25. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új fejezet, három napig írtam, mert valami bajom mindig volt vele. Még most is, de mindegy. Jobb nem lesz...
Ez az utolsó fejezet, amit a nyaralás előtt felteszek. Remélhetőleg fejivel nem fogok késni, mert igazából jövő hét pénteken jövök. De nem ígérhetek semmit. Akkor majd elolvasok mindent, amit ti feltesztek. :)
Puszi! Jó olvasást! :)

u.i.: Remélem nem utáljátok meg Lucyt :)

(Bevezető rész, 90 évvel később, 1867. Párizs)

Éjszaka volt, Párizs utcái üresek. A párizsi Notre Dame előtt csak két fekete árny sziluettje látszott. Egy magas vékony fiúé és egy lányé. Igen, egy lányé. Egy lányé, akin nadrág volt. De semmi kétség, gyönyörű alakját, idomait kiemelte a ruhája. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállaira. A holdfény megcsillant rajta. Éjszaka feketének tűnt, de igazából barna, gyönyörű szép csokoládébarna.
Beszéltek, de nem lehetett hallani. Az arcukat sem lehetett látni, csak azt, hogy a fiút elbűvölte a törékeny teremtés. Kicsit előre hajolt, hogy megcsókolja, de a lány egy gyors mozdulattal mögé került. Földön túli sebességgel. A fiú idegesen pislogott, majd ijedten hátrafordult. A lány megrázta a fejét, majd neki lökte a társát az épületnek. Az először meglepetten pislogott, majd önelégült vigyor terült el az arcán.
A lány felemelte a kezét, amibe a fiúé volt kulcsolva. Egy kis pengéjű, fényes, ezüst kést tartott a másik kezében. A fiú szemébe a félelem szikrája hagyott nyomot, mikor meglátta az eszközt. A lány elnevette magát, csilingelő, gyönyörű kacagást hallatott. Mire a fiú újra elbűvölten nézte. De hirtelen elhalt a kacagás, és vérfagyasztó morgás tört fel ugyanabból a torokból, amely az előbb még oly szelíden, ártatlanul nevetett. Az angyalból, démon lett hirtelen. Kés szelte a levegőt és megvágta a fiú csuklóját. Az felkiáltott a fájdalomtól és a meglepettségtől. A vére kibuggyant és folyni kezdet végig a kezén, be az inge alá.
A lány előre hajolt és rátapasztotta a száját a sebre. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, el akarta lökni, de az erősen visszanyomta a falra. Közben a késével megvágta a torkát is. A üvöltésből pár pillanat alatt halálhörgés lett. A lány otthagyta a csuklót és a nyakára tapasztotta a száját. A fiú keze, erőtlenül lehullott, a teste elernyedt, és a fölre rogyott.
A lány leguggolt hozzá, átkutatta a zsebeit. Kivette a tárcáját, belőle a pénzt. Felegyenesedett, a pénz pedig lángba borult, rádobta a fiú testére és azt is elöntötték a lángok. Kicsit arrébb húzta a testet, hogy az épületre ne terjedjenek át a lángok. Majd a tárcáját kicsit arrébb eldobta.
A tűz megvilágította az arcát. Gyönyörű, hibátlan, tizenéves, gyilkos arcát. A szeme vörösen és elégedetten csillogott. Jó munkát végzett, mint mindig. Annyiszor tette már, hogy nem tud már hibázni. Az emberek, amúgy is hülyék, hogy bármit is meglássanak, ami nem illik a világukba.
A tökéletes álcázás. A pénz eltűnt, a test annyira megég, hogy nem tudják majd, hogy egy csepp vér sincs benne. Egy darabig megigézve nézte a lángokat, majd szélsebesen megfordult és elrohant a helyszínről. Fekete alakja pillanatok alatt odaveszett a sötétségben. Amint eltűnt a tűz kihunyt és újra fekete sötétség terült a térre.

(Lucy szemszöge)

Lementem a vendéglátóm szalonjába. Szokás szerint szoknyát viseltem, hiszen nappal van.
- Drága húgom! Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.
- Jól, köszönöm. Csendes éjszakánk volt.
- Mr. Delaerel el akar itthonról menni. De persze ezt csak a te parancsodra teheti meg. – mosolygott Chriss sötéten.
- Ó, mi dolga a városban? – néztem a férfire, aki félénken összehúzta magát.
- Én… én csak… ideje lenne… dolgozni mennem. Az emberek már gyanakszanak. – remegte.
- Mindenki úgy tudja, hogy beteg. – suttogtam.
- Úgy utálom, amikor reggelente magához tér. – szólt egy unott hang a szalon másik végéből.
- Victoria! – vidultam fel és a nyakába ugrottam. – Azt hittem még napokig elmaradtok.
- Úgyis volt, de végül egy közeli faluban ettünk. Ezt – lökött be egy szőke lányt James. – neked hoztunk ajándéknak Chrisstopher. Analucya, kérlek csinálj vele valamit, mert állandóan remeg és franciául magyaráz.
- Még szerencse, hogy kitűnő a franciám. Igaz James? – a lány elé léptem és mélyen a szemébe néztem, majd franciára váltottam. – Nem félsz és csöndben maradsz, beletörődsz a sorsodba.
- Imádom ezt az erődet Lucy. Így olyan egyszerű minden. – lelkendezett Vick.
- Tudom, az emberekbe tévhitet kelteni, nagyon jól tudok. Nos, Mr. – fordultam a házigazdánkhoz – ki akar menni, csak nem feljelenteni minket?
- Nem, dehogy meg se fordult a fejemben. – szabadkozott.
- Ne hazudj te bohóc! – ragadtam meg a torkát.
- Én… én sajnálom. – fuldokolta. Elengedtem, mire a földre esett és a torkát masszírozta.
- Ha ki akarsz jutni a házból, hát ki fogsz.
- Igen? – csúszott ki a száján a meglepettségtől.
- Nem vagyunk mi túszejtők. Kimehetsz, de én is veled tartok. – rántottam fel a padlóról.
- Lucy, nem veszélyes ez. Ha meglátják a szemed, akkor… - fogta meg Chriss a kezem, de mikor ránéztem, látta nincs mitől félnie. – Ó, elfelejtettem. Igazából vörös, mi?
- Igen, de ha téged meg tudlak téveszteni, akkor bárkit. – nevettem. Majd Alanhez fordultam, az emberhez, akinek még mindig fogtam az öltönyét. Mélyen a szemébe néztem. – Egy méterre sem távolodik el tőlem. Nem mond semmit a titkunkról. Csak akkor válaszol, ha kérdezik.
Azzal felvettem a napernyőm és kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva belekaroltam a kísérőmbe.
- Jó reggelt Monsieur Delaerel. – köszönt egy férfi. – Magának is, hölgyem. – csókolt kezet. – Frank Couri vagyok. És ön?
- Analucya Bennett. – mosolyogtam.
- Angol, ha nem tévedek – mosolygott vissza rám.
- Igen. Ennyire érződik az akcentusomon? – kuncogtam.
- Csak egy cseppet. Jó fülem van az ilyesmihez.
Meg hallottam a gondolatait, amik cseppet sem tetszettek. Túl sok szólt arról, hogy mennyire örülne neki, ha a szeretője lennék. A másik mellett, és a felesége mellett, persze. Te leszel a következő vacsorám, döntöttem el.
- És jobban van már Alan? – fordult a társamhoz.
- Igen, sokkal jobban.
- Hallom három nap múlva érkezik haza a fia. Gondolom örül, hogy egy év után újra láthatja.
- Hazajön a fia? – kérdeztem. – Nem is mondta nekem.
- Öhm, biztosan említettem. – válaszolta zavarta.
- Nem, kiment a fejéből. De sebaj. Végül csak megtudtam. És így hosszabbra nyújthatom a városban tartózkodásomat.
- Ó, erre semmi szükség, annyira nem érdekes ember a fiam, Madame.
- De, de ragaszkodom hozzá, hogy bemutasson neki.
- Ha ilyen szépen kérik, hogy is mondhatnál nemet, drága barátom. – mondta Frank.
- Igen, hogy is. Ha ennyire szeretné, nem mondhattok ellent, ugyebár? – biccentett beletörődően, hogy már megint legyőztem.
Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte.