30. fejezet: Látogatás

(Lucy szemszöge, 3 hét múlva)

- Nos? Elengedett minket?
- Igen, el.
- Gondolom akkor pakolhatunk. Mennyi időre mehetünk?
- Max. 3 hét. Sajnos nem engedett el többre.
- Értem! Összeszedem a cuccom.
- Alec!
- Hmm?
- Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. El leszek egyedül is!
- Ne viccelj! Szívesen megyek! Csak…
- Csak?
- Hagyjuk!
- Alec!
- Nem tudom, hogy be fognak-e engem engedni! – elmosolyodtam.
- Ha téged elküldenek, akkor én is veled megyek! De nem hiszem! Carlisle nem olyan, ő biztos fegyelmezi majd őket.
- De előre szólok, ha bármelyik egy ujjal is hozzád ér, én…
- Alec, nyugi! – szakítottam félbe. – Nem lesz semmi gond!

(Alec szemszöge, 2 órával később)

- Alec? Alec Volturi? Azt hittem nem látlak többé!
- Ő ki? – kérdezte meg Lucy a fejemben.
- Tudod, akit megmentettem. Annie Meer.
- Jó téged látni Annie! – köszöntöttem. – Ő itt a barátnőm, Lucy.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Én szintén! Előre megyek, majd jössz Alec!
- Rendben! – majd Lucy megcsókolt, azt hiszem meg akarta mutatni, hogy én az övé vagyok. Amin mosolyognom kellett.
- Képzeld Alec, nem kell hozzá mennem ahhoz a férfihez. De sajnos azé se lehetek, akié szeretnék, mert a szüleim nem engedik. – szomorodott el.
- Ne légy szomorú! Legalább nyertetek egy kis időt.
- Igen! De… Miért piros a szemed? – a franc. Elfelejtettem betenni a kontaklencsét.
- Hát tudod… tudod…
- Alec! Gyere, elkésünk! Bocsi Annie, de muszáj mennünk! – segített ki Lucy.
- Persze! Majd legközelebb Alec!

- Köszi!
- Még jó, hogy nem mentem messzire!
- Hogy felejthettem el? – költői kérdés volt.
- Itt van nálad?
- Igen, a zsebembe! – gyorsan betettem. – Mond miért kellett az a csók?
- A férjem vagy, nem?
- De! Csak nem féltékenység?
- Én féltékeny erre a lányra! Ne szórakozz velem Alec! – mosolyognom kellett a béna védekezésén.
- Persze, persze! – ráztam a fejem.
- Bejössz neki! Ezért csináltam! – szégyellte el magát Lucy.
- Lu! – mostanában rendszeresen így hívom. – Tudod, hogy soha sem csalnálak meg. – fordítottam magam felé.
- Igen, tudom. – mosolygott rám. – Érj utol, ha tudsz! – kacsintott rám és elfutott, én pedig utána.

Alice előre láthatta, hogy jövünk, mert az egész Cullen familia és Bella is várt minket. Lelassítottunk és hátra maradtam egy kicsit.
- Sziasztok! – kezdte Lucy és mindenkit végig ölelt.
- Öhm… Sziasztok! – intettem hátulról.
- Helo Alec! – köszöntött Alice és Emmett.
- Minek köszönhetjük a látogatást? – fordult Lucy felé Edward.
- Csak meglátogattunk titeket! Szeretnénk veletek tölteni egy kis időt. – a királyi többes elhagyhatta volna. Lucy mosolygott rám bíztatóan. Hallhatta, hogy magamban mérgelődöm. Majd Edward megvető pillantásával találtam szembe magam. Remek! Ez is jól kezdődik!

Egy-két órás bájcsevely után végre leléphettem. Egy órát sétáltam kint a szabadban, most pedig a szobánkban ücsörgöm. Kopogtatást zavart meg.
- Tessék! – szóltam.
- Szia! – hallottam meg Bella gyönge, színtelen hangját.
- Szia! Edward hogy-hogy beengedett egy Volturi katona szobájába egyedül? – néztem rá kérdőn.
- Nem tud róla. Elment vadászni. Csak Alice és Lucy van itthon, ők pedig sakkoznak. Már meguntam, hogy egyik sem lép. – igen, ez ismerős volt. Lucy és Aro sakkpartija jutott eszembe. Ami miatt mosolyognom kellett.
- Értem!
- Alec!
- Tessék?
- Mióta vagy Volturi? – s elkezdtünk csevegni. Végre találtam benne valami megnyerőt. Először is nem fél tőlem, ami tetszik. Másodszor pedig lehet vele beszélgetni.

- Alec! – hallottam Lucy hangját lentről.
- Bocsáss meg! – indultam lefelé. Bella is jött utánam lassú kis tempójában.
- Igen?
- Nem vagy szomjas? – kérdezte Lucy a fejemben.
- Nem, most éppen nem. De holnap elmegyek vadászni büdös állatokra.
- Köszönöm! – mosolygott rám. Közelebb léptem hozzá és megöleltem.
- Ki nyert? – kérdezte Bella.
- Túl türelmetlen voltam, így megint alul maradtam. – szólt szomorúan Alice.
- Hát még én mit szóljak! Engem naponta pépé vernek sakkban. – panaszkodtam. Mire mindenki nevetni kezdett.
- Hová mész Bella?
- Csak a konyhába! Kezdek éhes lenni.
- Ne segítsek? – tudakolta Alice.
- Nem kell megoldom! – meg is oldotta amint elkezdte vágni a kenyeret. Rögtön el is vágta az ujját.
Alice Cullen azonnal rám kapta a pillantását, hátha úgy döntök, hogy megeszem Edward barátnőjét. De nem így történt. Nem esett nehezemre a szobában maradni.
- Segítsünk Bella? – kérdeztem meg végül én.
- Nem, nem kell! – jött a meglepett válasz. – Már be is kötöttem!
- Majd én feltörlöm! – ajánlkozott Lucy.
- Köszi! – mosolygott rá Bella.
- Segítek!
- Köszi Alec!
- Megleptelek?
- Igen eléggé! – mosolygott huncutul Lucy.
- Hát magamat is! – mosolyogtam vissza. Már fel is töröltük a vért. – De azért holnap elmegyek vadászni. Nehogy valami újabb baleset történjen.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Edward rohant be, azonnal rám vetette magát. Simán megakadályozhattam volna, de inkább visszafogtam magam.
- Vért éreztünk! Hol van Bella?
- Mögötted áll! – mondtam szemrehányóan.
- Ó… Bocsáss meg! Azt hittem!
- Hagyjuk! El van felejtve! De leszállnál rólam?
- Persze! Bocsánat! – fel akart segíteni, de nem kértem belőle. Magam álltam fel és azonnal felindultam a szobámba morgolódva.

Pár perccel később veszekedést hallottam. Lucy kiabált Edwarddal.
- Bocsánat! Én azt hittem, hogy ő volt! – hallottam Edward mentegetőzését.
- Te mindig hiszel valamit! Jobb lenne, ha gondolkodnál drága bátyám!
- De hát Volturi!
- Én is az vagyok!
- Gyilkos! Megölhette volna Bellát!
- Meg se fordult a fejében!
- Még! – ekkor akkora pofont kapott valaki, hogy kidőlt a fal. Lerohantam a lépcsőn, nem e Lucyvel tettek valamit.
A feleségem ekkor sétált oda Edwardhoz, aki csupa vakolat volt.
- Ne merészelj így beszélni a férjemről! – akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. - Most pedig elmegyünk és nem jövünk vissza többé. – viharzott fel Lucy én pedig utána.
- Nem kéne ezt átgondolni? – fogtam meg a kezét pakolás közben.
- Ezen nincs mit gondolkodni! Az én férjemmel ne viselkedjenek így! – kiabálta.
- Jól van! Azért a fejemet még szeretném megtartani.
- Bocsáss meg! Nem akartam veled kiabálni!
- Adj nekik még egy esélyt! – öleltem magamhoz.
- Talán!