39. fejezet: A titokzatos szoba

Sziasztok!
Csak hoztam frisst! :)
Remélem tetszik!
Puszi! Jó olvasást! :)


(Lucy szemszöge, 2 hónap múlva)

- Meg vagyunk hívva Edward és Bella esküvőjére. – rohantam be a szobánkba.
- Tényleg? – kérdezte Alec meglepetten.
- Imádom az esküvőket, ugye elvisztek magatokkal? – kiabált át Félix Demetri szobájából.
- Majd legközelebb!
- Ne csináld már Lucy! Létszi, létszi! – könyörgött a fal.
- Nem vagy meghívva, bocsi! – majd valami síráshoz hasonlító hang szűrődött át. – Nagyon vicces! – erre csak nevetés volt a válasz.

- Miért bántod szegény? – hajolt közelebb Alec.
- Nem tudom! – megcsókolt és elkezdte kigombolni a felsőm. – A szomszédba van Félix!
- És Demetri! – kiabáltak át egyszerre.
- De minket nem zavar ám! Csináljátok nyugodtan! Majd megpróbálunk csak a sakkra koncentrálni! – mondta Félix pukkadozva a nevetéstől.
- Szétrúgom a segged, Félix, ha még egyszer átkiabálsz! – kiáltottam vissza, majd megcsókoltam Alecet. – Engem nem zavarnak! De tudok egy helyet, ahol ketten lehetünk. – Alec csak értetlenül nézett rám. – Gyere! – fogtam meg a kezét.

Felvezettem a palota legfelső szintjére.
- Hová viszel?
- Majd megtudod! Aki kíváncsi hamar megöregszik! – bevittem az egyik szobába.
- Ettől nekem nem kell félnem. – nevetett. - Hol vagyunk?
- Hát… Valójában nem tudom mi volt ez régen. De gyönyörű nem? – a falakon bár már látszott, hogy régen voltak festve, de bíborban pompáztak. Volt bent egy gyönyörű ágy, egy tükör és egy ablak.
- Meseszép! 300 év alatt egyszer se jártam itt. – körbenézett, majd közelebb jött és megcsókolt…

- Szóval meghívtak titeket az esküvőre! Nagyon rendes tőlük! – tapsikolt Aro. – Ó, küldenem kellene valami ajándékot. – morfondírozott. – Hová is tettem? – kutakodott az íróasztalában. – Ahá! Meg is van!
Kezembe adott egy Volturi nyakláncot.
- Ez az én ajándékom Bellának! – mondta.
- De Mester… Egy Volturi nyaklánc? – néztem rá értetlenül.
- Hátha kedvet kap és csatlakozik hozzánk! Ez nem egy átlagos Volturi nyaklánc, ez Didymé volt.
- Didyme nyaklánca? – jobban megvizsgáltam. Semmi különlegeset nem találtam rajta, olyan volt, mint egy átlagos Volturi lánc.
- Az emlékeidből jutott eszembe! Nem akartam az ilyen… intim… emlékeidben kutakodni. – magyarázkodott. De mégis megtette! Felment bennem a pumpa, de lenyugtattam magam. Jasper erejét használva. – Szóval láttam megtaláltátok Didyme egykori szobáját.
- Az az övé volt? De Alec nem látta. Én azt hittem neki mindent elmondott Didyme.
- Ó, erről csak én tudtam. Odajárt gondolkodni. Ő festette ki és ő rendezte be. Gyönyörű nem de?
- De igen, az. Mester!
- Most mehetsz! – kiléptem az ajtón, de még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől.

- Mi az szellemet láttál? – kérdezte Alex. Még mindig Aro irodájának ajtaja előtt álltam.
- Mit szeretnél? – mosolyogtam rá gúnyosan.
- Bemenni!
- Tessék! – álltam arrébb.

- Lucy visszajönnél és szólj Alecnek is! – hallottam meg, pont akkor amikor befordultam a következő folyosóra. Üzentem Alecnek a tudatán keresztül.

- Mester! – léptünk be az irodába.
- Alex az előbb hozott hírt egy vámpírról, aki a szomszédos faluban hívja fel magára a figyelmet. Mielőtt elutaztok még intézzétek el. Lucy már tudja is a pontos helyet, ha jól sejtem. – mosolyogott rám.
- Igen, Mester! – Aleckel úgy döntöttünk, hogy még ma elintézzük.

Éppen kihajtottunk Volterrából, amikor megmondtam.
- Az a szoba ahol ma reggel voltunk…
- Igen? – vörös szeme kíváncsian villantak rám.
- Szóval… Az Didymé volt. – rátaposott a fékre. Olyan hirtelen álltunk meg, hogy majdnem kirepültem a kocsiból.
Hangos dudálással és goromba kiabálással ment el mellettünk egy autó. Nem volt több az úton.
- Alec! – hozzá akartam érni, de visszakaptam a kezem. Csak bámult maga elé, nem tudtam mi jár a fejében. Elrejtette előlem a gondolatait.
Rátettem a kezem a vállára és közelebb húzódtam hozzá.
- Vajon miért nem szólt nekem róla? – súgta és még mindig az utat bámulta.
- Biztosan nem tartotta érdekesnek.
- Vagy nem akarta, hogy tudjam!
- Ne mondj ilyet! Szeretett téged!
- Vagy csak mondta!
- Alec! Ezt most azonnal hagyd abba! Jól tudod, hogy fiaként szeretett és bármit megtett volna érted. Ne beszélj így róla. Tudom, hogy fáj. De másoknak is lehetnek titkaik. – olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. – És még valami… Jobb ha tudod. – elővettem Didyme nyakláncát, leszedtem a kormányról az egyik kezét és beleejtettem. – Aro Bellának akarja adni. – Alec csak bámulta a nyakláncot.
- Tedd el! – adta vissza. Majd beindította a motort.
- Alec!
- Semmi gond! Jól vagyok! – nézett rám és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Állj meg! – kiáltottam.
- Mi… Miért? – nézett rám értetlenül, de nyomban lenyomta a féket. Kiszálltam a kocsiból és átsétáltam hozzá.
- Szállj ki!
- Minek kell ez Lucy?
- Szállj ki! Nem bírom ezt nézni! Alec! – a arcát a két kezem közé fogtam. – Szeretlek! Mindennél jobban! Amikor én voltam bajban te segítettél, most rajtam a sor. Nekem kell segítenem. Zárd le a kocsit és gyere. – fogtam meg a kezét és bevezettem az erdőben.

Mikor elég mélyre értünk leültettem egy kidőlt fára és mellé csúsztam.
- Tudom mit érzel! Becsapott valaki akiben mindig feltétel nélkül megbíztál.
- Lucy! Jól vagyok! – fel akart állni, de megragadtam a kezét.
- Emlékezz én is így jártam! Carlislenék is hazudtak nekem. Azért, hogy védjenek! Didymének meg volt az oka erre. Ahogy arra is, hogy elment. Tudom, hogyha egyedül vagy azon gondolkodsz, hogy mi lett volna ha…
- Ha vele vagyok aznap és lebeszélem. Ezt kellett volna tennem hibáztam.
- Állandóan nem lehettél volna vele! – felállt és pár lépést előre sétált. – Alec, ne büntesd magad. Nem a te hibád!
- Nem könnyű ezen túllépni.
- Tudom! – öleltem át hátulról. – De én végig melletted leszek! – súgtam.- Köszönöm! – megfordult visszaölelt, majd megcsókolt. – Intézzük el azt a vámpírt! Utána majd foglalkozzunk az én lelki világommal. – fogta meg a kezem és húzni kezdett maga után.