42. fejezet: Halottnak hitt ellenség

Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen soká jelentkeztem fejezettel, de borzalmas hetem volt. Fizikát kivéve mindenből írtam. Kémiát kivéve pedig mindenből tz-t.
Fárasztó volt! Bocsi!
Nos, de itt az új fejezet! :)
Olvassátok és írjatok, létszi!
Köszi! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Most honnan tudjam meg a legújabb tervüket. Mond csak?
- Becsaptál! – döbbentem rá.
- Na, végre, hogy rájöttél.
- Nem is Aro Volturi vagy igaz?
- A megboldogult bátyám helyét vettem át, hogy a közeledbe férkőzzek.
- Az nem lehet… Caius… - suttogtam és ráztam a fejem. – Hiszen meghaltál. Lucyék és az egész Volturi látta.
- Az nem én voltam, csak egy másolat, akit én irányítottam. Tudod nagyon különleges vámpírok vannak.
- De hogy nem vették észre?
- Hát, ez egy jó kérdés… Figyelmetlenség? Nem tudom… - elgondolkodott, majd folytatta. - A tervem az volt, hogy majd szépen leöldösi egymást a két csapat és én és a spanyolok átvesszük a vámpír világ,… ó bocsánat pontosítok… az egész világ vezetését.
- Te és a spanyolok?
- Ó, nem mondtam? Raul és Jero csak bábok. Ahogy Miranda is. A spanyol klánt én vezetem, igaz csak pár beavatott személy tud erről.
- Vagyis Miranda is csak megjátszotta magát?
- Biztosan csalódott vagy most, de igen. Igazából egy olyan lány, mint Miranda nem bukik az ilyenekre, mint te. – bökött meg. – Neki igazi férfi kell! – megfordult és intett valakinek. – De most elbúcsúzunk egy időre. Még meg kell fenyegetnem a nagy Volturit. – Raul és Miranda jelent meg mögöttem. – Vigyétek a másik kettő mellé.

Kimentünk az utcára, Miranda ment elől, Raul pedig szorosan mögöttem.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Majd meglátod. – lökött rajtam egyet a férfi. – Most pedig kussolj!
- Jól van, na! Nem kell mindent túl reagálni! – mondtam hangosan, majd az orrom alatt morogni kezdtem, de elég hangosan ahhoz, hogy hallják. – Semmi illedelmesség sincs ezekben a spanyolokban, micsoda buta népség. Hogy viselkedhet valaki így a rabjával? – morgolódtam, amikor valaki hátulról felemelt és elhajított neki egy fának.
Felpattantam és rohanni kezdtem az erdőbe.
- Te hülye! Az egész erre ment ki! – még hallottam, ahogy rákiált Miranda. – Gyerünk utána! Ha nem kapjuk el, azt csúnyán megkeserülöd.
Egyszer csak valami keménybe ütköztem. Jero volt az. Az ütközés erejétől hátraestem. Röhögve cibált fel a földről.
- Pont jó fele rohantál! – röhögött tovább. Miranda és Raul is kiért az erdőből.
- Szép volt Jero! – mondta Miranda. – Akkor most már visszamehetsz Raul, innentől boldogulunk.
- Biztos?
- Persze! Behajítjuk a börtönbe és kész. – bevittek valami földalatti bunkerfélébe.

Megálltunk egy cella előtt.
- Befelé! – lökött rajtam egyet Miranda.
- Ha nem? – fordultam felé.
- Ne hősködj! Többen vagyunk! – nevetett fel Jero.
- Állj ki ellenem és majd meglátjuk mekkora a szád! – húzódott magabiztos mosolyra a szám.
- Szíves örömest!
- Fiúk! – sóhajtott fel Miranda. – Hagyd már, Jero! Lesz még rá lehetőséged! – majd újra felém fordult és meglökött. – Befelé!
- Mondcsak Miranda, tényleg megjátszottad magad?
- Igen! – mondta, de nem nézett a szemembe. Az álla alá tettem a kezem, hogy muszáj legyen rám néznie.
- Akkor miért éreztem magam mindig rosszul, amikor hazudnom kellett neked? – hezitált, majd elfordult.
- Mert szánalmas vagy! – mondta és rám csapta a rácsot.

Most néztem csak körbe Jane és Tia is a cellában volt.
- Jó látni, hogy egyben vagytok! – Jane a sarokba guggolt, Tia pedig a fal mellett feküdt, de nem nézett ide. – Minden rendben?
- Majd rendben lesz pár nap múlva. – mondta Jane.
- Mit tettek veled? – kérdeztem és Tia mellé ültem.
- Caius megkínozta. Miután belőlem nem szedett ki semmit… de Tia se mondott semmi hasznosat, okos lány.
- Nagyon fáj? – kérdeztem.
- Jól leszek, csak marhára csíp. – mosolygott Tia és a kezét vakargatta.
- De nem tudtak meg semmit, így Alecék biztonságban vannak. – mondta büszkén Jane.
- Nem igazán! – vakartam meg a fejem.
- Hogy érted ezt? – néztek rám kíváncsian.
- Tőlem megtudtak pár dolgot.
- Téged is megkínoztak? – kérdezte meglepetten Jane.
- Nem, én magamtól mondtam el. – hajtottam le a fejem.
- MICSODA? – kiáltotta. Majd égető fájdalom csapott le rám. A földön fekve vergődtem és üvöltöttem ma már másodszorra.

(Lucy szemszöge)

Tanácstalanul néztük egymást a nagyteremben.
- Ha Jeremy áruló, akkor mindent tudnak. – jelentette ki Dem. – Elvesztünk! Ők mindenre fel vannak készülve. Mi pedig semmit se tudunk!
- Jeremy nem áruló! – bizonygattam.
- Lucy! Lásd be jó okunk van ezt hinni! – mondta Alec. Most újra a trónjában ült, mindenki egyetértett abban, hogy visszakapja a vezetői szerepet.
- Ezt nem értheted! Egyszerűen érzem, hogy…
- Mégis mit érzel Lucy? Én is nehezen hiszem el, hogy erre képes volt. De attól még megtette!
- Nem áruló! Bíznunk kell egymásban!
- Talán pont az a baj, hogy túlzottan bízunk egymásban. – hirtelen mindenki Alecre nézett, de senki se mert ellenkezni.
- Mert minden könnyebb lenne, ha úgy néznénk egymásra, mint az árulókra. – horkantam fel. – Jeremyt fiamként szeretem, és amíg nem tudom biztosan az igazat, kiállok érte és hiszek benne. Fájjon ez neked bármennyire is!
- Én is szeretnék bízni benne, de nem tehetem. Fogadd el ezt te is! És én is elfogadom a te álláspontod. – bólintottam.
- Akkor mi legyen? – kérdeztem Dem. – Elegen vagyunk azzal nincs gond!
- Főleg, hogy mi is segítünk! – szólalt meg valahol Alice.
- Hát ti? – kérdezte Dem.
- Bocsánat! Nem bírtam ki! Úgy is mindent láttam volna, így belopóztunk. Ugye nem haragudtok? – nézett körbe kiskutya szemekkel.
- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását…

41. fejezet: Harag

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik! :)
A szavazást lezártam.
Aro vagy Marcus 8 szavazatot kapot
Raul v. Jero 2
Egyéb 1
Összesen 11-en.
Írjatok kommenteket!
Köszönöm azoknak, akik írtak és/vagy szavaztak. Köszi! :)
Na, hagyom, hogy olvassátok! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Jeremy a tv-t nézte mellettem. Szokatlanul szótlan volt ma.
Én a kanapén ültem és olvastam. Nem szoktam itt lenni ebben a szobában. Itt általában a „fiatalok” múlatják az időt. Pl.: tévéznek, neteznek, vagy csocsóznak.
De Heidi kitalálta, hogy átfesti a szobánk falát, így ideszorultam vagy maradok és még a végén engem is átfest narancssárgára. Tőle kitelik! Jót mosolyogtam magamba, amikor Benjamin, mint valami orkán lerohant a lépcsőn és Jeremynek esett.
- Hová tűntetted? – kérdezte, miközben falnak nyomta Jert. Akinek nem ért le a lába a földre.
- Micsodát? – köhögte.
- Ben, engedd el! – szóltam rá.
- Hol van Tia?
- Nem az én barátnőm honnan tudjam. – Benjamin már fújtatott. Áthajította Jeremyt a termen. A hangos robajra többen lefutottak.
- Te és a kisbarátnőd… mit tettetek vele? – kiabált Ben.
- A vitánk óta nem láttam. – hátrált Jeremy.
- Fiúk hagyjátok abba! – üvöltöttem és közéjük álltam. Ez az én szerencsém se Alec, se Dem és még Félix sincs itthon. Chriss van egyedül, de ő is az udvaron.
- Nem szóltunk senkinek. Ha bántottad… megöllek.
- Mondom, hogy nem láttam. Süket vagy? – üvöltötte Jer, és tovább hátrált. – Nem akarlak bántani!
- Háh! Mintha elbírnál velem, vagy bárki mással.
- Jeremy mi ez? – kérdezte Hanna.
- Elmondtad már neki? Nem? Tényleg? Elmondjam én? – gúnyolódott Ben.
- Ne merészeld! – morogta Jeremy.
- Lecseréltek Hanna! Őfelségének új barátnője van. Miranda Clar ha jól tudom, ez a vezeték neve. – gúnyolódott Benjamin. Hanna lefagyva, hátrálni kezdet. Ha Charlie nem kapja el, hátraesik.
- Hanna! – indult el felé Jeremy.
- Na, hogy esik Jeremy?
- Hagyd abba Ben, vagy megbánod.
- Gyere csak! Gyere! – Jeremy neki ugrott Bennek. Kiütötték a falat és kiestek az udvarra, ahol tovább verekedtek. Jeremy hátrarúgta és a nyakánál fogva a földre dobta Bent. Benjamin pedig kibuktatta, majd elhajította.
- Hagyjátok abba! – üvöltöttem, de semmit sem ért. – Ha nem, hát nem! – mondtam, majd koncentrálni kezdtem. Kettejük között megnyílt a föld. Mindketten a földre estek. – Végre! – sóhajtottam és közéjük sétáltam, mert a föld újra összeállt. Chriss pedig már rohant felénk.
- Mi történt? – ért ide.
- Azt próbálom kideríteni. Nos? – néztem egyikről a másikra. De ők még mindig egymást bámulták, és harci pózba álltak.
Ránéztem Jeremyre, aki üvöltve esett össze. A fejét fogva hánykolódott előttem. Benjamin röhögni kezdet. Most ő következett, földre rogyott és most ő üvöltött.
- Megmagyarázzátok mi történt vagy kértek még? – kérdeztem.
- Jeremy összejött Mirandával mi pedig rajta kaptuk… - tápászkodott fel Benjamin.
- Követettek! – morogta közbe Jeremy.
- Nem mindegy! Attól még igaz, amit mondok. Most pedig eltűnt Tia, biztos vagyok benne, hogy ő tett vele valamit. – mutatott rá Jerre.
- Hányszor mondjam még, hogy nem láttam, azóta mióta veszekedtünk. Akkor pedig te is ott voltál.
- És ezt higgyem is el? – horkantott.
- Jeremy? Igaz, amit mond? – kérdezte Chriss.
- Igaz! – horkantott Benjamin.
- Nem téged kérdeztek. – morgott Jeremy. – Félig-meddig! – hajtotta le a fejét.
- Ez mit jelent?
- Sajnálom! De nem mondhatom meg. – megfordult berohant a kidőlt falon és eltűnt.
- Hová megy? – kérdezte Logan.
- Bárcsak tudnám! – sóhajtottam.

(Jeremy szemszöge)

Kifutottam a kapuig, de Charlie állta utam.
- Engedj, kérlek! – fékeztem le előtte.
- Hogy tehetted ezt a nővéremmel Jeremy?
- Sajnálom! Én… nincs mentségem. – hajtottam le a fejem. – De el kell engedned. Bízz bennem! Kérlek! – néztem a szemébe. Pár percig hezitált, majd arrébb állt.
- Remélem tudod mit csinálsz! – kiáltott utánam.
- Hát én is remélem! – suttogtam az orrom alatt.

Rohantam a város északi felére. Minél hamarabb oda kell érnem.
Valaki követ. Lefékeztem és beszaladtam egy sikátorba. A sarkon befordult a követőm. Meglepetten meredt rám.
- Logan? – kérdeztem meglepetten, nem rá számítottam.
- Hová mész?
- Az csak az én dolgom. Most pedig menj vissza a Volturihoz.
- Nem! – rázta a fejét.
- Logan! Ne mondjam még egyszer!
- A legjobb barátom vagy, veled tartok.
- Hát nem érted? Nekem el kell bújnom. Nem mehetek vissza ezek után. Logan te nem tettél semmit még, de ha velem jössz te is áruló leszel.
- Nem érdekel!
- Én nem akarom, hogy velem gyere. – mondtam, majd átugrottam és rohanni kezdtem az eredeti célom felé.

Háromszor kopogtam az egyik ajtón, mire végre kinyílt.
- Jeremy! – köszöntött és át is ölelt.
- Valami nagyon fontosról kell beszélnünk Aro! – mondtam és beléptem.
- Mi lenne az, fiam?
- Két dolog is tulajdonképpen. – vakartam meg a fejem.
- Igen?
- Először is a fontosabb az egyik barátom eltűnt. Tianak hívják, ő volt az egyik aki lebuktatott, ugye nem te tettél vele valamit?
- Nem, nem láttam őt.
- Rendben! – sóhajtottam.
- A másik?
- A másik, hogy a Volturi úgy tudja, hogy együtt vagyok Mirandával. Árulónak tartanak. Így nem mehetek vissza, és még az infokat, amiket összegyűjtöttem se tudom átadni. Mi legyen?
- Nem mehetsz vissza?
- Megölnének!
- Most mit kezdjek veled? Az egyetlen dolog, amire jó voltál. Erre elszúrod! – kiabált velem.
- Miről beszélsz? – kérdeztem és hátráltam.
- Most honnan tudjam meg a legújabb tervüket. Mond csak?
- Becsaptál! – döbbentem rá.
- Na, végre, hogy rájöttél.
- Nem is Aro Volturi vagy igaz?
- A megboldogult bátyám helyét vettem át, hogy a közeledbe férkőzzek.
- Az nem lehet… - suttogtam és ráztam a fejem.

40. fejezet: Titok

Sziasztok!
Itt a kövi! :)
Mivel az előzőt hétkönap hoztam és nem jött hozzá túl sok komment, így ezentúl, csak hétvégén lesz friss.
Itt a következő, remélem tetszik! És ne öljetek meg, létszi! :)
Puszi! :)


(Jeremy szemszöge)

- Én már aztán tényleg nem értelek! – sóhajtottam és ledobtam magam a kanapéra. – Itt ez a kedves, vicces, okos és szép lány. Neked tetszik, neki tetszel. Sőt már le is csókolt, erre most meg kerülitek egymást.
- Hát, igen.
- Egy barom vagy! – jelentettem ki és elkezdtem nézegetni a mai újságot.
- Köszönöm, én is kedvellek! – vette ki a kezemből. – Azt mondta, csak azért csókolt meg, mert meglátta az anyját.
- És ezt te beveszed? Jó, oké, lehet, hogy tényleg szembejött az anyja. De azt mondtad, sokáig csókolóztatok. Vagy mégsem?
- De, igen.
- Gyerünk légy férfi! Hívd el randizni! Vagy betojtál egy lánytól? – néztem rá gúnyosan.
- Háh! Kibeszél? Kibeszél? Ki is volt az a srác, aki 3 évig csak leste a lányt, aki tetszik neki? – lehervadt a mosolyom.
- Oké, ez betalált! – ismertem el. – Akkor fogadd meg a tanácsom: nem érdemes várni, mert elszalasztod az igazit.
- Majd átgondolom! – elindult kifelé, majd megfordult.

(Benjamin szemszöge)

Elindultam kifelé, majd megfordultam.
- Apropó! – emeltem fel a kezem. – Hol voltál tegnap délután? Vagy két órára eltűntél.
- Csak az erdőben sétálgattam. – válaszolt gyorsan, rám se nézett.
- Sétálgattál, mi?
- Igen, sétálgattam.
- Hanna nem tud róla. Falaztam neked.
- Nem kértelek rá!
- Nem, tényleg nem. De a barátom vagy… Ne rontsd el! Nem éri meg!
- Honnan veszed, hogy bármit elronthatok?
- Én sehonnan! – emeltem fel védekezően a kezem. – Csak viszonzom a jó tanácsod. Ó, és még valami a hazugságra mindig fény derül. – megfordultam és kisétáltam.
- Mi van? Ma ilyen tanácsosztogató napod van? – kiáltott utánam.
- Te kezdted!

Felmentem a szobámba. Elhatároztam, hogy követni fogom ma. Bár csak a tegnapot említettem neki, de tudom, hogy minden nap elmegy Volterrából. Minden nap délután 4 órakor, amikor Charlie és Hanna elmennek babázni Samhez, Jeremy lelécel. De ma rájövök miért.
Ránéztem az órára fél 4 volt már. Lassan itt az ideje figyelni.
Lementem, Jeremy pont most indult. Kisurrantam utána. A tetőkön mentem, hogy ne vegyen észre.

Az erdő közepéig követtem, majd ott megállt és várt. Egy szőke lány futott ki az erdőből és megölelte, majd meg is csókolta.
- Mindjárt hányok! – suttogta valaki.
- Hát te? – kérdeztem meglepetten.
- Nem csak neked tűnt fel, az, hogy Jer megváltozott. – válaszolt Tia. – Ki ez a csaj?
- Azt hiszem Miranda Clar. Az alakváltó.
- És Jeremy és ez a ribi együtt? Fúj, undi! – vágott egy fintor.
Mire visszafordultunk, már vetkőztetni is kezdte Jeremyt.
- Ezt nem akarom látni! – suttogta Tia, de nem mozdult.

Jeremy elkapta a lány kezét.
- Majd később! – mondta neki. – Nem kell sietni rá érünk.
- De… - kezdet bele a lány. – Én már nem tudok tovább várni. – toporzékolt.
- Nyugalom! – átölelte, majd megcsókolta. – Előbb vigyél el hozzátok.
- Azt nem szabadna! – bizonytalanodott el a lány.
- Kényelmesebb lenne! – Jeremy felvette a legnővadítóbb mosolyát. Ismertem, láttam már párszor. Szeretett a nőkkel játszani. Tetszett neki, hogy mind majd elolvadt.
- Oké, rendben! – rebegtette válaszként a szempilláit a lány. Majd kézen fogta és elhúzta onnan.

- Utánuk menjünk? – kérdeztem pár perc múlva, mikor magamhoz tértem a sokkból.
- Én eleget láttam! – mondta Tia. – Nincs kedvem végignézni, ahogy ezek falják egymást. Hogy teheti ezt Hannával?
- Nem tudom! – ráztam meg a fejem.
- Megyek és elmondom Hannának, hogy mit művel ez a háta mögött. – elindult visszafelé, de megragadtam a kezét.
- Még ne! Először beszéljünk Jeremyvel.
- De láttad mit tett…
- Kérlek! Adjunk neki egy esélyt a magyarázatra.
- Rendben! De ha csak süketel össze-vissza, akkor elmondom.
- Rendben! – egyeztem bele és visszaindultunk a palotába.

- De még sincs rendben! – állt meg egyszer csak Tia. - Hiszen láttuk mit tett!
- Ő a barátom, meg várom a magyarázatát.
- Nekem is a barátom, de ezen nincs mit magyarázni.
- Min nincs mit megmagyarázni? – kérdezte egy hang a hátunk mögül.
- Még kérded? Te undorító, csaló, hazug disznó. – kiabálta le Jeremy fejét Tia.
- Mi volt ez az egész Jeremy? – kérdeztem én.
- Magánügy!
- Háh! – horkantott Tia. – Majd meglátjuk, hogy fog a te magánügyed tetszeni Hannának, és a többieknek.
- Mondd el kérlek, mi volt ez? – léptem közelebb hozzá.
- Nem! – megfordult, hogy elmenjen. De a vállára tettem a kezem.
- Segíteni szeretnénk!
- Segíteni? Azzal segítettél volna, ha nem ütöd bele az orrod, se te, se a kis barátnőd. Mindent elronthattatok volna. Ha észrevesznek titeket… - nem fejezte be.
- Mit ronthattunk volna el?
- Semmit! Semmi közöd hozzá.
- És Hanna? – kérdezte Tia. – Rá nem gondolsz?
- Ehhez Hannának sincs köze. És megköszönném, ha a saját dolgaitokkal foglalkoznátok. Na, viszlát! – morogta és megfordult.
Tiával pár percig még megkövülten álltunk, majd visszamentünk a palotába. Útközben egyikünk se szólt egy szót se.

(Jeremy szemszöge)

Rohantam az erdőbe. Minél távolabb akartam lenni.
- Meg kellett tenned, fiam. – szólt hozzám egy hang a sötétből.
- Attól még fáj! – a földre rogytam és csak bámultam magam elé. – Már nem bírom sokáig! Ezek után nem mehetek vissza a Volturihoz.
- De igen, nem fognak szólni a barátaid.
- És ha mégis? Akkor minden hiába volt.
- Nyugodj meg! Majd én elintézem! – azzal elrohant a hang gazdája és egyedül maradtam az erdőben. Egyes egyedül!

39 fejezet: Máglya

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.
Percekig néztem utána, lefagytam. Mi van, ha legközelebb nem ismerem meg, hogy Hannával vagyok-e.
Ha nem ilyen rámenős, nem jövök rá. De mit tudnék tenni? Hanna nem tudhatja meg, hogy mi történt itt. Nem, soha!
Visszarohantam a városban, majd lassan emberi tempóra fogtam magam. Kevesen voltak az utcán, sok ismerős és ismeretlen arc. Ha tudnák, hogy rájuk is vadásznak. Ha tudnák, hogy az emberek koránt sem a legerősebb, legveszélyesebb faj. Vajon mit tennének?

(Lucy szemszöge)

Beléptem a trónterembe.
- Bocsánat a késésért! – mondtam, majd Alec mellé álltam.
- Semmi gond Lucy! Még Jane sem ért ide. – mutatott ez üres trónszékre Demetri.
- Ez nem jellemző rá! – suttogta Alec.
Viktor csak meredt maga elé. Nem szólt egy szót se, de tudtam, hogy aggódik.
Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be, akit vártunk, hanem Charlie.
A szeme üveges volt. Mindenki megkövülten nézte. Besétált a terem közepére, majd felemelte a fejét, de nem nézett senkire. Az arca kifejezéstelen volt.
- Kedves ellenségeim! – a hangja színtelen volt. – Az én, Raul üzenetemet közvetíti a lányod Lucy. Jane Volturit ne keressétek, mert nálunk van. Nem esett baja még! Az ajánlatom a következő, ha megadjátok magatokat esetleg átgondolom, hogy elengedjem és meghagyjam az életeteket. És Alec, Rebeccát még mindig akarom. Hallotok még rólam! – Charlie elájult. Odarohantam hozzá és átöleltem.
- Most mi lesz? – kérdezte Demetri.
- Mi lenne megadjuk neki, amit kért. – válaszolt idegesen Viktor.
- Ostobaság! – szólalt meg Chriss.
- Hagynád meghalni? – üvöltött Viktor.
- Így is, úgy is meghal. – válaszolt nyugodtan a bátyám. – Azt hiszed tényleg elengedi?
- Nem hagyhatjuk…- vitázott volna Viktor, de Alec közbeszólt.
- Chrissnek igaza van. Addig van biztonságban, amíg nem adjuk meg, amit kér. Onnantól Jane felesleges számára, vagyis… - harapta el a végét.
- Akkor mi tegyünk?
- Valakinek ki kell szabadítani, - morfondírozott Alec. - ha valaki belopózna, amíg a többiek elterelik a figyelmüket, akkor talán ki tudnánk hozni.
- De mégis ki? – kérdeztem. Erre mindenki rám nézett a teremben. – Ettől féltem! – sóhajtottam.
- Ha felvennéd egy spanyol képét, talán…
- Alec! Én még nem gyakoroltam. Te magad mondtad, hogy Mirandának hosszú évek kellettek, nekem pedig csak pár napom lesz.
- Igen, de te egy bizonyos személy képmására fogsz összpontosítani. És csak addig kell majd, amíg bejutsz. Kifelé már fel is robbanthatod a palotát.
- Nem tudom. Én… - odajött hozzám és a szemembe nézett.
- Menni fog! Bízom benned! – suttogta és végig simított az arcomon. Egy pillanatra sem engedett el. Hosszú percekig csak néztük egymást. Végül Chriss köszörülte meg a torkát. Alec zavartan a hajába túrt és a visszafordult a többiek felé.
- Mindent megteszek. – suttogtam, a padlót nézve.
- Ott leszünk a közelben, Lucy. Ha baj van csak jelzel, és megyünk értetek. - mondta Demetri. Bólintottam, majd kisiettem a teremből. Felmentem a szobámba és neki dőltem az ajtónak. Pár pillanat múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót és Alec állt előttem.

Hevesen megcsókolt, becsapta maga mögött az ajtót és az ágy felé hátráltunk. Ledöntött rá és csókolgatni kezdet.
- Ha nem akarod, én el… - de megcsókoltam mielőtt befejezhette volna. Elmosolyodott és vetkőztetni kezdet. Átfordultam, hogy én legyek felül és megcsókoltam. Felvezette a kezét a combomon, a mellemen át, a hajamba.
Kigomboltam az ingét és elhajítottam, kirepült a nyitott ablakon.
- Hoppá! – csúszott ki, de Alecet nem nagyon zavarta a dolog.
- Van másik! – mosolygott és átfordított, hogy ő kerüljön felülre.
Kigombolta a farmerom és lassan elkezdte lehúzni rólam, de hirtelen megállt és az ágy szélére ült. A kezébe temette az arcát, majd fejét rázta.
- Mi a gond? – ültem mellé az ágy szélére.
- Mi a fenét csinálok én? A húgomat elrabolták erre én… - a hajába túrt, próbáltam a szemébe nézni, de elkerülte a pillantásom. Megfogtam az arcát és felém fordítottam.
- Nincs semmi gond ezzel! – megrázta a fejét és el akart fordulni, de nem engedtem. – Alec! Úgy sem tudsz mit tenni érte. Hidd el! Nem kell bűntudatot érezned. – a vállára hajtottam a fejem. Az arcomra tette a kezét, majd felállt és kisétált a fürdőbe.

Pár perc múlva hangos csörömpölés hallatszott bentről, felugrottam és berohantam. Alec a kád szélén ült és meredt maga elé. A tükör pedig darabokban hevert össze-vissza mindenhol.
- Alec! – elindultam felé, de megállított.
- Maradj! – suttogta.
- Nem! – makacskodtam és közelebb léptem.
- Maradj ott! – morogta.
- Ezt meg kell beszélnünk.
- Mondom, hagyj! – felugrott és morogva a falnak nyomott. Ijedten néztem rá. A szemembe nézett, majd elengedett. – Sajnálom! Nem akartam.
- Most már mindegy. – suttogtam. Visszaült a kádszélére és a padlót nézte.
- Először ti, most Jane. Az egész miattam van. – átöleltem.
- Miért lenne ez a te hibád? Ami történt megtörtént nem te tehetsz róla.
- Tudod, van valami, amit még nem mondtam el. – leültem mellé, és figyelmesen hallgattam. – Soha senki sem kérdezi, hogy miért akartak minket máglyára vetni. Mindenki azt hiszi, simán csak azért, mert ikrek vagyunk. De ez nem igaz! Az egész az én hibám… Tudod nem voltunk gazdagok, sőt nagyon szegények voltunk. Volt amikor napokig nem is ettünk… Egyszer mikor már nagyon éhesek voltunk, Jane pedig beteg volt, haldoklott. Bementem az egyik boltba és elloptam egy kenyeret…
A bolt tulajának fia észrevette ezt, és rám szólt. El akarta venni, én pedig nem hagytam. A helységben volt egy gyertya. Fellöktem és, a meleg viasz kifröccsent belőle, egyenesen a fiú szemébe és a bolt is lángra kapott. A srác a jobb szemére megvakult, nem tudtak rájönni hogyan. Így rám és a húgomra fogták, hogy boszorkányok vagyunk és megátkoztam. Ezért vetettek minket máglyára… Ez volt előtted az utolsó titkom.
- Köszönöm, hogy elmondtad. De ez nem a te hibád. Ami történt megtörtént nem tudsz változtatni. Ne rágódj ezen! – megöleltem. Visszamentünk a szobába és beszélgettünk még pár órát.

Úgy döntöttem, hogy megkeresem Heidit. Alec lekísért a nagyteremhez, útközben összefutottunk Félixszel.
- Mi van veletek fiatalok? – kérdezte óriási vigyorral az arcán.
- Mi az Félix? Mit vigyorogsz? – kérdeztem vissza.
- Ááá, semmit! – nyújtotta el a választ, majd előkapta a háta mögül Alec ablakon kiesett ingjét. – Nem tudom melyikkőtök dobta ki, de nagyon jól becélozta Demetri fejét.
- Honnan tudtad, hogy az enyém? – vette vissza Alec.
- Olyan Alec illata van. – mosolygott Félix. – Fogjátok vissza magatokat drágáim, mert szétültetlek. – vigyorgott a lehető legnagyobb mosolyával, majd ott hagyott minket.

38. fejezet: Szakítás

Sziasztok!
Itt a következő fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Írjatok kommenteket! Köszi!
Puszi! :) Jó olvasást!

(Jeremy szemszöge)

- Beszélhetnénk? – kérdeztem. Bólintott és intett, hogy lépjek be, majd becsukta az ajtót.
- Szóval? – húzta fel a szemöldökét.
- Tudom, hogy előbb illett volna veled beszélnem aztán Hannával… csak hát nem voltál itt így lépnem kellett.
- Ez mind szép és jó, de elmondanád miről van szó? – mondta pár perc csönd után.
- Bocsánat, csak olyan ideges vagyok, hogy a lényeget kihagytam… - mély levegőt vettem és – Megkértem Hanna kezét és igent mondott. Bár azt mondta, addig nem jelentjük be, amíg le nem számolunk a spanyolokkal. – hadartam el gyorsan. Alec lefagyott nem mozdult és nem is lélegzett. Kezdtem még idegesebb lenni, amikor elvigyorodott.
- Örülök! – nevetett. – Örülök, hogy végre elszántad magad.
- De az előbb… Az előbb… A… - dadogtam össze-vissza.
- Ja, csak megvicceltelek. – nevetett, majd elkomolyodott. – Jeremy nálad jobb párja nem is lehetne. Szóval, igen örülök neki és nem zavar. És becsülöm, hogy magadtól álltál elém, nem pedig Hanna szoknyája mögül.
- Ó, hála az égnek! – roskadtam le a mögöttem lévő kanapéra. – Micsoda megkönnyebbülés!- erre megint elnevette magát.
- Ennyire azért csak nem vagyok rémisztő! – nevetett.
- Nem, dehogy is vagy rémisztő. Csak azt hittem nem fogsz neki örülni.
- Hát… ha ez egy évvel előbb történik meg, akkor lehet, hogy nem örülnék. De most tudom, hogy mire vagy képes érte. Tudom, hogy tényleg szereted és nem fogod elhagyni.

(Jane szemszöge)

Rohantam, ahogy csak tudtam. Kopogás nélkül vágódtam be a szobába. Viktor még mindig a cuccait szedegette.
- Sajnálom! – suttogtam. Rám nézett, megrázta a fejét és tovább pakolt. – Most mi van? Mondtam, hogy sajnálom!
- És ennyivel elintézted a dolgot? Igen, te már csak ilyen vagy. – hagyta abba, amit csinált és rám nézett. – Túl sokszor kértél már bocsánatot… és túl sokszor bocsátottam meg.
- Amikor elvettél tudtad, hogy ilyen vagyok.
- Tudtam, és az volt az első rossz döntésem.
- Ez most komoly? Úgy értem tényleg elmész?
- Megkínoztál Jane! Nem hallgatsz meg, nem mondhatok semmit, mert azonnal használod rajtam az erőd. Három éve ez megy! Azt hiszem így is elég sokáig tűrtem. Mindig te voltál a főnök. És elfogadtam, mert szeretlek. Legalábbis szerettelek, de most már nem tudom mit is érzek igazából.
- Viktor! – elszorult a torkom. – Kérlek!
- Találkozzunk még! – indult ki az ajtón a csomagjaival. – A többiért, majd visszajövök később.
- Nem hagyhatsz el! Kérlek! – fordultam utána. Nem nézett vissza rám, csak egy pillanatra megállt, majd kiment és becsukta az ajtót.
Könnyek nélkül sírni kezdtem és a földre rogytam.
- Elhagyott! - tudatosult bennem a felismerés. – És én üldöztem el! – sírtam tovább a földön. Az egyetlen ember, aki szeretett, azért aki vagyok. De túl messzire mentem.

Kinyílt az ajtó. Nem volt erőm felnézni. Csak sírtam tovább. A látogatóm felkapott és kiugrott velem az ablakon. Tennem kellene valamit, de mi értelme most már.

(Viktor szemszöge)

Beléptem a régi szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Az ablakhoz sétáltam és csak néztem kifelé.
Kopogtak.
- Tessék! – szóltam ki.
- Hogy vagy? – lépett be az ajtón Lucy.
- Bizonytalanul. – hozzám lépett és átölelt.
- Sajnálom!
- Mégis mit?
- Az egész az én hibám, ha nem megyünk el Aleckel, akkor még mindig együtt lennétek. Nem lett volna ez a vita.
- Nem a ti hibátok! Már előtte el kezdődött ez az egész.

Miután Lucy elment, eldöntöttem, hogy rám fér egy kis friss levegő. Kimentem az erdőbe.
Kifelé menet hál’ isten nem találkoztam Janenel és Aleckel sem. Most egyikkel se tudnék beszélni.

Nem tudom, hogy jól döntöttem e. De most nem tudnám folytatni Jane mellett. Azt hiszem kettőnk között már csak barátság van semmi több. Ez már nem szerelem, kényszerből pedig, hogy lehetnék vele.
Csak tudnám ezek után, hogy fogunk együtt működni. A volturinak szüksége van mindkettőnkre, de így…
Az erdő közepére értem egy tisztásra. Leültem egy kidőlt fatörzsre. A tegnap esti vihar dönthette ki.
Csak néztem magam elé, már gondolkodni sem volt kedvem. Csak kellett egy kis egyedül lét. Hogy ne keljen a gondokkal foglalkoznom.

(Jeremy szemszöge)

A szokásos körutamat tettem a város környékén. Charlie is itt van valahol. Már éppen visszafordultam a város felé. El is indultam, már a falaknál jártam. Amikor észrevettem Rault és vele szembe Charliet. Mint akit megbabonáztak. Megfordult és elindult a város felé.
- Charlie! – rohantam felé, de elment mellettem. – Mit tettél vele? – kiáltott már Raul előtt állva.
- Csak átad egy üzenetet, aztán magához tér. Megnyugodhatsz! – megfordult, hogy elmenjen.
- Mégis hová mész? – álltam támadó pózba.
- Hidd el nem akarod te ezt!
- Azt hagy döntsem el én. – morogtam.
- Annyira kisfiú vagy te még! – nevetett, majd elrohant. De valaki maradt még. Hanna sétált felém az erdőből.

- Hát te? Mit keresel egyedül idekint?
- Hiányoztál! – suttogta, amikor elém ért. Majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Mi van veled? – kérdeztem zihálva mikor elváltunk egymástól.
- Csak vágyom rád Jeremy! – csókolt meg újra. – Menjünk fel a szobánkba! – elkezdte kigombolni az ingem. – Ne késlekedjünk! Tegyük meg inkább itt és most. – hevesen megcsókoltam és az erdő felé hátráltunk.
Neki nyomtam az egyik fának. Morogva elváltam tőle és a nyakánál fogva felemeltem a földről.
- Örvendek a szerencsének Miranda! – nevetett és visszaváltozott.
- Ügyes! – dicsért meg. – De elengedhetsz végre.
- Miért tenném?
- Vágysz rám, nem igaz? – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Hanna mellett nincs igazi kalandokban részed. Mellettem lenne. – gombolta tovább az ingem.
- Badarságokat beszélsz! Szeretem őt! És nem hagynám el egy ilyen lányért, mint te. – elengedtem és elléptem tőle.
- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.