Karácsony :)

Sziasztok! :)
Szeretnék mindenkinek, aki olvasta ezt a történetet Boldog karácsonyt, és Sikerekben Gazdag Boldog Újévet kívánni. :) :)

"- De Kapitány! Karácsonykor senki ne legyen szomorú!
- Ez így van, közlegény! Éppen ezért: mosolyog és vidám! Méghozzá azonnal!"
A Madagaszkár pingvinjei c. film

36. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az utolsó fejezet. Névnapom alkalmából megkapjátok. Igaz, csak holnap lesz, de nem lesz időm feltenni.
Bár meg kell mondjam nem ez lett életem legjobb fejezete. De ez van... Sajnálom! :(
Kicsit hiányozni fog a történet, de egyszer minden véget ér. Legjobban Lucy és Alec, meg persze Demetri(ki hitte volna? :D).
Remélem megérte olvasni, mert nekem egy élmény volt írni. Köszönök szépen minden kritikát, amit kaptam. Köszönöm, hogy a rendszeres olvasóim letettek. Igazából volt már egy búcsúzó bejegyzésem, szóval ennyi elég is lesz most. :D
Jó olvasást még utoljára! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Miután Edwardot biztos kezekbe adtam, sétálgattam kicsit, majd visszaindultam a szállásunkra. Majd a doktor eldönti, hogy megmenti-e. Én nem tudtam megtenni. Hátha ő igen.
Csendben sétáltam az utcán, a csuklyám a fejemen, a kezeimen kesztyű, senki se láthatott meg. Amúgy is este volt már, de a biztonság kedvéért. A macskakő csendesen kopogott a lépteim nyomán. Vizes volt az utca és koszos. A levegő füsttel teli. Szomorú, hogy hova jutott az emberiség. Egy népből valók mégis háborúznak. Csak úgy, mint a vámpírok.
Mi is ugyanezt teszünk, és ezt próbálja megakadályozni a Volturi. A Volturi… Ó, Alec…
Szorosabbra húztam magamon a köpenyt, mintha fáznék. Úgyis éreztem. Hiányzott egy részem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Amúgy is furcsa érzésem volt, ezzel a mai nappal kapcsolatban.
Eleve az, hogy már három napja nem láttam Jamest és Victoriát, idegesítő volt. Szeretem tudni, mire készülnek. De most fogalmam sincs, hol vannak.
Megszaporáztam a lépteim. Nem volt mitől félnem, de mégsem szerettem ezeken a sötét utcákon járni. Mi van, ha valaki megtámad? Akkor meg kell ölnöm.
Befordultam az egyik sarkon, már csak pár utcányira voltam a szállodától, ahol megszálltunk. Egy sötét alak jött szemben. Hangtalanul lépkedett, fejére csuklya volt húzva. A szaga ismerős volt. Kár volt emlegetni.
- Visszatértél James? – kérdeztem nem túl boldogan.
- Örülök, hogy örülsz a viszontlátásnak. – állt meg velem szemben, és ledobta a fejéről a csuklyát.
- Reménykedni mindig szabad, nem igaz? – gúnyolódtam, és magam is levettem a fekete kámzsát.
- Emlékszel még Párizsban, miután Alec Volturi volt oly kedves és meglátogatott, megvádoltál valamivel. – egyik oldalról a másikra döntögette a fejét, mint amikor vadászik. Nem sejtettem semmi jót, de csendesen válaszoltam.
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, te és kedves nejed voltatok a gyilkosok. – húztam ki magam. Idegesített, hogy magasabb nálam.
- Nos, drágám nem tévedtél. – körbejárt engem, mint a nagymacska a megszeppent gazellát. – Bár az apád önként sétált a tűzbe, ugyanis veletek fenyegettem.
- Te is hamu leszel mindjárt. – sziszegtem.
- Kötve hiszem. – nevetett.
- Miért ne tenném? Csak egy aprócska gondolat, és huss, véged. – mondtam magabiztosan.
- Hülyének nézel? – kérdezte.
- Most, hogy megkérdezted… - neki vágott a ház falának, és a karjával fujtogatott.
- Ne pimaszkodj velem. – sziszegte a fülembe.
- Miért? Mit teszel, ha mégis? Megölsz? – suttogtam az utolsó levegőmmel. Bár nem kellett az életben maradáshoz, mégis kellemetlen volt nélküle. Főleg, hogy így nem tudtam megszólalni, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Tudom mire vagy képes. Nekem nem kell bemutatni. – elengedett, és arrébb lépett. – De azt is tudom, mi a gyenge pontod.
- Mire gondolsz? – fogott el a rémület.
- Chrissre. – mosolyodott el gúnyosan.
- Victoria… – suttogtam, és a falnak dőltem.
- Okos. Igen, Vickkel van valahol messze, és ha nem érek oda egy órán belül. Csúfos véget ér.
- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz cserébe? – kérdeztem. Nehezen vettem a levegőt félelmemben. Nem magamat féltettem. Ketten voltak, akikért bármit megtettem volna. Az egyik Alec, a másik a bátyám. Nem hagyhattam, hogy baja legyen.
- Tudod te, hogy mit akarok. – mellém lépett, és a nyakamat kezdte csókolgatni, majd bele is harapott.
- Fel is törhetném az elméd. – suttogtam undorodva.
- Igen, de nem vagy elég gyors, még oda is kellene érned, ugyebár.
- Undorító vagy. – morogtam.
- Csak számító, nem ugyanaz. – meg akart csókolni, de elfordultam.
- Megmondtam, hogy csak egy valakinek adom oda magam. Úgyis megölsz, akkor tedd meg most. – mondtam mérgesen és ellöktem magamtól.
- Mindig is szerettem a vadmacskákat. – terült el az arcán egy magabiztos mosoly. – Gyere ide! – lépett újra hozzám.
- Ne érj hozzám!- sziszegtem. Megragadta a karom, és neki vágott a falnak. Hangos csattanással érkeztem rá, majd a földre. Elém lépett és felemeltem a nyakamnál fogva.
- Én mindig győzök. – vicsorogta. – Most pedig meghalsz. Bár úgy lenne az igazi, ha a szívszerelmednek ezt végig kellene néznie, de hát nincs itt.
- Őrült vagy. – próbáltam lefeszíteni a kezét, de erősebb volt nálam.
- Meglehet. De ha ez megvigasztal, amíg öcséd nyugton van, nem bántom. Csak ha muszáj. Reméljük, nem kerül rá sor.
Hozzám hajolt, és a karomba harapott. Csípett a vámpírméreg, de összeszorított fogakkal tűrtem.
- Remélem, egyszer elkap a Volturi, és megbüntet mindenért. – morogtam.
- Ügyesebb vagyok én annál, hogy a Volturi elkapjon. Nem kell féltened. – vigyorgott, majd újra megharapott.
Utána pedig átvágott az utca másik végében, hangos csörömpöléssel zuhantam le, de most meg se próbáltam felállni. Csak feküdtem ott, beterítet a törmelék, és egyedül voltam. Igazán egyedül. Talán soha nem voltam még ennyire magányos. Senki sem segíthetett, itt és most meghalok. Anélkül hogy utoljára látnám a szerelmem. Vajon megtudja valaha?
Olyan sokszor álmodtam a szép jövőnkről, és most kiderül, hogy tényleg csak álom volt mind. Csak becsapás, nekem már nincs jövőm. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem akartam meghalni, de nem hagyhatom, hogy bántsa a bátyám.
- Ölj meg, essünk túl rajta. – kiáltottam rá.
Hozzám lépett és végig simított az arcomon.
- Annyira kár érted. Olyan jól meglehettük volna, de te mindent elrontottál, azzal, hogy ilyen okos vagy. Miért nem tudtál beletörődni a halálukba?
- Szerettem őket, és te elvetted tőlem a családom. Sose jöttünk volna ki jól. – löktem el a kezét. – Gyűlöllek, és mindig is gyűlöltelek.
Megint felkapott, és hozzá vágott egy másik falhoz. Erőtlenül zuhantam le újra. Lassan felém közeledett, de más léptek zaja vegyült az övébe. Elmosódott a kép, de még láttam, ahogy megmerevedik, majd beleszagol a levegőbe, és eltűnik.
Homályosan láttam, hogy egy szürke öltönyös alak közeledik felém. Szőke haja, és aranybarna szeme volt. Ez volt az utolsó kép amit láttam, majd elsötétült minden…

The End

The future

Sziasztok! :)
Gondoltam így válaszolok a kommentárokra, amiket írtatok nekem. Ezt nagyobb eséllyel olvassátok. Először is köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Másodszor: Ennek a történetnek ezzel vége lesz. Sajnálom! Nagyon szeretem a fanficeket. Sokat köszönhetek ennek a történetnek, Lucynek és a többieknek. Sok barátot szereztem, és függővé tett...
Sokat írok, de most már saját történeteket. Nagyon a szívemhez nőtt, és nem fogom törölni a blogot. Kitudja talán egyszer még újra írok róluk történeteket. De jelen pillanat más terveim vannak.
Jelenleg van egy másik sztorim, ami még fut, és fog is egy darabig. Remélhetőleg ha annak vége, el tudom kezdeni feltenni azt, amit most írok.
Szóval az írásaimat továbbra is megtaláljátok a neten. De már nem Stephenie világát szeretném tovább építeni, hanem a sajátomat. Teljesen saját szereplőkkel, élményekkel. Persze azokból a dolgokból, amiket a Nagy választás írása során megtanultam, megtapasztaltam fel fogok használni.
Továbbra is olvasom a blogokat, amiket eddig. Remélem nem haragudtok ezért, de egyszer minden véget ér. Most ezt is lezárom, de kezdek valami mást. :)
De még van egy fejezet! :D :)
Szeretlek titeket!:)
Puszi! :)

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak."

/George Matthew Adams/

Egy kis összegzés:  

•  I. rész 46 fejezetet élt meg
• II. rész 46 fejezet + 1 előszó és 1 utószó
• III. részben 36 fejezetet tudtam teleírni
• A blogot 2010. január 29-én nyitottam
• Az első fejezet 2010. jan. 30-án került fel
• Az utolsó fejezetet 2011. nov. 12-én olvashattátok először
• = Vagyis nem egészen két év alatt írtam meg a trilógiát a biztatásotokra 
• 29 díjjal jutalmaztatok(ha jól számoltam:P)
• 46 rendszeres olvasóm lett (és azok akik még olvastak)
• És megannyi kedves szót kaptam tőletek

Köszönöm ;)

Kiegészítve: 2012. márc. 18.

35. fejezet

Sziasztok! :)
Egy nagyon hosszú szünet után megérkezett a fejezet. Ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog. :)
Amúgy ez az utolsó előtti.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Carlisle Cullen szemszöge)

A szokásos körutamat jártam a betegek között. Fullasztó, hörgő köhögésekkel kísérve, mint mindig. A betegek egyre többen lettek, a szabad hely pedig egyre kevesebb.
Odaléptem az egyik beteghez. Akin már a csoda sem segíthetett. Üvegesen meredt a plafon felé. Az egyik ápolónő, aki szintén beteg volt, próbálta letakarni éppen.
- Hagyja csak! – léptem mellé.
A halotthoz fordultam, lecsuktam a szemhéját, a nővérke közben egy imát motyogott el mellettem, majd leterítettem a fehér lepedővel.
- Levitettem a halottak közé, aztán át is veheti a helyét. – fordultam a nőhöz.
- Nem, nem. Jól vagyok, doktor úr. – erősködött, de a lábai alig tartották már. – Szükség van rám.
- Az előbbi nem kérés lett volna. – válaszoltam. – Beteg, pihennie kell.
Pár pillanatig a szemébe néztem. Végül aprót bólintott, és leült az egyik székre. Máris rátört a következő köhögő roham.
Elmentem, hogy hideg vizes borogatást hozzak neki. Óvatosan a homlokára tettem.
Tovább akartam lépni, de megragadta a kezem. Ijedten húztam vissza, nehogy feltűnjön. De olyan lázas volt, hogy nem találta furcsának a bőröm hidegét.
- Köszönöm, dr. Cullen. – suttogta, és újra köhögött.
Lemosolyogtam rá, majd a következő ágyhoz léptem, és a következőhöz, majd az azutánihoz, és így tovább, és így tovább…
Egyeseknek csak a szemét csukhattam már le. Másokra hideg vizes borogatást tettem, vagy csak a kezem hidegével próbáltam hűteni egy kicsit. Így haladtam lassan végig a szobán. Elkeserített, hogy ennyi emberért nem tehetek semmit se.
Tehetetlenül léptem a következő beteghez, amikor észrevettem valamit a szoba másik végében. Az egyik ágynál, ahonnan nem régen vitték el a halottat, egy fekete köpenyes alak állt.
Fekete csuklyája a fejébe volt húzva, kezein fekete kesztyű. Egy fiút takart be éppen. Észrevette, hogy figyelik, hátrafordult, és egyenesen rám nézett. De olyan gyorsan el is kapta a pillantását, hogy egy barna, göndör hajtincsen kívül semmit sem láttam belőle. Fekete szoknyája halkan susogott minden mozdulatnál.
Nem volt túl magas, de nagyon kecsesen mozgott. Sietett, nem próbálta meg leplezni, milyen különleges teremtés is valójában.
Nem figyeltek rá az emberek. A betegek lázálomnak is hihették, az orvosok és nővérek pedig túlzottan el voltak foglalva.
Elindultam felé, ügyesen szlalomozva a rohangáló emberek, és az ágyak között. De ő is elindult kifelé.
- Várj! – szóltam utána. Nem túl hangosan, úgyis hallotta.
Meg se fordult, nyugodtan ment tovább, gyorsabb tempóra sem váltott.
- Mentse meg! – suttogta egy gyönyörű, csilingelő hang a közelből. Gyorsan körbefordultam. De nem állt mellettem senki. – Kérem!
Ekkor esett le, hogy a hang a fejemben szól.
- Várjon! Ki maga? – gondoltam.
- Nem fontos. Csak a fiú számít. Senki más. – újra a fejemben visszhangzott a kellemesen lágy hang. – Ne keressen, dr. Cullen.
Majd éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Megkövülten álltam a kórterem közepén. Néztem a vámpír lány hűlt helyét, míg nem az egyik rohanó nővér belém nem jött kicsit.
Kizökkentett a mélázásból, arrébb álltam, hogy elférjen, majd az ágyhoz léptem.

Ahhoz, amelyiknél nem rég még a fekete köpenyes nő állt.
Egy bronzvörös hajú fiú feküdt rajta. Gondosan betakargatva. A homlokára tettem a kezem, tűz forró volt. Így rajta hagytam.
Enyhén dobálta magát, a másik kezemmel óvatosan lefogtam, nehogy kárt tegyen magában. A szemhéja alatt izgatott táncot jártak a szemei. Leültem mellé, és próbáltam minél nagyobb felületen hozzá érinteni a bőröm, hogy lehűtsem kicsit.
Másfél óra múlva teljesen lenyugodott. Halkan szuszogott. Majd lassan kinyitotta a szemét.
- Lucy? – kérdezte rekedten. Majd köhögött.
- Carlisle Cullen vagyok. – feleltem halkan.
- Hol… Hol van Miss. Bennett? – nézett rám. – Ugye nem… ugye nem esett baja?
- Sajnálom, de elment. Tud ő magára vigyázni.
- Én… ho… hol vagyok?
- A kórházban.
- Hogy kerültem ide? – köhögött fel újra.
- Ne aggódj jó kezekben vagy. Ezt vedd be és idd meg. – adtam a kezébe egy altatót, meg egy pohár vizet.
Szó nélkül megitta. Még megtudtam a nevét, majd elaludt. Viszonylag nyugodtan aludt. Ott maradtam mellette. Ki lehet ez a fiú, hogy ilyen fontos egy vámpírnak? És ki az a Lucy Bennett? Olyan ismerősen csengett ez a név. Mintha a Volturinál hallottam volna fél füllel.
Igen, Alec és Demetri beszéltek róla. Az barátságuk mindig is érdekelt. Mert bár a Volturi volt a legkulturáltabb vámpír klán, amit láttam, de még náluk is egyedülállónak tűnt az efféle összetartás, barátságát.
De olyan áhítattal sem hallottam kimondani egy nevet, mit, ahogy az a fiú mondta Lucy nevét. Többet jelentett neki bárkinél. De akkor mégis miért Chicagóban van, és nem vele?
Lehet, hogy nem is ugyanaz a két Lucy. Lehet, hogy volt egy másik Lucy Bennett nevű lány is.
Visszafordultam Edwardhoz. Lassan döntenem kellene. Régóta akartam magam mellé valakit, aki előtt nem kell titkolóznom. Valakit, aki olyan lesz, mint én és megért.
De sosem változtattam át senki. Emberi vért pedig megfogadtam, hogy sosem iszom. Megszeghetem-e a szavam? Ha nem sikerül, és megölöm, gyilkos leszek, semmi több. De ellenben, ha meg tudom állni, megmentem egy fiatal fiú életét. Aki, ha nem teszem meg mindenféleképpen meghal.
Végül még egy félórámba telt, amíg összeszedtem magam. Többször átgondoltam és arra jutottam megpróbálom, nem veszíthetek, úgyis haldoklik.
Elvittem magamhoz. Lefektettem az egyik ágyra. Elmentem előtte vadászni, hogy kisebb legyen a kísértés.
Mire visszaértem újra lázálmai voltak. Gyorsan mellé léptem, lefogtam, és szabaddá tettem a nyakát.
Gyorsan megharaptam. A fogaim, mint kés a vajban olyan könnyen siklottak át a bőrét. Majd megtöltötte a számat a vér íze. Kényszerítettem magam, hogy elszakadjak tőle. Gyorsan kiköptem a vért a padlóra, és átrohantam a szoba másik végébe. Úgy érzetem mindjárt neki ugrom.
Elkezdett átváltozni, üvöltött, égette a tűz. De én még mindig vérszomjasan néztem. Végül az ajtóhoz botorkáltam, és kimentem a levegőre. Mélyet szippantottam a kinti hűvös, nyirkos, vérszag nélküli levegőből.
Vagy fél órát kóboroltam a városba. Amikor furcsa hangokat hozott a szél. Vitának, verekedésnek hangzott.
A hangiránya felé közeledtem…

34. fejezet

Sziasztok! :)
Itt van a fejezet :) Remélem tetszeni fog. Kérek kommentárokat. :D
Jó olvasást hozzá! :)
Puszi! :)

1918. Chicago

(Lucy szemszöge)

Chicago utcái koszosak voltak és elhagyatottak. Egy-két ember volt csak idekint. Igaz éjszaka volt, de 30 éve mikor utoljára itt jártam 24 órán át tömve voltak az utcák. Jó, ha nem is egész nap, de este 8-kor azért még voltak kint páran.
De ma nem olyan idők járnak, mint 30 éve. Most pusztít a spanyolnátha. Az emberek rettegnek. Félelem és fájdalom érződik a levegőben. Rengetegen vesztették el a szeretteiket. Mérhetetlenül sok a halott. Nincs olyan család, ahol minimum egy ember el nem veszett volna.
A kórházak tömve voltak, egyre kevesebb volt az orvos. Többségüket szintén ágynak döntötte a spanyolnátha, vagy felmondtak, hogy ne legyenek közel a betegekhez. Ez volt a ritkább eset, de előfordult.
Viszont pletykáltak egy orvosról is, aki egész álló nap a kórházban van, és próbál segíteni a betegeken. Carlisle Cullen? Azt hiszem így hívják. Meg akartam már magamnak nézni ezt a jó tevőt, de még nem jutottam el az elhatározásig. Furcsa volt.
Azt beszéltek egy-két óránál többre nem szokott eltűnni. És vajon ki képes megállás ilyen sokáig fenn lenni és el sem fáradni? Na, ki? Igen, mi, a vámpírok.
De egy vámpír miért segítene az embereken? Vagyis miért próbálna segíteni? Ugyanis nem tud. Nincs ellenszer, a szövődmények miatt az emberek meghalnak.
Hosszú, szenvedéssel teli haláltusát vívnak napokig, míg végül lecsendesednek, és meghalnak. Magas lázzal, borzalmas fejfájással kezdődik. Később pedig csatlakozik a fájdalomhoz az egész test, és a kínok elviselhetetlenre fokozódnak. Sokan elvesztik az eszméletüket. Ők járnak jobban.

Éppen vacsorázni voltam a közelben. Két szarvast fogtam. Most pedig sétáltam vissza Chrissékhez. Az utóbbi időben teljesen visszatértem az állati vérhez. Ami nem ragadtatta el Jamest és Victoriát. A bátyám rám hagyta a döntést. Nem igazán érdekelte mit is eszem, csak ne hagyjam el.
Hangos viták tömkelegét hallgatta végig, amik mind köztem és James között zajlottak le. Nem tetszett neki, hogy önállósítom magam. Odamentem és azt tettem, amit akartam. Ha nem akart elveszíteni követett. Így mostanában én döntöm el hová is megyünk.
Így kerültünk Chicagóba is. Ide volt kedvem jönni. Chriss nem volt hajlandó "elengedni a kezem", és velem jött. Jamesék pedig nem akartak egyszerre két fontos, erős társat elveszíteni.
Már elszoktak attól, hogy félniük kell, nehogy összefussanak egy erősebb vámpírral. De a nem tetszésüket mindig kimutatták. Többször közölték elmennek, én pedig mindig azt válaszoltam, hogy nem zártam be az ajtót, vagy hasonlókat.
Igazán kezdek idegesíteni, de Chrissnek szüksége volt rájuk. Szerette őket. Jó persze sokat köszönhettünk nekik, de engem még mindig nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ők ölhették meg a szüleinket.
Alec azt mondta nem a Volturi volt, és én hittem neki. Rendíthetetlenül. Igazából be kellett vallanom azóta magamnak, hogy igazán sosem hittem el, hogy ők tették. Aro gyűjti a különlegességeket. Én is az vagyok. Az apám is az volt, a bátyám is az. Mégsem próbált soha se beszervezni.
Pedig Alec gondolataiban biztosan látott. Persze, nem tudta, mire vagyok képes. De mégis azért már elég nagy a hírem nekem is. Nem csak a leendő férjemnek.
A leendő férjem gondolatára elmosolyodtam. A neve hallatán ez a világ is sokkal szebb, és reménnyel telibb. Még egy halk nevetést is megengedtem magamnak, pedig ezekben a sötét napokban nem igen halott olyat az ember, vagy jobban mondva a vámpír.
Csak sétáltam az utcán, máris szebb lett a világ. Hiszen az emberiség mindent túlél. Eddig is ezt tette, ez után is ezt fogja. Túlélni.

Kicsit gyorsabb tempóra váltottam, és befordultam a következő sarkon. Igazából nem figyeltem a környezetemre, de most rekedt köhögés és vacogás ütötte meg a fülem.
Egy alak támaszkodott az egyik házfalnak, és már kezdet lecsúszni a járdára. Elhagyta az ereje, nem sokára elájul. Már dőlt is el, de vámpír sebességgel elkaptam.
Edward Anthony Mason volt az. Egy fiatal fiú, alig lehetett 17. Nem ájult el, de meglepődött, amikor elkaptam.
- Uram? – szólítottam meg. – Mr. Mason.
- Edward, Miss. Bennett. – köhögte. Meghökkentem hirtelen, aztán leesett mit is akar.
- Edward. – suttogtam. Sápadt volt, és reszketett. Ruháin át is éreztem, tüzel a teste. A szüleit már napokkal ezelőtt elvitte a betegség. Nem igen, lehetett azóta az utcán látni.
Már régóta beteg lehet. Vagyis pár napja, de ennél a betegségnél az régnek számít.
- Miss. Bennett… - suttogta rekedten.
- Lucy. – mondtam. Elmosolyodott, majd ajkai formálták a nevemet, de hang nem jött ki rajta. Aztán újra felköhögött.
Megtelt könnyekkel a szemem, ahogy szegény fiút néztem. Olyan fiatal még, és olyan kedves. Nem ezt érdemelné. Szép életet érdemelne, családdal, szerető feleséggel. Gyerekeket, akik felnéznének rá.
Könnyeim az arcára csepegtek. Két napja ismerem, nem több ideje, mégis megfogott benne valami. Nem szerettem belé, csakis Alecé volt a szívem. Egyszerűen megkedveltem.
Kósza ötlettől hajtva a nyakához hajoltam. Már nem volt eszméleténél, így nem vette észre mit készülök tenni.
Már forró bőréhez ért az ajkam, készültem harapni, amikor eszembe jutott Alec. Ráeszméltem, miért is kedveltem meg ezt a fiút. Ráemlékeztetett. Ahogy viselkedett, ahogy beszélt, ahogy gondolkozott… Ahogy gondolkozott, itt a lényeg. Alec nem akar vámpír lenni, nem szereti, ez a fiú se szeretné, ezt az életet, amit én ajánlhatok neki.
A hideg falnak vetettem a hátam, és az ölembe húztam, úgy ringattam, mint egy kisfiút. Az is volt, az én szememben legalábbis, egy gyerek. És meg fog halni.
Nem tehetek elleni semmit, csak átváltoztathatom. De tudom, nem neki való ez az élet. Miért tenném ki ennek? Kitudja, talán találkozik a szüleivel, amint elhagyja ezt a világot. Kitudja, talán boldog lesz.
De mi van, ha ezután vége? Ennyi jut? Ha nincs második kör? 17 év. Olyan kevés. A legkoszosabb csaló is többet érdemel nyamvadt 17 évnél. Nemhogy ez a fiú. Miért ilyen nehéz a döntés?
Magamhoz szorítottam és sírtam. Mégis mit tegyek most?

33. fejezet

Sziasztok! :)
Friss, ahogy ígértem. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség. Körbevette őket egy csapat a román klánból, és Vladimír és Stefan. Mindketten önelégült képpel figyelték a Mestert, akit lefogott két idegen vámpír. Ugyan így járt a húgom, Jane is, és Renata, meg Sulpicia is. Már nem mintha ő sok mindent tehetett volna.
Jane fájdalom hullámokat küldött egy-egy vámpír felé, akiken látszott, hogy érzik, de egészen jól tartották magukat. Ami a húgomnak nem volt ínyére. Olyan szorosan fogták át a nyakát, hogy hallani lehetett a gyémánt kemény bőrén, a fogva tartója bőrének csikordulásait, ahogy vergődött a szorításban.
Aro szokása szerint nyugodtképpel szemlélte az eseményeket. Próbált normális hangnemben tárgyalni a románokkal, de azok nem voltak rá vevők. Gúnyosan, olykor kiabálva válaszoltak. Fitogtatták az erejüket. Látszott, hogy élvezik a helyzetet.
Éppen koncentrálni kezdtem volna, hogy használjam az erőmet, amikor feltámad a szél, és pontosan felőlem fújt. Hallottam, és láttam, ahogy Vladimír a levegőbe szimatol, és felcsillan a szeme. Majd egyenes felém fordult. Vigyora jó formán égetett, ahogy sütött belőle az elégedettség.
- Gyere elő Alec, drága barátom. Tudom, hogy itt vagy. – mondta.
Nincs értelem várni, amíg beküld ide pár vámpírt, hogy vigyenek ki. – döntöttem el, és kiléptem a rejtekhelyem mögül.
- Szedett-vedett egy társaság. – jegyeztem meg, ahogy körülnéztem.
Némelyik vámpír ruhája szakadt volt, és véres. Egyesek pedig eléggé érdekesen néztek ki, mint akiket az utcáról szedtek össze idefelé jövet.
- Hát igen, nem járkálhat mindenki olyan elit körökben, mint egyesek. – mutatott a fogvatartott barátaimra Vladimír. – Főleg úgy, hogy állandóan le-lecsaptok az embereimre.
- Nem szervezed elég ügyesen a sereged. – vágtam rá.
- Engem, és Stefant mégse tudtok elkapni. – vigyorgott. – A lényeg védelmére figyelek, a katonák pedig pótolhatók. Elég sok ember él a földön.
- És aztán mi lesz? – kérdeztem.
- Miután? – nézett rám kíváncsian.
- Ha velünk végeztek? A Volturi még mindig megmarad.
- Hát igen, igen. De azért bevallhatod, elég jó fogást csináltunk. Aro Volturi, az igazi vezető, az ikrek, a két aduász. A másik kettő mellékes. – intett egyet hanyagul, lesajnálóan Renata, és Sulpicia felé. – Nélkületek a Volturi sebezhető, korántsem olyan erős.
- Nélkülünk is legyőztek már. – tettem hozzá.
- Követtem el hibákat, de tanultam belőlük.
- Tényleg? – kérdeztem gúnyosan.
- Tényleg. – szűkült össze a szeme, valamit sejtett a dolgok mögött.
- Vladimír. – szólt Stefan ijedten.
Ránézett, majd végig a katonáin. Amíg csak rám figyelt, én szépen lassan elvettem az emberi érzékeit.
- Biztosan tanultál? – kérdeztem vigyorogva. Aro mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munka volt. – mosolygott. – Most pedig söprődjetek innen. Vagy nem éritek meg a holnapot. – utasította a két románt, akik már addigra régen hátráltak.
- Találkozzunk még! – kiáltott vissza Stefan.
- A többit pedig égessétek el. – utasított minket Aro. – Ügyes voltál, fiam. – nézett rám.
Én pedig zavartan hajtottam le a fejem. Eddig csak négyszemközt hívott így. Most pedig a felesége, a húgom, és Renata előtt. Holnapra mindenki tudni fogja.
Renata tüzet gyújtott, aztán szépen rádobáltuk a vámpírokat. Nem éreztek semmit abból, ahogy elégnek. Mégis borzasztó az, hogy más hibájából haltak meg.
Lassan visszabattyogtunk a városban. Ott már nem várt minket semmi érdekes, vagy más.

(Lucy szemszöge)

Amint visszaértünk Londonba elmentem a régi házunkhoz. Még mindig ugyanúgy nézett ki, bár az látszott, hogy már felújították. Biztosan megvette egy család.
Két kislány, és egy kisfiú játszott az udvarban. Aranyló szőke hajuk csillogott a napfényben. Édesen kacarásztak, és fogócskáztak. Aprók voltak még, a legidősebb maximum 7 lehetett.
Összeszorult a szívem a látványtól. Nekem sosem lehet gyermekem. Pedig Alec gyermekét hordanám a szívem alatt. Mindennél jobban vigyáznák rá, sosem eshetne baja. Nem mintha Alec hagyná, hogy bármi is megközelítsen minket.
Bár azt tudom, hogy mi együtt leszünk később, amíg az álmom vissza-visszatér, biztos vagyok benne, de gyermekünk nem lehet. Képtelenség.
Nem tud rólam sok mindent, sose kérdez. Tudom, azért teszi, mert amit megtud rólam, azt Aro is látja. Félt tőle. De olyan jó lenne, ha mindent tudna, ha nem kellene titkolnunk a szerelmünket… Ha vele lehetnék…
- Nem sokára. – suttogtam. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, amikor meghallottam egy vékonyka hangot.
- Miért vagy szomorú? – kérdezte a legkisebb kislány.
Előttem állt és a szoknyámat húzogatta. Mosolygott, és közben göndör haját babrálta.
- Csak régi rossz emlékek. Elvesztettem valakit. – guggoltam le hozzá.
- Ne légy szomorú. Biztosan visszajön. – nézett rám csillogó szemeivel. – Anyu mindig azt mondja, akit szeretünk sose hagy el minket.
- Ez így igaz, akit szeretsz, mindig veled marad, itt. – tettem a kezem a mellkasára. – A szívedben.
- Akkor Folti is ott van? – kérdezte.
- Igen, ő is ott van. – mosolyogtam.
- És láthatom? – bólintottam. – Hogyan? – közelebb lépett, és a nyakamba csimpaszkodott. A karomba vettem, és felemelte a földről.
- Ha becsukod a szemed, és rágondolsz, látni fogod. Csak el kell képzelned, hogy látod, és ott lesz. Mert mindig vigyáz rád. Amikor játszol, amikor alszol, és álmodsz. Mindig veled van, csak el kell képzelned.
- És sosem hagy el?
- Soha. – simítottam végig az arcát. Puha, meleg bőre volt. Egyszerűen gyönyörű
- Az jó. – jelentette ki vidáman. – Anyu! – sikkantotta boldogan.
Egy szőke nő lépett ki a házból, fiatal volt, és szép, de gondterheltnek tűnt. Mosolyogva sétált mellénk, de látszott borzasztó gondok nyomják a vállát.
- Örvendek.
- Jó napot. – köszöntöttem. Egy pillanatra értetlenség suhant át az arcán a hangom hallatán.
- Sajnálom, hogy zargatta a lányom. – mondta fáradtan.
- Semmi gond. Egyáltalán nem zavart. Nagyon gyönyörű, és megnyerő kislány. – dicsértem és leraktam a földre, hogy mehessen tovább játszani.
- Köszönöm. Én is büszke vagyok rájuk.
- Mióta laknak itt? – kérdeztem pár pillanattal később.
- Több, mint 100 éve van a családom birtokában. - komorult el. – Egy családi tragédia után vették meg a felmenőim. Ismerték a családot, akkoriban az egész várost megrendítette a haláluk. A ház teljesen leégett, de hűen építették újra. De akkora ez a ház, hogy el kell adnunk, nem tudjunk fenntartani. Pedig annyira gyönyörű, és a gyerekek is szeretik.
- Igen az, gyönyörű. A családi tragédiák borzalmasak.
- Nem sokára kiírják az eladást, ha gondolja, megveheti. – mondta csöndesen.
- Meglehet. Mondja csak, mennyi idő van még az elárverezésig? – kérdeztem.
- 4 nap. – szomorúan hajtotta le a fejét, majd vett egy mély levegőt, és újra megszólalt. – Most, ha megbocsájt, mennem kell, van még egy kis dolgom.
- Hát persze, örülök, hogy megismerhettem. – biccentettem. – Ó, elfelejtettem bemutatkozni a nevem Analucya Bennett. De hívjon csak Lucynek.
- Bennett? – suttogta meglepetten, majd megköszörülte a torkát. - Én úgy szintén örülök, Lucy. Alicia Spint. – viszonozta a biccentést, majd gyors léptekkel besietett.
- Szóval ismeri a ház történelmét. – mondtam halkan, amikor eltűnt. – Érdekes.

(Alicia Spint szemszöge)

Besiettem a lakásba, és előkerestem a régi dokumentumokat. Ismerős volt a lány arca, és még mellé a név is.
Hamar megtaláltam őket. Az egyik fénykép, bár eléggé kezdetleges, de jól megmaradt. Közelebbről szemügyrevettem a képen lévő gyönyörű lányt. Ő volt az, e felől semmi kétség. Nincs még egy ilyen szép lány. Senki, aki ennyire tökéletes, gyermekként mindig ilyen akartam lenni.
Megfordítottam a képet. A hátulján a következő nevek álltak. Analucya Bennett, Chrisstopher Bennett 1771. Meg kellett kapaszkodnom az asztalba, olyan gyenge lett hirtelen a lábam. Hogyan lehetséges ez? Még ha nem is halt meg a tűzben, hogy lehet ennyire fiatal?

Egésznap csak ezen rágódtam. Éjszaka is alig aludtam. Senkinek se szóltam róla, őrültnek néznének. Még a férjemnek sem.
Miközben ebédet készítettem a gyerekek egy faládikával rohantak be a konyhába.
- Anya, anya. Ezt nézd mit találtunk. – adták oda.
- Mutassátok csak. – átvettem. A tetejében bele volt vésve valami cirkalmas betűkkel. – Lucy B. – olvastam fel.
Kinyitottam. Egy halom pénz, és egy pár soros levélke volt benne.

Remélem elég lesz, ahhoz, hogy megtarthassák a házat.
Én is szeretem itt lakni régen.
Maradjon, kérem, ez a kettőnk titka.

Lucy B.

32. fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a következő fejezet. Hogy teltek az első iskola napok? Nagyon várjátok már az őszi szünetet? :D
A heti egy frisst próbálom tartani a suli alatt is, de semmit nem ígérhetek, ahogy a fejezeteiteket is próbálom rendre elolvasni, és kommentelni. Majd meglátjuk, hogy sikerül.
Jó olvasást hozzá.
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még délelőtt felébredtem, bár alig egy órával korábban. Alec finom illata még mindig jól érezhető volt a szobámban. Főleg az ágyneműn. Gyorsan lecseréltem, kinyitottam az ablakom, majd lefürödtem, felöltöztem, és jól befújtam a parfümömmel. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal. Bár még mindig éreztem az illatát valamennyire, de én száz közül is felismerem. A többiek nem hiszem.
Kinézve az ablakon láttam, hogy napos délután volt. Lementem a földszintre. Victoria és Chriss a kanapén ültek, James az ablaknál álldogált. Egyikőjük sem szólt, csak gondolataikba merültek.
Közeledésemre mind rám néztek. Én pedig rájuk mosolyogtam, és biccentettem.
- Jó reggelt, hugicám. – mosolygott Chriss, bár volt valami benne, amit nem tudtam megfejteni. – Átaludtad a délelőttöt.
Mindnyájuk gondolata el volt zárva előlem. Bár ezt Jamesnél és Victoriánál már megszoktam.
- Fáradt voltam. – leértem a lépcsőn, és Jamesre néztem. Tudtam valamit akar mondani.
- Françoist nem ölted meg. – mondta halkan.
- Mert nem akarom. – válaszoltam. Nem hallottam emberi szív dobogását a házban. Biztosan elmentek valahová. – Megkedveltem, így nem ölöm meg.
- Ez nem így megy. – morogta.
- Szerintem meg igen. – feleltem dacosan.
- Szembeszegülsz velem? – kérdezte James.
- Miért? Ki vagy te? – léptem közelebb hozzá.
- Ennek a klánnak a vezére. – húzta ki magát.
- Igen? Mégis ki nevezett ki? Engem senki se kérdezett, hogy akarom-e ezt. – kiabáltam mérgesen.
- Menedéket nyújtottam neked, miután meghaltak a szüleid. Bevettelek magunk közé. Segítettem túlélni. Megérdemlek egy kis tiszteletet. – jelentette ki.
- Ha persze, nem te végeztél velük. – mondtam élesen. Csak Chriss és Vick lepődött meg azon, amit mondtam, James egyáltalán nem.
- Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Chriss vádlón.
- Szüksége van ránk, hogy eltakarítsunk utána, hogy megvédjük. Apa pedig nem akart segíteni, kapóra jött neki a halála. – magyaráztam.
- Igaz ez? – nézett a bátyám Jamesre.
- Az, hogy kapóra jött a halála? Igen, ez igaz. Normális életet akart nektek, ami a magunk fajtának lehetetlen. De a barátom volt.
- A Volturi… – mondta Chriss. – Van bizonyíték.
- De Alec Volturi mindent cáfolt, tegnap este, ha nem tévedek. – tette hozzá James, hangjának gúnyos élét el sem próbálta fedni.
- Honnan? – kérdeztem halkan.
- Összefutottam Demetri barátjával.
- Elmondta, hogy nem ők voltak. Hogy valaki csak rájuk akarta kenni. Rajtatok kívül ki tudja még, hogy szeretem. Senki.
- A Volturi hazudik. Mindegyik. – James szeméből sütött a düh a gyanúsítgatástól.
- Alec nekem sose hazudna nekem, és nem is tud. – jelentettem ki. – Nem tud félrevezetni.
- Azt csak hiszed, elég jól ki vannak képezve. Aro elég agyafúrt az ilyenek kivédéséhez, mint te.
- Bárhogy is van, kiderítem. Innen pedig tovább álluk. – mondtam
- Hogy merész… - kezdte Vick, de a párja beléfojtotta a szót.
- Hová? – kérdezte.
- Vissza Londonba, ha mindenkinek megfelel. – válaszoltam.
- Tökéletes. – mondta James.
- Hol van Alan és François? – néztem körbe, hátha találok valami jelet.
- A testüket elégettük az udvaron. Ha te nem teszed meg, amit kell, akkor majd mi.
- Micsoda? Hogy tehetted ezt?
- Vadászok vagyunk, Lucy. Akkor indulás Londonba. – mondta James. Én pedig lefagyva álltam, meg akartam kímélni, erre mások végeznek vele brutálisan.

(Alec szemszöge)

Tegnap hamar hazaértünk a kis párizsi kiruccanásunkból. Most pedig Chelsea és Afton veszekedésétől volt hangos a kastély. Úgyis kibékülnek, egymásnak vannak teremtve. Ezen nem is kell aggódni.
Persze, majd ha Afton eleget szenvedett a félrelépése miatt. De legalább kiderült Chelsea miért fura, és miért gyűlöli Selenát.
Éppen Demetrihez tartottam, hogy elmenjünk valahova vele, és Félixszel. Elég messzire ahhoz, hogy ne süketüljek. A Mester már elment Sulpiciaval, Renataval, és Janenel valahová, ahol nem hallja.
Szóval siettem a szobájában, és kopogás nélkül rontottam be. De azon nyomban meg is bántam.
- Basszus! – szitkozódtam, és kihátráltam csukott szemmel.
De még így is láttam, beleégett a kép az elmémbe. A kép, amint Demetri éppen Selena… öhm… Undorító, kirázott a hideg. Észre se vettem, hogy még mindig az ajtónak dőlök, amíg ki nem nyílt, és majdnem hátra nem estem.
- Alec! – jött ki dühösen Dem. Selena pedig elment valahová. Hamar eltűnt a folyosó végén. – Mi a fenét akarsz?
- Azt hiszem már pont eleget láttam. – feleltem.
- Legközelebb kopogj. – utalt rá.
- Zárd be! – vágtam rá rögtön. – Amúgy meg mit csinálsz? Tudod te mit tett Selena? Majdnem tönkretett egy házasságot.
- Tudom, de nekem nincs feleségem.
- És Heidi? Vele mi van? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Ha ő nyit rátok, nem én?
- Nincs köztünk semmi, kölyök. Oké? – mérgelődött.
- Hát persze, nincs. De attól még őt szereted, nem ezt a lotyót. – mutattam arra, amerre ment.
- Semmi közöd hozzá mit teszek. Te ezt nem értheted, gyerek vagy még. – morogta Demetri.
- Mégsem én viselkedem gyerekesen. – dühösen sarkon fordultam, és elindultam lefelé a nagyteremhez, de még hátraszóltam. – Lehet, hogy én lettem legfiatalabban átváltoztatva itt, de néha mégis úgy érzem, én vigyázok rád. – aztán újra elindultam.
Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség…

Új blog :)

Sziasztok! :)
Le telt az első suli nap. :( Remélem mindenkinek jól telt, persze amennyire jól telhet egy nap az iskolában. Ne keseredjetek el lesz még nyár, hamar eltelik ez az év is, ahogy a többi. (Ez igazából engem se vigasztal, de hát...)
Vége lett a szavazásnak, és ti úgy döntöttetek, hogy tegyem fel a történetet. Amit köszönök, jól esik, főleg, hogy más a témája. :)
Szóval megcsináltam a blogot hozzá, és amint elküldöm ezt a bejegyzést felteszem az első fejezet első részét is. :)
Remélem tetszeni fog. :)

Jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi

U. i.: Hétvégén hozom a következő fejezetet, remélem legalábbis, hogy semmi se jön közbe. :)

Jacob és Rosalie

Sziasztok! :)
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem ez a kép nagyon tetszik és muszáj megmutatnom. Nem vagyok nagy Jake vagy Rose fan, de ez tetszik :D
És ha már itt vagyok egy másik Jacobos. Most kicsit jobban felöltöztek a farkasok, nem? :D
Na, csak ennyi voltam. Remélem nektek is tetszik. :)
Puszi:)

31. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a fejezet. :D Bocsi, hogy így este, de a melegben keveset vagyok net közelben. Ugyanis a net az emeleten van, ahol a 31 fok is, amíg a földszinten kellemes hűvös, plusz laptopunk van így tudok nyugisan írogatni. Már ha persze, nem veszi ki a nővérem a kezemből, hogy most ő jön, mert ő is ír egy történetet. :)
Na, mindegy nem untatlak benneteket. Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.
- Lucy! – suttogta, amikor kiértünk, és az arcomra tette a kezét. – Gyönyörű vagy. De… de a szemed…
- Változnak az idők, Alec. – levettem a kezét az arcomról.
- Hol tudunk kettesben lenni? – kérdezte.
- A szobámban. Most éppen itt lakom.
- Ez a te bulid? – mosolyodott el.
- Nem. A házigazda fiáé. Gyere! – fogtam meg a kezét, és egészen a szobámig vezettem.

Amint belépett körbenézett. Végig nézett mindent. De a pillantása megállapodott az ágyamon. Felvette róla a maszkot, és az ujjai között forgatta.
- Sajnálom! – suttogta, de tisztán hallottam a fájdalmat a hangjában.
- Mit? – léptem mellé.
- Hogy fájdalmat okozok. – hajtotta le a fejét.
- Tudod – fordítottam felém az arcát -, miden perc, amit veled töltök, százszorosan jóvátesz mindent, ami történt.
- Gyere velem! – suttogta.
- Mi? – hökkentem meg.
- Gyere Volterrába. Élj velem… Vagy… - lelkesült fel. – Vagy szökjünk meg. Csak mi ketten járjuk a világot. Nos, mit szólsz?
- Nagyon jól hangzik. – nevettem el magam.
- Légy a feleségem. – húzódott hozzám még közelebb, és lenézett rám.
- Alec… én…
- Nem akarsz? – kérdezte halkabban.
- Mindennél jobban akarok… - felkapott és megpörgetett. Rettentően boldog volt. Le sem tett máris megcsókolt. Végül az ágyamon kötöttünk ki.

A mellkasán pihentem. Nem fáradtam el, nem is tudok. Kevés egy éjszaka hozzá, hogy úgy érezzem elég volt.
- Nem tehetem. – suttogtam, és felültem.
- Mit nem tehetsz, kedvesem? – simította meg a hátam, és mellém húzódott.
- Minden álmom az, hogy veled legyek, de most nem mehetek. Nem hagyhatom itt Chrisst. – éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de visszanyeltem őket.
- Lucy… - súgta szomorúan.
- Sajnálom. – felé fordultam, és az arcát simogattam. – A szüleink halála után, ha engem is elvesztene… Szüksége van rám, jobban, mint bármikor.
- A szüleid halála? Mármint Tom? – szaladt fel a szemöldöke a homlokára.
- És Krissy. Megölte őket a… Volturi. – nem néztem rá, de éreztem, hogy megdermed. – De hát ezt tudod.
- Nem, nem. – rázta a fejét. – Nem a Volturi volt. Ebben biztos vagyok. Nem mi öltük meg őket.
- De… Minden arra utalt. Egy levél tőled… A vörös rózsa… Az illatod bárhol felismerem.
- Igazat mondok. Valaki a Volturira akarta kenni. – megfogta a kezem. – Sajnálom, hogy elvesztetted őket.
- Akkor se mehetek el veled. Így főleg nem. Ki kell derítenem, hogy mi történt.
- Segítek neked, szerelmem. – simogatta a hátam.
- Együtt leszünk még. – néztem a szemébe. – De neked el kell menned. Rád akarták fogni. Ha itt maradsz, az feltűnő lenne.
- Nem hagyhatlak itt. Ha bajod esik?
- Tudok magamra vigyázni. Alec - fogtam kezeim közé az arcát. –, szeretlek. – suttogtam és megcsókoltam.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Néha még a képességét is be kellett vetnie, hogy ne halljanak meg minket. Amikor hajnalodott már talpon voltunk. Felöltöztünk, átölelt, majd az ablakhoz lépett.
- Lucy - fordult vissza –, Nem mehetek el. Értsd meg! Ha elmegyek, elfelejtlek.
- Ezt hogy érted?
- Chelsea, egy Volturis elszakítja az érzelmeim irántad, ha visszamegyek. - suttogta lehajtott fejjel.
- Vissza lehet fordítani? – kérdeztem.
- Igen, ha elég távolra kerülök tőle, vagy ha ő fordítja vissza, meg még kitudja.
- Alec, - nyúltam az álla alá, hogy a szemébe nézhessek. – azt mondtad szeretsz, én pedig elhiszem. – közbe akart szólni, de gyorsan folytattam. – Együtt leszünk még, boldogok leszünk. Majd emlékeztetlek az érzéseidre.
- Honnan vagy ennyire biztos? – akadékoskodott. Ekkor egy kő szállt az ablakomnak.
- Ez legyen az én titkom. – mosolyogtam rá. – Hiszek a kettőnk szerelmében.
Megcsókolt, olyan szenvedéllyel, hogy újra vágyat ébresztett bennem az együttlétre.
- Szeretlek. – suttogta. Újabb kő verődött az ablaknak.
- Én is szeretlek. – erőtlennek tűnt a hangom. Rám mosolygott, majd kinyitotta az ablakot.
Még mielőtt kiugrott volna váltottunk egy gyors csókot.
Szinte hangtalanul landolt a földön Demetri mellett, majd rögtön rám nézett.
- Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? – húzta Dem. – Tagad meg apád… - de Alecet nem látszott zavarni a dolog.
Kezembe kaptam az egyik kavicsot, amit az ablaknak hajított, és a párkányon maradt. Egy jól irányzott dobással fejen találtam, véget vetve a monológnak. Panaszosan jajdult fel, Alec pedig nevetve nézett rám.
- Elég ronda Júlia lennél. - nevettem. - Menjetek. – mondtam mosolyogva. Nem volt hangos, de tudtam, vámpír fülük meghallja.
- Szeretlek. – suttogta Alec csak éppen olyan hangosan, hogy ott fenn én is értsem, majd elrohant Demmel a nyomában. Figyeltem, ahogy távolodnak az üres utcákon. Néha-néha hátranézett rám, majd eltűntek.
- Együtt leszünk még, tudom. – suttogtam magam elé. Majd visszafordultam a szobám felé, és becsuktam az ablakot, még a függönyt is behúztam.
Fáradt lettem hirtelen, hiszen egész este nem aludtam. El voltam foglalva. Visszadőltem az ágyra, és szinte rögtön elaludtam.
Megint Aleckel álmodtam egy pataknál voltunk egy gyönyörű erdőben. Nevettünk, és fröcsköltük egymást. Gyönyörű álom volt. Majd átváltott újra az esküvőnkre.

30. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a következő fejezet. Bár azt írtam hétvégén, de alig bírtam abbahagyni az írást, úgy hogy hoztam ma. Ha barátnőm nem jön át lehet, hogy a következő is teljesen kész lenne már. :)
Remélem tetszeni fog.
Reginának ajánlom, mert jó barátnő. :D :)
Ne felejtsetek szavazni! ;)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Ma este lesz a bál. François-val nagyon sok időt töltöttünk együtt, nagyon megkedvelt, én is őt.
Egy mély bordó ruhát vettem fel. Hozzá fekete selyem kesztyűt.
Kinyitottam a fiókom, benne pihent Alec fekete maszkja. Feltettem a fejemre, és a tükör elé suhantam. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ami most a ruhámhoz hasonló színben csillogott.
Csak néztem magam, és azt képzeltem, hogy ő áll előttem. Mint álmaimban. Amikor minden gond nélkül nevetve forogtunk a táncparketten. Ahogy kiejtette boldogan, és magabiztosan azt, hogy igen. Az esküvőnket.
De mindez csak egy álom része. Egy gyönyörű, de hazug álom része. Hogyan is lehetnénk mi még együtt? Elmúlt már az az idő, amikor reménykedhettem, de mégse tudom abbahagyni. Minden nap várok rá, hogy eljöjjön értem, hogy megkérjen, menjek vele, hogy nyújtsa felém hívóan a kezét, hogy raboljon el.
Milyen romantikus lenne közösön megszökni minden elől. De Volterrában is boldog lennék.
Ott is csak ketten számítanánk.

Csendben kinyílt az ajtóm, nesztelen léptek suhantak mögém.
- Ez nem egy álarcos bál. – mondta, miközben átölelt.
- Csak egy emlék. – suttogtam, és lefejtettem a kezét a derekamról, de nem léptem el tőle.
- Alec Volturitól. – hideg, dühös hangon mondta ki ezt a gyönyörű nevet, amitől úgy éreztem kést forgatnak a szívemben.
- Csak egy álarc. Nem jelent semmit. – fordultam meg, hogy elmenjek, de nem mozdult.
- Te tudod, meddig kínzod magad. – megragadta a kezeim, és megcsókolt.
- Eressz! – löktem el magamtól. – Neked meg mi bajod James?
- Egy emberrel játszadozol, de én egy falatot sem kaphatok belőled? – szeme dühösen szikrázott.
- Csak egy valaki érhet hozzám. Csak egy valakinek adom oda magam. – húztam ki magam. – És az nem te vagy. – elléptem mellette, de megragadta a karom.
- Hanem Alec Volturi, igaz? – gúnyolódott. – Mikor jössz már rá? Ő nem szeret. Csak egy játék voltál.
- Igen is szerelmes belém. – ráztam le a szorítását. – Tudom!
- Nem vagy már kislány, ne álmodozz. Amint megkapott eltűnt. – azzal egyedül hagyott a szobámban.
- Nem akart elhagyni. – suttogtam rekedten, de James már messze járt. Idáig az arcomon volt a maszk, most levettem, és az ágyra helyeztem.

Emberi szív dobogását hallottam egyre közelebbről. Majd halkan kopogtak a nyitott ajtón. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, megváltoztattam a szemem színét, és ránéztem.
- François! – mondtam lelkesedve. Egészen megkedveltem ezt a fiút. Már nem akartam megölni. Nem is akartam tőle semmit, de bántani se tudtam.
- Mademmosielle, - mosolygott. – mehetünk?
- Persze. - bólintottam. Belékaroltam, ő pedig levezetett a lépcsőn. A tömeg már gyűlt az udvaron. Kellemes idő volt, kicsit hűvös, de nem bántóan. Persze engem nem zavarna a hideg. De az embereket igen.
Chrisst és Victoriát láttam a tömegben, de Jamest sehol se. Úgy tűnik, valahol éppen dühöng.
François azonnal bevezetett a táncparkettre. Keringőztünk párat, jól éreztem magam. Nem sokkal később felvetette, hogy igyunk valamit. Bár én nem voltam szomjas, de ennyi idő után egy ember igen csak az lesz.
Kikísért hát az udvar szélére, szerzett két pohár pezsgőt. Egy-két kortyot lekényszerítettem a torkomon. Borzalmas érzés volt, de hát ennyi áldozatott megér. Bemutatott pár embernek. Cseverésztem egy kicsit, de különösebben nem érdekeltek. Csak emberek voltak. Nem lényegesek.
Körülöttem hangos vita folyt valamiről franciául, de nem vettem a fáradtságot arra, hogy megértsem. Gondoltam rá, hogy rosszullétre panaszkodva elmegyek, de ott tartott valami.
Éppen elhatároztam volna magam, amikor hűvös ujjak értek az arcomhoz. Mármint az emberek forró testéhez képest hűvös, de mégis kellemesen meleg. Először azt hittem Chriss az, de amint felötlött bennem el is vetettem. A pohár kicsusszant a kezemből, amikor felismertem, de egy gyors mozdulattal elkapta. Megfordultam, és a szemébe néztem.
A keze az arcomról a nyakamra tévedt, majd a hajamat simította végig a derekamig, aztán megfogta a kezem. Érintésétől megremegtem, úgy vágytam már rá. Óvatosan lehúzta a jobb kesztyűm, és a tenyerembe csókolt.
Megszólalni sem tudtam, csak élveztem, hogy láthatom. Pislogni, se pislogtam, mert féltem, mire újra kinyitom a szemem, eltűnik.
Bal kezemet hitetlenkedve tettem az arcára, végig simítottam, hogy megbizonyosodjak, nem álom csupán. Mosolyogva figyelte a reakciómat, az arcom változását, ahogy rájövök tényleg igazi, és itt van velem.
Mikor teljesen megbizonyosodtam a nyakában ugrottam. Szorosan öleltem át, s ő viszont, majd megcsókolt végre. Mikor el akart húzódni, ajkai után kaptam, mint éhes ragadozó a legfinomabb csemege után. Nevetett, majd csókolt tovább. Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.

(Alec szemszöge)

- Alec! – törte rám Demetri az ajtót.
- Mi az? – lestem ki a könyvem mögül.
- Párizsba megyünk. – ült le mellém, és kivette a kezemből az olvasmányom.
- Minek mennék én Párizsba?
- Mert dolgunk van, Aro küldött. – dobolt az ujjaival idegesen a könyvemen.
- Most voltál ott. – ráncoltam a homlokom.
- Most pedig visszamegyünk. Gyerünk már, estére oda kell érnünk.
- Minek ez a nagy sietség?
- Semmi. – fordult el. – Öltözz. – azzal kiviharzott. Pedig lett volna még kérdésem.

Unottan fordultam a ruhásszekrényemhez, amikor újra nyílt és csukódott az ajtó. Heidi máris a ruháim között turkált.
- Na, jó! – ragadtam meg a karját, és elhúztam onnan. – Mi folyik itt?
- Ruhát választok neked.
- Csak egy küldetésre megyek.
- Én meg unatkozom. – rántotta meg a vállát. Valami itt bűzlött nekem. Heidi piszok jól tud hazudni, egyáltalán nem jön zavarba, így nem lehet megkülönböztetni, mikor mondd igazat, és mikor nem.
Végül ráhagytam. Előkotort nekem egy fekete nadrágot, szürke inget, fekete nyakkendőt, mellényt, és persze egy fekete köpenyt.
- Hú, de kicsípem magam. Miért is? – léptem ki a fürdőből felöltözve.
- Miért ne? Franciaországba mész.
- Vámpírokat ölni. – jegyeztem meg.
- Egy aprócska foltot se fogsz rajta ejteni, ismerlek. – igazgatta a ruhám.
- Heidi! – kaptam el a kezét. – Mi folyik itt? Utálom a meglepetéseket.
- Párizsba vadászik egy klán, már feltűnést keltettek. Lehet, hogy meg tudjátok velük beszélni. – mondta csendesen.
- Hát jó, de ha hazudtál, te is, és a jövendőbelid is megkapjátok a magatokét. – fordultam meg, hogy elmenjek.
- Nem a jövendőbelim. – húzta fel az orrát.
- Hát, persze, hogy nem. – nevettem, és kiléptem a folyosóra.

Párizsig nem tudtam kiszedni semmit se Demetriből, csak ugyanazt, amit Heidi mondott. Legalább összebeszéltek. De már biztosan tudtam, hogy nem igaz. Dem nem tud olyan jól hazudni.
Végül Párizs közepén egy nagy háznál álltunk meg, ahol szemmel láthatóan valami bál féle volt.
- Ez meg mi? – kérdeztem szúrósan.
- Mulatság. – felelte egyszerűen, és besuhant. Mit tehettem én? Utána mentem. Mindkettőnk szeme fekete volt, így nem jelentet különösebb gondot.
- Demetri! – szóltam utána.
- Még megköszönöd. – nézett rám, majd eltűnt.
Bolyongtam egy darabig a tömegben. Gondoltam rá, hogy elmegyek, majdcsak lesz valami Demetrivel, nagyfiú már. De egy ismerős kacagást hallottam. Nem volt hangosabb, mint az embereké, de jóval szebb, csilingelőbb, dallamosabb, és számomra szívfájdító, és szívmelengető is egyben.
Észre se vettem, de már felé tartottam. Halkan suhantam át a tömegen, a legkisebb zajt se csapva. Óvatosan, hátulról puha arcához értem. Megdermedt az érintésem alatt, és elejtette a poharát.

François: Franszoá
Mademmosielle: kisasszony

Új történet esetleg

Sziasztok! :)
Írtam egy történetet, még nincs teljesen kész, de már nem sok hiányzik, inkább csak finomítom.
A következő leírás szerepel a sztorimban. Ki teszek egy szavazást, ha érdekel, akkor nyitok neki egy blogot. Ha nem... hát... akkor megtartom magamnak.
Szóval remélem tetszeni fog. :)
Hétvégén friss Lucy történetéből.
Ó, még annyit, hogy a [...] jelöléseknél maradtak ki részek. :D
Jó olvasást! Szavazatok lécci, mert nélkületek nem tudok dönteni :)
Puszi! :) :)

"Annabeth egy 17 éves, tökéletes lány, tökéletes élettel. Vagyis majdnem tökéletes élettel.
Barnás-vörös hosszú haja, barna szeme van. Átlagos magas, vékony. Mindezek mellett kedves, okos, humoros és jó a beszélőkéje is.
Ötfős a családja. Az édesanyja háziasszony. Az apja menő ügyvéd. A nővére Németországban tanulja a nyelvet, hogy tolmács lehessen. Anette, a nővér, 20 éves egyetemista. Nem utolsó sorban van egy öccse is, Tom[...] Szabadidejében deszkázik és gitározik egy bandában. Egy dolog, amiben tényleg jó és szereti is.
Anette most nyáron ment ki Németországba, ez sokban megnehezítette Annabeth életét. Ők ketten a nővérével mindig legyűrték az idegesítő öccsüket, s úgy sokkal könnyebb volt minden. Most Annabeth egyedül maradt, a nővére távolléte nem csak az öccse miatt annyira borzasztó, hanem, mert egyben ő volt a legjobb barátnője is. Az egyetlen személy, akire miden titkát rá merte bízni[...]
Hobbija a tánc, öt éves kora óta csinálja. Először balettozni járt, később pedig a páros tánc lett a szenvedélye. Már elsős gimnazistaként bejutott az iskolája verseny tánc csapatába, pedig moderntáncot sosem tanult, csak otthon magában gyakorolt[...] Rá egy évre megkapta a vezetői pozíciót a csapatban, mert az előző leérettségizett és egyetemre ment. Utódjának pedig őt jelölte ki. Így Annabeth az iskola csapatának eddigi legfiatalabb kapitánya.[...]

Tavaly már megmutatta, hogy ez sem fog ki rajta. Sorozatban harmadjára nyerték meg az Amerika kupát, de a világversenyen csak 2. helyezésig jutottak. Idei célja az első hely.
Jól tudja, hogy idén még nehezebb lesz megnyerni a versenyt. Azt mondják lecserélték az egyik bostoni gimnázium tánc csapatának kapitányát.[...] Előtte még nem látta a csapatban, szóval, amint bekerült kapitány is lett. Ami szintén megmutatta mennyire tehetséges. Majd azt is mennyire egoista. A rendezvényen többször is Annabethre kacsintott, ami csak még jobban felhergelte a lányt.[...]

Pár napja, mikor éppen tanult és a számítógépe be volt kapcsolva, kapott egy üzenetet.[...] Lekaparhatatlanabb sráccal Annabeth még nem találkozott. [...] a fiú nem amerikai, hanem koreai. Akinek a szülei betelepültek. Bár ő már itt született. [...]Annabetht[...] magát is érdekelte, de elmondása szerint csakis stratégiai szempontból. Fel akarta mérni az ellenség erejét.[...]
Chan Doo, Lee Chan Doo, az ellenfél, eléggé könnyen kiismerhető srác. Vagány, menő, és tehetséges, egy évvel idősebb nála. A jegyei is egészen jók, meglepően jók egy ilyen kaliberű sráctól. A tánc a szenvedélye, de eddig senkivel sem osztotta meg. Egy haverja volt az előző kapitány és állítólag egész nyáron könyörgött a neki, hogy lépjen be a csapatba. Csakis egy feltétellel tette ezt meg, hogy ő lesz a csapatkapitány. Ekkora áldozatot pedig megért a réginek a győzelem. Egy szó, mint száz, a srác mindent megkapott, amit akart és mindenki a barátnője akart lenni, akár csak egyetlen éjszakára is..."

Két ennyire más ember vajon hogyan jön ki egymással? Ellenség? Barát? Esetleg szerelem?
:)

29. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Megint Alec. :) A következő még nem tudom milyen szemszög lesz.
És ezt AliceCullennek ajánlom :)
Jó olvasást! :)
Puszi! :)


(Alec szemszöge)

Volterra felé igyekezve egyre rosszabb lett a kedvem. Ha ma meghalok, már sosem láthatom Lucyt. Vajon Demetri elviszi neki a hírt? Mit fog szólni? Megsirat? Vagy tesz majd valamit? Csak semmi őrültséget, meggondolatlant.
Rátértünk a Volterrába vezető főútra, még jobban a fejünkbe húztuk a csuklyákat, és emberi tempóra fogtuk. Jane halkan zsörtölődött a lassúság miatt, de nem tehetett semmit. Láthatatlanná nem tudunk válni.
Bár még csak hajnal volt Volterra utcácskái nem voltak üresek. Kaparni kezdet a torkom, ahogy megéreztem az emberek vérének illatát. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy nem tudok úgy végig menni az utcán, hogy ne akarjak mindenkit megölni, aki szembe jön.
Persze ellen tudtam állni, mindig is volt akaraterőm hozzá. Bár ha ma nagy eséllyel úgyis meghalok…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Akkor sem fogok megtörni. Nem fogok szabályt szegni. Ne úgy emlékezzenek rám, mint a Volturi katona, aki a saját szabályukat nem tudta betartani.
Ügyesen kerülgettem az embereket, halkan, hangtalanul suhantam a húgom mögött. Befordult az egyik zsákutcába, felvette a csatorna tetőt, és leugrott. Én pedig utána, majd a többiek, és Dem visszatette a helyére a fedelet.
Végig caplattunk a nyirkos, hűvös csatornában. Bár a hideget nem éreztem, nem fáztam, mégis tudtam az van.
Bár Demetri biztosan megjegyezte volna, ha megemlítem, hogy nem-e a húgom hangulatát érzem, ilyen fagyosnak. Ezen a gondolaton még el is mosolyodtam.
Végre kiértünk csatornából, és egyenesen a nagyterem felé vettünk az irányt. Mikor a kétszárnyú ajtót megpillantottuk nagy levegőt vettem, és hangosan kifújtam. Jane rám nézett, de egy szót sem szólt, csak a szemét forgatta.
Biztos azt hitte, hogy ez „a már megint beszámolót tarthatunk” sóhajom volt, de tévedett. Úgy gondolta nem vagyok elég hálás Aronak, amiért megmentett. Ha az nem elég, hogy oda futok, és akkor, amikor ő akarja, nos, akkor tényleg nem vagyok elég hálás.
De, ami igaz, az igaz. Egyik nap örültem, hogy megmentett a tűzhaláltól, másik nap viszont szívesebben égtem volna el. Ha azt vesszük a tüzet nem is úsztam meg, legalábbis bizonyos formában nem.
Eszembe jutott az a gyötrelmes három nap, amikor Jane mellettem feküdt, és az ő sikolyai összemosódtak az enyémmel. Talán különbséget se tudtam tenni közöttük, annyira lefoglalt a fájdalom.
Először azt hittem, tényleg elégtem, emlékszem, csak nagyon förtelmes volt a vég, azért tűnt olyan hosszúnak. Majd valami halál utáni világban ébredtem fel, legalábbis ezt gondoltam. De Aro végül elmondta mi történt. Hogy mi lettem.
Végül is apám helyet apám volt. Ahelyett az apa helyett, aki nyugodt szívvel adott az emberek kezére, csak mert érthetetlen dolgok történtek körülöttünk. Boszorkánysággal vádoltak minket. Akkoriban azt is furcsállották, ha ikrek születtek, mi pedig mások is voltunk. Mindig is…
Aro pedig megmentett, felnevelt, megmutatta, hogy lehet igazi igazán szerető családunk, ha akarjuk. Csak pár szabály van. Mindent megkaptunk, mégis hiányzott valami… De nem tudtam rájönni mi. A család? Megvan. Barátok? Vannak. Örök élet? Örök fiatalság? Pipa. Akkor mégis mit hiányolhatok? Talán a szerelem?

Valaki bokán rúgott hirtelen. Erre, és arra eszméltem, hogy Aro a nevemet mondja. Felnéztem rá, a kezét felém nyújtotta. Tettem egy bizonytalan lépést, majd kihúztam magam, és gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot.
Gyengéden fogta meg a kezem, nem úgy, mint legutóbb. A pillantása elrévedt mellettem. A semmit nézte, látszólag. Pár percig így maradt, majd elengedett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munkát végeztetek. – jelentette be mosolyogva. – Most mehettek.
Megszorította a vállamat, ebből tudtam, nekem maradnom kell.
- Caius, Marcus kérlek ti is. – biccentett feléjük.
Demetri előre engedte a véneket, és Janet, meg Robint, majd várakozóan tekintett rám. Én némán megráztam a fejem, és Aro kezére néztem.
Bár arra nem jöttem rá miért jeleztem némán, amikor úgyis látja a gondolataimat. Demetri rögtön megértette, de nem mozdult. Látszott rajta, hogy erősen töri a fejét azon, hogyan húzzon ki a csávából.
- Ne tegyél semmit! – suttogtam. Arora nézett, aki most megszólalt.
- Drága Demetri. Nem akarom bántani a barátod, csak beszélgetni szeretnék vele. De megvárhatod, ha…? – nem bízik bennem. – fejeztem be magamban az elharapott mondatot, és rá néztem.
- Menj csak. Rendben leszek. – mosolyodtam el. Őszinte volt, valahogy tényleg úgy éreztem bízhatok Aroban. Demetri kilépett az ajtón, de mielőtt becsukta volna, utána szóltam. – Köszönöm. – nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta.

Aro leült a trónjába, és intett, hogy foglaljam el Marcusét. Tétováztam, de még egyszer intett, így leültem.
- Sajnálom! – suttogta. Most, hogy csak ketten voltunk, levette az álarcot, és gondterheltnek tűnt. – Sajnálom, amit indulásod előtt tettem. – meredten bámultam a padlót a régi incidens említésére. - Megbocsájthatatlan bűn a részemről. De remélem, egyszer azért megbékélsz velem, fiam. – az utolsó szóra felnéztem rá. De nem törődött vele.
- Azt hiszem - folytatta -, rád vetítettem ki a gondjaim. A húgom elvesztése, még mindig nyomja a szívem. Azt hiszem, attól féltem, hogy a fiamat is elveszíthetem. De nem a jó megoldást választottam arra, hogy ezt megakadályozzam. Tudom, hogy haragszol rám, sőt félsz is tőlem. – lehajtottam a fejem. – Nem, nem kellett hozzá olvasnom benned, hogy tudjam, az csak bizonyította, azt, amit úgy is tudtam. A szemedben láttam, amint beléptél. Más vagy, mint a húgod, és ezt tudtam. Mégis figyelmen kívül hagytam, pedig már az erőtökben is megmutatkozik. – szünetet tartott, így úgy gondoltam közbeszólok.
- Nem értelek, Mester. – halvány mosoly jelent meg az arcán a megszólítás miatt.
- Sosem gondolkodtál ezen, igaz? Nem hitted, hogy valami magyarázat lehet benne. De én tudom, láttam. Te a máglyán arra koncentráltál, hogy kiszorítsd az elmédből a fájdalmat. Még a húgod, Jane arra összpontosított, arra gondolt, hogy másoknak is fájdalmat okozzon. Örült volna, ha azok, akik azt tették veletek hasonlóan éreznének… égnének. – suttogta a végét.
- Jane ereje, mintha égetne. – suttogtam. Annyira nyilvánvaló, mégse jöttem rá.
- Mert mindig a jót próbálod nézni a húgodban. – a kezemre néztem, ami a karfán volt, de nem érintett meg. A reakciómra megint elmosolyodott. – A szemed. – emlékeztetett.
- Mégis miért mondod el ezt nekem pont most, Mester. – néztem a szemébe.
- Sosem fogsz apának hívni, igaz? – suttogta szomorúan. De nem várt választ a kérdésre, mert rögtön folytatta. – Tudom Eleazar, és Carmen ügyét kicsit eltúloztam. Aztán pedig Carlisle is úgy döntött itt hagy bennünket. Sok volt nekem, a szeretet személyek elvesztése. De semmire se foglak kötelezni, ha el akarsz menni. Elengedlek.
- Miért tenném? – suttogtam, inkább csak magamnak. – A Volturin kívül nincs senkim. Ők a családom, ide tartozom. – valahol belül egy hang azt súgta tévedek, igenis van valaki, aki vár rám. De nem igazán tudtam, hogy ki.
- Egyszer – vette vissza a szót pár percnyi csend után - valakinek át kell vennie a helyem. – tiltakozni akartam, de leintett, mielőtt megszólalhattam volna. – Én is öregszem. Ha nem is úgy, mint az emberek, de elfáradok. A családom az életem, de ha jobb lesz nekik nélkülem, be fogom látni.
- És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem rá.
- Azt szeretném, ha egyszer, majd te vezetnéd helyettem a családot. Apáról fiúra száll a jog. – szinte hallottam, ahogy koppan az állam a padlón.
De magam sem tudtam, min lepődtem meg jobban, azon, hogy rám akarja hagyni az egész vámpír világ vezetését. Vagy azon, hogy apáról fiúra, és én vagyok a fiú. Hát nem mindenkire fiaként tekint? Jelent meg az aprócska bár, de feltűnő kérdőjel a fejemben.
Mosolygott az arcom láttán, én pedig csak bámultam rá bambán.
- Erre a reakcióra számítottam. – nevetett. Felém sétált megsimogatta a fejem, majd kisétált a teremből, de még félútról visszaszólt. – Ó, és Demetri barátodra is számítok majd, ha eljön az ideje. – és kiment. Felkeltem a trónból, és még mindig hitetlenkedve indultam a szobámba.

Kiléptem az ajtón, és lassan becsuktam. A nagyterem előtt Chelsea ült az íróasztalnál.
- Te meg? – kérdeztem. – Mennyit hallottál?
- Nem hallgatóztam. Miért tenném? – húzta fel sértetten az orrát, és visszagörnyedt a papírjai fölé.
- Rendben, bocsánat. Mit csinálsz? – hajoltam felé. De nem tudtam elolvasni, mert megfordította a kiskönyvecskét.
- Magánügyről nem hallottál még? – morogta, és elrejtette a ruhájában, a mellei közé, de nem követtem a mozdulatot a szememmel. – Azért valami fogalmad mégis van róla. – kuncogott, és elindult a másik irányba.
- Várj meg! – szóltam utána, és mellé szaladtam. – Most komolyan, mi az a könyv?
- Verseket írok. – mosolygott rám.
- Elolvashatom? – kérdeztem, miközben a lehető legkedvesebben visszamosolyogtam rá.
- Majd egyszer, ha kész leszek velük. – hirtelen belém karolt, és a vállamra hajtotta a fejét. – Édes vagy, mint mindig.
- No, de Chelsea! Afton mit fog gondolni? – szólalt meg Demetri mögöttünk.
- Néha ő is lehet féltékeny. – fordult meg. De látszott rajta, hogy Dem érzékeny pontra tapintott.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Selena. – sziszegte válaszként, majd elrohant.
- Ez furcsa volt. - suttogtam, Demetri pedig vállat vont.

Breaking dawn photos

Sziasztok! :)
Friss helyett képeket hoztam. Remélem nem haragszotok, de ez a hetem nagyon zsúfolt, így nem tudtam írni. Bocsi!
De ezeket találtam, nem tudom láttátok e már őket. Azért felteszem. A neten van még fent egy pár, nekem ezek tetszettek. :)
Puszi! :)

U.i.: Most jut eszembe. Alice nem tanulok franciát. Csak pár szót tudok. :)

28. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok megint egy újabb fejezettel. Remélem tetszeni fog. :)
Ajánlom Natalienek. Mert Alec a legjobb. :D
Jó szórakozást hozzá. :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Megérkeztünk Mexikóba. Próbáltam használni az erőm, de teljesen szétszéledtek, nem sok hasznát vettem. Már megöltem négy újszülöttet, amikor észrevettem egy fiatal lányt, 12-13 éves lehetett. Biztosan nem ezt az életet választotta volna, és most nekem kellene elvennem tőle.
Üldözőbe vettem, de még nem találtam ki mit is teszek, ha elkapom. Nagyon gyors volt, de nem eléggé. Megragadtam a karját, amitől a földre zuhant.
Becsukta a szemét, és várta, hogy megtegyem. Felemeltem a kezem, de nem tudtam lesújtani.
Ha nem teszem meg Aro nagy eséllyel végez velem, de a Volturiból minimum kidob. Viszont ez csak egy kislány, gyermeket nem tudok ölni. Leengedtem a kezem, ő pedig értetlenül pislogott rám. Egyenesen a szemembe nézett, tudta, látta benne, hogy nem vagyok rá képes.
Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de valaki hátulról rám ugrott, és a nyakamba mélyesztette a fogait.
- Emily ne! – kiáltotta a lány, de Emily nem hallgatott rá.
Nagy nehezen lerángattam a hátamról, és elhajítottam.
- Nem akarom bántani. El akarom engedni éppen. – de nem hatotta meg, amit mondtam, újra rám vetette magát, én pedig kicsavartam a nyakát, és tűzre dobtam.
Az orromat megcsapta az égő vámpír édeskés bűze, fulladozni kezdtem. Ha tudtam volna hányni, azt tettem volna.
Visszaléptem a lány mellé, és leguggoltam hozzá.
- Sajnálom! – mondtam. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírta.
- Remélem, sikerrel jársz… - mondtam, felálltam, és el akartam menni, de rám vetette magát.
- Megölted őt. – sikította hisztérikusan. Ledobtam a földre, és a nyakánál fogva tartottam.
- Nem akarlak bántani! – lazítottam a szorításomon. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felálltam és ott hagytam. De azt még láttam, hogy feláll és elszalad az ellenkező irányba.

Nem sokkal később végeztünk is. Az egész tisztás belengte a füst, és a büdös szag. Jane éppen Akkor fejezte le a főnöküket, amikor visszaértem.
- Mit mondott? – kérdeztem.
- Csak a szokásos indok. Területek kellettek neki. Semmi használható. Végeztünk? – a hangja megint hűvös volt, mint mindig, ha mérges volt rám. Szinte éreztem, ahogy a jégszilánkok dörzsölik a bőröm.
- Igen, minddel végeztünk. - mondtam, és indultunk vissza Volterrába.

Demetri szokása szerint mellém futott.
- Jól vagy? – kérdezte, mert a nyakamat masszíroztam.
- Csak megharapott az egyik. Nem nagydolog. – rántottam meg a vállam.
- És? Mi a másik probléma? A nagyobb. – nézett rám mindent tudóan.
- Az egyiket elengedtem.
- Micsoda? – kerekedtek el a szemei.
- Kislány volt még, alig 12-13 éves. Nem tudtam megölni.
- Miért nem szóltál Janenek, ő biztosan megtette volna. – bökött a húgom felé. – Most mi lesz? Ha Aro megtudja…
- Nem tudom. – vágtam közbe. – Majd ítélkezik.
- Meg úgysem ölet, túl fontos vagy számára.
- Majd meglátjuk. – rántottam meg újra a vállam.

(Lucy szemszöge)

Ma jön meg Alan fia. Nagyon várom már, hogy lássam a kis katonát.
A legszebb zöld bársony ruhámat vettem fel. A hajamat pedig kontyba kötöttem.
Tegnap elküldtem mindenkit vadászni az erdőbe állatokra.
- Ne már! – nyavalygott Vick. – Minek játsszuk meg előtte magunkat?
- Mert én ezt szeretném. – emlékeztem a saját szavaimra.
- Igaza van, drágám. – ölelte át James a társát. – Nem fedhetjük fel magunkat mindenki előtt. Analucyanak pedig fontos ez. Ez az ő vadászata, mi pedig egy klánba tartozunk, így segítjük őt.
- Rendben. – adta be a derekát. – De akkor sem tetszik ez nekem.
- Hol van Laurent? – váltottam témát.
- Most éppen? Nem tudom. Majd megtalál, ha keress. A feketéket nem igazán bírják a fehér emberek. Feltűnést keltene, ha velünk lenne.
- Értem. Talán igazad van, és jobb így.

Visszatértem a jelenbe, amikor egy hűvös kéz ért a vállamhoz.
- Gyönyörű vagy, húgom. – mondta Chriss. Kivette a kezemből a nyakláncot, és óvatosan felcsatolta.
- Köszönöm. – fordultam felé.
- Mi a terved?
- Rávettem Alant, hogy tartson egy bált a fia hazatérésére. Péntek este lesz, addig ráveszem, hogy engem vigyen rá magával, teljesen behálózom. Végül pedig megölöm.
- Csak nehogy rájöjjön a titkunkra. – aggodalmaskodott Chriss.
- Ha Vicktoria megtartja a szavát, nem fog. De figyelni fogom a gondolatait. Az emberek nem képesek kizárni.
- Szóval nekem már sikerül? – kérdezte végre mosolyogva.
- Egyre jobban. – simítottam végig az arcán, megragadta, és kezet csókolt nekem.
- Nem is kell majd manipulálnod. Odáig lesz érted.
- Meglehet. – mosolyogtam.
Lovas kocsi hangját hallottam. Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Egy fekete, de apró kocsi érkezett a ház elé. Két fehér ló húzta.
- Itt vannak. Menj csak előre. Mindjárt megyek én is. – mire visszafordultam Chriss már nem volt a szobámban. Felvettem a kesztyűmet. Amint becsapódott az ajtó, és üdvözölték a hazatérő fiút. Elindultam lefelé.
Alan éppen végzett a bemutatással, amikor elértem a lépcsőfordulót. Minden szem rám szegeződött.
- Bocsássanak meg késésért, Messieurs. – mondtam mosolyogva.
- Semmi gond, Madame. – lépett a lépcsőhöz Alan fia, hogy segítsen nekem. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és úgy lépkedtem tovább lefelé a lépcsőn.
- Merci. – mosolyogtam. Ő pedig megigézve nézett. – Annalucya vagyok, de hívjon csak Lucynek.
- Igazán elbűvölő név. Engem pedig François-nak.

Messieurs: uraim
Madame: hölgyem
Merci: köszönöm
François: ejtve Franszoá

27. fejezet

Sziasztok! :)
Megjöttem a következővel. :) Most egy kis Alec, mert már régen volt. Remélem örültök. :D
Írjatok, légyszi! :)
Ó, és küldeném Klaudyának, egy nagyszerű barátnőnek :) :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Aro hívatott, mint mindig. Összeszedtem magam és lementem hozzá.
Demetri, Selena és Jane voltak még ott. Robin pedig nem sokkal utánam érkezett. Ha ilyen sokan kellünk hozzá, biztos valami nagydologról van szó. Felsóhajtottam, hogy megint el kell mennem, de azért, mint egy rendes kisgyerek, aki hallgat apjára, odaálltam a húgom mellé. Feszült figyelemmel néztem fel Arora és Marcusra, mert csak ő volt még a teremben. Összeillesztette az ujjait, hogy sátrat formáljanak, felettük pedig ránk meredt, majd megszólalt.
- Mint kitaláltátok már, küldetésre kell mennetek. – mondta Aro, és mindenki biccentett.
- Igen, Mester. – Jane még hangot is adott neki. Végül én is biccentettem egy aprót, mert Aro engem fixírozott.
- Szóval el kell mennetek délre, Mexikóba. Megint hírt kaptunk egy újszülöttekből álló seregről. Szeretném, ha mindet elkapnátok, hagy legyen ez példa. Senki se merjen a Volturi szabályai ellen cselekedni. Elmehettek. – megfordultam, hogy kimenjek, de utánam szólt. – Alec, te várj egy pillanatra, kérlek.
- Mester? – fordultam felé vissza.
- Kérlek. – nyújtotta felém a kezét, hogy megérintsen és olvasson bennem.
A kezeire néztem, majd felvezettem a pillantásom egészen a szemeire. De nem mozdultam. Rám meredt egy darabig, majd vámpír gyorsasággal előttem termet.
Lekaptam róla a szemem és a padlóra néztem.
- Mi rejtegetni valód van, fiam? – kérdezte lágy, behízelgő hangon.
- Semmit se rejtegetek. Csak a gondolataim, hagy legyenek az enyémek. – szóltam csendesen, de büszkén.
- Szóval csak azt nem akarod, hogy megtudjam őket. – morfondírozott. – De ha nincs rejtegetni valód, akkor add a kezed. – az arca elsötétült, baljóslatú lett. Marcus is megmozdult a székében és rám meredt. – Gyerünk! – kiáltotta. – Térdelj le előttem. - Majd megragadta a kezem, és úgy megszorította, hogy felüvöltöttem fájdalmamban, és térdre estem.
Nem sokkal később elengedett. A kezem a földre hullott, erőtlenül. Komótosan, emberi tempóban visszasétált a trónjához. Visszaült rá és rám meredt. Én még mindig a földre rogyva voltam, de Arot figyeltem. Tudtam, hogy a szemem, majdhogynem szikrákat szór dühömben, de nem próbáltam elrejteni.
- Érdekes volt, Mester? – kérdeztem gúnyosan.
- Nagyon is. – felelte. – Most pedig menj, bizonyítsd, hogy érdemes vagy a Volturi címre. Akkor talán elfelejtem, hogy ellenkeztél velem.
- Igenis, Mester. – szép lassan felálltam, és kimentem a többiek után.

Jane szinte rögtön ott termett.
- Na, mi volt? – kérdezte lelkesen.
- Hagyj békén. – morogtam és ellöktem az útból. – Induljuk. – adtam parancsot és már rohantam is az alagúthoz. A többiek követtek. Jane sértetten megelőzött, Demetri pedig mellém futott a közeli erdőben.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Pompásan. – morogtam.
- Jane egy szót se hallott, mert sosem kémkedne a mestere után, de én mindent hallottam. Nem volt szép, amit tett.
- Ő a mester, én meg csak egy senki. – nem volt jó, hogy mindent hallott. Sértette a büszkeségem, hogy tudja megaláztak, még akkor is, ha Demetriről van szó, aki mindent tudott rólam.
- Sajnálom. – suttogta őszintén.
- Mit? – kérdeztem vissza.
- Hogy hallgatóztam. Nem volt szép tőlem. – mondta.
- Olyan vagy, mintha titkon te is gondolatolvasó lennél.
- Csak ismerlek. Sokat jelent neked a büszkeség.
- Semmi baj, nem vagyok rád mérges. Csak Arora. – lassítottam, mert tőlünk nem messze egy falucska volt. A húgom pedig egy bokor mögött megbújva várt.
Odaértünk mellé és leguggoltunk a két oldalára.
- Kerülnünk kell. – suttogta. – Túl sokan vannak az utcákon. Mi meg túl feltűnőek vagyunk.
- Rendben. – mondtuk egyszerre Demmel. Majd intettem Robinnak és Selenának, akik nem messze kuporogtak le tőlünk, hogy kövessenek.

A falut hamar sikerült megkerülnünk és a többit is jó messzire elkerültük, még ha így hosszabb volt is, de legalább nem fenyegetett a lebukás veszélye sem.
Demetrivel végig egymás mellett haladtunk. Néha beszéltünk pár szót, de nem vittük túlzásba. Jane pedig nem akart velem szóba állni. Majd Volterrában kiengesztelem. De nem úgy, hogy elmondok neki mindent. Mert félek Aro mellé állna. Az pedig rosszul esne, így inkább maradok kétségek közt vele kapcsolatban.
- Láttam Lucykét Párizsban. – jegyezte meg egyszer csak Dem.
- Kit? – kérdeztem vissza.
- Hát, Lucy Bennettet. – mondta szomorúan.
- Ja, tényleg. És hogy van?
- Nagyon megváltozott. Csak úgy, mint te. – tette hozzá halkan.
- Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is változnak.
- Hát nem is tudom. Ő teljesen kifordult önmagából. – sóhajtott.
- Te, szerinted más is hallotta, amit Aro mondott nekem? – váltottam a témát. Mert hirtelen úgy éreztem, ha tovább beszélünk Lucy Bennettről megszakad a szívem. Csak azt nem tudom miért ért ez az érzés.
- Nem, nem hiszem. A közelben csak én voltam. Nem láttam senkit arra somfordálni.
- Hál’ istennek. Lucyt így is nehéz lesz kiengesztelni, vagyis Janet… Janet… őt kell kiengesztelnem. – Demetri meglepetten pislogott rám. Majd, mint aki rádöbbent valamire elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem.
- Semmi csak eszembe jutott valami. Hogy mit is kéne tennem.
- Mivel kapcsolatban?
- Nem lényeges. Nem untatlak vele. Még az se biztos, hogy sikerül, de ha összejön, tudni fogsz róla. – vigyorgott.
- Na, éppen ettől félek. – motyogtam magamnak.
Többet már nem szedhettem ki Demből, mert Jame újra megállt. Elértük Mexikót. Magához hívta Demetri, hogy megtalálja az újszülötteket.
Innentől kezdve csendben lépkedtem mellettük, míg el nem értük a célunk, és el nem kezdődött a gyilkolás.

26. fejezet

Sziasztok!
Visszatértem és hoztam a fejezetet is. Remélem tetszik. :)
És kire számítottatok ki szólította meg Lucyt? :D
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte. Elejtettem a napernyőm a nevem hallatán.
- Demetri. – suttogtam. Lehajolt és felvette nekem az ernyőt.
- Nem hittem volna, hogy Párizsba látlak újra. Gyönyörű vagy, mint mindig. – csókolt kezet nekem. Én pedig még mindig meglepetten pislogtam és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mit… Ho… Hogyan kerülsz te ide?
- Ismeri az urat? – kérdezte Frank.
- Öhm, igen. - mondtam zavartan, Demetribe karoltam és elrángattam a tömegből. – Bocsássanak meg.

- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Én csak a dolgomat végzem. – értetlenül nézett mögém, mire megfordultam és Alan ott ácsorgott mögöttem. Demetire néztem és legyintettem.
- Ne kérdezd, csak a parancsaimat követi. Már nem sokáig él.
- Szóval jól láttam, tegnap este te voltál az az alak a Notre Dame-nál, aki megölte a fiút.
- Igen, én voltam. Miattam vagy itt? – kérdeztem szúrósan.
- Nem, csak ellenőrző körúton vagyok. Senkit se kell elkapnom. Hogy hogy eljöttél Londonból?
- Tudod, feltűnne az embereknek, hogy lassan száz éve élek ott és mindig fiatal maradok.
- Oké, ostoba kérdés volt. – pár pillanatig az arcomat fürkészte, majd újra megszólalt. – Mi a baj, Lucyke? Megváltoztál…
- Mi a baj? – kérdeztem minden szót megnyomva. – Még kérdezed, hogy mi a baj? Azok után amit Alec tett?
- Hidd el nem akarta. De nem volt más választása. Nem bírta tovább, Aro és mindenki azt mondta neki, hogy meg kell tennie. Hogy felej… - mondta volna még, de a szavába vágtam.
- Nem érdekel a magyarázat. Évekig győzködtem magam, hogy csak azért csinálta, mert szeret. Erre beállítasz te és még az kérdezed, hogy mi a baj. Jameséknek igaza van. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. Erre idejön Demetri Volturi és mindent eszembe juttat. Csak lépjetek ki az életemből, ennyit kérek. – megfordultam, hogy elmenjek, de megragadta a karom.
- Lucyke, Alecnek szüksége van rád. Ő nem tudja, de én igen… - kitéptem a kezem a szorításából és dacosan a szemébe néztem.
- Én mindent feladtam volna Alec Volturiért. Mindent. A családom, a szabadságom, a barátaim… mindent. Neki nem kellett, és nem egyszer kértem. De mindig elutasított. Belefáradtam a várakozásba, Demetri. Új életet kezdtem. Tovább léptem. Már nem jelent nekem semmit a szerelem. – mondtam gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- A szerelem mindent legyőz, vagy tévedek? – mondta Demetri csalódottan.
- Igen, tévedsz. Az a gyűlölet. Mert az még a szerelmet is legyőzi… legyőzte. Gyűlölöm őt, téged, Heidit, mindenkit, aki a Volturi jelét viseli. Sokat veszítettem, mióta ő megjelent az életemben, köztük őt is, de semmit se nyertem. Ne keressen se ő, se te, se senki a Volturiból. Isten veled, Demetri.
- Viszlát Lucyke! – suttogta utánam megtörten.

Nem néztem rá vissza. Nem utáltam, nem igazából, nem. Se őt, se Alecet. Akartam, de máig nem bírtam megutálni őket.
Emelt fővel visszasétáltam az emberekhez. Egészen a Notre Dame-ig, hogy lássam mi történt. A téren nagy volt a felfordulás. Az emberek nyüzsögtek. Kíváncsian akartak bejutni, megnézni mi történt, majd elszörnyedve próbáltak kimenekülni a tömegből.
Egy kisfiú felsírt a rémült kiáltásoktól. A rendőrség próbált rendet teremteni.
Frank szaladt oda hozzánk kurta lábain. Csak most tűnt fel mennyire hasonlít egy malacra. Holnap pedig a kis disznó vágóhídra megy. Ettől a gondolattól egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
De Frank rémült arca letörölte azt.
- Valami baj van, monsieur? – kérdeztem.
- Valaki felgyulladt az este. Nem tudják hogyan, azt mondják öngyilkosság volt. Egy fiatal fiú, előtte volt még az élet. Maguk szerint?
- Szerintem gyilkosság lehetett. – szólt Alan. De egy szúrós pillantással elhallgattattam.
- Ó, szerencsétlen. Sajnálatos hír. – játszottam meg a letörtet, még egy könnycseppet is kicsikartam magamból. De azt is észrevettem, hogy Alan engem néz. – Messieurs, kérem, ne beszéljünk ilyen szörnyűségekről.
- Hát, igen. Hölgyeknek nem való az ilyesmi. – mondta Frank mosolyogva. Majd tartotta a kezét, jelezvén, hogy azt várja, belé karoljak. De én elsétáltam mellette. Ők pedig követtek.

Visszaértünk a házba és, amint becsukódott mögöttünk az ajtó a kanapéra hajítottam a férfit.
- Mégis mit gondoltál, Alan? Hagyom, hogy gyanút keltsd? – ragadtam meg a nyakát. A többiek bejöttek a hangzavarra, de nem szóltak egy szót sem. – Végzetes hibát követtél el, ostoba ember. Aláírtad a fiad halálos ítéletét. – taszítottam rajta még egy nagyot, majd meg akartam fordulni, hogy elmenjek.
- Ne, kérlek. Könyörgöm, csak a fiamat ne. – esett térdre előttem és a szoknyám szélét csókolgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
- Nyugodj meg gyors halála lesz. Majd előtte eltöröm a nyakát. – belerúgtam. A földre gömbölyödött és sírni kezdet.
- Ez férfi? – szólt lenézően Victoria.
- Egy férfi bőrbe bújtatott nyúl. – lépett mellé James. – Meg kellene ölnünk.
- Nem, - kiáltottam élesen. – még szükségünk van rá. – tettem hozzá halkabban, majd mézes-mázosra váltva folytattam. – Másképpen, mint mondunk a fiának. Még a végén nem kedvelne engem. Az pedig borzasztó lenne. – felnevetettek. – Hol van Chriss?
- Fent a lánnyal. Jól szórakoznak. – somolygott Vick.
Egy szekrényhez sétáltam, amin sok-sok kép volt. Eddig nem néztem meg őket jobban, most eljött az ideje. Köztünk volt Alan egy nővel és egy fiatal férfival. Majd egy másik képen csak a fia. Ezen jól látszott az arca. Szép vonásai voltak. Finomak, de mégis férfiasak.
- Habár, lehet, hogy játszunk majd egy kicsit…

Monsieur: uram
Messieurs: Uraim

25. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új fejezet, három napig írtam, mert valami bajom mindig volt vele. Még most is, de mindegy. Jobb nem lesz...
Ez az utolsó fejezet, amit a nyaralás előtt felteszek. Remélhetőleg fejivel nem fogok késni, mert igazából jövő hét pénteken jövök. De nem ígérhetek semmit. Akkor majd elolvasok mindent, amit ti feltesztek. :)
Puszi! Jó olvasást! :)

u.i.: Remélem nem utáljátok meg Lucyt :)

(Bevezető rész, 90 évvel később, 1867. Párizs)

Éjszaka volt, Párizs utcái üresek. A párizsi Notre Dame előtt csak két fekete árny sziluettje látszott. Egy magas vékony fiúé és egy lányé. Igen, egy lányé. Egy lányé, akin nadrág volt. De semmi kétség, gyönyörű alakját, idomait kiemelte a ruhája. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállaira. A holdfény megcsillant rajta. Éjszaka feketének tűnt, de igazából barna, gyönyörű szép csokoládébarna.
Beszéltek, de nem lehetett hallani. Az arcukat sem lehetett látni, csak azt, hogy a fiút elbűvölte a törékeny teremtés. Kicsit előre hajolt, hogy megcsókolja, de a lány egy gyors mozdulattal mögé került. Földön túli sebességgel. A fiú idegesen pislogott, majd ijedten hátrafordult. A lány megrázta a fejét, majd neki lökte a társát az épületnek. Az először meglepetten pislogott, majd önelégült vigyor terült el az arcán.
A lány felemelte a kezét, amibe a fiúé volt kulcsolva. Egy kis pengéjű, fényes, ezüst kést tartott a másik kezében. A fiú szemébe a félelem szikrája hagyott nyomot, mikor meglátta az eszközt. A lány elnevette magát, csilingelő, gyönyörű kacagást hallatott. Mire a fiú újra elbűvölten nézte. De hirtelen elhalt a kacagás, és vérfagyasztó morgás tört fel ugyanabból a torokból, amely az előbb még oly szelíden, ártatlanul nevetett. Az angyalból, démon lett hirtelen. Kés szelte a levegőt és megvágta a fiú csuklóját. Az felkiáltott a fájdalomtól és a meglepettségtől. A vére kibuggyant és folyni kezdet végig a kezén, be az inge alá.
A lány előre hajolt és rátapasztotta a száját a sebre. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, el akarta lökni, de az erősen visszanyomta a falra. Közben a késével megvágta a torkát is. A üvöltésből pár pillanat alatt halálhörgés lett. A lány otthagyta a csuklót és a nyakára tapasztotta a száját. A fiú keze, erőtlenül lehullott, a teste elernyedt, és a fölre rogyott.
A lány leguggolt hozzá, átkutatta a zsebeit. Kivette a tárcáját, belőle a pénzt. Felegyenesedett, a pénz pedig lángba borult, rádobta a fiú testére és azt is elöntötték a lángok. Kicsit arrébb húzta a testet, hogy az épületre ne terjedjenek át a lángok. Majd a tárcáját kicsit arrébb eldobta.
A tűz megvilágította az arcát. Gyönyörű, hibátlan, tizenéves, gyilkos arcát. A szeme vörösen és elégedetten csillogott. Jó munkát végzett, mint mindig. Annyiszor tette már, hogy nem tud már hibázni. Az emberek, amúgy is hülyék, hogy bármit is meglássanak, ami nem illik a világukba.
A tökéletes álcázás. A pénz eltűnt, a test annyira megég, hogy nem tudják majd, hogy egy csepp vér sincs benne. Egy darabig megigézve nézte a lángokat, majd szélsebesen megfordult és elrohant a helyszínről. Fekete alakja pillanatok alatt odaveszett a sötétségben. Amint eltűnt a tűz kihunyt és újra fekete sötétség terült a térre.

(Lucy szemszöge)

Lementem a vendéglátóm szalonjába. Szokás szerint szoknyát viseltem, hiszen nappal van.
- Drága húgom! Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.
- Jól, köszönöm. Csendes éjszakánk volt.
- Mr. Delaerel el akar itthonról menni. De persze ezt csak a te parancsodra teheti meg. – mosolygott Chriss sötéten.
- Ó, mi dolga a városban? – néztem a férfire, aki félénken összehúzta magát.
- Én… én csak… ideje lenne… dolgozni mennem. Az emberek már gyanakszanak. – remegte.
- Mindenki úgy tudja, hogy beteg. – suttogtam.
- Úgy utálom, amikor reggelente magához tér. – szólt egy unott hang a szalon másik végéből.
- Victoria! – vidultam fel és a nyakába ugrottam. – Azt hittem még napokig elmaradtok.
- Úgyis volt, de végül egy közeli faluban ettünk. Ezt – lökött be egy szőke lányt James. – neked hoztunk ajándéknak Chrisstopher. Analucya, kérlek csinálj vele valamit, mert állandóan remeg és franciául magyaráz.
- Még szerencse, hogy kitűnő a franciám. Igaz James? – a lány elé léptem és mélyen a szemébe néztem, majd franciára váltottam. – Nem félsz és csöndben maradsz, beletörődsz a sorsodba.
- Imádom ezt az erődet Lucy. Így olyan egyszerű minden. – lelkendezett Vick.
- Tudom, az emberekbe tévhitet kelteni, nagyon jól tudok. Nos, Mr. – fordultam a házigazdánkhoz – ki akar menni, csak nem feljelenteni minket?
- Nem, dehogy meg se fordult a fejemben. – szabadkozott.
- Ne hazudj te bohóc! – ragadtam meg a torkát.
- Én… én sajnálom. – fuldokolta. Elengedtem, mire a földre esett és a torkát masszírozta.
- Ha ki akarsz jutni a házból, hát ki fogsz.
- Igen? – csúszott ki a száján a meglepettségtől.
- Nem vagyunk mi túszejtők. Kimehetsz, de én is veled tartok. – rántottam fel a padlóról.
- Lucy, nem veszélyes ez. Ha meglátják a szemed, akkor… - fogta meg Chriss a kezem, de mikor ránéztem, látta nincs mitől félnie. – Ó, elfelejtettem. Igazából vörös, mi?
- Igen, de ha téged meg tudlak téveszteni, akkor bárkit. – nevettem. Majd Alanhez fordultam, az emberhez, akinek még mindig fogtam az öltönyét. Mélyen a szemébe néztem. – Egy méterre sem távolodik el tőlem. Nem mond semmit a titkunkról. Csak akkor válaszol, ha kérdezik.
Azzal felvettem a napernyőm és kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva belekaroltam a kísérőmbe.
- Jó reggelt Monsieur Delaerel. – köszönt egy férfi. – Magának is, hölgyem. – csókolt kezet. – Frank Couri vagyok. És ön?
- Analucya Bennett. – mosolyogtam.
- Angol, ha nem tévedek – mosolygott vissza rám.
- Igen. Ennyire érződik az akcentusomon? – kuncogtam.
- Csak egy cseppet. Jó fülem van az ilyesmihez.
Meg hallottam a gondolatait, amik cseppet sem tetszettek. Túl sok szólt arról, hogy mennyire örülne neki, ha a szeretője lennék. A másik mellett, és a felesége mellett, persze. Te leszel a következő vacsorám, döntöttem el.
- És jobban van már Alan? – fordult a társamhoz.
- Igen, sokkal jobban.
- Hallom három nap múlva érkezik haza a fia. Gondolom örül, hogy egy év után újra láthatja.
- Hazajön a fia? – kérdeztem. – Nem is mondta nekem.
- Öhm, biztosan említettem. – válaszolta zavarta.
- Nem, kiment a fejéből. De sebaj. Végül csak megtudtam. És így hosszabbra nyújthatom a városban tartózkodásomat.
- Ó, erre semmi szükség, annyira nem érdekes ember a fiam, Madame.
- De, de ragaszkodom hozzá, hogy bemutasson neki.
- Ha ilyen szépen kérik, hogy is mondhatnál nemet, drága barátom. – mondta Frank.
- Igen, hogy is. Ha ennyire szeretné, nem mondhattok ellent, ugyebár? – biccentett beletörődően, hogy már megint legyőztem.
Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte.