28. fejezet: Analucya

(Lucy szemszöge)

- Jane! Nem láttad Alecet?
- Nem, sajnálom! A gyűlés óta nem!
- Köszi! – mosolyogni próbáltam, de nem ment túl jól.

A szobámba ültem, amikor végre Alec hazaért.
- Úgy aggódtam! – ugrottam fel az ágyról.
- De hát nem volt miért. Hiszen tudod.
- De akkor is! Úgy sajnálom, hogy veszekedtünk! Nem akartam, én csak… Hirtelen méreg volt!
- Semmi gond, Lucy! Inkább nekem kellett volna melléd állnom.
- Felejtsük el ezt a dolgot, jó? – válaszként megcsókolt. Éppen valami fontosba vágtunk volna bele, amikor megéreztem valaki közeledését. Viktor volt az, Aro küldte értünk.
- Aro hív titeket! – lépett be a szobába.
- Megyünk! Mit akar?
- Nem tudom! A keménymagot hívatta. – Viktor így nevezett minket. A keménymag Janet, Demetrit, Félixet, Alecet, Viktor és engem jelentett. Minket hívattak legtöbbször.

Szokás szerint megint mi érkeztünk meg utoljára.
- Pompás! Azért hívattalak benneteket ide, mert el szeretnék menni egy fiúért, akiről Alex hozott hírt. Találkozott vele a legutóbbi küldetésén. Ez a fiú az időjárást szabályozza, és van két nővére is, de róluk nem tudunk semmit.
- Hol találjuk? – kérdezte Félix.
- Franciaországban, Párizsban. Magam megyek érte. Lucy, Demetri, Viktor és persze Alex és Renata is elkísér.
- De mester… - kezdte Jane.
- Rátok mást akarok bízni, Jane! Azt szeretném, hogy figyeljétek Caiust. Nem tetszenek nekem a bátyám gondolatai. Ne engedjétek meg neki, hogy Marcus nélkül bármiben is döntsön. Vágyik a hatalomra és ha én nem leszek itt… Támogassátok Marcust mindenben. Vele már mindent megbeszéltem! Egy hetetek van és indulunk! Mehettek!

(1 hét múlva)

- Vigyázz magadra, Lucy!
- Nem lesz semmi baj! Te nagyobb veszélyben leszel. Caius nagyon mérges lesz, ha nem teszitek azt amit kér.
- Ne félts minket! – csókolt meg a férjem. – Janenel még Caius se mer packázni! – nevetünk együtt.
- Mennem kéne!
- Olyan nehéz elengedni! – súgta, majd újra megcsókolt. Lekísért Gianna asztalához, ez volt a gyülekező helyünk.

- Sziasztok! - mondtuk mikor odaértünk. Arot és Renatát sikerült megelőznünk ilyen se volt még.
- Indulhatunk? – vágódott ki az ajtó és kilépett rajta Aro. Bólintottunk, még utoljára megcsókoltam a kedvesem és utánuk iramodtam. Viktorral a nyomomban, aki hasonlóan tett.

Párizs utcái tömve voltak. Emberi tempóra fogtuk és próbáltuk visszatartani magunkat. Éreztem a mérgem a nyelvemen. Nagyot nyeltem és nem vettem levegőt, majd végre jobb lett és újra fellélegezhettem.
- Nem bántunk senkit! – súgta Aro, mert többen is küzdöttek a szomjúsággal.
Végre kivergődtünk Párizs központjából. Demetri magabiztosan vezetett minket egy ház felé. Nem volt benne semmi különleges. Senki se hinné, hogy három vámpír lakik benne.

- Jó napot! – nyitotta ki az ajtót Aro. – Van itt valaki?
- Mit akar? Ki maga? – kérdezte egy magas, világos barna hajú nő.
- Aro Volturi vagyok. – nyújtott kezet.
- Volturi? Itt? Miért? – mondta a nő zavarodottan. – Bocsánat, Amelia, Amelia Jean.
- Örvendek! Ők itt a családom: Renata, Lucy, Demetri, Viktor és Alex. – mutatott ránk sorra, mi pedig ledobtuk a csuklyánkat.
- Miben segíthetek?
- Szeretnénk beszélni az egész családdal. Itthon vannak? – ekkor tűnt fel, hogy a lány szeme barnás, de van benne egy kis enyhe piros szín. Mindenevők lehetnek? Mosolyogtam magamban. Megérintettem Aro elméjét és elmondtam neki az észrevételem. Nagyon furcsállotta ilyet még nem láttunk.
- Egy pillanat! Chriss, Sophia gyertek le, kérlek. Látogatóink vannak!
Két fiatal jött le a lépcsőn. Olyan 17-18 évesek. A lány szőke rövid hajú, a fiú barna hajú. A szemük Ameliáéhoz hasonló színben pompázott.
- Sziasztok! – köszöntötte őket Aro. – Aro Volturi vagyok. Ők pedig a családom. – és újra bemutatott minket. A fiú jól megnézett mindnyájunkat, a lányt nem látszott érdekelni a dolog.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte Chriss.
- Szeretnénk megkérni első sorban téged, hogy csatlakozz hozzánk! Ha jól tudom ismered Alexet.
- Igen, találkoztunk már. Nélküle hallott lennék. – kíváncsi voltam, ezért előre szökkent a tudatom, de egy kemény falban ütköztem. Chriss rám kapta a pillantását, ami még kíváncsibbá tett, így hát bejutottam. Ledöntöttem az elméjét körülvevő falat. Mire hátrahőkölt, még hátrább is lépett egyet. És átnéztem az elméjét.
- Nyugi! Nem bántalak! – mosolyodtam el és kivonultam a tudatából.
- Lucy?
- Bocsánat, mester. Csak kíváncsi voltam. – Viktor halkan felkuncogott mellettem.
- Beszari! – suttogta. Mire oldalba löktem.
- Szóval mit mondasz? – kérdezte Aro.
- A lányok nélkül biztos, hogy nem. – válaszolt végre Chriss.
- A lányok mit tudnak? – kíváncsiskodott Aro. – Amelia megfoghatom a kezed? Lucy te pedig nézd meg Sophia erejét.
- Igenis! – szökkent előre a tudatom. Sophia elméjét is hasonló fal védte, de ez sem volt akadály. Mindig is furcsáltam, hogy az én erőmet meg lehetett állítani, persze ennél azért jobban kell koncentrálni, de Aroé ellen semmit se lehet tenni. Sophia elméje nem volt olyan érdekes, mint a bátyjáé. Amelia változtatta át és az ereje nem volt más, mint a gyógyítás. Nem mentünk volna vele semmire.
- Érdekes! – szólalt meg Aro, miután végig nézte az általam összeszedett dolgokat. – Amelia egy felettébb veszélyes vámpír. Bárkit az őrületbe kerget. Bár vámpírokkal még nem próbálkozott. Sophia pedig gyógyító. Értelmetlen képesség! – rázta meg a fejét Aro. Tudtam mire készül, így hát csatlakoztam a tudatára és a többiekét is csatoltam, amint ezt megengedte.
- Mester ez veszélyes lehet! Amelia könnyen ellenünk fordulhat, inkább hagyjuk itt mindet.
- Nem! Szükségünk van rájuk!
- De lemásolhatom az erejüket. És akkor én is használhatom.
- Lucynek igaza van, mester. – szólalt meg Viktor hangja az elménkben.
- Nem tűrök ellenvetést! Majd én gondoskodom róla, hogy ne forduljon ellenünk.
- Lehet róla szó! Ha ők is szeretnének csatlakozni, Sophia pedig majd, majdcsak kitalálunk neki valami feladatott.
- Rendben van! – mondta Amelia. Ő lehetett a vezetőjük.

(Chriss szemszöge)

- Szia! – léptem Lucy mellé.
- Szia!
- Hogy? Hogy tudtad ledönteni a falamat?
- Nem volt egy hú, de erős fal! Ennél jobb kell, hogy engem visszatarts. És most te mondj meg nekem valamit. Mire kellett a fal?
- Régebben tanultam. Egy időben egy hozzád hasonlóval éltem, csak őt ez a fal is visszatartotta. Eléggé hasonlítasz rá, csak az ő haja hosszabb és sötétebb volt. De már az arcára nem emlékszem.
- Értem!
- Hogy hívták?
- Analucyának. * – három lépést eltávolodtam mikor észrevettem, hogy megállt. Csak nézett maga elé, nem értettem. Majd egy óriási erő telepedett a tudatomra, és meg kereste a régi emlékeim. Tisztán láttam Analucya arcát, nem hittem a szememnek. – Te?

* ejtsd: Analúszia