29. fejezet: Múlt

(Lucy szemszöge)

- Te? – kérdezte, de, hogy ez a kérdés mit is jelentett azt nem tudom. – Te meghaltál! Láttam!
- Hát pedig élek!
- De James… És Viktória… Megöltek!
- Nem, Carlisle Cullen megmentett. – mindenre emlékeztem már. A régi életemre. És, hogy miért kellett volna meghalnom. James és Viktória. Az ő csapatuk tagja voltam, ahogy Chriss is. – Ott hagytad őket?
- Azok után amit veled tettek nem maradhattam! A testvérem voltál! Vagy!
- Igen! A testvéred! – közben Aro elzavart mindenkit és jelezte nekem, hogy ő is elmegy. De a közelben maradnak. – Ott voltál akkor?
- Későn érkeztem! Már csak egy máglyát találtam. De ha nem te, akkor ki került rá?
- Nem tudom! És aztán? Aztán nem tettél semmit! Semmit! – vádoltam kiabálva.
- Én próbáltam! Engem is megvertek. Aztán James hívott, hogy menjek velük, de nem tettem. Eddig abban a hitben éltem, hogy te meghaltál, ahogy az anyánk is.
- Hogy érted?
- Miután majdnem megölt mosolyogva közölte, hogy őt is ő ölte meg! – lépett közelebb Chriss. Felnyitotta a falat az elméje körül, hogy megmutassa a gondolatait. Mindent láttam. Három évig bolyongott, nem is nagyon ivott, csak ritkán. Majd Amelia és Sophia megtalálta őt.
Csak állt előttem és nézett. Majd végre megölelt.

Chrissnek elmeséltem az életemet. Hogy férjnél vagyok, hogy másokra hittem sokáig, hogy a családom. Hogy mást tekintettem a bátyámnak, bátyáimnak. És hogy most mindenki Lucynak hív és szeretném, ha ő is így hívna. Boldog voltam, hogy rá találtam. Szeretem, a testvérem volt, valaki aki bár már hosszú évek óta nem látott, mégis tudta, hogy hogyan érzem magam.

Visszaértünk Volterrába. Meg volt a nagy bemutatás, majd én is elő álltam és elmondtam, hogy Chriss a bátyám. Alec mosolyogva fogadta a hírt. Nem szólt rá semmit, de nagyon érdekelték az előzmények.
- A bátyád? – kérdezte, az ágyon ültünk egymás mellett.
- Teljes mértékig az! – elmeséltem neki, hogy mi történt az úton. Azt, hogy hogyan jöttünk rá.
- Anyukádnak, hogy lehettek gyerekei?
- Tudod ő félig ember, félig vámpír volt. Az apánk pedig teljesen vámpír.
- És miért akartak megölni!
- Tudod James… James őrült volt. Azért gyilkolt mert élvezte. Olyanokat gyilkolt akiknek volt szerelmük, hogy az bosszút álljon. Nagyon sok fiatal lányt ölt meg azért, vámpírt és embert egyaránt, mert vágyott a harcra. A bosszújukra!
- Értem! Szóval neked is van egy ikred! – sóhajtott.
- Nem, ő a bátyám. 12 évvel idősebb nálam.
- Áhá! – nevetett, majd megcsókolt.

(Alec szemszöge)

- Mit szólsz a bratyóhoz? – jött velem szembe Alex.
- Mit kéne? Semmit!
- Nem zavar, hogy már nem tehetsz meg bármit Lucyvel. Biztos a körmödre néz. Hmm… Szegény kis Alec!
- Kopj le! – indultam el Jane szobája felé.
- Én inkább nem tenném!
- Mert?
- Olyan dolgokat találhatsz, amit nem szeretnél! – mosolygott ördögien. Majd egy hangos kéjes sóhajtás jött a szobából. A húgomé volt. Kirázott a hideg, ilyen még nem történt.
- Kösz! – indultam vissza a saját rezidenciámra, de… - Te hallgatózol? – meredtem rá.
- Nem, dehogy. Csak erre jártam és tudod az én erőmet nem lehet úgy kikapcsolni, mint egyesekét. – bökött rám.
- Ajánlom is! – morogtam.
- Becs szó! – hajolt közelebb.
- Jól van! Most mit csinálsz?
- Semmit! Nincs dolgom.
- Gyere, gyakoroljunk kicsit harcolni.

Amikor kiértünk a harctérre épp Dem próbálta oktatni Chrisst.
- Szevasztok! – köszöntünk.
- Alec! Alex! – jött Demetri válasza és Chriss intése.
- Hogy megy? – kérdeztem.
- Kéne egy kis bemutató, de nem rossz a srác. – lökte meg Dem nevetve a tanítványát. – Nos?
Alexre néztem, aki bólintott.

- Alec! Várj!
- Mi az Chriss?
- Szeretnék veled beszélni.
- Igen?
- Te és Lucy akkor? Tudod! Házasok vagytok?
- Igen! Miért?
- Ja, semmi. Csak furcsa!
- Egy hirtelen előkerült báty is furcsa!
- Igen, az! – nevetett. – Figyu, ugye ezért nem leszünk haragba?
- Rajtam nem múlik! – nyújtottam kezem, meg fogta és magához húzott. Tipikus férfias öleléssel.
- Rajtam se! – mondta. – Jó voltál! Nagyon jó harcos vagy!
- Köszi! Te is az leszel, már most nagyon ügyes vagy!
- Remélem! Most mennem kell Janenel gyakorolni. Viszlát!
- Viszlát Chriss!