43. fejezet: Búcsú

Sziasztok!
Itt a friss! Jó olvasást és szavazzatok, létszi!
Köszi, Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

…- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását.
Szemben Raul ugyanígy reagált.
- Nyugalom! – mosolygott Caius. – Nem akarunk harcot, még.
- Mit akarsz itt? – morogta Alec és kiegyenesedett, de készen állt rá, hogy azonnal cselekedjen, ha kell. Éreztem, ahogy Bella pajzsa egyenként rákúszik mindenkire.
- Nem tűnsz meglepettnek! – ingatta a fejét Caius.
- Már hozzászoktam, hogy olyan dolgok történnek, amik megmagyarázhatatlannak tűnnek elsőre. De gondolom meg van erre is a magyarázat, ahogy mindenre a világon.
- Meg van. Tudod az… - Alec felemelte a kezét, hogy abbahagyja.
- Nem érdekel!
- Hogy mered belém fojtani a szót? – füstölgött Caius.
- Semmit sem változtál! És ez lesz a veszted! – válaszolt halál nyugodtan a férjem.
- Vajon ezt mondod akkor is, ha a mérgem a húgodon töltöm ki? – gúnyolódott Caius. Alec szeme összeszűkült, neki akart ugrani, de Demetri időben elélépett.
- Ne merészeld bántani! – Félix Dem mellé sietett, nehogy Alec kitörjön.
- Mit akarsz itt Caius? – vettem át a szót.
- Holnap este a szomszéd erdőben eldöntjük ki az új vezér. Legyetek ott, ha nem akartok vérontást a városban. – azzal megfordult és elviharzott.
- Engedjetek hagy tépjem szét! – morogta Alec.
- Ne légy hülye! – léptem elé. – Nem csak ők ketten vannak itt! Megölnének! – a kezem az arcára tettem, amitől lenyugodott végre. – Azt akarják, hogy ideges légy, mert akkor nem tudsz jó döntést hozni.
Nagyokat sóhajtott és sikerült lenyugtatnia magát.

(Charlie szemszöge)

- Kopp! Kopp! – léptem be Hanna szobájában. Most is, mint kb. két órája, az ágyán feküdt a fal felé fordult. De most legalább nem sírt, mint mikor legutóbb itt jártam.
- Hogy tehette ezt velem? – kérdezte. Mellé ültem és a hátát simogattam.
- Bárcsak tudnám! – sóhajtottam.
- Én tényleg azt hittem, hogy fontos vagyok neki. – suttogta. – Menj el, kérlek! Egyedül szeretnék lenni.
- Rendben! – suttogtam és kihátráltam a szobából.
Neki dőltem az ajtajának. Ez így nem mehet tovább sokáig. Teljesen kikészült.
Vajon Jeremy tényleg hazudott neki? Ennyire félreismertem volna?
Nem, nem az nem lehet. Jeremy egy jó srác, aki szereti a nővérem. Vissza fog jönni és segíteni fog a Volturinak. De mégis olyan rossz előérzetem van. Valami azt súgja, hogy ennek a harcnak nem lesz jó vége.
Remélem tévedek! Hátha nem is kerül rá sor.
Talán el kellene menni a spanyolok főhadiszállására és végezni Caiussal. Akkor mindennek vége lenne. Igen, ezt fogom tenni!
Szólok Sethnek, hátha velem tart. Ő is szereti az ilyen dolgokat.
Rohantam a szobámba, de nem volt bent. Így leültem az ágyra és vártam. Hosszú még az este!

(Chriss szemszöge)

Beléptem a szobánkba. Sam az ágyon ült, karjában a fiammal.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – nézett rám, majd megütögette a mellette lévő helyet. Leültem mellé, most vettem észre, hogy Gian alszik.
- Milyen szép! – mondtam és megsimítottam a baba arcát.
- Igen, nagyon szép. Akárcsak az apja, nagyon hasonlít rád. – felállt és az ágyába tette a babát. Majd visszaült mellém, az arca gondterheltnek tűnt.
- Baj van? – kérdeztem félénken. Féltem a választól.
- Baj? Igen az van bőven. A testvérem eltűnt, fogalmunk sincs róla, hogy hol lehet… Te sosem vagy itt, szinte csak este látnak. A fiunk már három napja nem látott, mert mindig azután érkezel, hogy ő már elaludt és azelőtt mész el, hogy felébredne… - nem kiabált, csak suttogott, de attól még nagyon fel volt dúlva. – Ezenkívül ma megfenyegetett minket Caius, aki nem mellesleg 30 éve meghalt… Holnap pedig elmész egy csatába, ahonnan nagy eséllyel nem térsz vissza.
- Ne mondd ezt! – suttogtam.
- De így van! Mi lesz velem, ha te meghalsz? Mondd! És mi lesz a fiunkkal?
- Mit vársz tőlem mit tegyek?
- Maradj itt holnap! Maradj velem!
- Azt nem tehetem! Bármit, csak ezt nem. –felálltam és az ablakhoz sétáltam.
- Miért nem?
- Ugyan úgy ki kell vennem a részem a csatákból, akárcsak a többieknek.
- A többieknek nincs kisfiuk! – tiltakozott.
- De van családjuk! Ugyan úgy, mint nekem és neked. Szerinted, hogy érezné magát Hanna és Charlie, ha Alec vagy Lucy nem térne vissza? Nekik is a szüleikről van szó. Vagy te ha Félix nem tér vissza? Ők is elmennek holnap és én is elfogok. És vissza is fogunk jönni mind.
- Ebben te magad se hiszel!
- Sajnálom! Tudod, hogy mindet megtennék érted, értetek, de ezt nem tehetem. Nem hagyhatom őket cserben, most nem. És nem is fogom!
- Egyszer az életben te is lehetnél önző!
- Ott lesz a testvérem, a barátaim… Nekem is ott a helyem.
- Akkor nekem is! – állt fel és mellém sétált.
- Nem! A fiunk szüksége van rád! Legalább te maradj meg neki, ha nem nyernénk.
- Ha nem nyer a Volturi nekünk úgy is végünk.
- Ha nem nyernénk, elmenekülsz innen a Cullenékkel. Fogod a babát és elmész innen jó messzire. Amilyen messze csak tudsz. Érted? – kezem közé fogtam az arcát, forrókönnyei a kezemre potyogtak.
- Elmegyek! De ha te meghalsz, én már sosem leszek boldog. – suttogta. Magamhoz öleltem olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

(Demetri szemszöge)

Heidi futott be a szobába és a karjaimba vetette magát.
- Ugye tudod, hogy holnap veletek megyek a csatába?
- Nem, nem, azt nem.
- De igen! Demetri! Ez a harc túl fontos ahhoz, hogy bárkit is mellőzön a Volturi az emberei közül.
- Csak féltelek! – sóhajtottam és a hajába csókoltam.
- Tudom! Ahogy én is téged! De vigyázzunk egymásra, ahogy mindig szoktunk. Mint egy nagycsalád.
- Mint egy nagycsalád! – ismételtem meg és megcsókoltam.