21. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom nagyon régen volt már friss, ezer bocsánat.
De nagyon sok dolgom volt, van. Remélem nem haragudtok.
Jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Heidi szemszöge)

Demetrivel ültünk egymás mellett, amikor Alec besétált a főkapun. Elég vicces látványt nyújtott. A mindig makulátlan öltözéke gyűrött és koszos volt. A haja pedig kócos. Sőt, mintha hiányozna valami…
- Hol a zakód? – kérdezte nevetve Dem. – Csak nem megtámadtak az állatok az erdőben.
- Hahaha! Nagyon vicces! – ült le mellénk.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ki fogtok nevetni… - suttogta.
- Na, ne gyerekeskedj már. Miért nevetnénk ki?
- Lehet, hogy letámadta egy csapat nő és csak így tudott elmenekülni. – röhögött Dem. Szúrósan néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Alec pedig megadóan sóhajtott.
- Igazából, azt hiszem kiraboltak. – nyögte ki.
- Ki… ki… ki… kiraboltak? - nevetett Demetri és én is alig bírtam ki mosolygás nélkül.
- Igen, elrohant mellettem egy vámpír és letépte rólam a zakómat. Aztán el is rohant, én pedig követtem, de elvesztettem.
- Biztos egy rajongód. Nem Lucyke jött szuvenírért?
- És te vagy a legjobb barátom? Milyenek az ellenségeim? – kérdezte Alec, majd elindult a szobájába.
- Most megsértődött? – nézett rám Demetri.
- Megérdemelnéd, de nem tudom. Lehet. Bár nem olyannak ismerem.
- Utána menjek?
- Hát, persze. – azzal ott hagyott és Alec után rohant. Én pedig úgy döntöttem követem.

Amikor felértem a lépcsőn Dem egy ajtó előtt állt és döngette.
- Engedj be édes kisszívem, pici bogaram. Nem akartalak megsérteni. – gügyögte.
- Fulladj meg! És ne molesztálj! Inkább szedd össze magad és hívd el randira Heidit. – nyitotta ki az ajtót a félmenztelen Alec. Én pedig neki tántorogtam a falnak a meglepetéstől.
A fiúk észrevettek, Alec és Demetri rám néztek, majd egymásra.
Én csak meredtem magam elé.
- Ízé, csak mondta. Ne vedd komolyan, nem akarlak randira vinni. – mondta Demetri. Nekem se kellett több fogtam magam és elrohantam. De még hallottam pár szót.
- Ezt jól megcsináltad! – mondta Demetri.
- Én? – Alec. – Itt volt a… - eddig hallottam. Az erdőbe rohantam és leültem egy fára.

(Victoria szemszöge)

Már besötétedett, amikor visszaindultunk Londonba. Amikor megálltam.
- James, - szóltam ijedten. – nem kellene szólnunk Laurentnek?
- Nyugi, édesem. – karolt át. – Csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon rájuk. Tudtam, hogy Tom nem kockáztat. Meg, hogy holnap reggelig tartsa őket távol.
- Rendben! – mosolyodtam és folytattuk az utunkat.

Beértünk London szívébe. Az utcák üresek voltak. James halkan kinyitotta a ház ajtaját. Krissy a konyhába mosogatott. Hang nélkül suhantunk be. Krissy mégis meghalhatott valamit, mert megfordult.
- Hahó! Ki az? – kiáltott bele a szoba csendjébe.
- Csak mi vagyunk. – lépett elő James a sötétből.
- Rám hoztátok a szívbajt. – tette a szívére a kezét.
- Azt akartuk… - suttogta baljósan James.
- Ezt hogy érted? Hol van Tom?
- Meghalt. Megöltük.
- Mit beszélsz? Nincs vicces kedvem.
- Nem viccelek Krissy a férjed halott. – ha lehetséges még jobban elsápadt, mint amilyen alapból a bőre.
- Hol a lányom és a fiam? Mit tettetek velük? – morogta.
- Á, ők jól vannak. Semmi bajuk sem lesz ezt megígérhetem. – már rá akartam ugrani, amikor kitért előlem és kirohant az utcára. – Vadászat! Ez tetszik! – tapsikoltam nevetve és utána rohantunk. Még nem ért ki a városból, amikor megtaláltuk…

(Lucy szemszöge)

Egy medvét és egy szarvast öltem meg. Most Chrissel egy réten, a fűben feküdtünk és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira jó lenne örökké így, nyugodtan élni. – suttogtam.
- Én inkább világot látnék. – nevetett.
- És itt hagynál engem, drága bátyám? – ültem fel megjátszott sértettséggel.
- Tudod jól, hogy magammal akarnálak vinni. De tudom, hogy te nem az én társaságomra vágysz. Mit ér egy báty társasága, ha szemben a szerelem van? – sóhajtott fel.
- Szerelem… - suttogtam. – Már négy éve nem láttam. Elég érdekes szerelem.
- Szerintem, - karolt át. – ha tehetné eljönne érted. Ha azt látná jónak, akkor elvinne magával.
- Vagy minden nővel eljátssza ezt. Egy darabig szórakozik, aztán ha már unalmasak ejti őket. – suttogtam szomorúan.
- Tudod, szerintem nekem van igazam. És ez nagy szó, mert egy Volturi katonát védek. Nem teszem ezt minden nap. – nevetett.
- Úgy gondolod tényleg szeret?
- Különben nem mondanám.
- De úgyis mindegy… - sóhajtottam fel. – Gyere, induljunk haza. – álltam fel és felhúztam őt is.

Félúton járhattunk, amikor szembejött James és Victoria.
- Sziasztok! Vadászni mentek? – kérdezte Chriss. James és Victoria egymásra néztek, majd ránk. Nagyon nem tetszett ez a pillantás nekem.
- Valami gond van? – kérdeztem félénken.
- Valami nagy szörnyűség történt… - suttogta James.
- Mondd már. Mi? – sürgettem.
- A szüleitek…
Nekem nem is kellett több megkerültem őket és már rohantam is Londonba. Chriss még utánam kiáltott, hogy várjak, de végül mind utánam eredtek.

20. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok újra. Bocsi, hogy ilyen soká lett fejezet, de elég sok dolgom volt.
Ezúton is szeretnék sok sikert kívánni azoknak, akik érettségiznek. Gratulálni azoknak, akiknek megjöttek a középiskolákba való felvételi papírok.
Nem tudom veletek mi van. De nekem érettségi szünetem van csütörtökig. Olyan jó itthon!!! :P Na jó, nem fájdítom azoknak a szívét, akiknek nincs. :)
Remélem tetszeni fog a feji! És ne utáljatok, ennek egyszer be kellett következnie.A fejezetet tegnap írtam. Akkor még megfelelt a kedvemnek, ma már nem igazán. Nem voltam túl boldog tegnap, most az vagyok. Remélem így is marad! :)
Jó olvasást! :)
Ajánlom: Reginának és Klaudyának. :) :) Csók Csók Szeretettel! :D
Puszi:
Szilvi :)

(Lucy szemszöge, 4 év múlva)

Négy év telt el azóta, hogy Alec Volturit utoljára láttam. Még most is álmodom az esküvőnkről. Amint éppen kimondom az igent és borzasztóan boldog vagyok. De ez, hogy is lehetne?
James és Victoria még mindig itt él. Bár van, hogy hónapokra is felszívódnak, de mindig visszajönnek és mesélnek a világról. Hogy milyen lenne, ha velük tartanánk.
Néha megfordul a fejemben, hogy velük megyek, és nem jövök vissza. De az apám nem enged el. Megtalálna és visszahozna. Meg amúgy is itt van a családom, a barátaim.
Adam azóta se vett el senkit. Még mindig arra vár, hogy igent mondjak. Gyakorta felhozza, hogy már nem fog visszajönni és tegyem rajta túl magam. De nem megy. Adammet sosem szeretném szerelemből. És amúgy is milyen élete lenne mellettem? Persze átváltoztathatnám, de miért fosztanám meg az emberi élettől. Ami nekem sosem adatott meg. Egy percre sem.
A Volturiról sem hallani semmit. Az utolsó hír, amit a vámpírok pletykálta a vérfarkas irtás volt, az is már vagy három éve. Pedig Victoriát mindig megkérdezem, hogy hallott e valamit. De mindig ugyanaz a válasz: Semmit, sajnálom.
Chriss pedig szintén állandóan nyaggat, hogy álljunk be Jamesékhez egy-egy útra, ne érdekeljen apa. De nem csak az ő szava miatt akarok maradni. Nem. Ha Alec keres, biztosan itt fog, így itt kell maradnom.
Bár attól félek, ha Alec legközelebb eljön az nem azért lesz, mert szeretne, hanem, mert Aro küldi, hogy vigyen oda. Tudnak róla, hogy telepata vagyok. Vagyis különleges és fontos. Apa mesélt valami Eleazar nevű vámpírról. Aki tudja, megérzi, meglátja a különleges vámpírokat. Mi van, ha rólam is tud?
Á, nem, nyugi van. Alec sosem tenne velem semmi ilyesmit. Sosem vinne a Volturihoz. Még akkor se vitt, amikor szerettem volna. Mindig vonzani fog az a hely, de nem akarom már adni a szabadságom. Ha ennyi évig bírtam Alec Volturi nélkül ezután is bírni fogom.

Kinyílt a szobám ajtaja és Chriss lépett be.
- Mi van hugicám? – felültem az ágyon és ránéztem. - Nem jössz el vadászni?
- Mégis hová?
- Messzire csak te és én. Nos, mi szólsz? – nyújtotta felém a kezét.
- Menjünk… - suttogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Felrántott az ágyról és lerohantunk a földszintre.
Csak anya volt otthon, mert James, Vick és apa elmentek. Azt ne tudom hová, csak el.
- Elmegyünk vadászni. – kiáltottuk oda neki.
- Rendben, vigyázatok magatokra.

(Victoria szemszöge)

Tom lépdelt elő, mi pedig mögötte Jamessel. Nagyon izgatott voltam már. Alig bírtam ki. Sürgetően néztem Jamesre, de ő csak csitított.
- Itt nincs is semmi féle vámpír, aki felhívhatja ránk a figyeltem. – fordult felénk Tom.
- Tudod, - állt meg James – nekem kell a lányod és fiad. Te és a kedves nejed pedig az utamban vagytok.
- Miről beszélsz James?
- Nincs vámpír, tényleg nincs. De te itt vagy, és nem is mész el innen többet. Nagyon sokat segítettél amúgy, de tényleg. Hiszen olyan szépen megutáltattad magad a fiaddal, aztán meg eltiltottad a lányod a titkos szerelemétől… Könnyű lesz átállítani őket. – gúnyolódott James.
- Azt hiszed meg tudsz ölni?
- Ó, igen. Önként és dalolva fogsz meghalni. Ugyanis Chrissnek bogarat ültettem a fülébe. Hogy fedezze fel a világot. Már el is indult a húgával és, ha nem érek oda időben, egy emberem megöli őket. Laurentnek hívják. Kedves fickó. Szerinted miért jártunk el annyit? Szórakozásból?
- Úgysem öleted meg őket. Fontosak neked.
- Ha az enyémek nem lehetnek, akkor a tieid se legyenek. Túl drágák nekem, mindenféleképpen megszerzem őket. Vagy így, vagy úgy… Válasz! Te vagy ők? Milyen apa lennél, ha hagynád meghalni őket.
- Remélem, rájönnek ki vagy. És megölnek, ők képesek lesznek rá. Tudom! Szenvedjetek sokat!
Azzal fellobbantott maga mögött egy tüzet.
- Jó választás. De tudod mi lesz a lányodból, az kis katonám. Megmutatom neki, hogyan használja az erejét, amire te nem voltál képes. – gúnyolódott James. Hogy én mennyire szeretem ilyenkor.
- A Volturi felfigyel rá, ha használni fogja. Őrá és Chrissre is. Remélem Aro eljön értük, inkább ők, mint ti.
- Majd én megvédem őket tőlük. Nem kell félned. Megtudják milyen vámpírnak lenni, igazinak. Aki nem játssza a tökéletes ember figuráját. Aki nem eszik holmi büdös állatott. Vérvörös szemeik mindig csillogni fognak, ezt garantálom neked. – Tomon látszott, hogy mindjárt Jamesnek ugrik.
- És ha én találom meg őket először. – vetette közbe.
- Nem vagy jó nyomkövető, én az vagyok. Plusz tudom is, hogy hová mentek. Nincs esélyed.
- Szenvedj még sokat James, és te is, Victoria! – azzal belehátrált a mögötte lobogó tűzbe.

Én meg szomorúan hajtottam le a fejem. Egy hangot sem adott ki. Csak az émelytő, mégis édes égett vámpír szaga csapta meg az orrom. Pedig milyen jó lett volna hallani, ahogy nyüszít. Ó, milyen édes lett volna ez a illat, ha én magam lököm a lángok közé. De jó lett volna.
- Miért szomorkodsz drágám? – emelete meg az állam James.
- Le akartam tépni a fejét. – morogtam.
- Ott a felesége. Őt még megölheted. – szenvedélyesen megcsókoltam.
- Tényleg nekem adott ezt az örömet? – kérdeztem kacarászva.
- Szeretettem jeléül. De ne kíméletesen csináld.
- Imádlak! – csókoltam meg újra.
- Tudom! – suttogta és neki nyomott egy fának. Gyorsan leszedtük egymásról a ruhákat és az avarban a magáévá tett…