32. fejezet: Seattle vámpírjai

Sziasztok!
Várom a kritikákat! :) :) :)
Remélem tetszik! Írjatok Komikat! Létszi!

(Lucy szemszöge)

- Eljössz velem vásárolni! Most! – rohant meg Alice.
- Alice, kérlek! Én most nem szeretnék! Amúgy meg nem kéne tanulnod, holnap vizsgázol! – nevettem.
- Már párszor átmentem a záróvizsgán, most csak nem bukom meg. Létszi! – nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Sajnálom! Hívd el Esmét!
- Na jó! De, ha a holnapi vizsgám ötös lesz… Akkor nem úszod meg és vásárolunk.
- Rendben!
- Mancsot rá! – nevetnem kellett, de benne voltam.

Esmé egyszerűen nem mondhatott nemet. Szószerint meg sem szólalhatott, Alice azonnal megragadta és kirángatta az ajtón.
Alec a kanapén ücsörgött és Jane levelét olvasta.
- Mit írt? – huppantam le mellé.
- Semmit! Minden nagyon nyugodt. Chriss egyre jobban használja az erejét. Viktor lezuhant egy fáról, de kutyabaja.
- Viktor! Viktor! Figyelj, - fordulta felé - most csak ketten vagyunk itthon. Jasper, Emmett és Rosa vadászni van, Carlisle dolgozni, Edward és Bella… hát ezt nem tudom, de nincsenek itt. Aliceket pedig láttad!
- Csak nem el akar csábítani hölgyem! – nézett rám huncutul.
- Hogy én? Ne nevetessen uram, csak finoman utaltam rá, hogy unatkozom. Szórakoztatásra vágyom!
- Nálam senki se tudja jobban, hogy mire vágyik. – csókolt meg és még közben felkapott és felvitt az emeletre. Ledobott az ágyra és bezárta az ajtót.

Az ágyvégébe kúsztam és hívogatni kezdtem. Alec közelebb jött, megcsókolt és finoman hátralökött az ágyban. Csókolgatni kezdte a nyakamat, halkan felnyögtem, mire belemosolygott a nyakgödrömbe. Lehúzta a pólómat és tovább csókolgatatott egyre lentebb és lentebb még el nem érte a hasamat.
Az én kezem is elindult, lefejtettem róla az ingét és átpördültem, hogy én legyek felül. Mire megint elmosolyodott.
- Akarlak! – súgtam a fülébe. Elkapott és szenvedélyesen megcsókolt.
A kezem elindult kigombolni a nadrágját, Alec felnyögött alattam.
- Lucy!
Ő a szoknyámat letépte rólam nem vacakolt vele, majd újra én kerültem alulra. A melltartómat szintén letépte rólam. Majd hirtelen mozdulattal eltűntette a boxerét és az bugyimat is. Éppen belém akart hatolni, amikor…
- LLLUUUUCCCYYY! – hallatszott az alsószintről Alice hangja.
- Remek! Micsoda időzítés! – mérgelődött Alec.
- Sajnálom! – kaptam fel a bugyimat és az első ruhát ami a kezembe került.

(Alice szemszöge)

- LLLUUUUCCCYYY! – kiáltottam. Már viharzott is lefelé a lépcsőn, de nem akármilyen szerelésben. Egy szál kék férfiinget viselt, ami éppen eltakarta az érzékeny pontokat.
- Mi történt?
- Ezt nézd! – nyomtam elé az újságot, ami a kezemben volt.
Ekkor Alec indult el lefelé a lépcsőn. Ő sem volt hétköznapi öltözékben, ugyanis az ingét valaki más viselte. Végig jártattam a tekintettem a kidolgozott felsőtestén, majd elértem az arcát. Engem nézett, pimaszul mosolyogott rám. Azon vettem észre magam, hogy leesett az állam.
Gyorsan elkaptam a tekintettem és megköszörültem a torkom. Lucy nem látta szerencsére.
- Alec, ezt nézd! – mutatta Lucy az újságot. Alec belemerült a cikk tanulmányozásába.
- Ez nem jót jelent! Nagyon nem!
- Szerinted is azok? Vámpírok Seattleben? – Alec csak bólintott.
- Még csak félúton jártunk, mikor észrevettük ezt a cikket. Azonnal visszafordultam. – kinyílt a bejárati ajtó és a családunk többi tagja lépett be.
- Tyűha! – mondta Em Lucyre nézve. Alec figyelmeztetően morgott, hogy nézze a saját barátnőjét. – Nyugi haver!

(Lucy szemszöge)

- De miért itt? Ez egy elég kis város, miért ez? – fordultam a férjem felé. - Olyan kicsi, hogy elég kihalt a táplálék szerzésre...
- De olyan nagy, hogy feltűnő a vámpírok jelenléte - fejezte be a férjem.
- A legfurcsább az, hogy nem egy-két vámpír lehet, hanem akár…
- Tíz vagy talán húsz is! – nézett a szemembe Alec. – Akár egy hadsereg! – ijedten néztem rá.
- Egy hadsereg? Egy vámpírhadsereg? – bólintott. Közben Alice elmagyarázta a többieknek, hogy miről beszélgetünk.
- De a törvényeinket nem ismerik! Jobb, ha most felhívom Arot.
- Inkább menjük el megnézni, hogy mit is találunk Seattleben, majd ha megbizonyosodtunk felhívjuk.
- Rendben!
- Induljunk! – elindultam az ajtó felé.
- Ő, Lucy! Nem szeretnél átöltözni? – mosolygott rám. Emmett pedig mellettem pukkadozott a röhögéstől. Végig néztem magamon, majd Alecen.
- Hoppá! – mosolyodtam el félszegen. Mire Em már a földön fetrengett. Elindultam felfelé átöltözni, de útközben Em hátsójába rúgtam. Szinte meg se érezte, de jól esett.

(Bella szemszöge)

Fél óra múlva megjelentek a lépcsőn, teljesen feketében.
Lucyn egy fekete szövetnadrág, térdig érő fekete bőrcsizmával és egy fekete eléggé kivágott toppal, és legvégül persze a volturis köpennyel. Gyönyörű volt, mint a halál angyala. De ez a megjelenés nem is jelentett mást. Ez a Lucy nem az, akit én megismertem. Ez a kegyetlen énje volt.
Majd megláttam Alecet. Fekete farmert, sportcipőt, fekete inget és a volturis köpenyét viselte. A haját pedig felzselézte, mint akit összekócoltak. Jól állt neki, így még nem láttam.
- Ha már csináljuk, csináljuk stílusosan! – mosolygott Lucy már mellettem.
- Ne menjek veletek? – kérdezte Edward.
- Nem kell. A módszereink nem hiszem, hogy tetszenének. – válaszolta Lucy.
- Meg akarod őket kínozni? – csodálkozott el Edward.
- Ha nincs más út akkor igen! – jött a hideg válasz.
- Mehetünk drágám? – kérdezte Alec. Lucy csak bólintott.
- Kell a kocsi?
- Nem köszi Rosa, futva megyünk.