amiket nem írtam le. Mindenkinek a fantáziájára bízom! :)


(Lucy szemszöge, 1 év múlva)

Az elmúlt egy évben nagyon sok küldetésen vettem részt Aleckel. Ahol megjelentünk senki se maradt életben, végeztük a dolgunk.

Mikor beléptünk Aro, Marcus és Caius hirtelen elcsendesedtek. Látszott rajtuk, hogy nagy gond van.
- Végre ideértetek, azt hiszem minden fontos személy itt van. – jelentette ki Aro.
- Mind tudjátok előttünk a románok uralkodtak a vámpírok fölött! – vette át Caius a szót – Szóval, őket már egyszer legyőztük, de most érzékeltük, hogy újra éledt a rendjük – mindenki súgdolózni kezdett, megbotránykoztak az előbb hallotakon. – Most pedig kaptunk tőlük egy fenyegető üzenetet, mi szerint háborút indítanak ellenünk…
- Háborút??? – csúszott ki a számon.
- Igen, Lucy, azt – Aro folytatta tovább. – Nem hagyhatjuk, hogy újra ők uralkodjanak. Ezért elindulunk Erdély felé. Csak a két legfiatalabb Volturit és a feleségeinket hagyjuk hátra. Három napotok van és indulunk. A szokásos stratégiát használjuk – mondta. Jól tudtam mi az. Alec elveszi az érzékeiket és én pedig felgyújtom őket. Úgy égnek majd el, hogy nem is érzik és a kezeinket se kell bepiszkolnunk. Csakis elővigyázatosságból jön a Volturi többi tagja.
- Elmehettek - adta a parancsot Marcus.
- Jane, Lucy, Alec!
- Mester - mondtuk egyszerre.
- A csatában számítok rátok. Elég sok küldetésen voltatok már, bár ez sokkal bonyolultabb, mint pár vámpír kivégzése. Ti vagytok a legerősebbek közöttünk. Nem tudjuk mennyien lehetnek és milyen erőkkel bírnak. De ti mind páratlanok vagytok. Csak ennyit akartam. Mehettek.

A további két nap készülődéssel zajlott. Gyakoroltunk és én pihentem. Voltam már nem is egy küldetésen, de ez, ez más lesz. A Volturi, köztük Alec is, már harcolt ellenük. Tudtam mi vár ránk, sokkal nehezebb lesz, mint pár gyenge, tudatlan vámpírt térdre kényszeríteni. Ez igazi csata lesz. Nem féltem, nem volt mitől. Inkább a többieket féltettem. Nagy esély van rá, hogy nem térünk mind vissza és mi van, ha Alec bukik el. Erre gondolni se mertem többet. Az ő erejével ez nem történhet meg, akárki is az ellenség, nem hagyom.

(3. nap)

- Alec, egy nap van még hátra. – mondtam szelíden, mire ő rám nézett – Kérhetek valamit?
- Persze, bármit! – mondta, de nem hiszem, hogy tudta mire vágyom.
- Tudod, ez nehéz lesz… Itt ez az ágy és tudod… Nem szeretnél csinálni valamit?
- Mire gondolsz? – kérdezte huncut mosollyal.
- Szerintem tudod te azt. Érezni szeretnélek, szeretni, ölelni… - befejeztem volna, de nem volt időm. Alec hirtelen szenvedélyesen megcsókolt. – Tudtam, hogy tudod – súgtam lihegve, bár nem volt szükségem a levegőre mégis megszoktam már, hogy lélegzem. Elmosolyodott.
- Akarod?
- Mindennél jobban! – Alec elkezdte kigombolni a felsőm válaszként…

Mikor vége lett boldogan simultam hozzá, fejem a mellkasára hajtottam. És végig jártattam a kezem az izmain.
- Köszönöm – nem válaszolt csak egy puszit adott a fejembúbjára. Így feküdtünk egy darabig. Sajnos megéreztem, hogy közeledik valaki, ezért Alec gyorsan felöltözött, én pedig beszaladtam a fürdőben és gyorsan megengedtem a melegvizet. Boldogan álltam alá és hagytam, hogy eláztassa a hajam. Nem bírtam magammal és jó ízűen felnevettem.
Kopogtattak az ajtón, Félix gondoltam.
- Tessék! – mondta Alec. Majd halk beszélgetésbe kezdtek, hallottam Félix nevetését. De egy szót se értettem. Alec és Félix pedig elrejtették a gondolataikat előlem. Ó, hogy ezt miért tanulták meg. Mikor kiléptem már elment.
- Mit akart?
- Csak kíváncsi volt!
- De honnan? – néztem rá bambán.
- Hát egy kicsit hangos voltál!
- Úr isten! Most már mindenki tudja? - estem kétségbe egy pillanat alatt.
- Nem, nem hiszem. Félix a szomszéd szobában tartózkodott. Keresett valamit Demetrinél.
Örültem, hogy nem vagyok ember, mert most biztos vörös lennék, mint egy pipacs.
- Ne aggódj! Nem mondtam neki semmi érdekesett. Ő meg úgy se mondja el senkinek, csak Demetrinek legfeljebb – vonta meg a vállát!
- Semmi érdekeset? Akkor min nevetett? És csak Demetrinek? Az nem elég? – a csak-ot direkt megnyomtam.
- Nyugalom, már úgy sem tehetsz semmit. Ne idegeskedj ezen.
- Mit mondtál neki? Hmm? – és dobbantottam a lábammal türelmetlenségemben.
Felsóhajtott: - Csak annyit, hogy te másztál rám.
- Hogy én?
- Miért ki kezdeményezett?
Hát megfogott, köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, csak fortyogtam tehetetlenségemben.
- Szexi vagy mérgesen, tudtad? – közelebb lépett és megcsókolt.
- Nincs még egy menet! – mondtam, mire mosolyra húzódott a szája, én pedig el löktem magamtól. De nem húzódott arrébb. – Eddig miért nem? Miért nem tetted meg az első lépéseket? Hiszen te is akartál, éreztem – hátra simította a vizes hajam, amit még nem szárítottam meg.
- Mert nem tudtam, hogy reagálnál. Nem tudtam, hogy akarod- e. Nem adtad jelét vagy én voltam vak. Nem tudom, de ez már lényegtelen.
Elismertem tényleg nem mutattam mennyire akarom, próbáltam nem is gondolni rá.

Aznap éjjel Cullenékről álmodtam. Edwardról és egy emberlányról. Táncoltak és nevettek. Arra riadtam fel, hogy a lány leveti magát egy szikláról. Rémálom, a képzeletem szórakozik velem.
- Jól vagy? – kérdezte Alec, amikor hirtelen felültem mellette az ágyban.
- Csak egy rémálom – mormoltam. Kimentem a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam.

8. fejezet: Randi

(Lucy szemszöge)

Már tudtam mit veszek fel. A tengerkék ruhát amit Heidivel vettünk. Már együtt vagyunk egy ideje, de ez lesz az első hivatalos randik. Akkor már csak kiöltözöm.
Heidi lépett be a szobámba.
- Kopogni? - húztam fel kérdőn a szemöldököm. - Mit csinálsz, ha éppen meztelenül találsz?
- Sikítva elrohanok! Más kérdés? - megráztam a fejem, ő pedig elégedetten bentebb lépett. - Azért, most pedig ki sminkkelek szépen.
Nem ellenkezhettem. A hajamat is belőtte, nem tartott sokáig a művelet, hamar végzett velem. Mikor végzett elégedetten kísért a tükör elé.
Félve nyitottam ki a szemem, teljesen elámultam. Gyönyörű voltam. Hajam enyhe hullámokban omlott a vállamra, bár egy kicsit fel volt tűzve. A szemem kék, kihúzta fekete szemceruzával, a szempilláim dupla hosszúak voltak, a szempillaspiráltól. Az ajkamon rózsaszín szájfény díszelgett.
- Gyönyörű. – súgtam halkan. – Ez nem is én vagyok!
- Igen gyönyörű vagy, és pedig te vagy. Nem cseréltelek ki. Nincs is szándékomban. – nevetett. Én nem tudtam, még mindig nem hittem a szememnek.
- Siess, mert elkésel. - lökdösött az ajtó felé finoman.
- Persze, igen, megyek is. – betettem a kék kontaktlencsét, egy utolsó pillantást vetettem még magamra, majd kimentem.

Lementünk a lépcsőn, Anóra íróasztalánál találkoztunk Aleckel, vele volt Félix is. Anóra a mostani ember titkárnőnk volt, sajnos gyakran történnek balesetek.
Félix zavarba ejtően méregetett, most ha csak ketten lennénk lekevernék neki egy pofont, de akkorát, hogy kiviszi a falat. Pláne, amint a gondolatait is meghallottam.
Alec is hasonlóan nézett rám, bár ő uralkodott a gondolatain. De nem ment neki tökéletesen. Majd Félixre nézett és meglátta, hogy méreget a debella vámpír. Csúnyán nézett rá, majd fejbe vágta, halkan felkacagtam. Persze Félix azonnal elszégyellte magát.
- Gyönyörű vagy! – bókolt Alec. – Ezt neked hoztam. – átnyújtott egy gyönyörű rózsát. Fehér volt rózsaszín szegélyű szirmokkal. A kedvenc virágom.
- Köszönöm!
- Mehetünk?
- Persze! – átkarolt, majd még egyszer hátra néztem és láttam ahogy Heidi és Anóra összesúgnak, majd biztatóan mosolyognak rám. Boldog voltam! Nagyon boldog.

Mikor kiértünk mindketten fellélegeztünk, amin azonnal nevetni kezdtünk.
Most vettem csak igazán szemügyre. Szürke ing és fekete farmer volt rajta. A haja, pedig enyhén fel volt zselézve. Még így sose láttam. Jól állt neki. Most nem nézett ki olyan komolynak, kicsit rossz fiús. Kicsit vadabb.
- Gyönyörű vagy! - ismételte meg.
- Köszönöm! – mondtam zavartan.
- Sajnálom, tudod, már régen randiztam hivatalosan. - mondta félszegen.
- Hát, én elég gyakran tettem. - suttogtam, és lehajtottam a fejem. Égett az arcom, féltem, hogy elijesztem azzal, hogy őszinte vagyok. - De valahogy egyik sem volt igazán jó.
- Miért? - tette az állam alá a kezét, és finoman felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Mert mind csak a bátyám bosszantására volt. De ez, ez most más. - vallottam be.
- Értem.
Lassan andalogtunk az utcán, sok mindenről beszélgettünk. Cullenékről, a Volturiról, rólunk, róla, rólam…
- A kedvenc könyved már tudom mi, de milyen zenéket szeretsz?
- Leginkább a komoly zenéket. Mondjuk Bach, Mozart, Schubert.
Észre se vettem mikor értünk ki a városból. Most éppen a tengerparton álltunk és néztük a vizet. Magához ölelt és megcsókolt. Itt álltunk pár órát csendben, régóta éjszaka lehetett, viszont nem zavart. Csak aztán hirtelen rám tört az álmosság, ólomként nehezedett a vállamra. Ásítottam.
- Bocsáss meg! Már vissza kellett volna vinnem téged.
- Semmi gond! Maradjunk még. – mondtam, de már nem bírt a lábam és majdnem összecsuklottam.
- Majd legközelebb is kijövünk. Oké? - kérdezte, miután újra a saját lábamon álltam.
- Jó. - mondtam kábán. – Köszönöm.
Elindultunk visszafelé, de félúton se jártunk mikor a karjába vett. Egy lélek sem járt az utcán, lassan, óvatosan ment velem, én pedig elbóbiskoltam a mellkasára hajtva a fejem.

Reggel amikor felébredtem Alec az ágyam szélén ült és egy könyvet lapozgatott.
- Jó reggelt!
Én csak morogtam valamit és kikecmeregtem az ágyból. Kint a fürdőszobában vettem észre, hogy nem a koktél ruha van rajtam, hanem a hálóingem.
Ki mentem és kérdőn, kissé megrovón néztem rá.
- Legalább szólhattál volna, hogy együtt töltöttük az éjszakát, mert nekem totál kiesett.
- Ne nézz így! Nem történt semmi, Heidi öltöztetett át téged. Ahogy ő fogalmazott, még a végén tönkreteszed ezt a gyönyörű ruhát. És még a szobából is kizavart. – panaszkodott. - Fél álomban voltál, azért nem emlékszel. Nem használnálak ki ilyen csúnyán.
- Tudom. - léptem hozzá, és egy csókot nyomtam a homlokára, majd az ajkait vettem birtokba.
Aztán letusoltam, átöltöztem. Alec pedig türelmesen és frissen várt ott ahol hagytam.

Éppen kiléptem a fürdőből amikor Jane benyitott.
- Aro hív titeket! – mondta parancsolóan. Mikor kilépett fintorogtam egyet rá, mire Alec nevetni kezdett.
- Majd megbékél! – legyintett. Azóta volt ilyen velem amióta megtudta, hogy együtt vagyunk. Nem mutatta, hogy utál, de azért éreztem. Nem sokkal, de azért valamivel kedvesebb volt régebben velem.
- Biztos egy újabb küldetés. – sóhajtottam. S kézenfogva kiléptünk a szobám ajtaján.

7. fejezet: Újra együtt

(Alec szemszöge)

- Hogy-hogy életben hagyta Tanyát? – kérdezett Kate útközben.
- Jane, bár kegyetlen, de az ígéreteit betartja. Sosem szegné meg a szavát. Ezenkívül szerintem tiszteli Elizt, amiért nem érdekelte az élete és, amiért nem könyörgött, hogy életben hagyjuk. Lenézi azokat, akik a saját életükért könyörögnek. Jane ilyen. Eléggé... - kerestem a szavakat, de nem nagyon találtam a húgomra illőt. - egyedi. - mondtam ki végül azt, ami először eszembe jutott.
- Ti tényleg testvérek vagytok? Mert a jellemetek nem hasonlít. – nézett rám hitetlenkedve a lány, mire halkan felnevettem.
- Igen, azok vagyunk. - bólintottam továbbra is mosolyogva. - Meg lehet, hogy nem igazán hasonlítunk, de mindketten eléggé önfejűek tudunk lenne néha.
- Szerinted meghalunk? - komolyodott el hirtelen. Meglepett a gyors témaváltás, de rögtön válaszoltam.
- Ha tényleg nem volt közötök hozzá és nem is tudtatok óra akkor nem. Viszont Tanya, nem tudom… Aro nagyon szereti Janet, ezért lehet, hogy ő nem ússza meg ilyen könnyen. - ráztam meg a fejem sajnálkozva.
Kate nem szólt többet, így hát előre mentem Janehez. Alig vártam már, hogy otthon legyek Volterrában.

(Lucy szemszöge)

Már napok óta elmentek, mikor érnek már vissza? Állandóan ez járt a fejemben. Majd végre meghallottam, amit akartam a léptek zaját és Alec hangját. Megkönnyebbültem, de nem mertem elé rohanni mi van, ha még mindig nem mondta el Janenek, és mindent elrontok. Úgy hogy csak ültem és vártam, és vártam.
Végre kinyílt a kapu, nyújtogattam a nyakam hogy lássam mi történik. Mindenki felpattant szóval én is felmerten állni a helyemről.
Majd megláttam Alecet, várnom kellett volna, amíg csak ketten leszünk, de nem bírtam odafutottam és a nyakába ugrottam. Hallottam, ahogy páran összesúgnak, de nem érdekelt. Végre megcsókolhattam és ő is visszacsókolt, nem törődött velük. Majd nevetve letett.
- Hiányoztál. – súgta a fülemben, úgy, hogy csak én halljam.
- Te is nekem. – súgtam vissza. Majd ölelkezve mentünk Aro elé, ahol elváltunk, és én beálltam a tömegbe.
- Mint láthatjátok nagyon vártunk titeket. – mondta mosolyogva, és felém nézett. Csak most vettem észre, hogy három idegen nő is van köztük. – Minek köszönhetjük a látogatásukat? Jane?
- Mester, Eliz azt mondta, hogy ők nem tudnak a babáról. Nem tudtam mit tegyek, így hát elhoztam őket. - hajtott fejet a lány.
- Értem! Te ott, Kate, ugye? – a megszólított bólintott – Add a kezed! – a lány előre lépett, félt látszott rajta, hogy retteg. Aro elmerült a gondolataiban. Az én tudatom is előre szökkent és a második szőke, magas, sötét barna szemű lány tudatában kutatottam. Rájöttem, hogy állat véren élnek, eszembe jutottak Cullenék.
- Tényleg nem tudtak róla. – mondtam halkan.
- Mit mondtál drága Lucy? – szólt Caius.
- Azt, hogy tényleg nem tudták, kiolvastam a szőke lány elméjéből. - néztem rá.
- Érdekes! Aro? - fordult a fivére mellé.
- Igazat mondanak, Caius. Elmehettek. Ha csak nem akartok esetleg közénk állni. - intett a soraink felé.
- Köszönjük nem. – mondta a harmadik undorodva és kiviharzottak volna a teremből, de Aro utánuk kiáltott.
- Állj! Félix majd mutatja az utat kifelé a városból.
Félix kíséretében kimentek a teremből, és végleg elhagyták a várost.
- Lucy! - szólított meg Aro.
- Mester? - kérdeztem, és eléléptem.
- Cullenék élnek. A lány találkozott velük, mindegyik. - nézett rám mosolyogva. Az én arcomon is elterült egy vigyor, és megkönnyebbültem. Akkora kő esett le a szívemről, hogy betörte volna a padlót.
Alec lépett mellém és átölelt.
Arora néztünk. Ő csak mosolygott.
- Mehettek! - engedett el minket.
Mi pedig kirohantunk, fel a szobámba. Hevesen csókolózni kezdtünk, de semmi több. Alec nem siette el a dolgokat.
Viszont megbeszéltünk egy randit. Holnap este lemegyünk a városba. Az első hivatalos randevúnk.

6. fejezet: Denali

(Alec szemszöge)

Folytattuk az utunkat. A szerelem témát nem hoztuk fel többet, a többiek nem is tudtak róla.
- Alec. - szólított meg valaki hátulról, nem kellett odanéznem, hogy tudjam. Selena volt az.
- Igen? Mit akarsz? - fagyosan szóltam hozzá.
- Te és az új lány, nem csak barátok vagytok igaz? - kérdezte halkan.
- Te hallgatóztál? - néztem rá most először, azóta, hogy mellém lépett.
- Nem, csak véletlen hallottam meg. - mentegetőzött.
- Na persze, véletlen. - horkantottam. - Ha bárminek elmondod velem gyűlik meg a bajod. Vagy nem inkább elárulom Janenek. Vajon mit szólna hozzá, hogy kihallgatták? Nem hiszem, hogy boldog lenne. Vajon mit tenne? Van valami tipped? - direkt voltam vele ilyen kemény, sosem kedveltem, és ez nem is fog már változni.
Láttam ahogy egy pillanatra megdermed, retteg Janetől, bár ez nem meglepő, minden épeszű ember fél tőle.
- Nem mondom el senkinek, csak tudni akartam, hogy jól hallottam-e?
- Igen, jól hallottad! - bólintottam. - Ha megbocsátasz én nem szeretném folytatni a társalgást. - ott akartam hagyni, de nem engedte.
- Alec, - ragadta meg a karom - miért utálsz engem?
- Mert megérdemled! Mindenkivel szemét vagy. Komolyan mondom, még Janenél is rosszabb vagy. Elviselhetetlenebb. – mondtam mérgesen.
- Alec, én… Nem való neked az a lány. Neked jobb kell. - kapaszkodott továbbra is belém, szinte már belém vájta a körmeit, annyira szorított.
- Ki? Te? – bólintott.
Nevetnem kellett. Annyira abszurd volt a feltételezés, hogy ő és én. Na ne már, soha. A fejemet ráztam kínomban, nem nagyon tudtam mit mondani erre.
- Te most csak viccelsz, ugye? - mondtam végül ezt.
- Nem, nem viccelek. - sóhajtott. Elképesztő kínosan éreztem magam. Sok mindent feltételeztem volna róla, csak éppen ezt nem. Hiszen párja van. Mégis mit akarna tőlem? Sosem vettem észre. Számomra Lucy az egyetlen nő, mindig is csak őt fogom szeretni.Számomra sosem volt, és sosem lesz más. Mindig is szerettem, első pillanattól fogva.
- És Alex? Vele mi van? Őt nem szereted? - kérdezgettem idegesen.
- Nem, nem szeretem. Csak azért vagyok vele, hogy leplezem azt, amit irántad érzek. - közölte a tényeket. Jó, igaz azt mindenki tudja, hogy az ő kapcsolatuk eléggé rendhagyó, jóformán csak a jó szexre épül, de azért ennyire... Semmi más érzelem?
- Csak, hogy én nem érzek irántad semmit. - mondtam ki hirtelen. - Nem szeretlek, sőt ami azt illeti igazán utállak, Selena. Csak egyben reménykedem, hogy nem állsz az utunkba. – de máris rájöttem tévedek, ugyanis elém lépett és megcsókolt. Eltoltam magamtól, ha nem volna nő akkor biztos megvakítom. De nem volt rá szükség, mert a következő pillanatban előttem fetrengett fájdalmában. Gyorsan körbe néztem kerestem Janet. Meg is találtam az erdőből jött felénk.
- Bátyuskám, látom tapadnak rád a nők. - viccelt, én pedig nevettem.
- Elég lesz már megtanulta. - próbáltam leállítani a húgom.
- Nem, nem hiszem. - rázta a fejét.
- Jane! - szóltam erélyesebben.
- Jól van! – sóhajtott csalódottan, és abbahagyta. Selena felállt és felpofozott, majd tovább ment. Kissé bambán bámulhattam utána, mert a húgom felnevetett, de hát nem tudta hová tenni a pofont. Ő csókolt meg kéretlenül, nem pedig fordítva,

(Jane szemszöge)

Teljesen ki vagyok még mindig a bátyám döntésén, a Cullenék egyike. A hideg kiráz Carlisle dokitól. Még, hogy állat véren élni. Mindegy az ő döntése. Csak maradjon velünk! Végül is jobb, mint Selena. Már csak az a hisztis liba hiányozna.
- Demetri messze vagyunk még?
- Nem már mindjárt ott vagyunk… - mondta, majd befordult egy utcácskába, és kijavította magát.- Itt is vagyunk.
Igen, a Denali klán. Micsoda ostoba teremtések. Maguk választották a végzetüket, nem én tehetek arról, ami következik. A szabály az szabály, mindenki felett áll.
- Félix. – szóltam. Azonnal indult is az ajtóhoz, hogy betörje.
Én mentem be elsőnek, majd Selena, Alec, Demetri és Félix. Aki visszatette az ajtót, ami persze kidőlt. Jaj Félix, néha bizarr ötleteid vannak.
- Eliz, jó újra látni! – mondtam, persze hazudtam.
- Mit akar itt a Volturi? – mondta a nagyszájú Tanya. Micsoda bolond, hát nem tudja kivel beszél, az összes dühömet összeszedtem és visítva esett a földre.
Alec tette a vállamra a kezét, tudtam ez mit jelent, ideje abba hagyni a kínzást. Fel akarta segíteni a lányt, de az elütötte a kezét.
- Ne érj hozzám, koszos Volturis. – sértegette. Legszívesebb újra megkínoztam volna, de az anyuk közbe szólt, nem engedte befejezni a tervem.
- Miért jöttetek?
- Tudod te azt Eliz! – kaptam rá ismét a tekintetem.
- A vámpírgyermek miatt. – szólt Alec – Jól tudod, hogy szabályt szegett a családod. Nem szabad ilyen fiatalból vámpírt teremteni.
- Hol van? – kérdeztem ingerülten, és felé léptem.
- Nem tudom miről beszéltek. - mondta kétségbeesetten. - Nem tettem semmit.
- Feltűnően sok volt errefelé a mészárlás mostanában. - válaszoltam unottan. - Egész falvak tűntek el, és kaptunk egy bejelentést. Közel, és távol ti vagytok itt az egyetlen vámpír klán, akiknek egy szőke nő a vezetőjük.
- Nem teremtettem vámpírgyermeket. - erősködött.
- Na jó, elegem van. - fújtattam mérgesen, majd megragadtam Tanya nyakát, és akár egy apróbb mozdulattal elválaszthattam volna a fejét a testétől. - Ő vagy a gyermek? Válassz! - morogtam mérgesen.
- Rendben, csak ne bántsd! - zokogta. - Az erdőbe egy sziklánál. Ne bántsátok a lányokat kérlek, ők nem tudtak róla.
- Majd elvisszük őket Arohoz. – javasolta Alec.
- Rendben. Köszönöm.
- Mit köszönsz ezeknek anyám? Nem tettünk semmit, mégis ránk rontanak. – szólt Irina.
- Maradj csöndben! Igazat mondanak, létrehoztam egy vámpírcsecsemőt. Nem kellett volna és most megfizetek. - ismerte el végre a bűnét a nő.
- Gyerünk, nincs sok időnk. Megmutatod, hol a gyermek. Aztán ezt a hármat elvisszük Arohoz. – mondtam, nem tűrtem ellentmondást. – Indulás!
Én mentem elől, mellettem Alec. Mögöttünk a rabok, majd a társaink.
- Itt vagyunk!
- Hozd ki a barlangból most! – utasítottam.
Így is tett. Kihozott egy kb. három éves gyermeket. Gyönyörű volt. Lenyűgöző vörös szemei csak úgy csillogtak.
Alec arcán láttam a meglepődést, biztos az járt a fejében, ami nekem. Ez az édes teremtés, hogy lehet veszélyes? Felocsúdtam és parancsot adtam Félixnek.
- Öld meg! - mondtam fagyosan.
- Ne, ne, kérlek… - üvöltött Eliz. Alec lefogta, még mielőtt közbelépett volna, hangosan zokogott fel a nő a bátyám karjaiban. Nem érdekelt, végig néztem, amíg megölte Félix a babát. De azt is láttam, hogy Alec elfordítja a fejét, nem bírta. Megértem, ő más, mint én, nem öl olyan könnyen. Minden gyilkosság után lelkiismeret furdalása van. Persze más embert ölni és más vámpírt. Az emberek megölését csak azért bírja, mert fontos számunkra, mert táplálékok, de azt sem örömmel teszi.
Félix végzett, undor ült az arcán, azért amit tennie kellett az előbb. Demetri tüzet rakott.
- Eliz. – mondtam. Elém állt, nem könyörgött az életéért, amiért becsültem.
Selena és Félix közre vették és széttépték, nem sikoltott. Rádobtuk a máglyára a maradványait. Azért sajnáltam erős asszony volt, de maga választotta a sorsát. Tiszteltem, valamilyen furcsa, érthetetlen módon, de tényleg tiszteltem.
Ekkor meglepődtem a gondolataimba merülve észre se vettem, ahogy Tanya rám vette magát. A földön landoltam. Félix és Demetri azonnal lefogták. Alec pedig felsegített. Mekkora bolond!
- Jól vagy? – kérdezte Alec.
- Engedjétek el! – parancsoltam. Majd Tanya összeesett és üvöltött. – Csak azért maradsz életben, mert ígéretet tettem Eliznek. – mindenki meglepődve nézett rám nem hitték volna, hogy életben hagyom. – Induljunk.
Most már senki se ellenkezett.

5. fejezet: A küldetés

(Lucy szemszöge)

Két hónapja vagyok Volturi testőrségének tagja, mindenkit megkedveltem, még Janet is. Pedig ő eléggé különleges eset, kicsit szadista, és nagyon kemény, de meg a maga jó oldala is. Az emberi vértől se irtózom már, úgy hogy nem fogyasztok csak ritkán állat vért.
A szobámban olvastam, mikor kopogtak. Alec volt az.
- Szia! – köszöntem, majd odalibbentem hozzá és megcsókoltam.
- Szia! – válaszolt a csók után. – Micsoda lenyűgöző fogadtatás.
Nevettem. Mióta együtt voltunk sosem ért hozzám. Csak csók semmi több. Nem bántam, nem igazán. Előttünk az örökkévalóság, ráérünk. Csak szimplán meglepő, bár ő örökké úri ember marad, van ami sosem fog változni.
- Beszélnünk kell – suttogta, és becsukta maga mögött az ajtót. Az arcából már kiolvastam, hogy valami nincs rendben. Félve vártam a szavait, óvatosan néztem a szemébe. – Aro hívatott az előbb. El kell mennem, küldetésem van.
- Veled megyek – vágtam rá azonnal.
Elmosolyodott a heves válaszomon, majd megrázta a fejét. – Veszélyes. Még nem állsz készen.
- Hiszen már tökéletesen uralom a tüzet, a gondolatolvasást és az átvett erőkkel sincs gondom - erősködtem.
- Tudom, csak féltelek. - húzott magához közelebb gyengéden, én pedig a mellkasára simultam.Lemondóan sóhajtottam, majd eszembe jutott egy fontos kérdés.
- Kik mennek még?
- Jane, Félix, Demetri és Selena - válaszolt nyugodtan
- Menni akarok! – toporkézoltam, mint egy óvodás. Nem akartam Selenával hagyni, az a nő őrült, és nem normális módon rajong Alecért.
- Nem! – mondta ellentmondást nem tűrve. A hangja, és az arca hirtelen megkeményedett, majd az ijedt pillantásomat látva el is lágyult rögtön. – Most akarom elmondani Janenek, hogy együtt vagyunk – simított végig az arcomon. - Ez nem egyszerű feladat.
- Pláne megyek. - húztam ki magam.
- Kérlek, ha Jane nem úgy fogadja a hírt ahogy kéne, akkor akár kárt is tehet benned. Nem akarom, hogy bántson. Jobb ha itt maradsz - nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa a szavait.
- És te? - néztem vissza rá aggódva. - Veled mi lesz?
- Engem nem fog bántani - mosolyodott el. Kételkedve ráncoltam a szemöldököm, de tudtam, hogy nem győzhetem meg, most nem, így hát vonakodva, de beleegyeztem.
- Jó, de most utoljára – egyeztem bele. Halványan elmosolyodott, majd megölelt.
- Köszönöm. Most mennem kell készülődni! - lehelt egy búcsú csókot az ajkaimra.
- Máris? - kérdeztem meglepetten. - Nem maradhatsz még?
- Sajnálom! - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Lekísérlek - mondtam keserű mosollyal, és megfogtam a kezét, igaz, amit kiléptünk a szobámból el is kellett engednem, de ez nem számított.
Felvette a fekete köpenyét és elindultunk a kapu felé.

Lent már vártak ránk.
- Azt hittem már nem jössz bátyám! - rázta a fejét mérgesen a kicsi Jane.
- Sajnálom, csak szóltam Lucynek, hogy egy darabig nem megyünk gyakorolni - magyarázkodott a szerelmem.
- Legalább pihenhet, hiszen állandó távol vagytok – mondja ő aki halálra hajtott.
Alec csak mosolygott, én viszont megijedtem, mi van ha Jane tudja, csak nem tudom ki olvasni az elméjéből? Lehet, hogy még mindig nem uralom tökéletesen a képességem?
Ez egy pillanatra kiülhetett az arcomra, mert Jane megkérdezte:
- Lucy, jól vagy?
- Igen persze! Csak féltelek titeket - bólintottam. - Ígérjétek meg, hogy visszatértek!
- Több kell pár lázadó vámpírnál, hogy minket legyűrjön – mondta Félix, önelégülten és megütögette Demetri hátát. Bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Rettegve kerestem Alec pillantását, de ő csak mosolygott rám. Nem tehettem semmit, elköszöntek és elmentek.
Én pedig kezdhettem izgulni a szerelmemért és a barátaimért.


(Alec szemszöge)

Miután eljöttünk, egyre csak Lucy járt a fejemben. Mit csinálhat, hogy van, vajon ő gondol-e rám… Gondolataimból Demetri keltett fel.
- Nyugi, Heidi azóta biztos elvitte vásárolni. – mint megtudtam tőle tegnap már rég tudnak rólunk, de csak ők ketten, még nem volt bátorságom szólni a húgomnak. – Azt mondta, ez a terve.
- Biztos, efelől semmi kétségem.
- Akkor? - kérdezte meglepetten. - A kastélyban nem lehet baja.
- Tudom. Csak, hogy mondjam el Janenek? Leszedi a fejem a legjobb esetben, a legrosszabba bele se merek gondolni… - ráztam meg a fejem lemondóan.
- Részvétem! De jobb, ha tőled tudja meg, mintha lebuknátok.- mondta együttérzően.
- Tudom! - sóhajtottam.
- Azon nem gondolkodtál még, hogy elmond neki azt, amit tudsz róla? - kérdezte hirtelen.
- Túl sok volna neki. - csóváltam meg a fejem sajnálkozva.
- Ha rájön nem fog örülni, hogy tudtuk. - nézett rám Dem mindentudóan.
- Majd, egy megfelelő pillanatban, ez még nem jött el. - sóhajtottam.
- Miről beszéltek srácok? - lépett mellénk Selena. Mindketten lemondóan sóhajtottunk fel újra.
- Semmiről Selena, törődj a magad dolgával. Alec, ne feledd, amit mondtam. – nyomatékosította a szavait Demetri és előre ment nyomott olvasni.
- Mit mondott?
- Nem mindegy neked? – én is elsiettem onnan, Janehez.

- Alec! – ragyogott fel az arca, de ez a mosoly el fog tűnni hamar a híremtől.
- Szia a Jane! - bólintottam.
- Mi a baj? - ráncolta a szemöldökét, és megtorpant.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem félve, hiszen tudtam nála egy küldetés szent, és sérthetetlen.
- Persze! – mondta meglepetten, majd hangosabban hozzátette. - Pihenünk kicsit, menjetek vadászni, ha akartok. Egy óra múlva indulunk tovább.
Félix nem akart menni, de Demetri eltávolította, Selena pedig nem mert ellenkezni Janenel. Már többször is kipróbálhatta mire képes a hugicám.
- Igen? – kérdezte, mikor már mindenki kellően eltávolodott.
- Lucyről szeretnék veled beszélni.
- Hallgatlak! - intett, hogy folytassam.
- Szóval, tudod… Lucy… Lucy és én… nem csak barátok vagyunk. – végre kiböktem, és magam is meglepődtem, hogy mennyire megkönnyebültem.
Jane csak meredt maga elé. Nem tudtam, hogy mire gondol. Majd felnézett szemembe fúrta a tekintetét, tudtam mi lesz, megkínozz. Igen, máris a földre estem fájdalmamban, olyan volt mit az átalakulásom, csak még annál is rosszabb, de egy hangot se adtam ki. Csak tűrtem. Leállíthattam volna, de nem volt értelme, inkább velem csinálja ezt, mint Lucyvel. A testem égett, a vér az ereimben forrt. Elemésztett a fájdalom, nem tudtam a környezetemre koncentrálni, minden kép, minden hang elmosódott.
Aztán hirtelen elmúlt a fájdalom, feltápászkodtam, csak ekkor vetem észre, hogy Jane a földön van és Demetri fogja le. Aki néha- néha felszisszen.
- Engedd el. – mondtam Demetrinek és a vállára tettem a kezem.
- De hát…
- Nem lesz semmi baj. – felállt és elengedte Janet. Aki szúrósan nézett rá, Demetri még egyszer felszisszent, majd elment. – Köszönöm! – mondtam, de már nem hallhatta.
- Jane! – kezdtem volna.
- Hogy tehetted ezt? Miért? Mióta? Ez a csaj egy Cullen, állatok vérén élt…
- Szeretem! - szóltam közbe egyszerűen, és őszintén.
- Ne mondj ilyet! – fenyegetett az ujjával.
- Jane, meg kell értened! Szerelmesek vagyunk egymásba. Ne akard, hogy választanom kelljen, mert nem bírnék dönteni. Kérlek! - könyörögtem a húgomnak, aki fagyosan nézett vissza rám.
Sokáig nem szólt, már azt hittem ennyi volt, nem válaszol. Féltem, hogy többé figyelembe se vesz.
- Jó, de ne várd tőlem, hogy kedveljem ezek után. Előtte se voltam érte oda túlzottan, de most!
- Köszönöm, ez bőven elég. – felkaptam őt és pörögni kezdtem vele örömömben.
- Oké, oké, csak tegyél le. - kiáltott rám mérgesen
- Rendben! - tettem le azonnal, ő pedig fújtatva eltrappolt, de tudtam, hogy nem haragszik. Már nem.

4. fejezet: Ki vagyok?

(Lucy szemszöge)

- Mert meg vagy zavarodva. Csak ezért teszed azt, amit teszel.
Nevetni akartam, de nem ment.
- Nem vagyok megzavarodva, miért lennék. - súgtam.
- A családod elvesztése miatt.
- Szeretlek! Ez elég bizonyíték, arra, hogy épelméjű vagyok?
Nevetett.
- Ez épp az ellenkezőét bizonyítja.
- Akkor őrült vagyok. Kell neked egy őrült vámpír, amelyik bármelyik pillanatban felgyújthat?
- Mindennél jobban. – és végre megcsókolt. Hosszú, érzéki csók volt, érzelemmel telibb mint az első. Elszakította az ajkát az enyémtől, de akartam még. Az ajkai után kaptam, de nem engedett nekem.
- Ennyire akarsz engem. – viccelődött.
- Szépen elrontottad a pillanatot! – morogtam. El akartam menni, de nem engedett. Fogta a derekam. – Sötétedik!
Felmorrantam, nem akartam igazán menni még. Vele akartam lenni, akár örökké is. Nem zavart volna az sem, ha nem csinálunk mást, csak nézzük egymást. De nem engedte ezt meg nekem. Elhúzódott, és el akart indulni vissza a várba.
- Leszel újra a tanárom? – kérdeztem.
- Ha szeretnéd. - mosolyodott el szívdöglesztően.
- Persze! - vágtam rá kapásból, nem gondolkodtam sokat a válaszon.
Visszafutottunk Volterrába. Ledőltem az ágyamra fárasztó volt ez a mai nap.
Pár hete vagyok itt máris feje tetejére állt a világ. Gondolkodni kezdettem a mai napon. Azon, hogy Aleckel voltam ma és nem Janenel. Zavart a dolog. Vajon ő rendezte így!
Kopogtak, emlékeztem vissza.
- Tessék! – valaki bejött. De nem láttam kicsoda, mert éppen a könyveimet rendezgettem az egyik polcon egy létrán egyensúlyozva, persze könnyen ment, a vámpír érzékekkel ez nem volt nehéz feladat. – Megyek egy pillanat Jane. – ugrottam le, és ekkor láttam meg, hogy nem Janenel van dolgom, hanem Alec áll az ajtóban. – Hát te?
- Ma velem mész gyakorolni. - mondta egyszerűen, még valami halvány mosoly is játszott az arcán a megrökönyödésem láttán.
- Jane? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel. 
- Öhm, más dolga van. Nem ér rá. Én csak tán nem, nem felelek meg az elvárásaidnak? – kérdezte élcelődve, de itt megszakadt a visszaemlékezés.

Mikor felébredtem Alec ült az ágyam szélén. S értetlenül nézett rám. Én is meglepetten néztem rá, észre se vettem, hogy mikor jött be.
- Hát te? - szaladt ki a számon a kérdés, de nem vette figyelembe.
- Jó reggelt! – mondta kedvesen, bár a zavarát nem tudta előlem eltitkolni.
- Neked is! De mi a baj? - kérdeztem furán, az aggodalomtól elszorult a torkom.
- Te alszol? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem, dehogy. A vámpírok nem tudnak aludni. Ne nevettess, kérlek! - ráztam meg a fejem mosolyogva.
- De te aludtál! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.
- Nem, én csak… Vagyis… De tényleg aludtam és… és alszom amióta élek. Azt hiszem, de hogyan? – költői kérdés volt, mégis válaszolt.
- Nem tudom. De tudsz sírni, meg aludni is. Olyan mintha félig ember lennél, és csak félig vámpír. Vagy nem tudom.
- Mi?
- Csak azt mondom, hogy talán félvér vagy. - magyarázta tovább, de én még mindig nem voltam képes ezt felfogni.
- Mi? – ismételtem meg ijedten. – Félig ember?... Nem, nem az nem lehet, engem Carlisle változtatott át a testvéremmel Edwarddal. A spanyolnátha, ő beteg volt, ott ültem mellette, átváltoztatott, hogy ne maradjak egyedül.
- Emlékszel bármire is az előző életedből? Emberek? Vámpírok? Egyáltalán bármire? - faggatott.
- Én... nem... - suttogtam zavartan. Kutattam az emlékeimben, de semmi se jutott eszembe. Egyáltalán semmi, semmi az előttről, hogy felébredtem volna Carlislenál. - Nem tudom. Semmire se emlékszem. Már vámpír voltam, ahogy Carlislenal találkoztam? … de hogy… mi… mióta élek? Az egész életem hazugság volt? – sírtam el magam. Alec átölelt, és vigasztalni próbált.
- Semmi? - suttogta. - Egyetlen emlék darabka se? - kissé kétségbeesettnek tűnt a hangja, de nem értettem.
- Csak egy-két dolog. Egy név Benett. - ráncoltam a szemöldököm. - És egy fiú... egy vörös szempár... - próbáltam erősen koncentrálni, de többre sehogy sem emlékeztem. - Nem ugrik be az arca, se a neve, csak annyi, hogy fontos volt, nagyon fontos.
- Majd eszedbe jutnak a dolog. - próbált vigasztalni. - Szépen lassan, biztosan.
Szorosan öleltem magamhoz, és a karjába kapaszkodtam, úgy éreztem mindig is hozzám tartozott, és mindig is hozzám fog tartozni. De vajon ki lehetek? Vajon ki lehet az apám? És az anyám? Anyám ember volt? Nem, az nem lehet.

Végül megegyeztünk, hogy nem beszélünk erről senkinek. Mindennap kijártunk az erdőbe gyakorolni. Egyre ritkábban gyújtottam fel a tanáromat, és újra tudtam olvasni a gondolataikban, erről csak Alec tudott, és eléggé zavarta is. Ugyanis lebukott, ha elkalandozott. Boldog voltam. Bár szerelmünket és a múltamat titkoltuk. Hármunk titka volt, mert Aro tudott róla. Előle nem tudtuk titkolni. A szerelmünkre sosem szólt semmit, a másik probléma viszont annál inkább érdekelte.

(2 hét múlva)

Aro hívatott. Bementem az irodájában, rajta kívül csak Alec volt még ott, senki más. Se Marcus, se Caius. Tudtam miről akar beszélni, a származásomról. Többször is próbálta kifürkészni a múltam az elmémből, de nem járt sikerrel. Mintha valami erős fal választotta volna el a mostani énem, és a régit, csak egy-egy aprócska kép jutott az a falrepedésen. Biztos volt benne, hogy én magam védekezem így, és én zárom el a múltam a képességemmel, csak azt nem tudtuk hogyan teszem ezt az akaratomon kívül, és ennyire erősen. Magamtól is próbáltam átjutni, megkaparintani a régi életem, bár rettegtem is tőle, hogy kilehettem, amiért okom van, ennyire elzárni.
Most is próbálkozott, már kérés nélkül nyújtottam a kezem. Mikor elengedett a szokásosat mondta.
- Semmi, megint. Ami pedig a legfurcsább, hogy az se tűnt fel neked, hogy alszol. – odalépett egy asztalhoz, ami tele volt különféle ételekkel embereknek. Nem értettem. – Próbáljunk ki valamit! Egyél, nyugodtan.
Leültem és ettem pár falatot, de nem ízlett. Inkább ott hagytam, és felálltam az asztaltól. Mintha valaki szenet akart volna velem etetni.
- Nem ízlik. – mondtam és undorodva néztem az asztalra.
- Lehet, hogy túl régen élsz véren.
Alecre néztem, ő csak állt ott. Észrevette, hogy nézem felnézett és rám mosolygott. Megkönnyebültem, jó, hogy ő itt van nekem.
- Alszol, sírsz, nem muszáj lélegezned, nem ízlik az emberi étel és a szíved se dobog, mert nem halljuk. Valami nem stimmel. – mondta Aro a gondolataiba merülten. – Menjetek! Végeztünk, legalábbis most.