(Lucy szemszöge)
- Te? – kérdezte, de, hogy ez a kérdés mit is jelentett azt nem tudom. – Te meghaltál! Láttam!
- Hát pedig élek!
- De James… És Viktória… Megöltek!
- Nem, Carlisle Cullen megmentett. – mindenre emlékeztem már. A régi életemre. És, hogy miért kellett volna meghalnom. James és Viktória. Az ő csapatuk tagja voltam, ahogy Chriss is. – Ott hagytad őket?
- Azok után amit veled tettek nem maradhattam! A testvérem voltál! Vagy!
- Igen! A testvéred! – közben Aro elzavart mindenkit és jelezte nekem, hogy ő is elmegy. De a közelben maradnak. – Ott voltál akkor?
- Későn érkeztem! Már csak egy máglyát találtam. De ha nem te, akkor ki került rá?
- Nem tudom! És aztán? Aztán nem tettél semmit! Semmit! – vádoltam kiabálva.
- Én próbáltam! Engem is megvertek. Aztán James hívott, hogy menjek velük, de nem tettem. Eddig abban a hitben éltem, hogy te meghaltál, ahogy az anyánk is.
- Hogy érted?
- Miután majdnem megölt mosolyogva közölte, hogy őt is ő ölte meg! – lépett közelebb Chriss. Felnyitotta a falat az elméje körül, hogy megmutassa a gondolatait. Mindent láttam. Három évig bolyongott, nem is nagyon ivott, csak ritkán. Majd Amelia és Sophia megtalálta őt.
Csak állt előttem és nézett. Majd végre megölelt.
Chrissnek elmeséltem az életemet. Hogy férjnél vagyok, hogy másokra hittem sokáig, hogy a családom. Hogy mást tekintettem a bátyámnak, bátyáimnak. És hogy most mindenki Lucynak hív és szeretném, ha ő is így hívna. Boldog voltam, hogy rá találtam. Szeretem, a testvérem volt, valaki aki bár már hosszú évek óta nem látott, mégis tudta, hogy hogyan érzem magam.
Visszaértünk Volterrába. Meg volt a nagy bemutatás, majd én is elő álltam és elmondtam, hogy Chriss a bátyám. Alec mosolyogva fogadta a hírt. Nem szólt rá semmit, de nagyon érdekelték az előzmények.
- A bátyád? – kérdezte, az ágyon ültünk egymás mellett.
- Teljes mértékig az! – elmeséltem neki, hogy mi történt az úton. Azt, hogy hogyan jöttünk rá.
- Anyukádnak, hogy lehettek gyerekei?
- Tudod ő félig ember, félig vámpír volt. Az apánk pedig teljesen vámpír.
- És miért akartak megölni!
- Tudod James… James őrült volt. Azért gyilkolt mert élvezte. Olyanokat gyilkolt akiknek volt szerelmük, hogy az bosszút álljon. Nagyon sok fiatal lányt ölt meg azért, vámpírt és embert egyaránt, mert vágyott a harcra. A bosszújukra!
- Értem! Szóval neked is van egy ikred! – sóhajtott.
- Nem, ő a bátyám. 12 évvel idősebb nálam.
- Áhá! – nevetett, majd megcsókolt.
(Alec szemszöge)
- Mit szólsz a bratyóhoz? – jött velem szembe Alex.
- Mit kéne? Semmit!
- Nem zavar, hogy már nem tehetsz meg bármit Lucyvel. Biztos a körmödre néz. Hmm… Szegény kis Alec!
- Kopj le! – indultam el Jane szobája felé.
- Én inkább nem tenném!
- Mert?
- Olyan dolgokat találhatsz, amit nem szeretnél! – mosolygott ördögien. Majd egy hangos kéjes sóhajtás jött a szobából. A húgomé volt. Kirázott a hideg, ilyen még nem történt.
- Kösz! – indultam vissza a saját rezidenciámra, de… - Te hallgatózol? – meredtem rá.
- Nem, dehogy. Csak erre jártam és tudod az én erőmet nem lehet úgy kikapcsolni, mint egyesekét. – bökött rám.
- Ajánlom is! – morogtam.
- Becs szó! – hajolt közelebb.
- Jól van! Most mit csinálsz?
- Semmit! Nincs dolgom.
- Gyere, gyakoroljunk kicsit harcolni.
Amikor kiértünk a harctérre épp Dem próbálta oktatni Chrisst.
- Szevasztok! – köszöntünk.
- Alec! Alex! – jött Demetri válasza és Chriss intése.
- Hogy megy? – kérdeztem.
- Kéne egy kis bemutató, de nem rossz a srác. – lökte meg Dem nevetve a tanítványát. – Nos?
Alexre néztem, aki bólintott.
- Alec! Várj!
- Mi az Chriss?
- Szeretnék veled beszélni.
- Igen?
- Te és Lucy akkor? Tudod! Házasok vagytok?
- Igen! Miért?
- Ja, semmi. Csak furcsa!
- Egy hirtelen előkerült báty is furcsa!
- Igen, az! – nevetett. – Figyu, ugye ezért nem leszünk haragba?
- Rajtam nem múlik! – nyújtottam kezem, meg fogta és magához húzott. Tipikus férfias öleléssel.
- Rajtam se! – mondta. – Jó voltál! Nagyon jó harcos vagy!
- Köszi! Te is az leszel, már most nagyon ügyes vagy!
- Remélem! Most mennem kell Janenel gyakorolni. Viszlát!
- Viszlát Chriss!
2010. március 27., szombat
2010. március 24., szerda
28. fejezet: Analucya
(Lucy szemszöge)
- Jane! Nem láttad Alecet?
- Nem, sajnálom! A gyűlés óta nem!
- Köszi! – mosolyogni próbáltam, de nem ment túl jól.
A szobámba ültem, amikor végre Alec hazaért.
- Úgy aggódtam! – ugrottam fel az ágyról.
- De hát nem volt miért. Hiszen tudod.
- De akkor is! Úgy sajnálom, hogy veszekedtünk! Nem akartam, én csak… Hirtelen méreg volt!
- Semmi gond, Lucy! Inkább nekem kellett volna melléd állnom.
- Felejtsük el ezt a dolgot, jó? – válaszként megcsókolt. Éppen valami fontosba vágtunk volna bele, amikor megéreztem valaki közeledését. Viktor volt az, Aro küldte értünk.
- Aro hív titeket! – lépett be a szobába.
- Megyünk! Mit akar?
- Nem tudom! A keménymagot hívatta. – Viktor így nevezett minket. A keménymag Janet, Demetrit, Félixet, Alecet, Viktor és engem jelentett. Minket hívattak legtöbbször.
Szokás szerint megint mi érkeztünk meg utoljára.
- Pompás! Azért hívattalak benneteket ide, mert el szeretnék menni egy fiúért, akiről Alex hozott hírt. Találkozott vele a legutóbbi küldetésén. Ez a fiú az időjárást szabályozza, és van két nővére is, de róluk nem tudunk semmit.
- Hol találjuk? – kérdezte Félix.
- Franciaországban, Párizsban. Magam megyek érte. Lucy, Demetri, Viktor és persze Alex és Renata is elkísér.
- De mester… - kezdte Jane.
- Rátok mást akarok bízni, Jane! Azt szeretném, hogy figyeljétek Caiust. Nem tetszenek nekem a bátyám gondolatai. Ne engedjétek meg neki, hogy Marcus nélkül bármiben is döntsön. Vágyik a hatalomra és ha én nem leszek itt… Támogassátok Marcust mindenben. Vele már mindent megbeszéltem! Egy hetetek van és indulunk! Mehettek!
(1 hét múlva)
- Vigyázz magadra, Lucy!
- Nem lesz semmi baj! Te nagyobb veszélyben leszel. Caius nagyon mérges lesz, ha nem teszitek azt amit kér.
- Ne félts minket! – csókolt meg a férjem. – Janenel még Caius se mer packázni! – nevetünk együtt.
- Mennem kéne!
- Olyan nehéz elengedni! – súgta, majd újra megcsókolt. Lekísért Gianna asztalához, ez volt a gyülekező helyünk.
- Sziasztok! - mondtuk mikor odaértünk. Arot és Renatát sikerült megelőznünk ilyen se volt még.
- Indulhatunk? – vágódott ki az ajtó és kilépett rajta Aro. Bólintottunk, még utoljára megcsókoltam a kedvesem és utánuk iramodtam. Viktorral a nyomomban, aki hasonlóan tett.
Párizs utcái tömve voltak. Emberi tempóra fogtuk és próbáltuk visszatartani magunkat. Éreztem a mérgem a nyelvemen. Nagyot nyeltem és nem vettem levegőt, majd végre jobb lett és újra fellélegezhettem.
- Nem bántunk senkit! – súgta Aro, mert többen is küzdöttek a szomjúsággal.
Végre kivergődtünk Párizs központjából. Demetri magabiztosan vezetett minket egy ház felé. Nem volt benne semmi különleges. Senki se hinné, hogy három vámpír lakik benne.
- Jó napot! – nyitotta ki az ajtót Aro. – Van itt valaki?
- Mit akar? Ki maga? – kérdezte egy magas, világos barna hajú nő.
- Aro Volturi vagyok. – nyújtott kezet.
- Volturi? Itt? Miért? – mondta a nő zavarodottan. – Bocsánat, Amelia, Amelia Jean.
- Örvendek! Ők itt a családom: Renata, Lucy, Demetri, Viktor és Alex. – mutatott ránk sorra, mi pedig ledobtuk a csuklyánkat.
- Miben segíthetek?
- Szeretnénk beszélni az egész családdal. Itthon vannak? – ekkor tűnt fel, hogy a lány szeme barnás, de van benne egy kis enyhe piros szín. Mindenevők lehetnek? Mosolyogtam magamban. Megérintettem Aro elméjét és elmondtam neki az észrevételem. Nagyon furcsállotta ilyet még nem láttunk.
- Egy pillanat! Chriss, Sophia gyertek le, kérlek. Látogatóink vannak!
Két fiatal jött le a lépcsőn. Olyan 17-18 évesek. A lány szőke rövid hajú, a fiú barna hajú. A szemük Ameliáéhoz hasonló színben pompázott.
- Sziasztok! – köszöntötte őket Aro. – Aro Volturi vagyok. Ők pedig a családom. – és újra bemutatott minket. A fiú jól megnézett mindnyájunkat, a lányt nem látszott érdekelni a dolog.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte Chriss.
- Szeretnénk megkérni első sorban téged, hogy csatlakozz hozzánk! Ha jól tudom ismered Alexet.
- Igen, találkoztunk már. Nélküle hallott lennék. – kíváncsi voltam, ezért előre szökkent a tudatom, de egy kemény falban ütköztem. Chriss rám kapta a pillantását, ami még kíváncsibbá tett, így hát bejutottam. Ledöntöttem az elméjét körülvevő falat. Mire hátrahőkölt, még hátrább is lépett egyet. És átnéztem az elméjét.
- Nyugi! Nem bántalak! – mosolyodtam el és kivonultam a tudatából.
- Lucy?
- Bocsánat, mester. Csak kíváncsi voltam. – Viktor halkan felkuncogott mellettem.
- Beszari! – suttogta. Mire oldalba löktem.
- Szóval mit mondasz? – kérdezte Aro.
- A lányok nélkül biztos, hogy nem. – válaszolt végre Chriss.
- A lányok mit tudnak? – kíváncsiskodott Aro. – Amelia megfoghatom a kezed? Lucy te pedig nézd meg Sophia erejét.
- Igenis! – szökkent előre a tudatom. Sophia elméjét is hasonló fal védte, de ez sem volt akadály. Mindig is furcsáltam, hogy az én erőmet meg lehetett állítani, persze ennél azért jobban kell koncentrálni, de Aroé ellen semmit se lehet tenni. Sophia elméje nem volt olyan érdekes, mint a bátyjáé. Amelia változtatta át és az ereje nem volt más, mint a gyógyítás. Nem mentünk volna vele semmire.
- Érdekes! – szólalt meg Aro, miután végig nézte az általam összeszedett dolgokat. – Amelia egy felettébb veszélyes vámpír. Bárkit az őrületbe kerget. Bár vámpírokkal még nem próbálkozott. Sophia pedig gyógyító. Értelmetlen képesség! – rázta meg a fejét Aro. Tudtam mire készül, így hát csatlakoztam a tudatára és a többiekét is csatoltam, amint ezt megengedte.
- Mester ez veszélyes lehet! Amelia könnyen ellenünk fordulhat, inkább hagyjuk itt mindet.
- Nem! Szükségünk van rájuk!
- De lemásolhatom az erejüket. És akkor én is használhatom.
- Lucynek igaza van, mester. – szólalt meg Viktor hangja az elménkben.
- Nem tűrök ellenvetést! Majd én gondoskodom róla, hogy ne forduljon ellenünk.
- Lehet róla szó! Ha ők is szeretnének csatlakozni, Sophia pedig majd, majdcsak kitalálunk neki valami feladatott.
- Rendben van! – mondta Amelia. Ő lehetett a vezetőjük.
(Chriss szemszöge)
- Szia! – léptem Lucy mellé.
- Szia!
- Hogy? Hogy tudtad ledönteni a falamat?
- Nem volt egy hú, de erős fal! Ennél jobb kell, hogy engem visszatarts. És most te mondj meg nekem valamit. Mire kellett a fal?
- Régebben tanultam. Egy időben egy hozzád hasonlóval éltem, csak őt ez a fal is visszatartotta. Eléggé hasonlítasz rá, csak az ő haja hosszabb és sötétebb volt. De már az arcára nem emlékszem.
- Értem!
- Hogy hívták?
- Analucyának. * – három lépést eltávolodtam mikor észrevettem, hogy megállt. Csak nézett maga elé, nem értettem. Majd egy óriási erő telepedett a tudatomra, és meg kereste a régi emlékeim. Tisztán láttam Analucya arcát, nem hittem a szememnek. – Te?
* ejtsd: Analúszia
- Jane! Nem láttad Alecet?
- Nem, sajnálom! A gyűlés óta nem!
- Köszi! – mosolyogni próbáltam, de nem ment túl jól.
A szobámba ültem, amikor végre Alec hazaért.
- Úgy aggódtam! – ugrottam fel az ágyról.
- De hát nem volt miért. Hiszen tudod.
- De akkor is! Úgy sajnálom, hogy veszekedtünk! Nem akartam, én csak… Hirtelen méreg volt!
- Semmi gond, Lucy! Inkább nekem kellett volna melléd állnom.
- Felejtsük el ezt a dolgot, jó? – válaszként megcsókolt. Éppen valami fontosba vágtunk volna bele, amikor megéreztem valaki közeledését. Viktor volt az, Aro küldte értünk.
- Aro hív titeket! – lépett be a szobába.
- Megyünk! Mit akar?
- Nem tudom! A keménymagot hívatta. – Viktor így nevezett minket. A keménymag Janet, Demetrit, Félixet, Alecet, Viktor és engem jelentett. Minket hívattak legtöbbször.
Szokás szerint megint mi érkeztünk meg utoljára.
- Pompás! Azért hívattalak benneteket ide, mert el szeretnék menni egy fiúért, akiről Alex hozott hírt. Találkozott vele a legutóbbi küldetésén. Ez a fiú az időjárást szabályozza, és van két nővére is, de róluk nem tudunk semmit.
- Hol találjuk? – kérdezte Félix.
- Franciaországban, Párizsban. Magam megyek érte. Lucy, Demetri, Viktor és persze Alex és Renata is elkísér.
- De mester… - kezdte Jane.
- Rátok mást akarok bízni, Jane! Azt szeretném, hogy figyeljétek Caiust. Nem tetszenek nekem a bátyám gondolatai. Ne engedjétek meg neki, hogy Marcus nélkül bármiben is döntsön. Vágyik a hatalomra és ha én nem leszek itt… Támogassátok Marcust mindenben. Vele már mindent megbeszéltem! Egy hetetek van és indulunk! Mehettek!
(1 hét múlva)
- Vigyázz magadra, Lucy!
- Nem lesz semmi baj! Te nagyobb veszélyben leszel. Caius nagyon mérges lesz, ha nem teszitek azt amit kér.
- Ne félts minket! – csókolt meg a férjem. – Janenel még Caius se mer packázni! – nevetünk együtt.
- Mennem kéne!
- Olyan nehéz elengedni! – súgta, majd újra megcsókolt. Lekísért Gianna asztalához, ez volt a gyülekező helyünk.
- Sziasztok! - mondtuk mikor odaértünk. Arot és Renatát sikerült megelőznünk ilyen se volt még.
- Indulhatunk? – vágódott ki az ajtó és kilépett rajta Aro. Bólintottunk, még utoljára megcsókoltam a kedvesem és utánuk iramodtam. Viktorral a nyomomban, aki hasonlóan tett.
Párizs utcái tömve voltak. Emberi tempóra fogtuk és próbáltuk visszatartani magunkat. Éreztem a mérgem a nyelvemen. Nagyot nyeltem és nem vettem levegőt, majd végre jobb lett és újra fellélegezhettem.
- Nem bántunk senkit! – súgta Aro, mert többen is küzdöttek a szomjúsággal.
Végre kivergődtünk Párizs központjából. Demetri magabiztosan vezetett minket egy ház felé. Nem volt benne semmi különleges. Senki se hinné, hogy három vámpír lakik benne.
- Jó napot! – nyitotta ki az ajtót Aro. – Van itt valaki?
- Mit akar? Ki maga? – kérdezte egy magas, világos barna hajú nő.
- Aro Volturi vagyok. – nyújtott kezet.
- Volturi? Itt? Miért? – mondta a nő zavarodottan. – Bocsánat, Amelia, Amelia Jean.
- Örvendek! Ők itt a családom: Renata, Lucy, Demetri, Viktor és Alex. – mutatott ránk sorra, mi pedig ledobtuk a csuklyánkat.
- Miben segíthetek?
- Szeretnénk beszélni az egész családdal. Itthon vannak? – ekkor tűnt fel, hogy a lány szeme barnás, de van benne egy kis enyhe piros szín. Mindenevők lehetnek? Mosolyogtam magamban. Megérintettem Aro elméjét és elmondtam neki az észrevételem. Nagyon furcsállotta ilyet még nem láttunk.
- Egy pillanat! Chriss, Sophia gyertek le, kérlek. Látogatóink vannak!
Két fiatal jött le a lépcsőn. Olyan 17-18 évesek. A lány szőke rövid hajú, a fiú barna hajú. A szemük Ameliáéhoz hasonló színben pompázott.
- Sziasztok! – köszöntötte őket Aro. – Aro Volturi vagyok. Ők pedig a családom. – és újra bemutatott minket. A fiú jól megnézett mindnyájunkat, a lányt nem látszott érdekelni a dolog.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte Chriss.
- Szeretnénk megkérni első sorban téged, hogy csatlakozz hozzánk! Ha jól tudom ismered Alexet.
- Igen, találkoztunk már. Nélküle hallott lennék. – kíváncsi voltam, ezért előre szökkent a tudatom, de egy kemény falban ütköztem. Chriss rám kapta a pillantását, ami még kíváncsibbá tett, így hát bejutottam. Ledöntöttem az elméjét körülvevő falat. Mire hátrahőkölt, még hátrább is lépett egyet. És átnéztem az elméjét.
- Nyugi! Nem bántalak! – mosolyodtam el és kivonultam a tudatából.
- Lucy?
- Bocsánat, mester. Csak kíváncsi voltam. – Viktor halkan felkuncogott mellettem.
- Beszari! – suttogta. Mire oldalba löktem.
- Szóval mit mondasz? – kérdezte Aro.
- A lányok nélkül biztos, hogy nem. – válaszolt végre Chriss.
- A lányok mit tudnak? – kíváncsiskodott Aro. – Amelia megfoghatom a kezed? Lucy te pedig nézd meg Sophia erejét.
- Igenis! – szökkent előre a tudatom. Sophia elméjét is hasonló fal védte, de ez sem volt akadály. Mindig is furcsáltam, hogy az én erőmet meg lehetett állítani, persze ennél azért jobban kell koncentrálni, de Aroé ellen semmit se lehet tenni. Sophia elméje nem volt olyan érdekes, mint a bátyjáé. Amelia változtatta át és az ereje nem volt más, mint a gyógyítás. Nem mentünk volna vele semmire.
- Érdekes! – szólalt meg Aro, miután végig nézte az általam összeszedett dolgokat. – Amelia egy felettébb veszélyes vámpír. Bárkit az őrületbe kerget. Bár vámpírokkal még nem próbálkozott. Sophia pedig gyógyító. Értelmetlen képesség! – rázta meg a fejét Aro. Tudtam mire készül, így hát csatlakoztam a tudatára és a többiekét is csatoltam, amint ezt megengedte.
- Mester ez veszélyes lehet! Amelia könnyen ellenünk fordulhat, inkább hagyjuk itt mindet.
- Nem! Szükségünk van rájuk!
- De lemásolhatom az erejüket. És akkor én is használhatom.
- Lucynek igaza van, mester. – szólalt meg Viktor hangja az elménkben.
- Nem tűrök ellenvetést! Majd én gondoskodom róla, hogy ne forduljon ellenünk.
- Lehet róla szó! Ha ők is szeretnének csatlakozni, Sophia pedig majd, majdcsak kitalálunk neki valami feladatott.
- Rendben van! – mondta Amelia. Ő lehetett a vezetőjük.
(Chriss szemszöge)
- Szia! – léptem Lucy mellé.
- Szia!
- Hogy? Hogy tudtad ledönteni a falamat?
- Nem volt egy hú, de erős fal! Ennél jobb kell, hogy engem visszatarts. És most te mondj meg nekem valamit. Mire kellett a fal?
- Régebben tanultam. Egy időben egy hozzád hasonlóval éltem, csak őt ez a fal is visszatartotta. Eléggé hasonlítasz rá, csak az ő haja hosszabb és sötétebb volt. De már az arcára nem emlékszem.
- Értem!
- Hogy hívták?
- Analucyának. * – három lépést eltávolodtam mikor észrevettem, hogy megállt. Csak nézett maga elé, nem értettem. Majd egy óriási erő telepedett a tudatomra, és meg kereste a régi emlékeim. Tisztán láttam Analucya arcát, nem hittem a szememnek. – Te?
* ejtsd: Analúszia
2010. március 20., szombat
27. fejezet: Testvérek
(Lucy szemszöge)
- Jól vagy? Láttam mit tett Caius! – aggódott értem Heidi.
- Persze! Jól vagyok! Menj csak! – válaszoltam mosolyogva. Vetett rám még egy aggódó pillantást és visszament Demmel együtt a terembe.
- Sziasztok! – köszöntöttem őket. – Nem volt alkalmam illőn bemutatkozni, Lucy Cullen Volturi. – nyújtottam kezet Bellának. Félve rázott kezet velem. – Ne félj nem harapok! Gondolom, nem hallottál rólam. Vagyis tudom.
- Nem tényleg nem!
- Edwardék áruló testvére vagyok! – azt hihette megbuggyantam, legalább is ahogy rám nézett.
- Lucy úgy döntött önként csatlakozik a Volturihoz, de nem áruló. – magyarázta Edward.
- Ez igaz? – nézett rám Bella.
- A Volturi nem olyan gonosz, mint hiszed. Az egyetlen gonosz itt Caius. Bár betartatjuk a szabályokat, de nem szívesen gyilkolunk. – Edward közelebb húzta magához, de aztán el is engedte, mert Bella fázott. És ezen az ő hideg márványteste nem segített.
- Tényleg át fogod változtatni? – kérdeztem gondolatban.
- Nem tudom még. Van más választásom?!
- Nem, nem hiszem, hogy van.
- Megengeded? – nyújtottam a kezem Bella felé, félénken nézett Edwardra, aki bólintott. Bele tette a kezembe a kezét. Én pedig felmelegítettem, hogy kicsit jobban legyen. Levettem a köpenyemet is és azt is ráterítettem.
- Köszönöm! – mosolygott rám. – Mi a képességed?
- Ez! – gyújtottam tüzet a saját tenyeremen. – És gondolatolvasó és erőmásoló is vagyok.
- Jó neked! Nem jössz velünk?
- Bella… Köszönöm, de nekem itt a helyem.
- Szükségük van rád?
- Nekem van szükségem rájuk! De ha megengeditek szívesen benézek majd hozzátok.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz!
- Köszönöm Alice! De nem is miattatok aggódok! – ránéztem Edwardra.
- Persze, hogy jöhetsz! Bocsánatkéréssel tartozom! Sok- sok hülyeséget csináltam. Alectől már bocsánatot kértem, és most tőled is. Megbocsátasz?
- Edward! – ugrottam a nyakába. – Azt hittem még mindig haragszol!
- Haragudtam is! De amikor rátaláltam Bellára rájöttem, hogy te mit érzel! – Bella semmit sem értett, de Edward majd elmagyarázza neki a dolgokat.
- Lehet egy kérdésem? – nézett rám Bella.
- Igen?
- Te is vegetáriánus vagy?
- Hosszú történet, de igen. Nem voltam az, de újra az vagyok. Mikor idejöttem felhagytam a vegetáriánus életmóddal. De fő a változatosság.
Ekkor kinyílt az ajtó és Alec lépett ki rajta.
- Most már mehettek! – szólt mikor közelebb ért.
- Sziasztok! – öleltem őket végig. – Remélem találkozzunk még! Jobb körülmények között persze! – odabújtam Alechez és megvártuk míg eltűnnek az ajtó mögött.
- Jól vagy? – kérdezte a kedvesem.
- Persze! – mosolyogtam rá.
- Mit gondolsz mi lesz velük?
- Félek Alec! Félek, hogy nem változtatja át. Nem akarja elvenni a lelkét. Remélem Bella és Alice ráveszik.
(Alec szemszöge 2 hét múlva)
Már egy órája bolyongok az utcán. A veszekedésünk óta nem volt kedvem haza menni. Inkább Volterra sötét utcáin járok.
Lucy azért kiabált velem, mert egyet értettem Aroval. Ha nem változtatják át Bellát meg kell halniuk. De már megbántam, hogy ellene fordultam. Azt hittem így lesz a helyes. Tévedtem!
Egy sikítás rángatott ki a gondolataimból. Az egyik sötét utcából jött. Odarohantam, de csak halkan, nehogy valaki észrevegyen.
Egy férfi éppen most pofozta fel a sikítozó lányt.
- Hagy! Kérlek! Eresz el! – kiabálta a lány.
- Az enyém vagy nem engedlek elmenni. – ragadta meg a lány karját és lelökte a földre. Mellé hajolt és durván megcsókolta, majd elkezdte kigombolni a lány felsőjét.
Nem bírtam lépnem kellett.
- Hagyja békén! – kiáltottam rá. A férfi megfordult és felnevetett.
- Mert ha nem? Mit csinálsz kölyök? – bűzlött az italtól.
- Azt nem akarja tudni. – súgtam.
- Mi? Mit mondasz? Nem hallom! – jött közelebb és gyomorszájon akart ütni, de elkaptam a kezét. Meglepetten pislogott rám.
- Hagyja a lányt! – morogtam és vicsorítottam.
- Ne! Hagyd a fiút! Inkább engem! Szaladj innen, rohanj! – kiáltotta nekem.
- Mi a fene vagy te? – nézett rám ijedten a férfi. El akart futni. De nem engedtem, megszorítottam az öklét, ami még mindig a kezemben volt. A szorítás hatására eltörhetett pár helyen. A férfi sikítva esett a lábaim elé.
- Tűnjön innen! – láttam a nő nem néz ide. Biztosan azt hitte engem bánt. Ezért még egyet belérúgtam. Kirepült a sikátorból, majd felállt és elrohant.
- Jól van? – léptem közelebb a lányhoz. Ugyanis alig lehetett 18 éves.
- Igen! Köszönöm! És te?
- Engem ne féltsen. Ó, bocsánat be se mutatkoztam. Alec Volturi. – megcsókoltam a kezét.
- Annie Meer! Örülök!
- Hazakísérhetem?
- Persze, de tegezz nyugodtan. – mosolygott rám.
- Ahogy akarod. - nem volt egy gyönyörűség, de panaszkodhatott. Emberi szemmel szép lány volt. – Ki volt ez a férfi?
- Úgy volt, hogy a férjem lesz. – fintort vágtam. Mire nevetni kezdett. – Tudod mi szegények vagyunk. A családom… Hát szegények… Ez pedig engem akar és még fizetni is értem a szüleimnek.
- És belementek?
- Meg lehet őket érteni. Az anyámnak nincs munkája, az apám pedig tolószékben ül. És ezenkívül még három testvérem is van, akiket etetni kell. Iskola helyett így is dolgozom. De most mesélj te magadról! Tanulsz valami harcművészetet?
- Ahogy vesszük. Igen is meg nem is.
- Csak nem téged is házasságba kényszeríttetek ilyen fiatalon?
- Nem értem? Honnan gondolja, hogy…
- A gyűrűd! – mutatott a kezemre. Ezt, hogy fogom kimagyarázni?
- Ez, igen. Már van egy feleségem. De még nem házasodtunk össze hivatalosan. Csak szeretjük egymást. – bántam, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Az ő érdekében és a sajátomban is.
- Értem! Jó neked, hogy a szerelmeddel lehetsz!
- Szerelmes?
- Igen! Van egy férfi, de ő sem tudna segíteni a családomon. Megérkeztünk! – egy aprócska ház előtt álltunk meg. Romos és pici. Szégyelltem magam, hogy ők egy ilyen házikóba laknak, még mi egy palotában.
- Kerüld el jó messzire azt az embert! Vigyázz magadra! – indultam volna el.
- Látlak még?
- Nem, nem hiszem! – ráztam meg a fejem.
- Azért reménykedem! Köszönöm!
Ott hagytam és visszamentem a Volturihoz.
- Jól vagy? Láttam mit tett Caius! – aggódott értem Heidi.
- Persze! Jól vagyok! Menj csak! – válaszoltam mosolyogva. Vetett rám még egy aggódó pillantást és visszament Demmel együtt a terembe.
- Sziasztok! – köszöntöttem őket. – Nem volt alkalmam illőn bemutatkozni, Lucy Cullen Volturi. – nyújtottam kezet Bellának. Félve rázott kezet velem. – Ne félj nem harapok! Gondolom, nem hallottál rólam. Vagyis tudom.
- Nem tényleg nem!
- Edwardék áruló testvére vagyok! – azt hihette megbuggyantam, legalább is ahogy rám nézett.
- Lucy úgy döntött önként csatlakozik a Volturihoz, de nem áruló. – magyarázta Edward.
- Ez igaz? – nézett rám Bella.
- A Volturi nem olyan gonosz, mint hiszed. Az egyetlen gonosz itt Caius. Bár betartatjuk a szabályokat, de nem szívesen gyilkolunk. – Edward közelebb húzta magához, de aztán el is engedte, mert Bella fázott. És ezen az ő hideg márványteste nem segített.
- Tényleg át fogod változtatni? – kérdeztem gondolatban.
- Nem tudom még. Van más választásom?!
- Nem, nem hiszem, hogy van.
- Megengeded? – nyújtottam a kezem Bella felé, félénken nézett Edwardra, aki bólintott. Bele tette a kezembe a kezét. Én pedig felmelegítettem, hogy kicsit jobban legyen. Levettem a köpenyemet is és azt is ráterítettem.
- Köszönöm! – mosolygott rám. – Mi a képességed?
- Ez! – gyújtottam tüzet a saját tenyeremen. – És gondolatolvasó és erőmásoló is vagyok.
- Jó neked! Nem jössz velünk?
- Bella… Köszönöm, de nekem itt a helyem.
- Szükségük van rád?
- Nekem van szükségem rájuk! De ha megengeditek szívesen benézek majd hozzátok.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz!
- Köszönöm Alice! De nem is miattatok aggódok! – ránéztem Edwardra.
- Persze, hogy jöhetsz! Bocsánatkéréssel tartozom! Sok- sok hülyeséget csináltam. Alectől már bocsánatot kértem, és most tőled is. Megbocsátasz?
- Edward! – ugrottam a nyakába. – Azt hittem még mindig haragszol!
- Haragudtam is! De amikor rátaláltam Bellára rájöttem, hogy te mit érzel! – Bella semmit sem értett, de Edward majd elmagyarázza neki a dolgokat.
- Lehet egy kérdésem? – nézett rám Bella.
- Igen?
- Te is vegetáriánus vagy?
- Hosszú történet, de igen. Nem voltam az, de újra az vagyok. Mikor idejöttem felhagytam a vegetáriánus életmóddal. De fő a változatosság.
Ekkor kinyílt az ajtó és Alec lépett ki rajta.
- Most már mehettek! – szólt mikor közelebb ért.
- Sziasztok! – öleltem őket végig. – Remélem találkozzunk még! Jobb körülmények között persze! – odabújtam Alechez és megvártuk míg eltűnnek az ajtó mögött.
- Jól vagy? – kérdezte a kedvesem.
- Persze! – mosolyogtam rá.
- Mit gondolsz mi lesz velük?
- Félek Alec! Félek, hogy nem változtatja át. Nem akarja elvenni a lelkét. Remélem Bella és Alice ráveszik.
(Alec szemszöge 2 hét múlva)
Már egy órája bolyongok az utcán. A veszekedésünk óta nem volt kedvem haza menni. Inkább Volterra sötét utcáin járok.
Lucy azért kiabált velem, mert egyet értettem Aroval. Ha nem változtatják át Bellát meg kell halniuk. De már megbántam, hogy ellene fordultam. Azt hittem így lesz a helyes. Tévedtem!
Egy sikítás rángatott ki a gondolataimból. Az egyik sötét utcából jött. Odarohantam, de csak halkan, nehogy valaki észrevegyen.
Egy férfi éppen most pofozta fel a sikítozó lányt.
- Hagy! Kérlek! Eresz el! – kiabálta a lány.
- Az enyém vagy nem engedlek elmenni. – ragadta meg a lány karját és lelökte a földre. Mellé hajolt és durván megcsókolta, majd elkezdte kigombolni a lány felsőjét.
Nem bírtam lépnem kellett.
- Hagyja békén! – kiáltottam rá. A férfi megfordult és felnevetett.
- Mert ha nem? Mit csinálsz kölyök? – bűzlött az italtól.
- Azt nem akarja tudni. – súgtam.
- Mi? Mit mondasz? Nem hallom! – jött közelebb és gyomorszájon akart ütni, de elkaptam a kezét. Meglepetten pislogott rám.
- Hagyja a lányt! – morogtam és vicsorítottam.
- Ne! Hagyd a fiút! Inkább engem! Szaladj innen, rohanj! – kiáltotta nekem.
- Mi a fene vagy te? – nézett rám ijedten a férfi. El akart futni. De nem engedtem, megszorítottam az öklét, ami még mindig a kezemben volt. A szorítás hatására eltörhetett pár helyen. A férfi sikítva esett a lábaim elé.
- Tűnjön innen! – láttam a nő nem néz ide. Biztosan azt hitte engem bánt. Ezért még egyet belérúgtam. Kirepült a sikátorból, majd felállt és elrohant.
- Jól van? – léptem közelebb a lányhoz. Ugyanis alig lehetett 18 éves.
- Igen! Köszönöm! És te?
- Engem ne féltsen. Ó, bocsánat be se mutatkoztam. Alec Volturi. – megcsókoltam a kezét.
- Annie Meer! Örülök!
- Hazakísérhetem?
- Persze, de tegezz nyugodtan. – mosolygott rám.
- Ahogy akarod. - nem volt egy gyönyörűség, de panaszkodhatott. Emberi szemmel szép lány volt. – Ki volt ez a férfi?
- Úgy volt, hogy a férjem lesz. – fintort vágtam. Mire nevetni kezdett. – Tudod mi szegények vagyunk. A családom… Hát szegények… Ez pedig engem akar és még fizetni is értem a szüleimnek.
- És belementek?
- Meg lehet őket érteni. Az anyámnak nincs munkája, az apám pedig tolószékben ül. És ezenkívül még három testvérem is van, akiket etetni kell. Iskola helyett így is dolgozom. De most mesélj te magadról! Tanulsz valami harcművészetet?
- Ahogy vesszük. Igen is meg nem is.
- Csak nem téged is házasságba kényszeríttetek ilyen fiatalon?
- Nem értem? Honnan gondolja, hogy…
- A gyűrűd! – mutatott a kezemre. Ezt, hogy fogom kimagyarázni?
- Ez, igen. Már van egy feleségem. De még nem házasodtunk össze hivatalosan. Csak szeretjük egymást. – bántam, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Az ő érdekében és a sajátomban is.
- Értem! Jó neked, hogy a szerelmeddel lehetsz!
- Szerelmes?
- Igen! Van egy férfi, de ő sem tudna segíteni a családomon. Megérkeztünk! – egy aprócska ház előtt álltunk meg. Romos és pici. Szégyelltem magam, hogy ők egy ilyen házikóba laknak, még mi egy palotában.
- Kerüld el jó messzire azt az embert! Vigyázz magadra! – indultam volna el.
- Látlak még?
- Nem, nem hiszem! – ráztam meg a fejem.
- Azért reménykedem! Köszönöm!
Ott hagytam és visszamentem a Volturihoz.
2010. március 14., vasárnap
26. fejezet: Bella
Sziasztok!
Ezt a fejit kicsit lerövödítettem. Gondolom mind tudjátok, hogy ez melyik része a New Moon-nak!
Remélem tetszeni fog! :)
(Alec szemszöge, másnap)
Lucy még nem jött vissza a vadászatról. Messzibbre ment, most nem a szomszédban lévő erdőbe.
Megint Gianna mellett ültem, de most itt volt Alex is.
- Tudod mire jutottam?
- Na, mire? – kérdeztem.
- Ha ez az Edward tényleg megöleti magát, akkor Lucy nagyon ki fog bukni! Szerintem követni fogja! – elragadott a hév és neki ugrottam. Gianna sikítva ugrott fel. Mire megjelent Viktor. A vállamra tette a kezét.
- Alec nyugalom! – lefejtett Alexről.
- Bocsáss meg! – kezet nyújtottam neki, nevetett mikor felállt.
- Semmi gond, haver! Nem hittem volna, hogy így felidegesít a dolog.
- Egész éjjel ezen gondolkodtam. Edward megkért, hogy vigyázzak Lucyre, de mi van, ha nem tudom megtenni!? – vágtam bele a falba, mire lehullott a vakolat.
Ekkor kicsapódott az ajtó és Jane lépett ki a nagyteremből.
- Mi volt itt? – kérdezte morcosan.
- Az öcsikéd begurult! – viccelődött Alex.
- Nagyon vicces! Hová mész? – kérdeztem, mert közben Jane elindult a kijárat felé. De nem a megszokott úton, hanem a csatorna felé.
- Ide kell hoznom Deméket, mert még nem hozták Edwardot. Mint valami bébiszitter!
- Mi történt? Csinált valamit?
- Mit tudom én! Most megyek, mert Caius mérges lesz! Te pedig türtőztesd magad! Mert egyre gyakrabban előfordul veled ez. – mutatott a falra, amiről az előbb vertem le a vakolatot. Persze ezt mindenki nagyon viccesnek találta.
- Ó, öcsi, nem szabad! Rossz kisfiú! – figurázott ki Alex minket.
- Vigyázz, mert megjárod! – morogtam rá, és épp neki akartam ugrani, hogy jól elgyepáljam. Amikor Aro hívatta. Olyan képpel indult befelé, mint aki a saját temetésére hivatalos. Jót nevettünk rajta.
Kiderült, hogy csak azért hívatták, hogy mondja meg nekünk, hogy bent kell majd le lennünk a „kivégzésnél”. Viktornak, Alexnek és nekem is. Ők már be is mentek. Én megvártam a húgomat. Gianna kiment egy másik asztalhoz, pont amikor megérkeztek Janenék.
- Jó napot, Jane! – hallottam, ahogy köszönti.
- Gianna!
Belépett Jane, majd Edward, Alice és valószínűleg Bella. A sort pedig Dem és Félix zárta.
Bella egy barna hajú, törékeny emberi lény volt. Nem volt olyan gyönyörű, mint egy vámpír, de is nem volt rossz. Csak ezután csapott meg az illata, nagyon finom, édes és „étvágygerjesztő” volt. Nagyot nyeltem, éreztem a számban a mérgem ízét.
- Jane! – mosolyt erőltettem az arcomra és kinyújtottam a kezem a húgom felé.
- Alec! – válaszolta és megölelt. Majd megcsókolta az arcom mindkét oldalról.
- Egyért küldenek ki és te kettő… és féllel jössz vissza! Szép munka! – dicsértem meg, mire nevetni kezdett. - Isten hozott újra Edward! Látom, jobb kedvedben vagy. – Bella kedvesére nézett. Félt tőlem.
- Hajszálnyival! – mondta Edward.
- És ő itt minden bajnak okozója? - Edward csak mosolygott, megvető arckifejezéssel, és akkor megdermedt.
- Stipi- stopi az enyém! – nevetgélt Félix. Mire Edward morgásban tört ki. A vámpír pedig hívogatóan meredt rá.
- Aro örülni fog, hogy újra láthat! – mondtam.
- Ne is várakoztassuk tovább! – mondta Jane. Edward csak bólintott. Én pedig megfogtam Jane kezét és elindultam vele a nagyterem ajtaja felé.
- Jane, kedves, hát visszatértél! – kiáltotta Aro.
- Igen Mester!
- Meglátogatott minket Alice és Bella is. – idáig figyeltem, a gondolataim máshova vezettek. Vajon Aro megöli Edwardot és a többieket. Reméltem, hogy nem. Lucy miatt.
Jane lépett mellém, de nem figyeltem rá. Bellát tanulmányoztam. Hogy szerethetett ebbe az emberi lénybe egy vámpír.
Félixel is ugyanez történt. Nem hittem, hogy találkozom még egy milyennel. Már Gianna és Félix esetét is furcsálltam, de nem zavart. Az a lány egyszer úgy is vámpír lesz. Ki fogja harcolni magának.
- Marcus, Caius nézzétek! - dúdolta Aro. - Bella mégiscsak él és Alice is itt van vele! Hát nem csodálatos?
Ekkor kiáltozást hallottam Gianna próbált visszatartani valakit. Az ajtó kinyílt és Lucy lépett be rajta.
- Engedj már el! Gianna! – morgott rá a lányra. – Edward? Alice! – mondta boldogan oda akart futni, de elkaptam.
- Ne menj oda! – súgtam a fülébe.
- Mi? Miért? Engedj Alec! Ők a testvéreim! – kiabálta, de nem tudott magáról lerázni. Majd megadta magát. Elmagyaráztam mi történt. – Bella? – nézte meg magának jobban a lányt. – Ő volt az álmomban…
- Jane, ha megtennéd!
- Nem! – kiáltotta Edward. Már ugrott is a húgomra, de nem érte el, mert a földön fetrengett fájdalmában. Lucy a vállamba temette az arcát.
- Jane! Aro, kérlek! – szólalt meg végül.
- Elég! – sikoltotta Bella is. Most eshetett le neki a dolog lényege.
- Jane! – mondta végül Aro. Jane Bella felé fordult és vele próbálkozott. De kudarcba fulladt. Elképedve néztem a húgomra. Látszott rajta, hogy legszívesebben neki ugrana.
- Csodálatos! – nevetett Aro. - Ne izgasd fel magad, kedvesem! Nagyon bátor vagy Edward, hogy csendben viselted. Egyszer megkértem Janet, hogy csinálja velem is… csak kíváncsiságból. – jól emlékeztem arra a napra.
Jane vonakodva teljesítette a kérését. Aro nem bírta sokáig. Nagyon hamar feladta és utána is nekünk kellett felkaparni a földről a húgommal.
- Nos, mit kéne most tennünk veled? Nem feltételezzem, hogy meggondoltad magad. Nem akarsz csatlakozni, ugye? – Félix és Jane fintorgott erre a kérdésre.
- Én… inkább… nem!
- Alice?
- Én sem, köszönöm!
- És te Bella? – ilyesmire nem számítottam, még Arotól sem.
- Mi? – kérdezte ingerülte Caius. – Hogy képzeled ezt Aro?
- Jane és Alec óta nem láttam ilyen ígéretes tehetséget. El tudod képzelni milyen lehetőségeink lennének, ha Bella közénk tartozna?
- Nem, köszönöm! – válaszolta végül Bella, hogy a leendő vitának véget vessen.
- Micsoda pazarlás!
- Csatlakozol, vagy meghalsz, így van? Már akkor gyanítottam, mikor ebbe a szobába hoztatok minket. Ennyit a törvényeitekről. – kelt ki magából Edward.
- Edward nyugalom! – nyugtatta Lucy.
- Természetesen nem. - pislogott Aro meglepetten. - Azért gyűltünk itt össze Edward, mert Heidi visszatérésére vártunk.
- A törvény rájuk is vonatkozik! – sziszegte Caius.
- Nem! – kiáltotta Lucy és kitépte magát a kezemből. – Nem tehetitek!
- Túl sokat tud. - folytatta Caius. Lucyt észre sem véve. – De ti, ha akartok, távozhattok!
Lucy akaratlanul is megkönyebült, pedig tudhatta, hogy Edward nem hagyná ezt.
- Hacsak nem szándékozod őt is halhatatlanná tenni. – elmélkedett Aro. Lucy biztos ezt olvasta ki az elméjéből.
- Ha igen?
- Akkor életben maradhat! De komolyan is kell gondolnod! – Edward Bellára nézett, aki csak bólintott.
- Rendben!
- Ellenőrizni fogjuk! – mondta Caius.
- Most pedig mehettek! Heidi hamarosan itt lesz! Nehogy valami baleset történjen! Demetri kísérd ki őket! – elindultak kifelé. Lucy Arora nézett, aki bólintott, de Caius megállította.
- Ne merészeld még egyszer! – sziszegte Caius és közelebb lépett hozzá. – Ha még egyszer ellenem, ellenünk fordulsz saját kezűleg végezlek ki! – pofozta fel Lucyt. Most nem kapott akkorát, mint legutóbb, de ha Caius újra hozzá ér, velem fog meggyűlni a baja. Füstölögtem magamban. Odamentem Lucyhez.
- Semmi gond! Jól vagyok! – elindult kifelé. Követni akartam, de megállított. – Maradj csak, Heidi mindjárt itt lesz.
Ezt a fejit kicsit lerövödítettem. Gondolom mind tudjátok, hogy ez melyik része a New Moon-nak!
Remélem tetszeni fog! :)
(Alec szemszöge, másnap)
Lucy még nem jött vissza a vadászatról. Messzibbre ment, most nem a szomszédban lévő erdőbe.
Megint Gianna mellett ültem, de most itt volt Alex is.
- Tudod mire jutottam?
- Na, mire? – kérdeztem.
- Ha ez az Edward tényleg megöleti magát, akkor Lucy nagyon ki fog bukni! Szerintem követni fogja! – elragadott a hév és neki ugrottam. Gianna sikítva ugrott fel. Mire megjelent Viktor. A vállamra tette a kezét.
- Alec nyugalom! – lefejtett Alexről.
- Bocsáss meg! – kezet nyújtottam neki, nevetett mikor felállt.
- Semmi gond, haver! Nem hittem volna, hogy így felidegesít a dolog.
- Egész éjjel ezen gondolkodtam. Edward megkért, hogy vigyázzak Lucyre, de mi van, ha nem tudom megtenni!? – vágtam bele a falba, mire lehullott a vakolat.
Ekkor kicsapódott az ajtó és Jane lépett ki a nagyteremből.
- Mi volt itt? – kérdezte morcosan.
- Az öcsikéd begurult! – viccelődött Alex.
- Nagyon vicces! Hová mész? – kérdeztem, mert közben Jane elindult a kijárat felé. De nem a megszokott úton, hanem a csatorna felé.
- Ide kell hoznom Deméket, mert még nem hozták Edwardot. Mint valami bébiszitter!
- Mi történt? Csinált valamit?
- Mit tudom én! Most megyek, mert Caius mérges lesz! Te pedig türtőztesd magad! Mert egyre gyakrabban előfordul veled ez. – mutatott a falra, amiről az előbb vertem le a vakolatot. Persze ezt mindenki nagyon viccesnek találta.
- Ó, öcsi, nem szabad! Rossz kisfiú! – figurázott ki Alex minket.
- Vigyázz, mert megjárod! – morogtam rá, és épp neki akartam ugrani, hogy jól elgyepáljam. Amikor Aro hívatta. Olyan képpel indult befelé, mint aki a saját temetésére hivatalos. Jót nevettünk rajta.
Kiderült, hogy csak azért hívatták, hogy mondja meg nekünk, hogy bent kell majd le lennünk a „kivégzésnél”. Viktornak, Alexnek és nekem is. Ők már be is mentek. Én megvártam a húgomat. Gianna kiment egy másik asztalhoz, pont amikor megérkeztek Janenék.
- Jó napot, Jane! – hallottam, ahogy köszönti.
- Gianna!
Belépett Jane, majd Edward, Alice és valószínűleg Bella. A sort pedig Dem és Félix zárta.
Bella egy barna hajú, törékeny emberi lény volt. Nem volt olyan gyönyörű, mint egy vámpír, de is nem volt rossz. Csak ezután csapott meg az illata, nagyon finom, édes és „étvágygerjesztő” volt. Nagyot nyeltem, éreztem a számban a mérgem ízét.
- Jane! – mosolyt erőltettem az arcomra és kinyújtottam a kezem a húgom felé.
- Alec! – válaszolta és megölelt. Majd megcsókolta az arcom mindkét oldalról.
- Egyért küldenek ki és te kettő… és féllel jössz vissza! Szép munka! – dicsértem meg, mire nevetni kezdett. - Isten hozott újra Edward! Látom, jobb kedvedben vagy. – Bella kedvesére nézett. Félt tőlem.
- Hajszálnyival! – mondta Edward.
- És ő itt minden bajnak okozója? - Edward csak mosolygott, megvető arckifejezéssel, és akkor megdermedt.
- Stipi- stopi az enyém! – nevetgélt Félix. Mire Edward morgásban tört ki. A vámpír pedig hívogatóan meredt rá.
- Aro örülni fog, hogy újra láthat! – mondtam.
- Ne is várakoztassuk tovább! – mondta Jane. Edward csak bólintott. Én pedig megfogtam Jane kezét és elindultam vele a nagyterem ajtaja felé.
- Jane, kedves, hát visszatértél! – kiáltotta Aro.
- Igen Mester!
- Meglátogatott minket Alice és Bella is. – idáig figyeltem, a gondolataim máshova vezettek. Vajon Aro megöli Edwardot és a többieket. Reméltem, hogy nem. Lucy miatt.
Jane lépett mellém, de nem figyeltem rá. Bellát tanulmányoztam. Hogy szerethetett ebbe az emberi lénybe egy vámpír.
Félixel is ugyanez történt. Nem hittem, hogy találkozom még egy milyennel. Már Gianna és Félix esetét is furcsálltam, de nem zavart. Az a lány egyszer úgy is vámpír lesz. Ki fogja harcolni magának.
- Marcus, Caius nézzétek! - dúdolta Aro. - Bella mégiscsak él és Alice is itt van vele! Hát nem csodálatos?
Ekkor kiáltozást hallottam Gianna próbált visszatartani valakit. Az ajtó kinyílt és Lucy lépett be rajta.
- Engedj már el! Gianna! – morgott rá a lányra. – Edward? Alice! – mondta boldogan oda akart futni, de elkaptam.
- Ne menj oda! – súgtam a fülébe.
- Mi? Miért? Engedj Alec! Ők a testvéreim! – kiabálta, de nem tudott magáról lerázni. Majd megadta magát. Elmagyaráztam mi történt. – Bella? – nézte meg magának jobban a lányt. – Ő volt az álmomban…
- Jane, ha megtennéd!
- Nem! – kiáltotta Edward. Már ugrott is a húgomra, de nem érte el, mert a földön fetrengett fájdalmában. Lucy a vállamba temette az arcát.
- Jane! Aro, kérlek! – szólalt meg végül.
- Elég! – sikoltotta Bella is. Most eshetett le neki a dolog lényege.
- Jane! – mondta végül Aro. Jane Bella felé fordult és vele próbálkozott. De kudarcba fulladt. Elképedve néztem a húgomra. Látszott rajta, hogy legszívesebben neki ugrana.
- Csodálatos! – nevetett Aro. - Ne izgasd fel magad, kedvesem! Nagyon bátor vagy Edward, hogy csendben viselted. Egyszer megkértem Janet, hogy csinálja velem is… csak kíváncsiságból. – jól emlékeztem arra a napra.
Jane vonakodva teljesítette a kérését. Aro nem bírta sokáig. Nagyon hamar feladta és utána is nekünk kellett felkaparni a földről a húgommal.
- Nos, mit kéne most tennünk veled? Nem feltételezzem, hogy meggondoltad magad. Nem akarsz csatlakozni, ugye? – Félix és Jane fintorgott erre a kérdésre.
- Én… inkább… nem!
- Alice?
- Én sem, köszönöm!
- És te Bella? – ilyesmire nem számítottam, még Arotól sem.
- Mi? – kérdezte ingerülte Caius. – Hogy képzeled ezt Aro?
- Jane és Alec óta nem láttam ilyen ígéretes tehetséget. El tudod képzelni milyen lehetőségeink lennének, ha Bella közénk tartozna?
- Nem, köszönöm! – válaszolta végül Bella, hogy a leendő vitának véget vessen.
- Micsoda pazarlás!
- Csatlakozol, vagy meghalsz, így van? Már akkor gyanítottam, mikor ebbe a szobába hoztatok minket. Ennyit a törvényeitekről. – kelt ki magából Edward.
- Edward nyugalom! – nyugtatta Lucy.
- Természetesen nem. - pislogott Aro meglepetten. - Azért gyűltünk itt össze Edward, mert Heidi visszatérésére vártunk.
- A törvény rájuk is vonatkozik! – sziszegte Caius.
- Nem! – kiáltotta Lucy és kitépte magát a kezemből. – Nem tehetitek!
- Túl sokat tud. - folytatta Caius. Lucyt észre sem véve. – De ti, ha akartok, távozhattok!
Lucy akaratlanul is megkönyebült, pedig tudhatta, hogy Edward nem hagyná ezt.
- Hacsak nem szándékozod őt is halhatatlanná tenni. – elmélkedett Aro. Lucy biztos ezt olvasta ki az elméjéből.
- Ha igen?
- Akkor életben maradhat! De komolyan is kell gondolnod! – Edward Bellára nézett, aki csak bólintott.
- Rendben!
- Ellenőrizni fogjuk! – mondta Caius.
- Most pedig mehettek! Heidi hamarosan itt lesz! Nehogy valami baleset történjen! Demetri kísérd ki őket! – elindultak kifelé. Lucy Arora nézett, aki bólintott, de Caius megállította.
- Ne merészeld még egyszer! – sziszegte Caius és közelebb lépett hozzá. – Ha még egyszer ellenem, ellenünk fordulsz saját kezűleg végezlek ki! – pofozta fel Lucyt. Most nem kapott akkorát, mint legutóbb, de ha Caius újra hozzá ér, velem fog meggyűlni a baja. Füstölögtem magamban. Odamentem Lucyhez.
- Semmi gond! Jól vagyok! – elindult kifelé. Követni akartam, de megállított. – Maradj csak, Heidi mindjárt itt lesz.
2010. március 12., péntek
25. fejezet: Edward kérése
Sziasztok!
Nem fogok elkezdeni komi határokat csinálni, de örülnék neki, ha nem csak egy ember írna véleményt. Akár rossz, akár jó!
Köszönöm!
Szilvi
(Alec szemszöge, 3 év múlva)
- Bella! Ne Bella! – hánykolódott Lucy az ágyban és sírni kezdett.
- Lucy! Kedvesem! – szorítottam magamhoz. – Mi a baj? Ki az a Bella?
- Nem tudom! Az álmaim szülötte. De megölte magát. Leugrott egy szikláról. Ott álltam mellette álmomban, de nem tudtam visszatartani nem érinthettem meg. Furcsa volt!
- Tényleg az! De a fő, hogy csak egy álom. – csókot nyomtam a homlokára.
- Ma elmegyek vadászni! Sietek vissza!
- Biztos jó neked ez a vegetáriánus dolog? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában!
- Ez a rémálmok hatása! – búgta, majd megcsókolt. Elment lezuhanyozni. Én pedig megkerestem Giannát.
- Szia Alec! – köszönt amint meglátott.
- Szia! – csókoltam kezet. – Korán keltél ma!
- Te is! – viccelődött. Furcsa mód nem zavart, hogy ember. Nem kívántam úgy vérét, mint az előző titkárnőknek. Ezért is szerettem vele beszélgetni.
- Hogy vagy?
- Fáj a fejem, de amúgy egész jól! – ingatta a fejét.
- Várj egy percet! – koncentrálni kezdtem, hogy kikapcsoljam a fájdalmát. Figyeltem, hogy azért ne vegyem el teljesen az érzékeit. – Jobb?
- Sokkal! Köszönöm! – mosolygott. Érdekes lány volt. Nem viszolygott tőlünk. Közénk akart tartozni. Kicsit elvámpírosodott az utóbbi időben.
- Csak nem Félixtől kaptad? – mutattam az asztalán lévő virágcsokorra.
- Igen, tőle! – hajtotta le a fejét.
- Mi a gond?
- Csak az, hogy sosem lehettünk együtt. Vagyis lenne egy megoldás! – nézett rám.
- Ne kezd megint! Ne akarj ilyen lenni, mint mi. Hiába nézel ilyen boci szemekkel, nem teszem meg! Félix se szeretné és én se.
- De minden sokkal könnyebb lenne!
- Gianna! – fogtam meg a kezét. – Senkinek, még az ellenségeimnek se kívánom ezt. – mutattam magamra. – Bár jónak látszik, de nem az. Vámpírnak lenni koránt sem… jó.
- Én azt hittem te szereted az életed! – nézett mélyen a szemembe.
- Ez csak álarc! Próbálom élvezni, de inkább csak Jane miatt van. Ő tényleg élvezi, és így védem! – ráztam meg a fejem.
- És Lucy? Ő?
- Ő tudja, tudja, ha lett volna választásom, nem ezt a sorsot kérem. Megérti, mert ő is hasonló érzelmeket táplál a vámpír lét iránt.
- Alec! Én úgy sajnálom, hogy ezt felhoztam. De mégis inkább meghaltál volna olyan fiatalon?
- Talán! Talán nekem az volt megírva! Ez nem természetes! Én úgy… úgy gondolom, hogy nekem és a testvéremnek, akkor és ott meg kellett volna halnia. Őrültség mi?
- Igen, az. Egy kicsit! Én örülök, hogy vagy! – mosolygott rám Gianna és megölelt.
Ekkor jelent meg Lucy. Gianna azonnal felpattant és magyarázkodni kezdett.
- Lucy! Mi… Mi csak beszélgettünk! Nem… Nem történt semmi! – én csak mosolyogva ráztam a fejem mögötte. Ahogy Lucy is csak mosolygott.
- Tudom! Tudom, Gianna. Emlékezz, én megérzem, ha kettőtök között csak egy parányi szikrája is van szerelemnek! – mosolygott rá, ő pedig zavartan nézett vissza Lucyre. – Csak azért jöttem, hogy elköszönjek!
- Hová mész? – kérdezte a titkárnő.
- Kajálni! – villantotta rá ismét a mosolyát Lucy. Majd megcsókolt engem! – Ja, és Gianna! Szép virág! – kacsintott rá, azzal kiszáguldott az épületből. Én maradtam nem volt jobb dolgom. Így hát néztem amint Gianna dolgozik.
Kivágódott a kapu, amin fél órája Lucy kilépett a szabadlevegőre. Gianna ugrott egyet ijedtében.
Edward lépett be rajta. Olyan képpel, mint aki citromba harapott. De jó, hogy nincs itt Lucy.
- Miben segíthetek uram? – kérdezte Gianna.
- Edward! – köszöntöttem. – Minek köszönhetjük a látogatásod?
- Aroval akarok beszélni, itt van?
- Mi okból? – kérdezte Gianna.
- Az az én dolgom! Szóval?
- Nyugalom Edward! Szólj Aronak! – küldtem el a lányt. Bólintott és már ott sem volt.
- Lecserélted Lucyt? – kérdését elengedtem a fülem mellett.
- Most csak ketten vagyunk mit akarsz itt? Lucy miatt jöttél?
- Nem! Ehhez semmi köze a húgomnak. – ekkor Gianna és a fivérek jelentek meg.
- Edward! Fiatal barátom! – köszöntötte őt Aro.
- Aro! Caius! Marcus! – bólintott Edward. – Beszélnünk kell!
- Gyere be a terembe! – invitálta Aro. Én kinyitottam az ajtót és már bent is voltunk. Edward rám nézett jelezvén, hogy lépjek le. De amíg nem parancsolják meg, én maradok.
- Nos? – érintette össze a kezeit Caius a trónusában.
- Meg akarok halni! Kérlek segítsetek! – jelentette ki Edward. Megtántorodtam. Mindenki rám nézett mintha rosszul lennék vagy mi. Marcus is felnézett, ami ritka dolog volt. Persze erre a hírre, nem az én „rosszullétemre”.
- Miért is? – kérdezte Aro és végre elfordultak. Edward csak felemelte a karját, jelezvén, hogy elmélyülhetnek az elméjében. – Egy emberlány miatt? Edward elhagyta Bellát, aki ezért megölte magát és most ez a fiú szeretné követni. – Bella neve hallatán újra megtántorodtam. Mire megint mindenki felém fordult. – Alec, jól vagy?
- Igen, persze! Mester… Lucy… Lucy álmodott Bellával. Egy szikláról ugrott le, igaz?
- Igen! Lucy megálmodta? – kíváncsiskodott Aro.
- Meg, Mester!
- Érdekes!
- Visszatérhetnénk rám? – türelmetlenkedett Edward.
- Igen! Bocsáss meg, fiam. Hagy beszéljem meg a kérésed a fivéreimmel. – intett nekem, hogy kísérjem ki Edwardott. – Majd kiküldöm Renatát, ha döntöttünk!
- Nem tudlak lebeszélni, ugye? – kérdeztem tőle, amint kiléptünk.
- Mond Alec, te mit tennél, ha Lucy halt volna meg? – tudta mi a válasz, ugyan így cselekednék és ha a Volturi nem tenné meg… Megtenné más! Bárki, aki egy kicsit is utál minket. Bárki, aki ismer. Vagyis a románok, igen hozzájuk mennék. Hallgattam, és csak magam elé bámultam. – Látod? Erről beszéltem. Borzasztó érzés!
Nem beszéltünk többet. Végül kijött Renata.
- Hogy döntöttetek?
- Nagy kincs vagy Edward! Ha nem vagy elégedett az életeddel, akkor állj be közénk! Szívesen látunk.
- Ha magatoktól nem, akkor majd teszek róla, hogy muszáj legyen. Viszlát! – mondta, aztán kiment. Én pedig utána. – Alec, vigyázz kérlek Lucyre! Nem vagy olyan rossz srác, mint hittem! – rázta meg a kezem és elment. Biztos olvasta minden egyes gondolatomat az előbbi órákban.
Visszamentem a terembe. Aro épp Demmel és Félixszel beszélt.
- Kövessétek! És állítsátok meg, még mielőtt leleplez minket. De ne öljétek meg! Ha olyasmit akar tenni hozzátok ide.
Adta ki a parancsot és Demetriék elmentek Edward után.
- Alec! Ha Lucy visszajött szeretnék vele beszélni az álmairól. Most elmehetsz!
Nem fogok elkezdeni komi határokat csinálni, de örülnék neki, ha nem csak egy ember írna véleményt. Akár rossz, akár jó!
Köszönöm!
Szilvi
(Alec szemszöge, 3 év múlva)
- Bella! Ne Bella! – hánykolódott Lucy az ágyban és sírni kezdett.
- Lucy! Kedvesem! – szorítottam magamhoz. – Mi a baj? Ki az a Bella?
- Nem tudom! Az álmaim szülötte. De megölte magát. Leugrott egy szikláról. Ott álltam mellette álmomban, de nem tudtam visszatartani nem érinthettem meg. Furcsa volt!
- Tényleg az! De a fő, hogy csak egy álom. – csókot nyomtam a homlokára.
- Ma elmegyek vadászni! Sietek vissza!
- Biztos jó neked ez a vegetáriánus dolog? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában!
- Ez a rémálmok hatása! – búgta, majd megcsókolt. Elment lezuhanyozni. Én pedig megkerestem Giannát.
- Szia Alec! – köszönt amint meglátott.
- Szia! – csókoltam kezet. – Korán keltél ma!
- Te is! – viccelődött. Furcsa mód nem zavart, hogy ember. Nem kívántam úgy vérét, mint az előző titkárnőknek. Ezért is szerettem vele beszélgetni.
- Hogy vagy?
- Fáj a fejem, de amúgy egész jól! – ingatta a fejét.
- Várj egy percet! – koncentrálni kezdtem, hogy kikapcsoljam a fájdalmát. Figyeltem, hogy azért ne vegyem el teljesen az érzékeit. – Jobb?
- Sokkal! Köszönöm! – mosolygott. Érdekes lány volt. Nem viszolygott tőlünk. Közénk akart tartozni. Kicsit elvámpírosodott az utóbbi időben.
- Csak nem Félixtől kaptad? – mutattam az asztalán lévő virágcsokorra.
- Igen, tőle! – hajtotta le a fejét.
- Mi a gond?
- Csak az, hogy sosem lehettünk együtt. Vagyis lenne egy megoldás! – nézett rám.
- Ne kezd megint! Ne akarj ilyen lenni, mint mi. Hiába nézel ilyen boci szemekkel, nem teszem meg! Félix se szeretné és én se.
- De minden sokkal könnyebb lenne!
- Gianna! – fogtam meg a kezét. – Senkinek, még az ellenségeimnek se kívánom ezt. – mutattam magamra. – Bár jónak látszik, de nem az. Vámpírnak lenni koránt sem… jó.
- Én azt hittem te szereted az életed! – nézett mélyen a szemembe.
- Ez csak álarc! Próbálom élvezni, de inkább csak Jane miatt van. Ő tényleg élvezi, és így védem! – ráztam meg a fejem.
- És Lucy? Ő?
- Ő tudja, tudja, ha lett volna választásom, nem ezt a sorsot kérem. Megérti, mert ő is hasonló érzelmeket táplál a vámpír lét iránt.
- Alec! Én úgy sajnálom, hogy ezt felhoztam. De mégis inkább meghaltál volna olyan fiatalon?
- Talán! Talán nekem az volt megírva! Ez nem természetes! Én úgy… úgy gondolom, hogy nekem és a testvéremnek, akkor és ott meg kellett volna halnia. Őrültség mi?
- Igen, az. Egy kicsit! Én örülök, hogy vagy! – mosolygott rám Gianna és megölelt.
Ekkor jelent meg Lucy. Gianna azonnal felpattant és magyarázkodni kezdett.
- Lucy! Mi… Mi csak beszélgettünk! Nem… Nem történt semmi! – én csak mosolyogva ráztam a fejem mögötte. Ahogy Lucy is csak mosolygott.
- Tudom! Tudom, Gianna. Emlékezz, én megérzem, ha kettőtök között csak egy parányi szikrája is van szerelemnek! – mosolygott rá, ő pedig zavartan nézett vissza Lucyre. – Csak azért jöttem, hogy elköszönjek!
- Hová mész? – kérdezte a titkárnő.
- Kajálni! – villantotta rá ismét a mosolyát Lucy. Majd megcsókolt engem! – Ja, és Gianna! Szép virág! – kacsintott rá, azzal kiszáguldott az épületből. Én maradtam nem volt jobb dolgom. Így hát néztem amint Gianna dolgozik.
Kivágódott a kapu, amin fél órája Lucy kilépett a szabadlevegőre. Gianna ugrott egyet ijedtében.
Edward lépett be rajta. Olyan képpel, mint aki citromba harapott. De jó, hogy nincs itt Lucy.
- Miben segíthetek uram? – kérdezte Gianna.
- Edward! – köszöntöttem. – Minek köszönhetjük a látogatásod?
- Aroval akarok beszélni, itt van?
- Mi okból? – kérdezte Gianna.
- Az az én dolgom! Szóval?
- Nyugalom Edward! Szólj Aronak! – küldtem el a lányt. Bólintott és már ott sem volt.
- Lecserélted Lucyt? – kérdését elengedtem a fülem mellett.
- Most csak ketten vagyunk mit akarsz itt? Lucy miatt jöttél?
- Nem! Ehhez semmi köze a húgomnak. – ekkor Gianna és a fivérek jelentek meg.
- Edward! Fiatal barátom! – köszöntötte őt Aro.
- Aro! Caius! Marcus! – bólintott Edward. – Beszélnünk kell!
- Gyere be a terembe! – invitálta Aro. Én kinyitottam az ajtót és már bent is voltunk. Edward rám nézett jelezvén, hogy lépjek le. De amíg nem parancsolják meg, én maradok.
- Nos? – érintette össze a kezeit Caius a trónusában.
- Meg akarok halni! Kérlek segítsetek! – jelentette ki Edward. Megtántorodtam. Mindenki rám nézett mintha rosszul lennék vagy mi. Marcus is felnézett, ami ritka dolog volt. Persze erre a hírre, nem az én „rosszullétemre”.
- Miért is? – kérdezte Aro és végre elfordultak. Edward csak felemelte a karját, jelezvén, hogy elmélyülhetnek az elméjében. – Egy emberlány miatt? Edward elhagyta Bellát, aki ezért megölte magát és most ez a fiú szeretné követni. – Bella neve hallatán újra megtántorodtam. Mire megint mindenki felém fordult. – Alec, jól vagy?
- Igen, persze! Mester… Lucy… Lucy álmodott Bellával. Egy szikláról ugrott le, igaz?
- Igen! Lucy megálmodta? – kíváncsiskodott Aro.
- Meg, Mester!
- Érdekes!
- Visszatérhetnénk rám? – türelmetlenkedett Edward.
- Igen! Bocsáss meg, fiam. Hagy beszéljem meg a kérésed a fivéreimmel. – intett nekem, hogy kísérjem ki Edwardott. – Majd kiküldöm Renatát, ha döntöttünk!
- Nem tudlak lebeszélni, ugye? – kérdeztem tőle, amint kiléptünk.
- Mond Alec, te mit tennél, ha Lucy halt volna meg? – tudta mi a válasz, ugyan így cselekednék és ha a Volturi nem tenné meg… Megtenné más! Bárki, aki egy kicsit is utál minket. Bárki, aki ismer. Vagyis a románok, igen hozzájuk mennék. Hallgattam, és csak magam elé bámultam. – Látod? Erről beszéltem. Borzasztó érzés!
Nem beszéltünk többet. Végül kijött Renata.
- Hogy döntöttetek?
- Nagy kincs vagy Edward! Ha nem vagy elégedett az életeddel, akkor állj be közénk! Szívesen látunk.
- Ha magatoktól nem, akkor majd teszek róla, hogy muszáj legyen. Viszlát! – mondta, aztán kiment. Én pedig utána. – Alec, vigyázz kérlek Lucyre! Nem vagy olyan rossz srác, mint hittem! – rázta meg a kezem és elment. Biztos olvasta minden egyes gondolatomat az előbbi órákban.
Visszamentem a terembe. Aro épp Demmel és Félixszel beszélt.
- Kövessétek! És állítsátok meg, még mielőtt leleplez minket. De ne öljétek meg! Ha olyasmit akar tenni hozzátok ide.
Adta ki a parancsot és Demetriék elmentek Edward után.
- Alec! Ha Lucy visszajött szeretnék vele beszélni az álmairól. Most elmehetsz!
2010. március 9., kedd
24. fejezet: Szörnyű baleset és elhatározás
(Lucy szemszöge)
A repülőn ültünk, Alec kontaklencsét tett be. Nekem még mindig barna volt a szemem.
Most ébredtem fel. Kb. egy órát aludhattam.
- Pihenhetsz még! – simította meg a hajam, a fejem a vállán pihent.
- Nem vagyok fáradt!
- Miért nem mondtad, hogy tudsz zongorázni?
- Nem tudom! Talán azért, mert a zongora hangja régi, szomorú emlékeket ébreszt bennem. Edwardra emlékeztet. Ő még nálam is jobban játszik. Régen mindig hallgattuk egymás játékát. Ha elkezdtem zongorázni, biztosan ott termett és végig hallgatott.
- Sajnálom! – mondta a férjem.
- Nem kell. Ami megtörtént, az… - nem tudtam befejezni elcsuklott a hangom. Alec magához húzott és nem kínzott tovább ezzel a témával.
Nem tudom mikor érkeztünk meg, mert elaludtam és Alec vitt be a házba. Reggel az ágyon ébredtem. Alec a fotelben ült és onnan nézett. Valami furcsa volt rajta. A szeme arany barna volt.
- Jó reggelt! – szólt nevetve, biztos az elképedt arcom láttán.
- Jó reggelt! De mi?
- Megszomjaztam, itt pedig nem akartam embert ölni. Borzasztóan büdös volt! – rázta meg a fejét. – Fúj!
Nevetnem kellett. Odasuhantam hozzá és megcsókoltam.
- Jól áll a barna szem! – bókoltam.
- Köszi! De ne szokd meg! – újra megcsókoltam, mire ő visszadobott az ágyra…
(13 év múlva)
Visszajöttünk két napja a küldetésről. Heidi már elment a mai vacsiért.
Azóta, hogy kiderült tudok zongorázni, Alec mindennap megkért, hogy játsszak valamit.
- Szia, drágám! – lépett be a szobába. A szeme most koromfekete volt. Ahogy az enyém is.
- Szia! Mit keresel?
- Semmit! Nem keresek, inkább bujkálok!
- Bujkálsz? Ki elől? – nevettem.
- Jane elől. Demmel nyakon öntöttük vízzel. Persze, csak véletlen.
- Akkor megérdemled, hogy megtaláljon. Miért öntöttétek rá?
- Lelöktük Gianna ebédjét. Verekedtünk kicsit.
- Gianna?
- Tudod az legújabb titkárnő. Félix szerezte. – ez egyet jelent azzal, hogy bombázó a csaj. –Visszatérve Gianna nem hitte, hogy legyőzöm Demet. És fel kellett törölnünk a kaját. Demetrit akartam nyakba önteni, de ő elugrott és Janet találta el. Azonnal elfutottam! Most tuti végem! Bújtass el! Létszi, létszi, létszi… - könyörgött nekem térden állva. Amikor Jane nyitott be.
- Végre meg vagy Alec Volturi! Amit most kapsz tőlem, azt nem teszed ki az ablakba. – közben mosolyra húzódott a szám. Jane tetőtől- talpig csurom víz volt. Demmetri pedig mögötte állt megfélemlítve. Aki majdnem, hogy kétszer akkora volt, mint a kicsi Jane. Nagyon murisan néztek ki. És kettejük mellé még Alec is társult. Akit a fülénél fogva rángattak ki a szobából. Amit meg is érdemelt ne legyeskedjen az új szexi titkárnő körül. Bár tudom sose csalna meg.
Kopogtattak.
- Hello! Heidi mindjárt itt lesz! – jött be Viktor.
- Megyek! Hallottad mit csináltak a fiúk Janenel? – álltam fel.
- Persze! Vicces volt! Meg az is amit a fiúk kaptak érte! – nevetett Viktor.
- Mit csinált velük?
- Megetette őket emberi kajával. Hát az röhejes volt!
- Szegények! – ekkor már a nagy terem előtt álltunk. Viktor kinyitotta nekem az ajtót. Megláttam Alec és Dem fancsali képét és Jane elégedett mosolyát. Mosolyognom kellett.
Odamentem hozzájuk.
- Jól vagytok?
- Ez szemét volt Janetől! – pufogott Demetri.
Alec megölelt és meg akart csókolni, de elhajoltam.
- Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondok, de hagyma szagod van! – Alec egy fintorral válaszolt és gyilkos pillantásokat vetett húga felé.
Ekkor érkezett meg Heidi és a csapata.
- Jöjjenek utánam! Ne maradjon le senki! – hallottam barátnőm hangját.
Mindenki bent volt a teremben. Bezárult az ajtó. Nem volt menekvés és elkezdődött a vacsora. Sikítások vihara, emberek szaladgáltak. Próbálták menteni az életüket. Éreztem a mérget a számban.
Két embert öltem meg, amikor észrevettem egy kislányt az egyik pad alatt. 6 éves lehetett.
Elindultam felé, de nem voltam elég gyors Selena előbb odaért és rávetette magát.
Rohantam feléjük és ellökte a szoba másik végébe.
- Ez egy gyerek! Hagyd békén! – vittem volna el onnan a kislányt, de Selena rám vetette magát.
- Nem maradhat szemtanú! – sipította. Én pedig a földre estem, áram járta át a testem. Nem bírtam felkelni. Végig kellett néznem, ahogy végez a kislánnyal. Éreztem a félelmét és a fájdalmát.
Sírni kezdtem! Nagyot csalódtam ma az egész Volturiba!
Alec segítségével végre fel tudtam állni. Nem bírtam ki, ellöktem magamtól és kirohantam volna a teremből, ha Caius nem szól utánam.
- Lucy! – mérges volt. – Hogy merészelted? Tudod jól, hogy nem maradhatnak szemtanúk! – kiabált velem mindenki előtt.
- Egy kislány volt! Senki se hitt volna neki! Mindenki azt mondta volna, hogy álmodott. Nem kellett volna… - nem fejezhettem be, mert egy pofon repített át a termen. Caius ütött meg.
- Tűnj a szemem elől! – kiáltott rám és én kirohantam a teremből.
Hallottam, hogy valaki utánam jött. Megfordultam és Alecet láttam magam előtt, lefékezett, majd közelebb akart jönni.
- Maradj ott! – kiáltottam rá. – Nem akarlak látni! – azzal elfutottam fel a szobámba.
Pár perc múlva Alec benyitott.
- Takarodj! – kiáltottam rá.
- Lucy! Kérlek! Beszéljük meg! – ült le az ágyra, én pedig elhúzódtam.
- Megöltünk egy kislányt! Hogy fordulhatott elő ilyen! Én… Én ezt nem tudom tovább csinálni. Nincs elég erőm hozzá.
- Nem értelek!
- Nem tudok többé embereket ölni! – sírtam. Alec az ölébe húzott, mire én elkezdtem csapkodni. Lefogta a kezem és még közelebb húzott magához. Vagy fél óráig így ültünk, amikor végre megmerte kérdezni.
- Ez most azt jelenti, hogy elmész innen?
- Lehet, de nem hiszem!
- Haragszol még rám?
- Nem rád! Nem is Heidire vagy Selenára. Hanem arra ami vagyok! Egy gyilkos semmi több!
- Nem mondj ilyet! Kérlek Lucy! Ne okold magad! Ez egy baleset volt! Nem lesz több ilyen!
- Most nem csak a kislányról van szó! Mindig lesznek ilyen „balesetek”!
Heidi nyitott be a szobába.
- Bocsánat, de nem bírtam tovább! Sajnálom Lucy! Nem tudtam lebeszélni az anyját. Mindenféleképpen látni akarta a kastélyt! Úgy sajnálom! Bocsáss meg nekem!
- Nem haragszom rátok! – öleltem magamhoz mindkettőjüket. – De én ezentúl állat véren fogok élni újra!
- De Lucy… - kezdte volna Heidi, de leintettem.
- Nincs de! Nektek nem szabom meg, hogy mit tegyetek, de én ezt nem bírom folytatni.
A repülőn ültünk, Alec kontaklencsét tett be. Nekem még mindig barna volt a szemem.
Most ébredtem fel. Kb. egy órát aludhattam.
- Pihenhetsz még! – simította meg a hajam, a fejem a vállán pihent.
- Nem vagyok fáradt!
- Miért nem mondtad, hogy tudsz zongorázni?
- Nem tudom! Talán azért, mert a zongora hangja régi, szomorú emlékeket ébreszt bennem. Edwardra emlékeztet. Ő még nálam is jobban játszik. Régen mindig hallgattuk egymás játékát. Ha elkezdtem zongorázni, biztosan ott termett és végig hallgatott.
- Sajnálom! – mondta a férjem.
- Nem kell. Ami megtörtént, az… - nem tudtam befejezni elcsuklott a hangom. Alec magához húzott és nem kínzott tovább ezzel a témával.
Nem tudom mikor érkeztünk meg, mert elaludtam és Alec vitt be a házba. Reggel az ágyon ébredtem. Alec a fotelben ült és onnan nézett. Valami furcsa volt rajta. A szeme arany barna volt.
- Jó reggelt! – szólt nevetve, biztos az elképedt arcom láttán.
- Jó reggelt! De mi?
- Megszomjaztam, itt pedig nem akartam embert ölni. Borzasztóan büdös volt! – rázta meg a fejét. – Fúj!
Nevetnem kellett. Odasuhantam hozzá és megcsókoltam.
- Jól áll a barna szem! – bókoltam.
- Köszi! De ne szokd meg! – újra megcsókoltam, mire ő visszadobott az ágyra…
(13 év múlva)
Visszajöttünk két napja a küldetésről. Heidi már elment a mai vacsiért.
Azóta, hogy kiderült tudok zongorázni, Alec mindennap megkért, hogy játsszak valamit.
- Szia, drágám! – lépett be a szobába. A szeme most koromfekete volt. Ahogy az enyém is.
- Szia! Mit keresel?
- Semmit! Nem keresek, inkább bujkálok!
- Bujkálsz? Ki elől? – nevettem.
- Jane elől. Demmel nyakon öntöttük vízzel. Persze, csak véletlen.
- Akkor megérdemled, hogy megtaláljon. Miért öntöttétek rá?
- Lelöktük Gianna ebédjét. Verekedtünk kicsit.
- Gianna?
- Tudod az legújabb titkárnő. Félix szerezte. – ez egyet jelent azzal, hogy bombázó a csaj. –Visszatérve Gianna nem hitte, hogy legyőzöm Demet. És fel kellett törölnünk a kaját. Demetrit akartam nyakba önteni, de ő elugrott és Janet találta el. Azonnal elfutottam! Most tuti végem! Bújtass el! Létszi, létszi, létszi… - könyörgött nekem térden állva. Amikor Jane nyitott be.
- Végre meg vagy Alec Volturi! Amit most kapsz tőlem, azt nem teszed ki az ablakba. – közben mosolyra húzódott a szám. Jane tetőtől- talpig csurom víz volt. Demmetri pedig mögötte állt megfélemlítve. Aki majdnem, hogy kétszer akkora volt, mint a kicsi Jane. Nagyon murisan néztek ki. És kettejük mellé még Alec is társult. Akit a fülénél fogva rángattak ki a szobából. Amit meg is érdemelt ne legyeskedjen az új szexi titkárnő körül. Bár tudom sose csalna meg.
Kopogtattak.
- Hello! Heidi mindjárt itt lesz! – jött be Viktor.
- Megyek! Hallottad mit csináltak a fiúk Janenel? – álltam fel.
- Persze! Vicces volt! Meg az is amit a fiúk kaptak érte! – nevetett Viktor.
- Mit csinált velük?
- Megetette őket emberi kajával. Hát az röhejes volt!
- Szegények! – ekkor már a nagy terem előtt álltunk. Viktor kinyitotta nekem az ajtót. Megláttam Alec és Dem fancsali képét és Jane elégedett mosolyát. Mosolyognom kellett.
Odamentem hozzájuk.
- Jól vagytok?
- Ez szemét volt Janetől! – pufogott Demetri.
Alec megölelt és meg akart csókolni, de elhajoltam.
- Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondok, de hagyma szagod van! – Alec egy fintorral válaszolt és gyilkos pillantásokat vetett húga felé.
Ekkor érkezett meg Heidi és a csapata.
- Jöjjenek utánam! Ne maradjon le senki! – hallottam barátnőm hangját.
Mindenki bent volt a teremben. Bezárult az ajtó. Nem volt menekvés és elkezdődött a vacsora. Sikítások vihara, emberek szaladgáltak. Próbálták menteni az életüket. Éreztem a mérget a számban.
Két embert öltem meg, amikor észrevettem egy kislányt az egyik pad alatt. 6 éves lehetett.
Elindultam felé, de nem voltam elég gyors Selena előbb odaért és rávetette magát.
Rohantam feléjük és ellökte a szoba másik végébe.
- Ez egy gyerek! Hagyd békén! – vittem volna el onnan a kislányt, de Selena rám vetette magát.
- Nem maradhat szemtanú! – sipította. Én pedig a földre estem, áram járta át a testem. Nem bírtam felkelni. Végig kellett néznem, ahogy végez a kislánnyal. Éreztem a félelmét és a fájdalmát.
Sírni kezdtem! Nagyot csalódtam ma az egész Volturiba!
Alec segítségével végre fel tudtam állni. Nem bírtam ki, ellöktem magamtól és kirohantam volna a teremből, ha Caius nem szól utánam.
- Lucy! – mérges volt. – Hogy merészelted? Tudod jól, hogy nem maradhatnak szemtanúk! – kiabált velem mindenki előtt.
- Egy kislány volt! Senki se hitt volna neki! Mindenki azt mondta volna, hogy álmodott. Nem kellett volna… - nem fejezhettem be, mert egy pofon repített át a termen. Caius ütött meg.
- Tűnj a szemem elől! – kiáltott rám és én kirohantam a teremből.
Hallottam, hogy valaki utánam jött. Megfordultam és Alecet láttam magam előtt, lefékezett, majd közelebb akart jönni.
- Maradj ott! – kiáltottam rá. – Nem akarlak látni! – azzal elfutottam fel a szobámba.
Pár perc múlva Alec benyitott.
- Takarodj! – kiáltottam rá.
- Lucy! Kérlek! Beszéljük meg! – ült le az ágyra, én pedig elhúzódtam.
- Megöltünk egy kislányt! Hogy fordulhatott elő ilyen! Én… Én ezt nem tudom tovább csinálni. Nincs elég erőm hozzá.
- Nem értelek!
- Nem tudok többé embereket ölni! – sírtam. Alec az ölébe húzott, mire én elkezdtem csapkodni. Lefogta a kezem és még közelebb húzott magához. Vagy fél óráig így ültünk, amikor végre megmerte kérdezni.
- Ez most azt jelenti, hogy elmész innen?
- Lehet, de nem hiszem!
- Haragszol még rám?
- Nem rád! Nem is Heidire vagy Selenára. Hanem arra ami vagyok! Egy gyilkos semmi több!
- Nem mondj ilyet! Kérlek Lucy! Ne okold magad! Ez egy baleset volt! Nem lesz több ilyen!
- Most nem csak a kislányról van szó! Mindig lesznek ilyen „balesetek”!
Heidi nyitott be a szobába.
- Bocsánat, de nem bírtam tovább! Sajnálom Lucy! Nem tudtam lebeszélni az anyját. Mindenféleképpen látni akarta a kastélyt! Úgy sajnálom! Bocsáss meg nekem!
- Nem haragszom rátok! – öleltem magamhoz mindkettőjüket. – De én ezentúl állat véren fogok élni újra!
- De Lucy… - kezdte volna Heidi, de leintettem.
- Nincs de! Nektek nem szabom meg, hogy mit tegyetek, de én ezt nem bírom folytatni.
2010. március 6., szombat
23. ejezet: A beavatás
Sziasztok!
Elég rövidke lett! Bocsi, emiatt is és azért is, hogy ennyit kellett várni rá! :)
(Lucy szemszöge)
Heidi újra csinálta a sminkem. Feketére festette a szemem, a számra kevés szájfényt tett. A hajam leengedte, loknikba hullott a vállamra. Közbe még arra is volt ideje, hogy hajsütővassal ezt is megcsinálja. Kész voltam és elindultunk a terem felé.
Alec ott várt minket előtte.
- Jobban vagy? – érdeklődött.
- Kicsit! – bújtam oda hozzá.
Heidi kinyitotta az ajtót. Megszólalt egy kicsivel vadabb dallam, mint az előbbiek. A Volturi dala. Alec átkarolt és besétált velem.
Aro, Caius és Marcus már vártak ránk.
Eléjük lépkedtünk, Alec kezet csókolt nekem, majd félreállt. Aro lépett elém. Én pedig letérdeltem.
- Lucy! Ma teljes jogú Volturi taggá válhatsz, ha te is úgy döntesz! Kérdezem én, Aro Volturi, hogy szeretnéd-e ezt?
- Igen!
- Esküszöl, hogy mindig betartatod a törvényt? Hogy nem szegülsz elenne? Hogy ki állsz a Volturi mellette örökké?
- Igen, esküszöm!
- Rendben! – odalépett Alechez, aki a kezében tartotta a palástomat és a nyakláncomat is. Elvette tőle, majd hozzám lépett és a vállamra terítette a palástot. – Fogadd ezeket! Jelképei lesznek a hova tartozásodnak! – nyakamba akasztotta a nyakláncot. Kezet nyújtott, hogy segítsen felállni. – Lucy Volturi! Légy üdvözölve a családban! – ezzel vége lett a beavatásnak. Alec lépett hozzám és megcsókolt, majd magához szorított.
Táncolni kezdtünk amikor Alice szaladt hozzánk.
- Zongorázz valamit! Gyere! Na! Létszi!
- Igaza van! – bíztatta Alec. Engedni kezdtem a testvéremnek. Leültetett a zongora elé. Mindenki felém fordult.
Amióta itt vagyok azóta nem zongoráztam, mert rossz emlékeket ébreszt fel a hangja bennem.
Elkezdtem játszani. Nem tudom mit. Ami jött akárcsak régen. Kedvem szerint nyomta le a hangokat. Szomorkás volt, mégis vidám. Amilyen jelenleg én voltam.
(Alec szemszöge)
- Gyönyörű! – súgtam magamnak, de Alice meghallotta.
- A játéka? Vagy ő maga? – nevetett.
- Mindkettő! – mosolyodtam el. – Nem is tudtam, hogy tud zongorázni.
- Nem mondta el? Biztos volt rá oka!
- Mi? – fordultam felé.
- Jobb, ha ő mondja el! – ezzel elsuhant Jasper mellé.
Amikor befejezte felkértem táncolni. Ott táncoltunk ketten középen, boldognak tűnt.
- Boldog vagy?
- Mindennél boldogabb! – bújt hozzám. – A szüleim beszélni szeretnének velünk!
Ekkor vettem észre Carlisle dokit és Esmét, amint közelítenek felénk.
- Gyönyörűen játszottál, kicsim! – ölelte át Lucyt Esmé. Ha tudna sírni biztosan megtenné.
- Köszönöm!
- Szeretnénk átadni a nászajándékunkat! – szólt most Carlisle – Alecet nagy nehezen rábeszéltük, hogy fogadja el. Remélem veled egyszerűbb lesz. – Lucy rám vetett egy pillantást, majd visszafordult a dokihoz, aki már elő is vett egy borítékot.
- Két repülőjegy a szigetünkre! – mondta ki boldogan Esmé.
- Köszönjük! Ez a legszebb ajándék, amit adhattok. De biztosan?
- Persze! Megérdemlitek, hogy kikapcsolódjatok! Aroval már megbeszéltük. Elengedd titeket. A visszaútra szánt jegy is benne van.
Kinyitottam a borítékot. Három hét kettesben! Nagyon boldog voltam! De az indulásig, csak két óránk van.
- Utólagos engedélyeddel Alice és Heidi pakolt be neked. – köszörülte meg a torkát Carlisle, mint aki sajnálja a dolgot. Lucy még egyszer megölelte őket.
Majd Em lekérte táncolni. Én pedig a húgomat.
(Lucy szemszöge)
- Gyönyörű vagy, húgi! – mosolygott a bátyám.
- Köszönöm!
- Biztosan ezt az életmódot választod? Nem jössz vissza velünk?
- Ezt már megbeszéltük! Kérlek, értsd meg! Én itt szeretnék maradni!
- Jól van! Csak gondoltam még egyszer megpróbálom! Hátha igent mondasz!
Innentől nem beszéltünk csak táncoltunk. Majd táncoltam még Carlislenal, Jasperrel, Viktorral, Demetivel és Félixszel is. De ami a legmeglepőbb Aroval is.
Utána pedig elindultunk Esmé szigetére.
Elég rövidke lett! Bocsi, emiatt is és azért is, hogy ennyit kellett várni rá! :)
(Lucy szemszöge)
Heidi újra csinálta a sminkem. Feketére festette a szemem, a számra kevés szájfényt tett. A hajam leengedte, loknikba hullott a vállamra. Közbe még arra is volt ideje, hogy hajsütővassal ezt is megcsinálja. Kész voltam és elindultunk a terem felé.
Alec ott várt minket előtte.
- Jobban vagy? – érdeklődött.
- Kicsit! – bújtam oda hozzá.
Heidi kinyitotta az ajtót. Megszólalt egy kicsivel vadabb dallam, mint az előbbiek. A Volturi dala. Alec átkarolt és besétált velem.
Aro, Caius és Marcus már vártak ránk.
Eléjük lépkedtünk, Alec kezet csókolt nekem, majd félreállt. Aro lépett elém. Én pedig letérdeltem.
- Lucy! Ma teljes jogú Volturi taggá válhatsz, ha te is úgy döntesz! Kérdezem én, Aro Volturi, hogy szeretnéd-e ezt?
- Igen!
- Esküszöl, hogy mindig betartatod a törvényt? Hogy nem szegülsz elenne? Hogy ki állsz a Volturi mellette örökké?
- Igen, esküszöm!
- Rendben! – odalépett Alechez, aki a kezében tartotta a palástomat és a nyakláncomat is. Elvette tőle, majd hozzám lépett és a vállamra terítette a palástot. – Fogadd ezeket! Jelképei lesznek a hova tartozásodnak! – nyakamba akasztotta a nyakláncot. Kezet nyújtott, hogy segítsen felállni. – Lucy Volturi! Légy üdvözölve a családban! – ezzel vége lett a beavatásnak. Alec lépett hozzám és megcsókolt, majd magához szorított.
Táncolni kezdtünk amikor Alice szaladt hozzánk.
- Zongorázz valamit! Gyere! Na! Létszi!
- Igaza van! – bíztatta Alec. Engedni kezdtem a testvéremnek. Leültetett a zongora elé. Mindenki felém fordult.
Amióta itt vagyok azóta nem zongoráztam, mert rossz emlékeket ébreszt fel a hangja bennem.
Elkezdtem játszani. Nem tudom mit. Ami jött akárcsak régen. Kedvem szerint nyomta le a hangokat. Szomorkás volt, mégis vidám. Amilyen jelenleg én voltam.
(Alec szemszöge)
- Gyönyörű! – súgtam magamnak, de Alice meghallotta.
- A játéka? Vagy ő maga? – nevetett.
- Mindkettő! – mosolyodtam el. – Nem is tudtam, hogy tud zongorázni.
- Nem mondta el? Biztos volt rá oka!
- Mi? – fordultam felé.
- Jobb, ha ő mondja el! – ezzel elsuhant Jasper mellé.
Amikor befejezte felkértem táncolni. Ott táncoltunk ketten középen, boldognak tűnt.
- Boldog vagy?
- Mindennél boldogabb! – bújt hozzám. – A szüleim beszélni szeretnének velünk!
Ekkor vettem észre Carlisle dokit és Esmét, amint közelítenek felénk.
- Gyönyörűen játszottál, kicsim! – ölelte át Lucyt Esmé. Ha tudna sírni biztosan megtenné.
- Köszönöm!
- Szeretnénk átadni a nászajándékunkat! – szólt most Carlisle – Alecet nagy nehezen rábeszéltük, hogy fogadja el. Remélem veled egyszerűbb lesz. – Lucy rám vetett egy pillantást, majd visszafordult a dokihoz, aki már elő is vett egy borítékot.
- Két repülőjegy a szigetünkre! – mondta ki boldogan Esmé.
- Köszönjük! Ez a legszebb ajándék, amit adhattok. De biztosan?
- Persze! Megérdemlitek, hogy kikapcsolódjatok! Aroval már megbeszéltük. Elengedd titeket. A visszaútra szánt jegy is benne van.
Kinyitottam a borítékot. Három hét kettesben! Nagyon boldog voltam! De az indulásig, csak két óránk van.
- Utólagos engedélyeddel Alice és Heidi pakolt be neked. – köszörülte meg a torkát Carlisle, mint aki sajnálja a dolgot. Lucy még egyszer megölelte őket.
Majd Em lekérte táncolni. Én pedig a húgomat.
(Lucy szemszöge)
- Gyönyörű vagy, húgi! – mosolygott a bátyám.
- Köszönöm!
- Biztosan ezt az életmódot választod? Nem jössz vissza velünk?
- Ezt már megbeszéltük! Kérlek, értsd meg! Én itt szeretnék maradni!
- Jól van! Csak gondoltam még egyszer megpróbálom! Hátha igent mondasz!
Innentől nem beszéltünk csak táncoltunk. Majd táncoltam még Carlislenal, Jasperrel, Viktorral, Demetivel és Félixszel is. De ami a legmeglepőbb Aroval is.
Utána pedig elindultunk Esmé szigetére.
2010. március 1., hétfő
22. fejezet: A nagy nap
(2 nap múlva, Lucy szemszöge)
- Kelj fel álomszuszék! – dobált valaki párnákkal. – Gyerünk már! Hasadra süt a nap! Jól van, én ezt nem bírom tovább – ekkor valaki megrántotta a lepedőt és én legurultam a földre.
- Áúúú! – jajdultam fel. – Ezt miért kellett?
- Már félórája keltegetlek! Készülődni kéne! Alec már átment Dem szobájába! A pasik mindjárt készen, te pedig csak most kelsz fel!
- Jól van, na! Nélkülem úgy se kezdik – álltam fel a földről.
- Zuhanyozz le gyorsan és kezdjük! – parancsolt be az öltöztetőnőm a fürdőbe.
Negyed óra múlva visszatértem és Heidi már kihozta a ruhát.
- Végeztél?
- Igen!
- Gyere, megcsinálom a hajad. Kontyot fogok készíteni, de egy része a hajadnak lógva marad. Gyönyörű lesz! – összedörzsölte a tenyerét és neki kezdett a nagyműnek. Nagyon izgultam.
- Jaj, Heidi! Nem is hittem, hogy eljön ez a nap.
- Ne mocorogj! – korholt le.
- Vettem – mosolyodtam el.
- Most jön a smink – elém lebbent és elővette a szemceruzáját. – Gyönyörű lesz!
Ekkor kopogtattak az ajtón.
- Szabad! – szólt ki a barátnőm. Viktor és Alec lépett be a szobába.
- Alec – ugrottam fel és a nyakában landoltam. Már teljesen kész volt. Rajta volt a fekete öltönye, fehér ing, fekete nyakkendő. Álmaim teljesülnek ma. Csak erre tudtam gondolni. Csak néztük egymást nem szóltunk. Így maradtam volna örökre.
- Mi járatban? – kérdezte Heidi.
- Csak gondoltuk megnézzük hogy álltok. – mondta Viktor, mikor látta, hogy Alec nem ér rá válaszolni.
- Mindjárt kész, felveszi a ruhát és kész is. Már rég kész lennénk, ha őkelmét nem kéne fél óráig keltegetni. – nem hallottam meg a piszkálódását. Jobb dolgom is volt ennél.
- Gyere Alec! Menjük! – fogta meg Viktor a szerelmem karját és kiráncigálta a folyosóra.
- Te is gyere már! Lemegy a nap, mire végzünk – sóhajtott Heidi, majd rám adta a ruhám. Gyönyörű voltam!
(Viktor szemszöge)
Pár perc és elkezdődik az esküvő. Lucy, akit nővéremként szeretek hozzá megy Alechez. Remélem, boldogok lesznek.
Alice a semmibe meredt mellettem és nagy zúgolódás történt Jasper és Emmett között.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Edward! – súgta Alice.
- Ki?
- Edward! Elindul ide, hogy tönkre tegye az esküvőt.
- És ide ér? Alice, drágám?
- Nem, Jas. Nem fog. Az esküvőre nem. A repülő most indul. A beavatásra már lehet, hogy ideér.
- Menjük ki a reptérre. Hátha rá tudjuk venni, hogy forduljon vissza.
- Nem Em! Ez úgyse fog menni.
- Alice szólj, ha leszáll a gépe, majd akkor kimegyek Volterra kapujához és ott várom.- szóltam én.
- Nem! Egyedül nem bírnál vele! Én is veled megyek majd!
- És mi is! – szólt Jasper és Emmett.
- Akkor talán elkerülhetjük a verekedést. Igen, jó ha ti is jöttök, de Lucy nem fogja észrevenni?
- Ha észreveszi is, akkor sincs semmi. Nem fogja azt mondani, hogy ő nem mondja el addig a beavatás szövegét, amíg mi itt nem leszünk. – jegyezte meg Em.
- Igazad van! – tovább nem folytathattuk, mert Alex megszólaltatta a zongorát, Carlisle és Lucy vonultak végig a sorok között.
Előtte lépdelt Jane, mögötte Heidi. Carlisle átadta ő Alecnek és elkezdődött a ceremónia
- Kedves egybegyűltek! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ezt a két fiatalt a házasság szent kötelékében összeadjuk… - Aro mondta a hosszú szövegét. Lucy boldognak tűnt, így már csak Edward miatt izgultam, de a gondolataim elrejtettem. Bár kicsi rá az esély, hogy most ezzel fog törődni a mennyasszony.
- Alec Volturi akarod-e az itt megjelent Lucy Cullen Volturit feleségül venni?
- Akarom!...
- Lucy Cullen Volturi akarsz-e az itt megjelent Alec Volturi felesége lenni?
- Akarok!...
- Megcsókolhatod a mennyasszonyt! – fejezte be Aro, férj és feleség csókban forrtak össze. Mindenki gratulált az ifjú párnak.
(Lucy szemszöge)
Vége lett a gratulációnak, következhetett a tánc. Alec bevezetett a teremközepére és udvariasan felkért táncolni. Keringőzni kezdtünk körbe-körbe. Szépen lassan követték a példánkat. Elsőnek Aro, Caius és Carlisle vezette be partnerét a táncparkettre. Majd mindenki más. Marcusnak nem volt felesége vagyis volt, de én már nem ismerhettem meg Didymét. Csak emlékképek alapján. Ilyenkor, ha rá néztem mindig elszomorodtam kicsit.
- Hogy érzed magad? – súgta a fülembe Alec.
- Mesésen! Végre a férjemmel táncolhatok. – közelebb húzott magához. Szorosan magához ölelt. Mert hirtelen kiabálás hallatszott a folyosóról. Ekkor ismertem fel a hangokat. Azé az emberé is közte volt akit nem akartam a mai napon látni.
(Viktor szemszöge)
Épp bevezettem Janet a táncparkettre, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Jasper volt az.
- Beszélhetnénk?
- Persze! Bocsáss meg Jane! Sietek vissza! – kezet csókoltam neki és elmentem Jasperrel.
- Ideért?
- Mindjárt itt lesz! Emett és Alice már kint várnak ránk.
Szépen lassan, nyugodtan sétáltunk kifelé, hogy ne keltsünk feltűnést.
- Már itt is van! – szólalt meg Em kb. 5 perc múlva.
- Edward! Állj meg! – Jasper állt elé.
- Jasper engedj! El kell innen vinnem!
- Nem! Nem Ed! Ő itt boldog! – tette a vállára a kezét Alice. – Ő se tenné ezt veled.
- Menjetek az utamból! – ellökte Jaspert, de én elé álltam. – Lepaktáltatok az ellenséggel.
- Ne képzelődj! Csak segíteni akarunk, még mielőtt totál hülyét csinálsz magadból öcsi – fogta le Emmett.
- Ha jót akarsz magadnak visszafordulsz – léptem közelebb.
- Háh! – csak ennyit válaszolt és nekem ugrott volna. De megállt a levegőben és visszaesett a földre. Nem tudott felállni, nem engedtem neki.
- Nos? Visszafordulsz végre?
- Azt lesheted – Alice közelebb lépett hozzá, ami miatt ő sem tudott mozogni, bekerült a hatáskörömbe. Ezért el kellett engednem őket.
Edward kapott is az alkalmon. Fellökött és egyenesen a Volturi felé futott, nem törődve azzal ki látja meg és ki nem. Senki se volt az utcán. Mi még sem futhattunk utána, mert nem tudni mikor lép egy ember ki.
- A fenébe!
- Bocsi! Nem tudtam, hogy ha közel megyek én is alákerülök.
- Semmi gond! Én felejtettem el róla szólni. Menjünk utána!
(Lucy szemszöge)
Az egész Volturi készenlétben állt, hogy azonnal ráugorjon a betolakodóra.
Kitéptem magam Alec öleléséből és az ajtó felé rohantam. Abban a percben mikor odaértem kinyílt. Edward állt előttem. Mögötte pedig a visszatartói: Alice, Jasper, Em és Viktor.
- Lucy! – csak ennyit mondott. Egy pillanatig a szemembe nézett. Gondolkodásából a hátam mögül jövő morgás ébresztette fel. Alec volt az. Megragadta a kezem és kihúzott az ajtón. Alec utánam akart jönni.
- Maradj! Ezt elintézzem – a kedvesem meglepődött, de nem ellenkezett.
Edward csak húzott maga után, nem törődve az ellenkezésemmel.
- Engedj! – kiabáltam és kitéptem magam a szorításából.
- Velem jössz! Vissza Forksba!
- Nem! Én maradok! Itt a férjem, a családom. Nem Edward Cullen, nem, nem megyek veled sehová. Se most, se máskor. És most, ha megengeded visszamennék a férjemhez. Ne gyere többé, ne keress. Elrontottad életem legszebb napját! Nem akarlak többé látni! Soha! És most tűnj el amíg szépen mondom!
- Kérlek! Gyere velem! A húgom vagy!
- Nem vagyok az! Tudok róla, hogy nem.
- Akkor is velem jössz – kezdett el megint rángatni.
- Nem! – ebben a pillanatba a földön fetrengett. Én tettem! Megelégeltem és Jane képességét használtam ellene. – Tűnj el! Örökre tűnj el az életemből! – azzal megfordultam és visszamentem a férjemhez.
Edward utánam akart jönni, de Dem és Félix állta az útján.
- A hölgy azt mondta, hogy menj el – mondta elégedetten Félix.
- Lucy! – próbált áttörni rajtuk. A két vámpír pedig rávetette magát. Nem bírtam nézni, ahogy megverik. Közelebb bújtam Alechez és a vállába fúrtam a fejem. Ugyanezt tették a Cullen család női tagjai a saját párjukkal.
- Lucy! Mindjárt jövök! – emelte fel a fejem Alec, hogy a szemébe kelljen néznem. Tudtam mit akar olvastam az elméjében.
(Alec szemszöge)
Odamentem Demetri és Félix mellé.
- Elég lesz! Hagyjátok! – Edward a földön feküdt. A két vámpír azonnal kiegyenesedett a szavamra. Odaléptem hozzá és kezet nyújtottam neki. – Segíthetek?
- Nem kell! – lökte el a kezem mérgesen. Felállt és elfutott. Alice pedig utána.
Végre elment.
- Most akkor készülődhetünk a beavatásra! – szólt Aro. Lucy elindult a szobájában. Heidi utána akart menni, de megállítottam.
- Előbb én beszélek vele – azzal Lucy felé vettem az irányt.
Amikor odaértem hallottam, hogy sír.
- Lucy! – léptem be a szobába. – Édesem!
- Ennek kéne lennie az életem legboldogabb napjának – sírta. – De Edward miatt ez sem úgy sikerült, mint kéne. – magamhoz öleltem és letöröltem az arcáról a könnyeket.
- Lucy! Én szeretlek és veled leszek örökké! Nem tehetsz semmit, ami megtörtént az megtörtént. De miért ne élvezhetnéd a nap hátralévő részét? – megcsókolt.
- Tönkre tettem a sminkem és az inged is.
- Nekem így is gyönyörű vagy! De Heidi biztos megoldja - ebben a pillanatban az említett személy beszáguldott a szobába. Végig hallgatózott. - Ezért pedig ne aggódj – mutattam az ingemre
- Persze, hogy megoldja. Ne légy így elkeseredve! – ölelte magához Lucyt. – Ez a te napod. Na, gyere, olyan szépséget faragok belőled, hogy az anyád se ismer rád. – kacsintott rá, amitől már Lucy is nevetett. – Menj csak Alec! Jó kezekben van.
Elindultam Dem szobája felé, hogy én is átvehessem az ingem, én is feketében leszek.
- Kelj fel álomszuszék! – dobált valaki párnákkal. – Gyerünk már! Hasadra süt a nap! Jól van, én ezt nem bírom tovább – ekkor valaki megrántotta a lepedőt és én legurultam a földre.
- Áúúú! – jajdultam fel. – Ezt miért kellett?
- Már félórája keltegetlek! Készülődni kéne! Alec már átment Dem szobájába! A pasik mindjárt készen, te pedig csak most kelsz fel!
- Jól van, na! Nélkülem úgy se kezdik – álltam fel a földről.
- Zuhanyozz le gyorsan és kezdjük! – parancsolt be az öltöztetőnőm a fürdőbe.
Negyed óra múlva visszatértem és Heidi már kihozta a ruhát.
- Végeztél?
- Igen!
- Gyere, megcsinálom a hajad. Kontyot fogok készíteni, de egy része a hajadnak lógva marad. Gyönyörű lesz! – összedörzsölte a tenyerét és neki kezdett a nagyműnek. Nagyon izgultam.
- Jaj, Heidi! Nem is hittem, hogy eljön ez a nap.
- Ne mocorogj! – korholt le.
- Vettem – mosolyodtam el.
- Most jön a smink – elém lebbent és elővette a szemceruzáját. – Gyönyörű lesz!
Ekkor kopogtattak az ajtón.
- Szabad! – szólt ki a barátnőm. Viktor és Alec lépett be a szobába.
- Alec – ugrottam fel és a nyakában landoltam. Már teljesen kész volt. Rajta volt a fekete öltönye, fehér ing, fekete nyakkendő. Álmaim teljesülnek ma. Csak erre tudtam gondolni. Csak néztük egymást nem szóltunk. Így maradtam volna örökre.
- Mi járatban? – kérdezte Heidi.
- Csak gondoltuk megnézzük hogy álltok. – mondta Viktor, mikor látta, hogy Alec nem ér rá válaszolni.
- Mindjárt kész, felveszi a ruhát és kész is. Már rég kész lennénk, ha őkelmét nem kéne fél óráig keltegetni. – nem hallottam meg a piszkálódását. Jobb dolgom is volt ennél.
- Gyere Alec! Menjük! – fogta meg Viktor a szerelmem karját és kiráncigálta a folyosóra.
- Te is gyere már! Lemegy a nap, mire végzünk – sóhajtott Heidi, majd rám adta a ruhám. Gyönyörű voltam!
(Viktor szemszöge)
Pár perc és elkezdődik az esküvő. Lucy, akit nővéremként szeretek hozzá megy Alechez. Remélem, boldogok lesznek.
Alice a semmibe meredt mellettem és nagy zúgolódás történt Jasper és Emmett között.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Edward! – súgta Alice.
- Ki?
- Edward! Elindul ide, hogy tönkre tegye az esküvőt.
- És ide ér? Alice, drágám?
- Nem, Jas. Nem fog. Az esküvőre nem. A repülő most indul. A beavatásra már lehet, hogy ideér.
- Menjük ki a reptérre. Hátha rá tudjuk venni, hogy forduljon vissza.
- Nem Em! Ez úgyse fog menni.
- Alice szólj, ha leszáll a gépe, majd akkor kimegyek Volterra kapujához és ott várom.- szóltam én.
- Nem! Egyedül nem bírnál vele! Én is veled megyek majd!
- És mi is! – szólt Jasper és Emmett.
- Akkor talán elkerülhetjük a verekedést. Igen, jó ha ti is jöttök, de Lucy nem fogja észrevenni?
- Ha észreveszi is, akkor sincs semmi. Nem fogja azt mondani, hogy ő nem mondja el addig a beavatás szövegét, amíg mi itt nem leszünk. – jegyezte meg Em.
- Igazad van! – tovább nem folytathattuk, mert Alex megszólaltatta a zongorát, Carlisle és Lucy vonultak végig a sorok között.
Előtte lépdelt Jane, mögötte Heidi. Carlisle átadta ő Alecnek és elkezdődött a ceremónia
- Kedves egybegyűltek! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ezt a két fiatalt a házasság szent kötelékében összeadjuk… - Aro mondta a hosszú szövegét. Lucy boldognak tűnt, így már csak Edward miatt izgultam, de a gondolataim elrejtettem. Bár kicsi rá az esély, hogy most ezzel fog törődni a mennyasszony.
- Alec Volturi akarod-e az itt megjelent Lucy Cullen Volturit feleségül venni?
- Akarom!...
- Lucy Cullen Volturi akarsz-e az itt megjelent Alec Volturi felesége lenni?
- Akarok!...
- Megcsókolhatod a mennyasszonyt! – fejezte be Aro, férj és feleség csókban forrtak össze. Mindenki gratulált az ifjú párnak.
(Lucy szemszöge)
Vége lett a gratulációnak, következhetett a tánc. Alec bevezetett a teremközepére és udvariasan felkért táncolni. Keringőzni kezdtünk körbe-körbe. Szépen lassan követték a példánkat. Elsőnek Aro, Caius és Carlisle vezette be partnerét a táncparkettre. Majd mindenki más. Marcusnak nem volt felesége vagyis volt, de én már nem ismerhettem meg Didymét. Csak emlékképek alapján. Ilyenkor, ha rá néztem mindig elszomorodtam kicsit.
- Hogy érzed magad? – súgta a fülembe Alec.
- Mesésen! Végre a férjemmel táncolhatok. – közelebb húzott magához. Szorosan magához ölelt. Mert hirtelen kiabálás hallatszott a folyosóról. Ekkor ismertem fel a hangokat. Azé az emberé is közte volt akit nem akartam a mai napon látni.
(Viktor szemszöge)
Épp bevezettem Janet a táncparkettre, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Jasper volt az.
- Beszélhetnénk?
- Persze! Bocsáss meg Jane! Sietek vissza! – kezet csókoltam neki és elmentem Jasperrel.
- Ideért?
- Mindjárt itt lesz! Emett és Alice már kint várnak ránk.
Szépen lassan, nyugodtan sétáltunk kifelé, hogy ne keltsünk feltűnést.
- Már itt is van! – szólalt meg Em kb. 5 perc múlva.
- Edward! Állj meg! – Jasper állt elé.
- Jasper engedj! El kell innen vinnem!
- Nem! Nem Ed! Ő itt boldog! – tette a vállára a kezét Alice. – Ő se tenné ezt veled.
- Menjetek az utamból! – ellökte Jaspert, de én elé álltam. – Lepaktáltatok az ellenséggel.
- Ne képzelődj! Csak segíteni akarunk, még mielőtt totál hülyét csinálsz magadból öcsi – fogta le Emmett.
- Ha jót akarsz magadnak visszafordulsz – léptem közelebb.
- Háh! – csak ennyit válaszolt és nekem ugrott volna. De megállt a levegőben és visszaesett a földre. Nem tudott felállni, nem engedtem neki.
- Nos? Visszafordulsz végre?
- Azt lesheted – Alice közelebb lépett hozzá, ami miatt ő sem tudott mozogni, bekerült a hatáskörömbe. Ezért el kellett engednem őket.
Edward kapott is az alkalmon. Fellökött és egyenesen a Volturi felé futott, nem törődve azzal ki látja meg és ki nem. Senki se volt az utcán. Mi még sem futhattunk utána, mert nem tudni mikor lép egy ember ki.
- A fenébe!
- Bocsi! Nem tudtam, hogy ha közel megyek én is alákerülök.
- Semmi gond! Én felejtettem el róla szólni. Menjünk utána!
(Lucy szemszöge)
Az egész Volturi készenlétben állt, hogy azonnal ráugorjon a betolakodóra.
Kitéptem magam Alec öleléséből és az ajtó felé rohantam. Abban a percben mikor odaértem kinyílt. Edward állt előttem. Mögötte pedig a visszatartói: Alice, Jasper, Em és Viktor.
- Lucy! – csak ennyit mondott. Egy pillanatig a szemembe nézett. Gondolkodásából a hátam mögül jövő morgás ébresztette fel. Alec volt az. Megragadta a kezem és kihúzott az ajtón. Alec utánam akart jönni.
- Maradj! Ezt elintézzem – a kedvesem meglepődött, de nem ellenkezett.
Edward csak húzott maga után, nem törődve az ellenkezésemmel.
- Engedj! – kiabáltam és kitéptem magam a szorításából.
- Velem jössz! Vissza Forksba!
- Nem! Én maradok! Itt a férjem, a családom. Nem Edward Cullen, nem, nem megyek veled sehová. Se most, se máskor. És most, ha megengeded visszamennék a férjemhez. Ne gyere többé, ne keress. Elrontottad életem legszebb napját! Nem akarlak többé látni! Soha! És most tűnj el amíg szépen mondom!
- Kérlek! Gyere velem! A húgom vagy!
- Nem vagyok az! Tudok róla, hogy nem.
- Akkor is velem jössz – kezdett el megint rángatni.
- Nem! – ebben a pillanatba a földön fetrengett. Én tettem! Megelégeltem és Jane képességét használtam ellene. – Tűnj el! Örökre tűnj el az életemből! – azzal megfordultam és visszamentem a férjemhez.
Edward utánam akart jönni, de Dem és Félix állta az útján.
- A hölgy azt mondta, hogy menj el – mondta elégedetten Félix.
- Lucy! – próbált áttörni rajtuk. A két vámpír pedig rávetette magát. Nem bírtam nézni, ahogy megverik. Közelebb bújtam Alechez és a vállába fúrtam a fejem. Ugyanezt tették a Cullen család női tagjai a saját párjukkal.
- Lucy! Mindjárt jövök! – emelte fel a fejem Alec, hogy a szemébe kelljen néznem. Tudtam mit akar olvastam az elméjében.
(Alec szemszöge)
Odamentem Demetri és Félix mellé.
- Elég lesz! Hagyjátok! – Edward a földön feküdt. A két vámpír azonnal kiegyenesedett a szavamra. Odaléptem hozzá és kezet nyújtottam neki. – Segíthetek?
- Nem kell! – lökte el a kezem mérgesen. Felállt és elfutott. Alice pedig utána.
Végre elment.
- Most akkor készülődhetünk a beavatásra! – szólt Aro. Lucy elindult a szobájában. Heidi utána akart menni, de megállítottam.
- Előbb én beszélek vele – azzal Lucy felé vettem az irányt.
Amikor odaértem hallottam, hogy sír.
- Lucy! – léptem be a szobába. – Édesem!
- Ennek kéne lennie az életem legboldogabb napjának – sírta. – De Edward miatt ez sem úgy sikerült, mint kéne. – magamhoz öleltem és letöröltem az arcáról a könnyeket.
- Lucy! Én szeretlek és veled leszek örökké! Nem tehetsz semmit, ami megtörtént az megtörtént. De miért ne élvezhetnéd a nap hátralévő részét? – megcsókolt.
- Tönkre tettem a sminkem és az inged is.
- Nekem így is gyönyörű vagy! De Heidi biztos megoldja - ebben a pillanatban az említett személy beszáguldott a szobába. Végig hallgatózott. - Ezért pedig ne aggódj – mutattam az ingemre
- Persze, hogy megoldja. Ne légy így elkeseredve! – ölelte magához Lucyt. – Ez a te napod. Na, gyere, olyan szépséget faragok belőled, hogy az anyád se ismer rád. – kacsintott rá, amitől már Lucy is nevetett. – Menj csak Alec! Jó kezekben van.
Elindultam Dem szobája felé, hogy én is átvehessem az ingem, én is feketében leszek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)