33. fejezet: Elkezdődnek a gondok

Sziasztok!
Az előzőnél nem panaszkodtatok, így meg mertem ezt csinálni! ;)
Remélem tetszik! ;)

(Lucy szemszöge)

Alec és én egymás mellett futottunk Seattleig. Kevesen voltak az utcán, ritkán kellett bujkálnunk.
- Itt vagyunk! – szóltam. Három vámpírt pillantottunk meg az egyik kihalt parkban épp „vacsoráztak”. Közelítettünk feléjük, mire felénk fordultak.
- Miben segíthetünk kislány? – nézett rám egy férfi, akit még a vámpírrá válás se tehetett szebbé. Összeesett fájdalmában, Jane erejét használtam rajta.
- Itt mi kérdezünk! – lehajoltam hozzá. – Engem senki, érti? Senki ne merészeljen kislánynak hívni.
- Rendben, csak hagyj! – kiabálta.
- Ki teremtette? – nem válaszolt. – Ki? – vicsorogtam.
- Victoria és az a szőke srác nem tudom a nevét. – a többi megpróbált ellógni, amíg nem figyeltünk, de Alec eléjük lépett.
- Itt maradnak! – morogta és elvette a szemük világát.
- Miért teremtette? Halljam!
- Mert egy vámpír családot akar elpusztítani. Valami Cutteréket vagy mit.
- Cullenéket?
- Igen azokat.
- Hányan vannak?
- Húszan kb.
- Mikor támadnak?
- Azt még nem mondta. Még nem vagyunk készen, azt mondta.
- Többre már nem megyek veled!
- Ne ölj meg, kérlek! Könyörgöm! – ebben a pillanatban lángra kapott a két másik haverjával együtt. Nem üvöltöttek, mert közben Alec elvette minden érzéküket.
- Jól vagy? – lépett mellém.
- Csodásan! – mondtam undokul. – Sajnálom, én nem akartam. Nem akartam undok lenni. Bocsáss meg!
- Semmi gond! – ölelt magához. – De az egyiknél ezt találtam. – egy lila felsőt vett elő a zsebéből. Bella illata erősen átjárta az anyagot.
- Victoria! Bellát akarja!
- Siessünk vissza! Amint visszaértünk felhívom Arot. Biztosan érdekelni fogja, ekkora toborzás.

(Alice szemszöge)

Már másfél órája elmentek. Hol lehetnek ilyen sokáig? Ekkor kicsapódott az ajtó. Lucy és Alec lépett be rajta.
- Nos? Mi van? Mit találtatok?
- Nyugi Alice! Mindenki itt van?
- Edward és Bella nincs. Hazavitte Bellát. Siet vissza!
- Értem! Hámor vámpírra bukkantunk. Alec gyanúja beigazolódott egy hadsereget hoztak létre vámpírokból.
- Milyen hadsereg? Ki? – nem tudtam magam visszafogni.
- Ezt találtuk! – Alec egy felsőt dobott az asztalra.
- Bella!
- Igen! Az a nő Bella és a Cullen család elpusztításán fáradozik. Ti vagytok a célpontok! – nézett rajtunk végig a fiú.
- Az nem lehet! – szédültem meg.
- Alice! – kapott utánam Jasper, de a földre huppantam.
- Most mi lesz velünk? – néztem Carlislera, de ő csak meredt maga elé.
- Mi itt vagyunk és segítünk! – Lucy fogta meg a kezem. – Igaz Alec?
- Persze! Ő… Megyek, fel is hívom Arot! – azzal el is tűnt az emeleten.

(Lucy szemszöge)

- Cullenéket! Igen… Mester… Igen… - hallottam meg Alecet a szobából, halkan benyitottam. – Ő, majd inkább személyesen, Mester. Jobb lenne, igen. – majd letette a telefont.
- Mit lenne jobb személyesen? – néztem rá.
- Ő… Bella… Bella vámpírrá válásáról beszélni. – hazudik. Felment bennem a pumpa. Miért hazudik? Miért hazudik nekem?
- Miért hazudsz? – súgtam. – Miért hazudsz? – most már kiabáltam.
- Lu… - fogta meg a kezem.
- Miért? – rántottam ki magam az öleléséből.
- Én… nem tudom… ostobaság az egész.
- Nem bízol bennem?
- Én ezt nem mondtam. – nem akartam maradni, elrohantam. Sírva nyargaltam lefelé.

- Lucy! – hallottam amint utánam szól.
- Hé, Lucy nézz a szemed…
- Sajnálom Emmett! – mondtam, majd kiszaladtam az erdőbe.

(Alec szemszöge)

- Lucy! – kiáltottam utána. Sír és miattam, mert nem mertem elmondani neki, hogy mit gondolok. Féltem! Rohantam utána, de Emmett állta el az utánam. – Engedj! – néztem el mellette, de már nem láttam Lucyt.
- Mit csináltál vele? – lökött meg. – Miért sír?
- Mert egy beszari alak vagyok, azért. Engedj már!
- Nem hiszem, hogy téged akarna látni! – odajött már az összes Cullen „gyerek”. Emmett megint lökött rajtam egyet.
- Ne érj hozzám, mert megbánod! – morogtam.
- Ó, mert mit csinálnál velem? Fogadd el, Lucy nem akar téged látni.
- Ezt hagy döntse el ő!
- Fiúk! Nem kéne egymást összeverni! – lépett közénk Alice.
- Jól van! Akkor nem megyek utána! Hátha kárt tesz magába, valakink az ostoba felfogása miatt. – morogtam miközben elindultam felfelé.
Eljöttek az ajtótól, gyorsan visszafordultam és kihivarzottam rajta.
- Alec! – kiáltott utánam dühösen Emmett, de Rosa visszafogta.

Követtem Lucy illatát. Egy fatörzsének dőlve találtam meg, még mindig sírt.
- Lucy! – ültem le mellé. – Aú! – ugrottam fel rögtön, mert a hamu alattam még meleg volt. De legalább Lucy mosolygott kicsit. Körbenéztem és láttam, hogy több helyen is kiégette az avart. Ilyet még nem tett, soha. – Jól vagy? Drágám! – öleltem magamhoz.
Nem szólt, de hagyta, hogy átöleljem. Ezek szerint nem ástam el magam nála örökre. Vagy egy óráig így üldögéltünk odakint, amikor végre megszólalt.
- Miről beszéltél Aroval? – nyeltem egy nagyot, de most megmondom. Vagyis remélem!
- Féltelek, hogy ez a Victoria ügy… Hogy megvisel… Mert ezt a csatát a sajátodként éled át. – nem válaszolt csak közelebb bújt hozzám. Majd megcsókolt.
Elkezdte kikapcsolni a nadrágom övét. Bilincsként fogtam le a kezeit.
- Nem kell. Ne tedd ezt, miattam ne. – néztem a szemébe.
- Nem miattad. Én akarom! – húzta ki a kezét az enyémből és folytatta amit elkezdett. Nem bírtam tovább, felnyögtem.
- Lucy! Nem szabad! Nem vagy… nem vagy olyan… olyan állapotban. – alig tudtam végig mondani a mondatot, mert már lent volt a nadrágom és itt nem állt meg. Megfogtam a vállát, arrébb mentem. Nem akartam, amikor ilyen zaklatott állapotban van. – Nem! – ellenkeztem magammal, a vágyaimmal és Lucyvel egyaránt.
- Shh! Ne beszélj! – lépett közelebb és az ujját a számra tette – Nem kell mindig úriemberként viselkedni! – simította végig a hajam, majd levette a felsőjét. – Tedd meg! Tedd meg, kérlek! – ajka az enyémre tapadt, majd levette a nadrágját. Lekötötte a volturi köpenyemet és eldobta, mire megcsapott az illata. Kigombolta az ingem és végi húzta a kezét a mellkasomon. – A tiéd vagyok! – majd az ujjai a hajamat borzolták, megcsókolt és újra a nadrágom felé vette az irányt. Nem bírtam neki ellenállni. Hevesen megcsókoltam és egy fának nyomtam.
- Köszönöm Alec! – súgta, én pedig megtettem, amit kért…

Hajnali háromkor indultunk vissza.
- Láttam jól el voltatok! – szaladt ki elénk Alice és jól végig mért engem. – Gondolom jobban vagy Lucy! – nem igazán mertem belegondolni abba, hogy mit láthatott. Elég extrém helyzet volt.
Majd Edward rohant ki elénk, nem volt túl fényes kedvében.
- Te mocskos disznó! Ilyen állapotban van és te… te… te letepered! – kiabált velem.
- Ez csak a kettőnk dolga Edward, ne üsd bele az orrod!
- Te! Leteperted a húgom!– lóbálta az öklét az orrom előtt.
- Igen ezt már mondtad.
- Ezért megfizetsz!
- Verekedni szeretnél? Hát jó!
- Alec! Edward! Hogy ő engem? – lépett közénk Lucy. – Hiszen ő ellenkezett! Én akartam!
- Hupsz! Akkor valamit elnéztem! – hallottuk Alice sajnálkozását.
- Lucy! Hagyd! Úgyis verekedni akar. Hát akkor gyere. Vagy félsz? – erre Emmett mordult fel mögötte.
- Alec, kérlek! – fordult felém a szerelmem, majd vissza. – Edward ne akard ezt. Még a végén bajod… bajotok esik! – nem direkt mondta így, csak egy nyelvbotlás volt, de azért jól esett.
- Honnan tudod, hogy ő győzne? – nézett le rá Edward.
- Mert egyértelmű! – morogtam.
- Alec! Nem tudom… én… Alec képzett harcos, ellenben te… Edward, Alec 300 éve gyakorol. Fújj visszavonulót és kérj bocsánatot. Ahogy te is Alice! – nézett rá szigorúan a pöttöm lányra.
- Nem kell, Lucy. El van felejtve! – tettem a derekára a kezem.

- Nem is hittem, hogy ilyen tüzes vagy! – cukkolta Emmett.
- Ha gondolod megmutatom milyen tüzes tudok lenni! – mosolyogott Lucy pimaszul.
- Hé! Hé! Oltsd el! – kiabált, és a lángra kapott a cipőjét csapkodta. Mindenki dőlt a nevetéstől, csak Em nem. – Nem volt jó poén!
- De az volt! Remélem elég tüzes voltam! – kacsintott rá Lucy. – Most felmegyek aludni! És, ha összebalhéztok ez idő alatt, akkor… akkor megtudjátok milyen az, ha én haragszom. – fenyegetett meg minket.
Felmentem vele, letusolt, majd lefeküdt. Megveregette maga mellett a helyet. És már ott is feküdtem mellette, a mellkasomra hajtotta a fejét és elaludt az én kis angyalom.