42. fejezet: Halottnak hitt ellenség

Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen soká jelentkeztem fejezettel, de borzalmas hetem volt. Fizikát kivéve mindenből írtam. Kémiát kivéve pedig mindenből tz-t.
Fárasztó volt! Bocsi!
Nos, de itt az új fejezet! :)
Olvassátok és írjatok, létszi!
Köszi! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Most honnan tudjam meg a legújabb tervüket. Mond csak?
- Becsaptál! – döbbentem rá.
- Na, végre, hogy rájöttél.
- Nem is Aro Volturi vagy igaz?
- A megboldogult bátyám helyét vettem át, hogy a közeledbe férkőzzek.
- Az nem lehet… Caius… - suttogtam és ráztam a fejem. – Hiszen meghaltál. Lucyék és az egész Volturi látta.
- Az nem én voltam, csak egy másolat, akit én irányítottam. Tudod nagyon különleges vámpírok vannak.
- De hogy nem vették észre?
- Hát, ez egy jó kérdés… Figyelmetlenség? Nem tudom… - elgondolkodott, majd folytatta. - A tervem az volt, hogy majd szépen leöldösi egymást a két csapat és én és a spanyolok átvesszük a vámpír világ,… ó bocsánat pontosítok… az egész világ vezetését.
- Te és a spanyolok?
- Ó, nem mondtam? Raul és Jero csak bábok. Ahogy Miranda is. A spanyol klánt én vezetem, igaz csak pár beavatott személy tud erről.
- Vagyis Miranda is csak megjátszotta magát?
- Biztosan csalódott vagy most, de igen. Igazából egy olyan lány, mint Miranda nem bukik az ilyenekre, mint te. – bökött meg. – Neki igazi férfi kell! – megfordult és intett valakinek. – De most elbúcsúzunk egy időre. Még meg kell fenyegetnem a nagy Volturit. – Raul és Miranda jelent meg mögöttem. – Vigyétek a másik kettő mellé.

Kimentünk az utcára, Miranda ment elől, Raul pedig szorosan mögöttem.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Majd meglátod. – lökött rajtam egyet a férfi. – Most pedig kussolj!
- Jól van, na! Nem kell mindent túl reagálni! – mondtam hangosan, majd az orrom alatt morogni kezdtem, de elég hangosan ahhoz, hogy hallják. – Semmi illedelmesség sincs ezekben a spanyolokban, micsoda buta népség. Hogy viselkedhet valaki így a rabjával? – morgolódtam, amikor valaki hátulról felemelt és elhajított neki egy fának.
Felpattantam és rohanni kezdtem az erdőbe.
- Te hülye! Az egész erre ment ki! – még hallottam, ahogy rákiált Miranda. – Gyerünk utána! Ha nem kapjuk el, azt csúnyán megkeserülöd.
Egyszer csak valami keménybe ütköztem. Jero volt az. Az ütközés erejétől hátraestem. Röhögve cibált fel a földről.
- Pont jó fele rohantál! – röhögött tovább. Miranda és Raul is kiért az erdőből.
- Szép volt Jero! – mondta Miranda. – Akkor most már visszamehetsz Raul, innentől boldogulunk.
- Biztos?
- Persze! Behajítjuk a börtönbe és kész. – bevittek valami földalatti bunkerfélébe.

Megálltunk egy cella előtt.
- Befelé! – lökött rajtam egyet Miranda.
- Ha nem? – fordultam felé.
- Ne hősködj! Többen vagyunk! – nevetett fel Jero.
- Állj ki ellenem és majd meglátjuk mekkora a szád! – húzódott magabiztos mosolyra a szám.
- Szíves örömest!
- Fiúk! – sóhajtott fel Miranda. – Hagyd már, Jero! Lesz még rá lehetőséged! – majd újra felém fordult és meglökött. – Befelé!
- Mondcsak Miranda, tényleg megjátszottad magad?
- Igen! – mondta, de nem nézett a szemembe. Az álla alá tettem a kezem, hogy muszáj legyen rám néznie.
- Akkor miért éreztem magam mindig rosszul, amikor hazudnom kellett neked? – hezitált, majd elfordult.
- Mert szánalmas vagy! – mondta és rám csapta a rácsot.

Most néztem csak körbe Jane és Tia is a cellában volt.
- Jó látni, hogy egyben vagytok! – Jane a sarokba guggolt, Tia pedig a fal mellett feküdt, de nem nézett ide. – Minden rendben?
- Majd rendben lesz pár nap múlva. – mondta Jane.
- Mit tettek veled? – kérdeztem és Tia mellé ültem.
- Caius megkínozta. Miután belőlem nem szedett ki semmit… de Tia se mondott semmi hasznosat, okos lány.
- Nagyon fáj? – kérdeztem.
- Jól leszek, csak marhára csíp. – mosolygott Tia és a kezét vakargatta.
- De nem tudtak meg semmit, így Alecék biztonságban vannak. – mondta büszkén Jane.
- Nem igazán! – vakartam meg a fejem.
- Hogy érted ezt? – néztek rám kíváncsian.
- Tőlem megtudtak pár dolgot.
- Téged is megkínoztak? – kérdezte meglepetten Jane.
- Nem, én magamtól mondtam el. – hajtottam le a fejem.
- MICSODA? – kiáltotta. Majd égető fájdalom csapott le rám. A földön fekve vergődtem és üvöltöttem ma már másodszorra.

(Lucy szemszöge)

Tanácstalanul néztük egymást a nagyteremben.
- Ha Jeremy áruló, akkor mindent tudnak. – jelentette ki Dem. – Elvesztünk! Ők mindenre fel vannak készülve. Mi pedig semmit se tudunk!
- Jeremy nem áruló! – bizonygattam.
- Lucy! Lásd be jó okunk van ezt hinni! – mondta Alec. Most újra a trónjában ült, mindenki egyetértett abban, hogy visszakapja a vezetői szerepet.
- Ezt nem értheted! Egyszerűen érzem, hogy…
- Mégis mit érzel Lucy? Én is nehezen hiszem el, hogy erre képes volt. De attól még megtette!
- Nem áruló! Bíznunk kell egymásban!
- Talán pont az a baj, hogy túlzottan bízunk egymásban. – hirtelen mindenki Alecre nézett, de senki se mert ellenkezni.
- Mert minden könnyebb lenne, ha úgy néznénk egymásra, mint az árulókra. – horkantam fel. – Jeremyt fiamként szeretem, és amíg nem tudom biztosan az igazat, kiállok érte és hiszek benne. Fájjon ez neked bármennyire is!
- Én is szeretnék bízni benne, de nem tehetem. Fogadd el ezt te is! És én is elfogadom a te álláspontod. – bólintottam.
- Akkor mi legyen? – kérdeztem Dem. – Elegen vagyunk azzal nincs gond!
- Főleg, hogy mi is segítünk! – szólalt meg valahol Alice.
- Hát ti? – kérdezte Dem.
- Bocsánat! Nem bírtam ki! Úgy is mindent láttam volna, így belopóztunk. Ugye nem haragudtok? – nézett körbe kiskutya szemekkel.
- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását…