Sziasztok!
Itt van a fejezet! :) Remélem örülni fogtok! :)
Puszi! :) Jó olvasást!
(Félix szemszöge)
Végeztünk az összes románnal. Viktorék párat hagytak elszökni, de már nem fognak sok vizet zavarni, majd megkeressük őket.
Rohantunk a románok kastélya felé, hogy nehogy lemaradjunk a nagy buliról.
Szakadt az eső. Chriss biztosan viharral nyomja el a csata hangját. De nagy csönd ütötte meg a fülem. A fiamra néztem és gyorsabb tempóra váltottunk.
Kiértünk egy tisztásra. Chriss és Charlie ült a fűben egymás nyakába borulva, nem messze tőlük Demetri, Heidi és Jane hasonló képet mutatott.
- Mi történt? – kérdeztem félve.
- Elkéstünk… - suttogta Chriss.
- Úr’ isten! Nem mondjátok komolyan. – ráztam a fejem. Nem hittem a fülemnek. Jeremy a hátamra tette a kezét, majd odasétált Charliehoz.
- Sajnálom! – suttogta neki és átvette Chrisstől. Sam és Viktor is odasétált a szerelméhez. Benjamin és én, meg egy páran még megrendülten álltunk a tisztás szélén.
Lassan mindenki éledezni kezdet kivéve Charlie.
- Menjünk haza! – mondta Viktor és felhúzta Janet a földről. – Vigyelek? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem, nem kell, menni fog. Csak maradj mellettem.
- Természetesen. – átfogta Jane derekát a biztonság kedvéért.
Jeremy felkapta Charliet és elindult vele utánuk.
- Vigyem? – léptem oda hozzá.
- Én szeretném… - suttogta és még közelebb húzta magához. Úgy szerette, mint a testvérét. Csodálom, hogy nem borult ki a hír hallatán.
A román kastély romjai felé fordultam, majd Demetri mellém ért.
- Rendben vagy? – kérdezte.
- Már amennyire rendben lehet valaki ilyen helyzetben.
- Megértelek! Gyere! – megfordult és elindult, de nekem valami azt súgta, hogy maradnom kell még.
Mocorgást hallottam, a romok közül jött.
- Ez nem lehet! Csupa hamu lettem. – hallottam meg egy ismerős hangot. Azt hittem csak képzelődök, de a többiek is megfordultak.
(Alice szemszöge)
- Istenem! – suttogtam.
- Mit láttál? – kérdezte a szerelmem.
- Borzasztó, Jasper. Nem tudom el mondani… - megbicsaklott a hangom. Edward rohant le a lépcsőn.
- Az nem lehet. Tudtam, hogy ez lesz a vége, az az őrült megöli. Miatta halt meg! – kiáltozott. – Az egész az én hibám. Ha visszahozom, akkor még mindig élne…
- Mégis ki? – kérdezte Rosa.
- Lucy! – suttogtam.
- Micsoda? – kérdezte Jasper meghökkenten.
- Mi… mi történt? – dadogta Esme és Carlislehoz bújt.
- Alec és Lucy végzett a románokkal, de ők is meghaltak. Felrobbant a kastély. De csak Charlie szemszögével láttam, mert Seth mellettük volt. Ő is bent maradt. Mindhárman meghaltak. – gyorsan elhadartam és sírni kezdtem.
- Nem! – jött az üvöltés fentről. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy alig pár perce idejött Hanna és Sarah, még hozzá miattam. Mert láttam, amint megtámadják a Volturi kastélyát. A vámpírok között máris híre ment, hogy nincs ott csak két vámpír. Egy ötfős kis klán meg akarta ölni azt a kettőt.
- Nem! – hallatszott újra Hanna hangja. Felrohantam a lépcsőn és átöleltem.
- Sajnálom, drágám. Sajnálom! – suttogtam és közben próbálkoztam, hátha változik a jövő, de Lucy és Alec jövőjét nem láttam. Elvágták a fonalat. Bár ennek több oka is lehetett. Lehetett Seth vagy Jeremy és Sam.
Bella és Nessie jelent meg az ajtóban. A kislány sírni kezdet. Sarah a sarokban kuporgott, nem sírt, csak maga elé meredt.
Pedig láttam Alec tervét. Tudtam, hogy ez lesz mégse szóltam. Pedig ha felhívom Demetrit még mindig élnének. Ó, én marha! Az egész az én hibám.
- Ne hibáztasd magad! – suttogta Edward. – Nem a te hibád!
(Chriss szemszöge)
- Lucy! – kiáltottam és oda rohantam hozzá. Azonnal elállt az eső és kisütött a nap.
- Chriss! – kiáltotta ő is és a nyakamba borult.
- Anya, hát élsz. – lépett mellénk Charlie és át akarta ölelni, de Lucy hátrálni kezdet. – Mi a baj?
- Anya? Összekeversz valakivel kislány. Sajnálom, de nekem nincs gyermekem.
- Nem emlékszel ránk Lucyke? – ért ide Félix.
- Kellene? Kik vagytok?
- A Volturi. Te is közé…
- Miért van itt a Volturi Chriss? Mi történt?
- Hát semmire nem emlékszel? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Az utolsó emlékem, hogy valami felrobbant itt és a közelében voltam. Victoria és James hol van?
- Már régen meghaltak Lucy. – suttogtam. Charlie Jeremyhez bújt és újra sírni kezdet.
- Ne szórakozz tegnap beszéltünk. Hiszen ott voltál te is.
- Na jó! – lökött arrébb Jane és megfogta Lucy arcát. – Nem emlékszel rám?
- Nem. – válaszolt félve.
- Van egy bátyám, aki a férjed volt, az a lány tényleg a lányod és van egy ikertestvére is. Hanna és Charlie 30 éve születtek a Volturi kastélyban. Emlékszel már?
- Hanna és Charlie… - suttogta Lucy, a szeme tele volt könnyel, mikor a lányára nézett.
- Figyelj! – Jane felpofozta. Nem volt erős ütés, csak arra kellett, hogy észhez térítse. - Ne törődj mással csak velem. A férjed neve Alec…
- Alec…
- Veled volt a robbanás idején. Ő most hol van? Gyerünk, emlékezz! – újabb pofon.
- Jane! Nyugalom! - fogta le Viktor.
- Sajnálom! – rázta a fejét Lucy. – Bár tudnám, hol van.
- Emlékszel? – kérdezte Dem.
- Nem, de hiszek nektek. – ekkor Félix fogott egy gerendát, megsuhintotta és fejbe vágta Lucyt, aki az ütéstől összeesett és elvesztette az eszméletét, a fa pedig darabokra.
- Mi csinálsz? Ez mire volt jó? – már neki akartam menni.
- Nyugi! – tette fel a kezét védekezésként. – Amikor először nagy ütés érte a fejét minden régi emlékét elfelejtette. A másodiknál elfelejtette azt, ami ez után következett. Egy próbát megér a harmadik. Nem?
- Félix… - mondta Demetri. – Sose fogom megérteni az észjárásodat.
- A fejem! – ült fel Lucy. – Muszáj volt fejbe vágni, Félix?
- Hát ez nem lehet igaz, bejött! – suttogtam.
- Én megmondtam! – húzta ki magát Félix.
- Lucy hol van Alec és Seth? – térdelt le mellé Viktor.
- Alec! – kiáltotta Lucy és rohanni kezdet a romok másik végébe, mi pedig utána, mint egy háborodott hangyaboly.
2010. július 28., szerda
2010. július 26., hétfő
23. fejezet: Robbanás
Sziasztok!
A következő fejezetet sírva írtam. Sokat gondolkodtam rajta, de végül maradtam az eredeti tervnél. Remélem nem fogtok rám nagyon haragudni.
És remélem azért valamennyire elnyeri a tetszéseteket is.
Jó olvasást! Puszi!
(Lucy szemszöge)
- Jelen esetben megöli. – mondta Vladimír. Seth megremegett mellettem és átváltozott. Farkas mancsa átfért a bilincsen és az lecsúszott róla. Morogva vetette magát Selenára. Aki nem számított a támadásra, így Seth letépte a fejét.
Három vámpír ragadta meg és húzta el tőle.
- Hát ez sajnálatos! Égessétek el a testet! – adta ki a parancsot Vladimír. Sethre megint rákerült a pórázféleség, de nem esett baja. – Ez a kis kutyuli nagyon agresszív!
- Meddig akarod még húzni az időd? – kérdezte a férjem. – Ideje lenne harcolni.
- Ha annyira szeretnéd, hát legyen. – Vladimír levette a köpenyét és közelebb lépett Alechez. – Egy kicsit azért sajnálom, hogy vége lesz ennek a játéknak a mai nap.
- Nem tudom Seth! Bármi megtörténhet. – suttogtam. Alec szeme fekete volt, már jó régóta nem ihatott, Vladimíré viszont élénkpiros.
Kerülgették egymást egy darabig, majd Vladimír neki rontott Alecnek. Le akarta tépni a fejét, de kitért előle.
Úgy döntöttem, hogy átnézem a férjem emlékeit az elmúlt időkről.
(Charlie szemszöge)
Apa eldobta Vladimírt, aki neki szállt a trónszék feletti freskónak összetörve azt, majd leesett a megszenesedett trónszékre és apró fává morzsolta.
- Demetri bezáratott téged? – hallottam meg anyám hangját. Ránéztem, de nem mozgott a szája, valamire koncentrált. Úgy tűnik véletlen az én elmémet is súrolja.
- Most nem érek rá beszélgetni, Lucy – válaszolt apa a tudatomban. Mindkettőt hallottam. Ez meg hogy lehet?
- Szóval ez a terved? – újra anya hangja.
- Jobb nem jut eszembe! – apa és Vladimír még mindig verekedtek.
- Charlie? – kérdezte döbbenten anya. – Hallod, amit gondolok?
- Igen, hiszen te csatoltál.
- Azt hittem csak ketten beszélgetünk. Mi történt Lucy? – apa próbált kétfelé figyelni, nem sok sikerrel. A döbbenettől elfeledkezett a harcról és elhajították a terem másik végébe.
- Apa!
- Alec! – ijedtünk meg egyszerre anyával.
- Jól vagyok! Legjobb lesz, ha én kiszállok a beszélgetésből. Lucy derítsd ki, mi van! Ez keresztbe tehet a tervünknek.
- Rendben! Körbenézek, hogy van e itt valakinek még hasonló ereje.
- Mi lehet ez? – kérdeztem.
- Charlie, téged még mindig hallak. – szólt közbe apa. – Mondd meg anyádnak, hogy örökölted a képességét.
- Micsoda? – lepődtem meg.
- Mi? Micsoda? – kérdezett anya.
- Apa szerint örököltem a képességed!
- Akkor koncentrálj a saját elmédre, csak is arra és maradj is benne. Rendben?
- Rendben! – tettem, amit anya mondott. És egyedül maradtam. Hirtelen csend lett.
Pár perc múlva az egyik román katona beszaladt a terembe.
- Itt a Volturi! Itt a Volturi! Nagyon sokan vannak! Nincs esélyünk! Nincs esélyünk! – hirtelen megörültem. De itt valami bűzlik. Hogy-hogy nincs esélyük? Hiszen sokkal, de sokkal többen vannak nálunk. Majd anyára néztem, aki elégedetten vigyorgott, majd szétpattant a bilincse.
Felugrott és a két mellette álló megzavarodott őrt leütötte, majd elégette őket. Apa Seth mellé ugrott és az ő őreivel végzett, majd széttörte a nyakörvét.
Két őr megpróbált rám ugrani, hogy kivégezzen, de Jeremy faláról lepattantak. Nem ő csinálta, hanem anya használta Jer erejét, majd szétpattant a bilincsem.
- Seth vidd innen Charliet, a kapunál találkozzunk! – kiáltotta anya. Seth a lábam közébújt és a hátára kapott.
Kiértünk a kapuhoz, pár perc múlva anya és apa is megjelent. Utánuk pedig a románok Vladimír vezetésével.
- Charlie! – anya az arcomra tette a kezét.
- Mennünk kell gyorsan! – vettem le az arcomról a kezét és húzni kezdtem, de nem mozdult.
- Sajnálom! – sírni kezdet és átölelt. – Sajnálom! De itt vége. Egyedül kell boldogulnotok ezentúl.
- Hogy érted ezt?
- Mi nem megyünk el innen! – mondta apa és közelebb lépett hozzám. A románok megakadtak egy láthatatlan falban, próbálták áttörni.
- De igen! – sírni kezdtem könnyek nélkül. Seth is felvonyított. – Szükségem van rátok. És Hannának is.
- Nem, már nincs. Felnőttetek! – anya Sethez lépett és őt is átölelte. – Megígérted, hogy vigyázni fogsz rá! Vidd el innen! Meg se állj Volterráig!
- Légy jó Charlie! Mondd meg Hannának, hogy szeretjük. - apa mellém lépett és ő is átölelt. – Sajnálom!
- De miért? Kintről nem tudtok velük végezni?
- Nem, az én erőm csak akkor használható, ha idebent vagyok és látom őket.
- Én, pedig maradok veled. – anya apa mellé lépett és átölelte. – Nem beszélhetsz le róla.
- Erre lettük kiképezve Charlie. Hogy végezzük a románokkal. Most végre örökre vége lesz. – suttogta apa.
- És nem kell nektek is cipelni, ezt a terhet. Menjetek! – suttogta anya. Seth a hátára kapott és kirohant velem. Sírva dőltem a nyakába. Anya és apa megfordult, hogy végezzenek a románokkal.
Két km-rel arrébb Seth megállt és letett a földre.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Kihozom őket. – hangzott a fejemben a válasz. – Maradj itt! – az orrát az arcomnak nyomta, majd a földre nézett. Nem tudta, hogy hallom. Majd megfordult és visszafutott.
Vártam pár percet, de nem bírtam tovább. Ismerőm hangokat hozott a szél. De nem a szüleimét. Hanem Chriss és Jane hangja volt.
Már vissza kellett volna érnie Sethnek. Futásnak eredtem a románok kastélya felé.
- Charlie! – kiáltott utánam Chriss és gyorsabb sebességre kapcsolt. – Várj meg!
- Nem! Most mennem kell! – kiáltottam és még gyorsabban futottam.
Már láttam a románok kastélyát. Lángokban állt. Majd mikor csak pár méterre volta tőle Chriss utolért, majd egy óriási robbanás és az ereje visszarepített minket. Métereket szálltunk a levegőben.
- Nem! – üvöltöttem mikor leértünk. – Nem, ez nem lehet!
- Charlie! Nyugodj meg! – Chriss magához húzott és ringatni kezdett. – Nyugodj meg! – a hangja remegett. Valami langyos folyt végig az arcán. Sírt! De letörölte gyorsan, nem akart gyengének látszani. Majd elkezdet szakadni az eső.
Ideért Jane is, majd Demetri és Heidi.
- Úr’ isten! – rogyott mellettem a földre Demetri.
- Későn érkeztünk! – suttogta Heidi.
Majd valaki elszáguldott mellettem.
- Jane! – kiáltotta Dem és utána rohant.
(Demetri szemszöge)
- Jane! – rohantam utána. Még a végén beleveti a magát a tűzbe. Pont sikerült még elkapnom és mindketten a földre estünk. Chrissnek hála szakadt az eső, így a tűz is egyre kevésbé lobogott.
- Engedj el! Meg kell mentenem a bátyámat.
- Meghalt Jane! Meghalt! – magamhoz öleltem.
- Nem, nem lehet! - hagyta, hogy közelebb húzzam, még Heidi is mellénk térdelt. Így maradtunk pár órát a szakadó esőben. Senki sem szólt. Mindenki gyászolt.
A következő fejezetet sírva írtam. Sokat gondolkodtam rajta, de végül maradtam az eredeti tervnél. Remélem nem fogtok rám nagyon haragudni.
És remélem azért valamennyire elnyeri a tetszéseteket is.
Jó olvasást! Puszi!
(Lucy szemszöge)
- Jelen esetben megöli. – mondta Vladimír. Seth megremegett mellettem és átváltozott. Farkas mancsa átfért a bilincsen és az lecsúszott róla. Morogva vetette magát Selenára. Aki nem számított a támadásra, így Seth letépte a fejét.
Három vámpír ragadta meg és húzta el tőle.
- Hát ez sajnálatos! Égessétek el a testet! – adta ki a parancsot Vladimír. Sethre megint rákerült a pórázféleség, de nem esett baja. – Ez a kis kutyuli nagyon agresszív!
- Meddig akarod még húzni az időd? – kérdezte a férjem. – Ideje lenne harcolni.
- Ha annyira szeretnéd, hát legyen. – Vladimír levette a köpenyét és közelebb lépett Alechez. – Egy kicsit azért sajnálom, hogy vége lesz ennek a játéknak a mai nap.
- Nem tudom Seth! Bármi megtörténhet. – suttogtam. Alec szeme fekete volt, már jó régóta nem ihatott, Vladimíré viszont élénkpiros.
Kerülgették egymást egy darabig, majd Vladimír neki rontott Alecnek. Le akarta tépni a fejét, de kitért előle.
Úgy döntöttem, hogy átnézem a férjem emlékeit az elmúlt időkről.
(Charlie szemszöge)
Apa eldobta Vladimírt, aki neki szállt a trónszék feletti freskónak összetörve azt, majd leesett a megszenesedett trónszékre és apró fává morzsolta.
- Demetri bezáratott téged? – hallottam meg anyám hangját. Ránéztem, de nem mozgott a szája, valamire koncentrált. Úgy tűnik véletlen az én elmémet is súrolja.
- Most nem érek rá beszélgetni, Lucy – válaszolt apa a tudatomban. Mindkettőt hallottam. Ez meg hogy lehet?
- Szóval ez a terved? – újra anya hangja.
- Jobb nem jut eszembe! – apa és Vladimír még mindig verekedtek.
- Charlie? – kérdezte döbbenten anya. – Hallod, amit gondolok?
- Igen, hiszen te csatoltál.
- Azt hittem csak ketten beszélgetünk. Mi történt Lucy? – apa próbált kétfelé figyelni, nem sok sikerrel. A döbbenettől elfeledkezett a harcról és elhajították a terem másik végébe.
- Apa!
- Alec! – ijedtünk meg egyszerre anyával.
- Jól vagyok! Legjobb lesz, ha én kiszállok a beszélgetésből. Lucy derítsd ki, mi van! Ez keresztbe tehet a tervünknek.
- Rendben! Körbenézek, hogy van e itt valakinek még hasonló ereje.
- Mi lehet ez? – kérdeztem.
- Charlie, téged még mindig hallak. – szólt közbe apa. – Mondd meg anyádnak, hogy örökölted a képességét.
- Micsoda? – lepődtem meg.
- Mi? Micsoda? – kérdezett anya.
- Apa szerint örököltem a képességed!
- Akkor koncentrálj a saját elmédre, csak is arra és maradj is benne. Rendben?
- Rendben! – tettem, amit anya mondott. És egyedül maradtam. Hirtelen csend lett.
Pár perc múlva az egyik román katona beszaladt a terembe.
- Itt a Volturi! Itt a Volturi! Nagyon sokan vannak! Nincs esélyünk! Nincs esélyünk! – hirtelen megörültem. De itt valami bűzlik. Hogy-hogy nincs esélyük? Hiszen sokkal, de sokkal többen vannak nálunk. Majd anyára néztem, aki elégedetten vigyorgott, majd szétpattant a bilincse.
Felugrott és a két mellette álló megzavarodott őrt leütötte, majd elégette őket. Apa Seth mellé ugrott és az ő őreivel végzett, majd széttörte a nyakörvét.
Két őr megpróbált rám ugrani, hogy kivégezzen, de Jeremy faláról lepattantak. Nem ő csinálta, hanem anya használta Jer erejét, majd szétpattant a bilincsem.
- Seth vidd innen Charliet, a kapunál találkozzunk! – kiáltotta anya. Seth a lábam közébújt és a hátára kapott.
Kiértünk a kapuhoz, pár perc múlva anya és apa is megjelent. Utánuk pedig a románok Vladimír vezetésével.
- Charlie! – anya az arcomra tette a kezét.
- Mennünk kell gyorsan! – vettem le az arcomról a kezét és húzni kezdtem, de nem mozdult.
- Sajnálom! – sírni kezdet és átölelt. – Sajnálom! De itt vége. Egyedül kell boldogulnotok ezentúl.
- Hogy érted ezt?
- Mi nem megyünk el innen! – mondta apa és közelebb lépett hozzám. A románok megakadtak egy láthatatlan falban, próbálták áttörni.
- De igen! – sírni kezdtem könnyek nélkül. Seth is felvonyított. – Szükségem van rátok. És Hannának is.
- Nem, már nincs. Felnőttetek! – anya Sethez lépett és őt is átölelte. – Megígérted, hogy vigyázni fogsz rá! Vidd el innen! Meg se állj Volterráig!
- Légy jó Charlie! Mondd meg Hannának, hogy szeretjük. - apa mellém lépett és ő is átölelt. – Sajnálom!
- De miért? Kintről nem tudtok velük végezni?
- Nem, az én erőm csak akkor használható, ha idebent vagyok és látom őket.
- Én, pedig maradok veled. – anya apa mellé lépett és átölelte. – Nem beszélhetsz le róla.
- Erre lettük kiképezve Charlie. Hogy végezzük a románokkal. Most végre örökre vége lesz. – suttogta apa.
- És nem kell nektek is cipelni, ezt a terhet. Menjetek! – suttogta anya. Seth a hátára kapott és kirohant velem. Sírva dőltem a nyakába. Anya és apa megfordult, hogy végezzenek a románokkal.
Két km-rel arrébb Seth megállt és letett a földre.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Kihozom őket. – hangzott a fejemben a válasz. – Maradj itt! – az orrát az arcomnak nyomta, majd a földre nézett. Nem tudta, hogy hallom. Majd megfordult és visszafutott.
Vártam pár percet, de nem bírtam tovább. Ismerőm hangokat hozott a szél. De nem a szüleimét. Hanem Chriss és Jane hangja volt.
Már vissza kellett volna érnie Sethnek. Futásnak eredtem a románok kastélya felé.
- Charlie! – kiáltott utánam Chriss és gyorsabb sebességre kapcsolt. – Várj meg!
- Nem! Most mennem kell! – kiáltottam és még gyorsabban futottam.
Már láttam a románok kastélyát. Lángokban állt. Majd mikor csak pár méterre volta tőle Chriss utolért, majd egy óriási robbanás és az ereje visszarepített minket. Métereket szálltunk a levegőben.
- Nem! – üvöltöttem mikor leértünk. – Nem, ez nem lehet!
- Charlie! Nyugodj meg! – Chriss magához húzott és ringatni kezdett. – Nyugodj meg! – a hangja remegett. Valami langyos folyt végig az arcán. Sírt! De letörölte gyorsan, nem akart gyengének látszani. Majd elkezdet szakadni az eső.
Ideért Jane is, majd Demetri és Heidi.
- Úr’ isten! – rogyott mellettem a földre Demetri.
- Későn érkeztünk! – suttogta Heidi.
Majd valaki elszáguldott mellettem.
- Jane! – kiáltotta Dem és utána rohant.
(Demetri szemszöge)
- Jane! – rohantam utána. Még a végén beleveti a magát a tűzbe. Pont sikerült még elkapnom és mindketten a földre estünk. Chrissnek hála szakadt az eső, így a tűz is egyre kevésbé lobogott.
- Engedj el! Meg kell mentenem a bátyámat.
- Meghalt Jane! Meghalt! – magamhoz öleltem.
- Nem, nem lehet! - hagyta, hogy közelebb húzzam, még Heidi is mellénk térdelt. Így maradtunk pár órát a szakadó esőben. Senki sem szólt. Mindenki gyászolt.
2010. július 23., péntek
22. fejezet: Biztos van más út is
Sziasztok!
Itt a következő fejezet. :) Kérlek titeket, hogy tornáztassátok meg az ujjaitokat és írjatok kommentárokat. LÉTSZI!
Köszönöm azoknak akik hűségesen írnak és azoknak is akik csak olvasnak.
Remélem nem akasztalak ki titeket túlzottan. És remélem azt is, hogy tetszeni fog. :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Vladimír szemszöge)
Kicsapódott az ajtó és belépett Alec Volturi. Rám nézett, majd a lányára,utána pedig annak a kezére, a bilincsre.
- Üdvözöllek szerény hajlékomban! – álltam fel. – Már nagyon vártunk! Mi tartott ennyi ideig?
- Feltartottak!
- De ugye nem az én embereim?
- Nem! Hol van Lucy és Seth?
- Mindjárt itt lesznek! – intettem az egyik szolgámnak. – Légy türelemmel! – mosolyogtam.
Itt állt előttem a legnagyobb ellenségem. Néha engem, néha Charliet nézte. Egyikünket se merte elengedni a szemével.
- Van egy vendégünk. Régi ismerősöd.
- Selena!
- Igen! – örültem meg. – Honnan tudtad?
- Nem volt nehéz kitalálni.
- Mondd el, kérlek, hogy jöttél rá! – unszoltam.
- Régi ismerős, csakis Volturi lehet. Mások nem igazán maradtak életben.
- Cullenék? Vagy az egyiptomiak? Esetleg az amazonok?
- Cullenék és az amazonok nem tennének ilyet. Amun pedig nem merne velem packázni.
- Igaz, igaz. Tehát Volturi.
- Aro és Marcus nem lenne rá képes. Így maradt Selena. És ez nem is meglepő.
- Remélem örülsz nekem! – lépett elő Selena.
- Képzelheted mennyire! – Alec megőrizte a hidegvérét, de már nem kellett sok a harchoz.
Majd végre megérkeztek a foglyaink.
- Lucy! – suttogta Alec.
- Alec! Nem kellett volna…
- Csönd! – kiáltottam. Alec torkát gyenge morgás hagyta el. – Itt én parancsolok. –mosolyogtam.
- Most már elengedheted őket, hisz itt vagyok.
- Csak biztosíték. Amíg nem leszel máglyán ők itt lesznek.
- Miért higgyek neked?
- Lucy tudja, hogy nem hazudok. Hogy ő és Seth elmehet.
- És mi van Charlieval?
- Ne! – kiáltott Lucy és felgyulladt a trónszék mögöttem. – Ne merészeld!
- Charlie már nem az én foglyom. Ne velem kiabálj picinyem! – a székem felé fordultam. –Olyan kényelmes volt. – sóhajtottam.
- Miről beszélsz Vladimír? – Alec habozott. Oda akart menni a feleségéhez, de félt, hogy ront a helyzeten.
- Charlie már Selena foglya. Azt tesz vele, amit akar. Jelen esetben megöli…
(Heidi szemszöge)
Egyre közelebb értünk a találkozóhelyhez. Már csak pár perc. De már alig maradtunk. A románok állandóan utunkat állták. Így kisebb csapatok lemaradtak küzdeni velük. Demetri, Chriss, Jane és én tartunk a románok felé.
Félix, Benjamin és Jeremy még az első csapatnál lemaradtak harcolni.
Mikor kiértünk Olaszországból 15 vámpír szegődött a nyomunkba. Félix, Jeremy, Benjamin és még hárman megfordultak és harcolni kezdtek velük. Demetri is lefékezett.
- Félix! Mit csináltok? Hagy kövessenek! – kiáltotta nekik.
- Menjetek! Megoldjuk! Nem lesz bajunk.
- De…
- Tudom mit csinálok Demetri! Menned kell! Meg kell mentened Alecet és Lucyt. Menj! – azzal megfordult és várta, hogy belé csapódjon a közeledő vámpír csoport.
A következő román had Ausztria hátáránál várt minket. Itt maradt le Viktor, Sam és még öten. Chriss is maradni akart.
- Nem, a húgod vár rád. Én meg leszek! – suttogta Sam Chriss fülébe.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek!
- Vigyázz magadra!
- Nem lesz bajom. Erre lettem kiképezve. A legjobbtól tanultam. – simította végig az arcát, majd megcsókolta.
- Vigyázz! –kiáltottam és felrobbantotta a két vámpírt, akik hátba akarták támadni.
- Viszlát Chriss! Szeretlek! – suttogta, majd megfordult.
Lefékeztem, mert megérkeztünk a találkozó helyre.
- Itt kéne lennie! – sóhajtottam.
- De nincs itt! – mondta Chriss.
- Most mi legyen? – kérdeztem. – Alec azt mondta itt vár. De hol lehet?
- Biztos, hogy ezt a helyet mondta? – kérdezte Chriss.
- Biztos!
Jane a levegőbe szaglászott, majd felugrott az egyik fára és valami a nyakamba hullott.
- Mi az isten ez?
- A bátyámé… - suttogta és kivett belőle egy papírdarabot. – A románoknál van! – Janet még sosem láttam ennyire megtörtnek, mint most. Hallani lehetett a hangján, hogy mindjárt eltörik a mécses.
- Mi? Miért ment oda? – vette ki a levelet a lány kezéből Demetri.
- Hogy minket óvjon! – suttogtam. Majd a férjem felolvasta a levelet.
- Ő az egyetlen, aki megölheti őket… - motyogta Demetri. – Ezt mondta nekem és ezt is írja.
- Hogy győzhetne egyedül? – kiáltotta Jane. Nagyon gyorsan változott a kedélyállapota, most az őrjöngéshez állt közel.
- Egyedül nem is, de Lucyvel az oldalán… - suttogta Chriss.
- Az öngyilkosság lenne! – rázta a fejét Demetri.
- Ugye nem arra gondoltok, amire én? – kérdezte Jane megint a sírás szélén.
- Mi mire gondoltok? – kérdeztem. – Csak én nem értem?
- De ugyanarra gondolunk Jane! – suttogta Chriss. – Sajnálom! – lehajtotta a fejét.
- Nem, nem, az nem lehet! Biztos van más út is! – kiáltotta a lány és az erdő felé futott.
- Hová mész?
- Nem nézem tétlenül, ahogy meghal a bátyám, Demetri. – és futásnak ered.
- Mi történt? Lemaradtam! Hová megy? – kérdeztem idegesen. Közben Chriss is futásnak eredt a románok kastélya felé.
- Alec fel akarja robbantani a románok kastélyát! – mondta Demetri.
- De hát az jó, nem?
- Sajátmagával együtt.
- Mi?
- Csak úgy tudja megtenni. – rázta a fejét és az erdő felé rohant. Én pedig követtem.
Itt a következő fejezet. :) Kérlek titeket, hogy tornáztassátok meg az ujjaitokat és írjatok kommentárokat. LÉTSZI!
Köszönöm azoknak akik hűségesen írnak és azoknak is akik csak olvasnak.
Remélem nem akasztalak ki titeket túlzottan. És remélem azt is, hogy tetszeni fog. :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Vladimír szemszöge)
Kicsapódott az ajtó és belépett Alec Volturi. Rám nézett, majd a lányára,utána pedig annak a kezére, a bilincsre.
- Üdvözöllek szerény hajlékomban! – álltam fel. – Már nagyon vártunk! Mi tartott ennyi ideig?
- Feltartottak!
- De ugye nem az én embereim?
- Nem! Hol van Lucy és Seth?
- Mindjárt itt lesznek! – intettem az egyik szolgámnak. – Légy türelemmel! – mosolyogtam.
Itt állt előttem a legnagyobb ellenségem. Néha engem, néha Charliet nézte. Egyikünket se merte elengedni a szemével.
- Van egy vendégünk. Régi ismerősöd.
- Selena!
- Igen! – örültem meg. – Honnan tudtad?
- Nem volt nehéz kitalálni.
- Mondd el, kérlek, hogy jöttél rá! – unszoltam.
- Régi ismerős, csakis Volturi lehet. Mások nem igazán maradtak életben.
- Cullenék? Vagy az egyiptomiak? Esetleg az amazonok?
- Cullenék és az amazonok nem tennének ilyet. Amun pedig nem merne velem packázni.
- Igaz, igaz. Tehát Volturi.
- Aro és Marcus nem lenne rá képes. Így maradt Selena. És ez nem is meglepő.
- Remélem örülsz nekem! – lépett elő Selena.
- Képzelheted mennyire! – Alec megőrizte a hidegvérét, de már nem kellett sok a harchoz.
Majd végre megérkeztek a foglyaink.
- Lucy! – suttogta Alec.
- Alec! Nem kellett volna…
- Csönd! – kiáltottam. Alec torkát gyenge morgás hagyta el. – Itt én parancsolok. –mosolyogtam.
- Most már elengedheted őket, hisz itt vagyok.
- Csak biztosíték. Amíg nem leszel máglyán ők itt lesznek.
- Miért higgyek neked?
- Lucy tudja, hogy nem hazudok. Hogy ő és Seth elmehet.
- És mi van Charlieval?
- Ne! – kiáltott Lucy és felgyulladt a trónszék mögöttem. – Ne merészeld!
- Charlie már nem az én foglyom. Ne velem kiabálj picinyem! – a székem felé fordultam. –Olyan kényelmes volt. – sóhajtottam.
- Miről beszélsz Vladimír? – Alec habozott. Oda akart menni a feleségéhez, de félt, hogy ront a helyzeten.
- Charlie már Selena foglya. Azt tesz vele, amit akar. Jelen esetben megöli…
(Heidi szemszöge)
Egyre közelebb értünk a találkozóhelyhez. Már csak pár perc. De már alig maradtunk. A románok állandóan utunkat állták. Így kisebb csapatok lemaradtak küzdeni velük. Demetri, Chriss, Jane és én tartunk a románok felé.
Félix, Benjamin és Jeremy még az első csapatnál lemaradtak harcolni.
Mikor kiértünk Olaszországból 15 vámpír szegődött a nyomunkba. Félix, Jeremy, Benjamin és még hárman megfordultak és harcolni kezdtek velük. Demetri is lefékezett.
- Félix! Mit csináltok? Hagy kövessenek! – kiáltotta nekik.
- Menjetek! Megoldjuk! Nem lesz bajunk.
- De…
- Tudom mit csinálok Demetri! Menned kell! Meg kell mentened Alecet és Lucyt. Menj! – azzal megfordult és várta, hogy belé csapódjon a közeledő vámpír csoport.
A következő román had Ausztria hátáránál várt minket. Itt maradt le Viktor, Sam és még öten. Chriss is maradni akart.
- Nem, a húgod vár rád. Én meg leszek! – suttogta Sam Chriss fülébe.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek!
- Vigyázz magadra!
- Nem lesz bajom. Erre lettem kiképezve. A legjobbtól tanultam. – simította végig az arcát, majd megcsókolta.
- Vigyázz! –kiáltottam és felrobbantotta a két vámpírt, akik hátba akarták támadni.
- Viszlát Chriss! Szeretlek! – suttogta, majd megfordult.
Lefékeztem, mert megérkeztünk a találkozó helyre.
- Itt kéne lennie! – sóhajtottam.
- De nincs itt! – mondta Chriss.
- Most mi legyen? – kérdeztem. – Alec azt mondta itt vár. De hol lehet?
- Biztos, hogy ezt a helyet mondta? – kérdezte Chriss.
- Biztos!
Jane a levegőbe szaglászott, majd felugrott az egyik fára és valami a nyakamba hullott.
- Mi az isten ez?
- A bátyámé… - suttogta és kivett belőle egy papírdarabot. – A románoknál van! – Janet még sosem láttam ennyire megtörtnek, mint most. Hallani lehetett a hangján, hogy mindjárt eltörik a mécses.
- Mi? Miért ment oda? – vette ki a levelet a lány kezéből Demetri.
- Hogy minket óvjon! – suttogtam. Majd a férjem felolvasta a levelet.
- Ő az egyetlen, aki megölheti őket… - motyogta Demetri. – Ezt mondta nekem és ezt is írja.
- Hogy győzhetne egyedül? – kiáltotta Jane. Nagyon gyorsan változott a kedélyállapota, most az őrjöngéshez állt közel.
- Egyedül nem is, de Lucyvel az oldalán… - suttogta Chriss.
- Az öngyilkosság lenne! – rázta a fejét Demetri.
- Ugye nem arra gondoltok, amire én? – kérdezte Jane megint a sírás szélén.
- Mi mire gondoltok? – kérdeztem. – Csak én nem értem?
- De ugyanarra gondolunk Jane! – suttogta Chriss. – Sajnálom! – lehajtotta a fejét.
- Nem, nem, az nem lehet! Biztos van más út is! – kiáltotta a lány és az erdő felé futott.
- Hová mész?
- Nem nézem tétlenül, ahogy meghal a bátyám, Demetri. – és futásnak ered.
- Mi történt? Lemaradtam! Hová megy? – kérdeztem idegesen. Közben Chriss is futásnak eredt a románok kastélya felé.
- Alec fel akarja robbantani a románok kastélyát! – mondta Demetri.
- De hát az jó, nem?
- Sajátmagával együtt.
- Mi?
- Csak úgy tudja megtenni. – rázta a fejét és az erdő felé rohant. Én pedig követtem.
2010. július 20., kedd
21. fejezet: Minden összeomlik
Sziasztok! :)
Szóval, itt afeji, ami egyben a 100. bejegyzés is! :) :) Köszönöm mindenkinek aki olvas, mindenkinek aki még kommentárokat is ír a fejezetekhez.
Remélem ez a történet is tetszik annyira legalább,mint az előző. :)
Létszi írjatok hozzászólást! :)
Puszi! :)
(Lucy szemszöge)
A sarokban ültem és a rácsokat néztem. Vajon meg tudnék szökni? Léptek zaját hallottam, majd ismerős illat csapta meg az orrom.
- Selena! – suttogtam.
- Hát megismersz még, kicsi Lucy!
- Undorítóbb vagy, mint emlékeztem.
- Hogy felvágták a nyelved!
- Mindig is ilyen voltam. Őszinte!
- Őszinte? Na, ne röhögtess!
- Csatlakoztál hozzájuk? Hiszen te is gyilkoltad őket régen.
- Az régen volt!
- Még mindig Alec meghódításán fáradozol?
- Ráveszem Vladimírt, hogy téged öljön meg. Alec pedig választhat, vagy meghal a lánya vagy velem lesz és a lánya életben marad. Igaz egy börtönben, de élni fog. Mi? Hogy szetted ki belőlem?
- Ez legyen az én titkom! – húzódott mosolyra a szám.
- Úgyis mindegy. Neked úgyse hinne Vladimír.
- Nem akartam neki elmondani!
- Akkor miért vettél rá, hogy elmondjam?
- Jobb tisztán látni a terved, még a végén meglepsz.
- Találkozzunk még! – megfordult és kisétált.
(Charlie szemszöge)
Vladimír most is ott ül a trónjában és mered maga elé. Olyan jó lenne, ha gondolatolvasó lennék. Majd nyílt az ajtó és bejött egy román katona.
- Uram! – hajolt meg.
- Mondhatod!
- Alec Volturi most lépte át Magyarország határát.
- Remek! – csapta össze a tenyerét. – Felkészülünk a fogadására! Mindenki tudja mi a dolga. Add ki a parancsot! Értesíts mindenkit!
- Igenis, uram!
- Értesítsd a kinti csapatokat is!
- Igenis! – meghajolt és kisétált, majd gyorsan hadarni kezdett.
- Charlie! Hát nem pompás nemsokára meglátogat minket az apád. – mellém sétált és felemelte az állam. – Csak a testvéred kellene és teljes lenne a család. Hátha ő is befut végszóra!
- Hogy érted ezt? Mit akarsz a testvéremmel? Ne bántsd őt, kérlek!– megvonta a vállát.
- Úgy ismersz te engem! Bántanám Alec barátom lányait? Én, soha! – végig simította az arcom, de elfordultam.
- Hagyj!
- Micsoda szépség! Nem áll jól neked a harag. – megfordult és ott hagyott. Visszament a trónusához és újra maga elé meredt.
(Seth szemszöge)
Lucyt elnyomta az álom és a szomjúság.
Nekem hoznak enni, de Lucynek nem. Nem akarják, hogy erős legyen. Szegény egyre jobban szenved. Félti a családját. Itt van Charlie nem messze, de nem hallottunk róla semmit azóta. Egyszer beszélt Lucyvel gondolatban, de az akkor sem olyan.
Alec pedig, mint kiderült pár órája idetart egymaga. Hogy meghaljon a családjáért.
De meg fogok próbálni mindent, hogy segítsek neki, amíg erőm van harcolok. Nekem is sokat jelentenek. Lucyt már harminc egy-néhány éve ismerem. Charlie pedig az életet jelenti nekem. Bármit megtennék érte.
Egyszer csak Lucy felriadt.
- Valami baj van? - kérdeztem
- Seth!
- Tessék?
- Ígérd meg nekem, hogy nem teszel semmi ostobaságot.
- Miféle ostobaságot?
- Tudni fogod, ha odakerül a sor. Neked kell majd vigyáznod Charliera. Ugye vigyázol rá helyettem és az apja helyet?
- Persze, hogy vigyázok… De helyettetek? Hiszen mind kijutunk. – nevetni kezdett.
- Szeretem a farkasok optimizmusát, de mind tudjuk, hogy ez nem így lesz. Láttam!
- Mit? Mit láttál? Lucy?
- Én nem jutok ki… - suttogta.
- Kiviszlek!
- Nem! – kiáltott fel hirtelen.
- De…
- Charliera kell vigyáznod, nem áldozhatod fel magad értem.
- És Alec? Vele mi lesz?
- Nem tudom! – csak ennyit válaszolt, de nekem elég volt. Jól tudja!
- Egyikőtök se… Mindketten oda… - nem tudtam befejezni, elharaptam a végét.
- Odavesszünk! – suttogta. – Ezt álmodtam? Igen. De a jövő változó nem igaz? – nevetett. Nekem valahogy most nem volt kedvem nevetni. Igazából legszívesebben sírtam volna.
De Lucy valahogy mégis boldognak tűnt. Jó kedvűnek! Mint aki megkapja azt, amit akar.
- Meg akarsz halni? – kérdeztem és egy nagyot nyeltem.
- Meghalni? Nem, nem akarok meghalni. De nem iszonyodom úgy a haláltól, mint te vagy Charlie. 273 év alatt, már a halál sem olyan félelmetes, mint még most hiszed.
- Nem a haláltól félek!
- Tudom, attól félsz, hogy utána nincs semmi. – a hangja nyugodt volt, mintha épp a tavaszi kert szépségeit taglalnánk. – Igen, ez a gondolat tényleg ijesztő. De ezen te még ne rágódj! Ha nem csinálsz ostobaságot, akkor nem lesz gond.
- De miféle ostobaságot?
- Ha elmondom biztosan megteszed! Így legalább remélhetem, hogy nem jut eszedbe ilyesmi.
Szóval, itt afeji, ami egyben a 100. bejegyzés is! :) :) Köszönöm mindenkinek aki olvas, mindenkinek aki még kommentárokat is ír a fejezetekhez.
Remélem ez a történet is tetszik annyira legalább,mint az előző. :)
Létszi írjatok hozzászólást! :)
Puszi! :)
(Lucy szemszöge)
A sarokban ültem és a rácsokat néztem. Vajon meg tudnék szökni? Léptek zaját hallottam, majd ismerős illat csapta meg az orrom.
- Selena! – suttogtam.
- Hát megismersz még, kicsi Lucy!
- Undorítóbb vagy, mint emlékeztem.
- Hogy felvágták a nyelved!
- Mindig is ilyen voltam. Őszinte!
- Őszinte? Na, ne röhögtess!
- Csatlakoztál hozzájuk? Hiszen te is gyilkoltad őket régen.
- Az régen volt!
- Még mindig Alec meghódításán fáradozol?
- Ráveszem Vladimírt, hogy téged öljön meg. Alec pedig választhat, vagy meghal a lánya vagy velem lesz és a lánya életben marad. Igaz egy börtönben, de élni fog. Mi? Hogy szetted ki belőlem?
- Ez legyen az én titkom! – húzódott mosolyra a szám.
- Úgyis mindegy. Neked úgyse hinne Vladimír.
- Nem akartam neki elmondani!
- Akkor miért vettél rá, hogy elmondjam?
- Jobb tisztán látni a terved, még a végén meglepsz.
- Találkozzunk még! – megfordult és kisétált.
(Charlie szemszöge)
Vladimír most is ott ül a trónjában és mered maga elé. Olyan jó lenne, ha gondolatolvasó lennék. Majd nyílt az ajtó és bejött egy román katona.
- Uram! – hajolt meg.
- Mondhatod!
- Alec Volturi most lépte át Magyarország határát.
- Remek! – csapta össze a tenyerét. – Felkészülünk a fogadására! Mindenki tudja mi a dolga. Add ki a parancsot! Értesíts mindenkit!
- Igenis, uram!
- Értesítsd a kinti csapatokat is!
- Igenis! – meghajolt és kisétált, majd gyorsan hadarni kezdett.
- Charlie! Hát nem pompás nemsokára meglátogat minket az apád. – mellém sétált és felemelte az állam. – Csak a testvéred kellene és teljes lenne a család. Hátha ő is befut végszóra!
- Hogy érted ezt? Mit akarsz a testvéremmel? Ne bántsd őt, kérlek!– megvonta a vállát.
- Úgy ismersz te engem! Bántanám Alec barátom lányait? Én, soha! – végig simította az arcom, de elfordultam.
- Hagyj!
- Micsoda szépség! Nem áll jól neked a harag. – megfordult és ott hagyott. Visszament a trónusához és újra maga elé meredt.
(Seth szemszöge)
Lucyt elnyomta az álom és a szomjúság.
Nekem hoznak enni, de Lucynek nem. Nem akarják, hogy erős legyen. Szegény egyre jobban szenved. Félti a családját. Itt van Charlie nem messze, de nem hallottunk róla semmit azóta. Egyszer beszélt Lucyvel gondolatban, de az akkor sem olyan.
Alec pedig, mint kiderült pár órája idetart egymaga. Hogy meghaljon a családjáért.
De meg fogok próbálni mindent, hogy segítsek neki, amíg erőm van harcolok. Nekem is sokat jelentenek. Lucyt már harminc egy-néhány éve ismerem. Charlie pedig az életet jelenti nekem. Bármit megtennék érte.
Egyszer csak Lucy felriadt.
- Valami baj van? - kérdeztem
- Seth!
- Tessék?
- Ígérd meg nekem, hogy nem teszel semmi ostobaságot.
- Miféle ostobaságot?
- Tudni fogod, ha odakerül a sor. Neked kell majd vigyáznod Charliera. Ugye vigyázol rá helyettem és az apja helyet?
- Persze, hogy vigyázok… De helyettetek? Hiszen mind kijutunk. – nevetni kezdett.
- Szeretem a farkasok optimizmusát, de mind tudjuk, hogy ez nem így lesz. Láttam!
- Mit? Mit láttál? Lucy?
- Én nem jutok ki… - suttogta.
- Kiviszlek!
- Nem! – kiáltott fel hirtelen.
- De…
- Charliera kell vigyáznod, nem áldozhatod fel magad értem.
- És Alec? Vele mi lesz?
- Nem tudom! – csak ennyit válaszolt, de nekem elég volt. Jól tudja!
- Egyikőtök se… Mindketten oda… - nem tudtam befejezni, elharaptam a végét.
- Odavesszünk! – suttogta. – Ezt álmodtam? Igen. De a jövő változó nem igaz? – nevetett. Nekem valahogy most nem volt kedvem nevetni. Igazából legszívesebben sírtam volna.
De Lucy valahogy mégis boldognak tűnt. Jó kedvűnek! Mint aki megkapja azt, amit akar.
- Meg akarsz halni? – kérdeztem és egy nagyot nyeltem.
- Meghalni? Nem, nem akarok meghalni. De nem iszonyodom úgy a haláltól, mint te vagy Charlie. 273 év alatt, már a halál sem olyan félelmetes, mint még most hiszed.
- Nem a haláltól félek!
- Tudom, attól félsz, hogy utána nincs semmi. – a hangja nyugodt volt, mintha épp a tavaszi kert szépségeit taglalnánk. – Igen, ez a gondolat tényleg ijesztő. De ezen te még ne rágódj! Ha nem csinálsz ostobaságot, akkor nem lesz gond.
- De miféle ostobaságot?
- Ha elmondom biztosan megteszed! Így legalább remélhetem, hogy nem jut eszedbe ilyesmi.
2010. július 15., csütörtök
20. fejezet: A terv
Sziasztok!
A végét most dobtam össze, ami érezhető is szerintem. Át se néztem, szóval lehet, hogy vannak benne szarvas hibák, ezekért bocsánat. És a késésért is bocsi. De el vagyok havazva, pedig itt van az egész nyár, de mégse elég. Remélem azért tetszik! :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Alec szemszöge)
Kiértünk végre a városból. Heidi mellettem sétált.
- Na, milyen volt?
- Amikor azt mondtad, ha közelebb jöttök letépem a fejét – utánozta a hangomat – az egy kicsit megrémített. Féltem, hogy túl komolyan veszed a játékot.
- Akkor jó voltam! – nevettem.
- Szerintem már rájött!
- Tudom, azt akartam, hogy rájöjjön, nehogy betegre aggódja magát. Hát, szia Heidi! – öleltem át. – Ne feledd a terv második részét!
- Nem feledem! Vigyázz magadra!
- Ja, és mondd meg nekik, hogy tényleg sajnálom! – és futni kezdtem, ott hagytam Heidit és egyenesen Románia felé vettem az irányt. Nem szállok repülőre így gyorsabb.
Már órák óta futok. Fogalmam sincs, hogy beválik-e a tervem. Egész csak rajtam és Lucyn múlik. Életem utolsó napjának fogok neki vágni, búcsú nélkül. Remélem meg tudnak majd bocsátani.
Ha Heidi rá tudta őket venni, már régen elindultak Volterrából. Szóval bele kellene húznom.
Vajon mi van most Lucyékkel? Remélem időben érkezek. Lehet, hogy már túl sokáig hátráltattak? Más nem követem őket, mert nélkülük nem élet az élet.
Futottam és futottam, még végül el nem értem azt a helyet, amit kerestem a magyar-román határt. Lefékeztem, itt kellene megvárnom Heidiéket. Keresgélni kezdtem a zsebemben, szerencsém volt, találtam egy papírdarabot és egy tollat, amit még Gianna asztaláról nyúltam le, amikor kihátráltam Heidivel. Írni kezdtem.
Heidi, Demetri, Jane… Volturi
Tudom, hogy meg fogjátok találni ezt a levelet.
Nagy esély van rá, hogy ha ezt olvassátok én már
nem leszek. Sajnálom!
Tudom nem illik búcsú nélkül távozni, főleg azok után,
amit tettem. Sajnálom, hogy átvertelek titeket, de szükséges
volt. Ha elmondom mire készülök nem engedtek, amit
megértek. Bocsássatok meg, kérlek mindenért.
Mindenért amit mondtam és tettem.
Sajnálom, hogy újra fájdalmat okozok!
De csak én ölhetem meg őket veszteségek nélkül.
Sajnálom!
Alec
Összehajtottam a levelet, levettem a Volturi köpenyem, belebugyoláltam és felkötöttem egy fára. Itt biztosan megtalálják, mert az én szagomat fogják követni, majd beléptem Romániába.
(Heidi szemszöge)
Visszamentem a palotába, ahol lehetett ott futottam. Mikor beléptem mindenki sürgött-forgott. Benjamin és Jeremy majd elgázolt, úgy rohant az emeletre. Félix terelgette az embereket, Jane pedig őt sietette.
- A bátyámról… családomról van szó! Siess már Félix! Minél előbb kell indulnunk.
- Szia Jane! Félix!
- Demetri, Viktor és Chriss bent tanácskoznak, rád vártunk. Gyere! – ragadta meg a kezem és behúzott a terembe.
- Szóval rájöttetek! – léptem közelebb.
- Dem volt az! – paskolta meg Viktor a férjem vállát.
- Alec tudta, hogy rájössz!
- Felnyitotta a szemem, amikor lent voltam nála a börtönben. – ültetett az ölébe.
- Te vagy az én Sherlock Holmes-om! – pusziltam meg.
- Na, és mi Alec terve? – szólt közbe Jane.
- A terve? Ja a terve! – felálltam és középre sétáltam, hogy drámaibb legyek. – Szóval… Elindult a románok felé…
- Úgy tudtam! Olyan hülye! - rikoltott közbe már megint Jane.
- Nyugi! – intettem le. – Elindult a románok felé, mi pedig követjük, mintha az én elrablásom és a szabályszegés miatt üldöznénk, egészen a magyar-román határig. Ott megvár minket, és úgy tesz mintha vadászna. Ha beértük megöljük a hírnökeiket és Vladimírt senki se fogja figyelmeztetni ránk. Csak Alecről fog tudni.
- Ez egy egész jó terv! – vakarta az állát Chriss. – Az is lehet, hogy sikerül!
- Induljatok készülődni! Maximum fél órátok van!
- Hannával mi lesz? Csak nem vihetjük az oroszlánbarlangba! – mondta Viktor.
- Itt marad Heidivel!
- Én megyek! – emeltem fel az állam. – Harcolni akarok! A legjobb barátnőm veszélyben van.
- Akkor Sarah marad vele! Ő úgyse valami jó harcos.
- Rendben! – suttogtam és a szobámba futottam.
(Vladimír szemszöge)
- Uram egy nő keresi önt! – mondta az egyik ütődött szolgám.
- Mit akar?
- Nem mondta meg, de állítólag önnek jól jön az, amit tud.
- Egy perc és megyek! – intettem, hogy elmehet. – Csak azt akartam közölni veled Lucy, hogy a férjed már elindult hozzám látogatóba. Már nem kell sokáig várni!
Felsétáltam a kíséretemmel. Ott volt az idegen nő a terem közepén, oldalt pedig Charlie megbilincselve a földön. És engem nézett, ha a szemeivel ölni tudna.
- Ki vagy te? És mit akarsz? – kérdeztem.
- Selena vagyok. Régen Volturi voltam, de most le akarom őket igázni.
- Miért higgyek neked?
- Alec szerelme engem illetne. Lucy közénk állt.
- És én hogy jövök a képbe? Alec meg fog halni. És amúgy se hinném, hogy rá tudnád venni, hogy a tiéd legyen. Ennél egy kicsit jobban ismerem.
- Tudom mire készülsz és nem érdekel. Inkább legyen halott, mint Lucyé. De meg akarom büntetni.
- Mégis mivel?
- Hogy előtte végzek Lucyvel.
- Igen, utána meg én megölöm. Ebben nem lesz semmi büntetés. Inkább boldogan fog meghalni. Nem! Lucyt viszont megbüntetheted azzal, hogy életben hagyod. Hidd el elég büntetés lesz az neki.
- Ölni akarok! – kiáltott. Megvakartam az állam.
- Ha nagyon akarod a lányát kivégezheted előtte.
- Rendben!
A végét most dobtam össze, ami érezhető is szerintem. Át se néztem, szóval lehet, hogy vannak benne szarvas hibák, ezekért bocsánat. És a késésért is bocsi. De el vagyok havazva, pedig itt van az egész nyár, de mégse elég. Remélem azért tetszik! :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Alec szemszöge)
Kiértünk végre a városból. Heidi mellettem sétált.
- Na, milyen volt?
- Amikor azt mondtad, ha közelebb jöttök letépem a fejét – utánozta a hangomat – az egy kicsit megrémített. Féltem, hogy túl komolyan veszed a játékot.
- Akkor jó voltam! – nevettem.
- Szerintem már rájött!
- Tudom, azt akartam, hogy rájöjjön, nehogy betegre aggódja magát. Hát, szia Heidi! – öleltem át. – Ne feledd a terv második részét!
- Nem feledem! Vigyázz magadra!
- Ja, és mondd meg nekik, hogy tényleg sajnálom! – és futni kezdtem, ott hagytam Heidit és egyenesen Románia felé vettem az irányt. Nem szállok repülőre így gyorsabb.
Már órák óta futok. Fogalmam sincs, hogy beválik-e a tervem. Egész csak rajtam és Lucyn múlik. Életem utolsó napjának fogok neki vágni, búcsú nélkül. Remélem meg tudnak majd bocsátani.
Ha Heidi rá tudta őket venni, már régen elindultak Volterrából. Szóval bele kellene húznom.
Vajon mi van most Lucyékkel? Remélem időben érkezek. Lehet, hogy már túl sokáig hátráltattak? Más nem követem őket, mert nélkülük nem élet az élet.
Futottam és futottam, még végül el nem értem azt a helyet, amit kerestem a magyar-román határt. Lefékeztem, itt kellene megvárnom Heidiéket. Keresgélni kezdtem a zsebemben, szerencsém volt, találtam egy papírdarabot és egy tollat, amit még Gianna asztaláról nyúltam le, amikor kihátráltam Heidivel. Írni kezdtem.
Heidi, Demetri, Jane… Volturi
Tudom, hogy meg fogjátok találni ezt a levelet.
Nagy esély van rá, hogy ha ezt olvassátok én már
nem leszek. Sajnálom!
Tudom nem illik búcsú nélkül távozni, főleg azok után,
amit tettem. Sajnálom, hogy átvertelek titeket, de szükséges
volt. Ha elmondom mire készülök nem engedtek, amit
megértek. Bocsássatok meg, kérlek mindenért.
Mindenért amit mondtam és tettem.
Sajnálom, hogy újra fájdalmat okozok!
De csak én ölhetem meg őket veszteségek nélkül.
Sajnálom!
Alec
Összehajtottam a levelet, levettem a Volturi köpenyem, belebugyoláltam és felkötöttem egy fára. Itt biztosan megtalálják, mert az én szagomat fogják követni, majd beléptem Romániába.
(Heidi szemszöge)
Visszamentem a palotába, ahol lehetett ott futottam. Mikor beléptem mindenki sürgött-forgott. Benjamin és Jeremy majd elgázolt, úgy rohant az emeletre. Félix terelgette az embereket, Jane pedig őt sietette.
- A bátyámról… családomról van szó! Siess már Félix! Minél előbb kell indulnunk.
- Szia Jane! Félix!
- Demetri, Viktor és Chriss bent tanácskoznak, rád vártunk. Gyere! – ragadta meg a kezem és behúzott a terembe.
- Szóval rájöttetek! – léptem közelebb.
- Dem volt az! – paskolta meg Viktor a férjem vállát.
- Alec tudta, hogy rájössz!
- Felnyitotta a szemem, amikor lent voltam nála a börtönben. – ültetett az ölébe.
- Te vagy az én Sherlock Holmes-om! – pusziltam meg.
- Na, és mi Alec terve? – szólt közbe Jane.
- A terve? Ja a terve! – felálltam és középre sétáltam, hogy drámaibb legyek. – Szóval… Elindult a románok felé…
- Úgy tudtam! Olyan hülye! - rikoltott közbe már megint Jane.
- Nyugi! – intettem le. – Elindult a románok felé, mi pedig követjük, mintha az én elrablásom és a szabályszegés miatt üldöznénk, egészen a magyar-román határig. Ott megvár minket, és úgy tesz mintha vadászna. Ha beértük megöljük a hírnökeiket és Vladimírt senki se fogja figyelmeztetni ránk. Csak Alecről fog tudni.
- Ez egy egész jó terv! – vakarta az állát Chriss. – Az is lehet, hogy sikerül!
- Induljatok készülődni! Maximum fél órátok van!
- Hannával mi lesz? Csak nem vihetjük az oroszlánbarlangba! – mondta Viktor.
- Itt marad Heidivel!
- Én megyek! – emeltem fel az állam. – Harcolni akarok! A legjobb barátnőm veszélyben van.
- Akkor Sarah marad vele! Ő úgyse valami jó harcos.
- Rendben! – suttogtam és a szobámba futottam.
(Vladimír szemszöge)
- Uram egy nő keresi önt! – mondta az egyik ütődött szolgám.
- Mit akar?
- Nem mondta meg, de állítólag önnek jól jön az, amit tud.
- Egy perc és megyek! – intettem, hogy elmehet. – Csak azt akartam közölni veled Lucy, hogy a férjed már elindult hozzám látogatóba. Már nem kell sokáig várni!
Felsétáltam a kíséretemmel. Ott volt az idegen nő a terem közepén, oldalt pedig Charlie megbilincselve a földön. És engem nézett, ha a szemeivel ölni tudna.
- Ki vagy te? És mit akarsz? – kérdeztem.
- Selena vagyok. Régen Volturi voltam, de most le akarom őket igázni.
- Miért higgyek neked?
- Alec szerelme engem illetne. Lucy közénk állt.
- És én hogy jövök a képbe? Alec meg fog halni. És amúgy se hinném, hogy rá tudnád venni, hogy a tiéd legyen. Ennél egy kicsit jobban ismerem.
- Tudom mire készülsz és nem érdekel. Inkább legyen halott, mint Lucyé. De meg akarom büntetni.
- Mégis mivel?
- Hogy előtte végzek Lucyvel.
- Igen, utána meg én megölöm. Ebben nem lesz semmi büntetés. Inkább boldogan fog meghalni. Nem! Lucyt viszont megbüntetheted azzal, hogy életben hagyod. Hidd el elég büntetés lesz az neki.
- Ölni akarok! – kiáltott. Megvakartam az állam.
- Ha nagyon akarod a lányát kivégezheted előtte.
- Rendben!
2010. július 11., vasárnap
19. fejezet: Látszat
Sziasztok!
Nos, itt a következő fejezet. Mint láthatjátok Jeremy lett a kedvenc, még hozzá felényesen. Szavazni azért kellett, hogy meg tudjam kit mennyire szerettek és egy valakit megvedhetettek. Aki a legtöbbet kapta annak biztos, hogy nem lesz baja a románok elleni csatában, csak, hogy megnyugtassalak titeket. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek meghalnak! Igazából még nem találtam ki. Az eredmény eléggé meglepett, hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy Jeremynek ekkora a rajongó tábora. :) Ha valai meri válalni, hogy rászavazott, akkor elmondhatná miért, mert nagyon érdekel, hogy mivel lopta be így magát a szívetekbe. Na, mindegy sok a rizsa, itt a feji. :)
Remélem tetszik és nem akadtok ki túlzottan.
Puszi! :) Jó olvasást! :) Kommenteljetek Létszi! :)
(Heidi szemszöge, 2 nap múlva)
Lesétáltam Alechez a börtönbe.
- Szia! Hogy vagy? – köszöntöttem.
- Szia! Meg vagyok. Minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak hiányzol! – sóhajtottam. – Miért nem gondolod meg magad Alec? Demetrinek szüksége van a segítségedre.
- Hagyjuk már ezt a témát! Ha tőled is ezt kell hallgatnom, akkor inkább menj el!
- Sajnálom! – hajtottam le a fejem. – Amit Demnek mondtál a románokról az igaz?
- Hogy figyelnek? Igen, igaz. És az is igaz, hogy amit most tenni készül, a legrosszabb döntés amit hozhat.
- Én nem tudom megállítani. Te meg tudnád!
- Próbáltam, de nem hallgat meg. De van egy tervem!
- Mi az?
- Kell a segítséged hozzá!
(Jeremy szemszöge)
Benjaminnal az utcán sétáltunk. Kiküldtek minket, hogy körbenézzünk.
- Sosem hittem volna, hogy Demetri képes lesz becsukatni Alecet egy börtönbe.
- Miért?
- Hát… mindig azt hittem, hogy a legjobb barátok, de most már kételkedem.
- Néha a szeretteid érdekében áldozatot kell hozni. – nem válaszoltam semmit, túl komoly lett a beszélgetés.
Megláttam Tiát és Logant az egyik utcasarkon.
- Sziasztok! – léptem oda hozzájuk.
- Szia Jeremy! Régen láttalak! – fogott velem kezet Logan.
- Múltkor jól eltűntél! – mondta Tia. – De ki a barátod?
- őőő… ő… Benjamin. Emlékszel rám?
- Sziasztok! – köszönt Ben.
- Persze! Szia! – mosolygott Tia.
- De Sarah törölte a memóriádat. – fakadtam ki.
- Mikor tűnt el? – kérdezte Logan.
- Törölte? – dobbantott Tia. – Hát nem hatott!
- Mikor tűnt el? Ki törölt? Mi van?
- Egy hete kb…
- Öt napja. - vágtam közbe.
- Öt napja vámpírok támadták meg Volterrát és akkor tudtam meg, de csak úgy felszívódott a barátaival együtt…
- Sarah, aki szintén vámpír, pedig törölte az emlékeiket. De úgy tűnik te is pajzs vagy, mint Bella Cullen.
- Ja, biztos! – intett le Tia. – Te is vámpír vagy? – lépett közelebb Benjaminhoz és arrébb húzta.
- Most valahogy olyan más nem? – kérdeztem Logant.
- De, belevalóbb. Tegnap elkalapálta Jacket a suliban.
- Komoly?
- Jaja! Elmenekült előle. Nagyon vicces volt kár, hogy nem láttad.
- Biztos.
- Nem emlékszem a vámpírtámadásos napra. Az én emlékeimet is törölték?
- Igen, igazából minden emberét.
- Kár! – sóhajtott.
- Nem volt olyan izgi, mint hiszed. És hogy döntesz?
- Vámpír szeretnék lenni!
- Hogy-hogy?
- A szüleim állandóan vitáznak. Utálok otthon lenni. Charlieval mi van?
- Sajnálom haver, - tettem a vállára a kezem. – De vele se jön össze, van barátja. Még hozzá egy farkas vésődött Charlieba. – sóhajtott.
- Hát ez van! Már az elején mondanom kellett volna neki, hogy mit érzek.
- Sajnálom!
- Hát… Három nap múlva találkozzunk és vámpírrá válok.
- Micsoda? – kérdezte Tia.
- Belőlem is vámpír lesz, jó nem?
- De tök jó neked. Bárcsak én is vámpír lehetnék.
- Logan, majd mi keressünk, ne gyere el a kastélyba. Lehet, hogy várnod kell pár napot! De gondok vannak. Ma este látogattalak volna meg ez ügyben, Demetri parancsa. Sziasztok! – elköszöntünk egymástól és visszasétáltunk a palotába.
- Sajnálom, hogy Tia rád szállt!
- Aranyos lány! Szép, kedves és okos.
- Csak nem tetszik, Benjamin? – löktem meg.
- Egy kicsit és hallottad vámpír akar lenni.
- Az ám! – beléptünk a folyosóra.
Nagy kiabálás volt odabenn. Alec túszul ejtette Heidit. Ez volt a felfordulás oka.
(Demetri szemszöge)
- Alec mit csinálsz? Engedd el!
- Miért engedelmeskednék neked? Te sem hallgattál meg. Tennem kellett valamit.
- Heidi kiengedett?
- Sajnálom Dem! Bíztam benne! – Alec keze a feleségem nyakán pihent. Közelebb léptem ő hátrébb.
- Ha valaki a közelünkbe jön letépem a fejét. – megtorpantam.
- Alec, ez nem te vagy. Engedd el!
- Igen, már tényleg nem az vagyok, aki voltam és ezt csak neked köszönhetem. Te jutattál ide! Most pedig elmegyünk és nem jöttök utánunk, megértettétek? – hátrálni kezdett. – Nem akarom bántani, de megteszem.
- Hallgass rá kérlek, Demetri! – suttogta Heidi.
- Demetri, nem minden az aminek látszik! Ezt jegyezd meg jól! - Alec kihátrált vele az ajtón majd eltűnt a szemem elől.
- Most mi lesz? – kérdezte Chriss. – Utána megyünk?
- Nem! Én mindent megpróbáltam, hogy megállítsam. Elég volt, ha meg akar halni, akkor tegye. – mondtam és visszamentem a terembe. Nem fogja bántani, legalábbis remélem.
Aleckel való furcsa beszélgetésemen töprengtem.
- A románok mindent hallanak… - motyogtam. – Nem minden az aminek látszik… Nem minden az aminek látszik… - ismételgettem.
- Mi az Demetri? – kérdezte Viktor.
- Ez jelent valamit! Nem minden az aminek látszik… Hát persze! – csaptam össze a tenyerem. – Ez az egész csak színház! – felkacagtam a boldogságtól. – Csak színház!
Nos, itt a következő fejezet. Mint láthatjátok Jeremy lett a kedvenc, még hozzá felényesen. Szavazni azért kellett, hogy meg tudjam kit mennyire szerettek és egy valakit megvedhetettek. Aki a legtöbbet kapta annak biztos, hogy nem lesz baja a románok elleni csatában, csak, hogy megnyugtassalak titeket. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek meghalnak! Igazából még nem találtam ki. Az eredmény eléggé meglepett, hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy Jeremynek ekkora a rajongó tábora. :) Ha valai meri válalni, hogy rászavazott, akkor elmondhatná miért, mert nagyon érdekel, hogy mivel lopta be így magát a szívetekbe. Na, mindegy sok a rizsa, itt a feji. :)
Remélem tetszik és nem akadtok ki túlzottan.
Puszi! :) Jó olvasást! :) Kommenteljetek Létszi! :)
(Heidi szemszöge, 2 nap múlva)
Lesétáltam Alechez a börtönbe.
- Szia! Hogy vagy? – köszöntöttem.
- Szia! Meg vagyok. Minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak hiányzol! – sóhajtottam. – Miért nem gondolod meg magad Alec? Demetrinek szüksége van a segítségedre.
- Hagyjuk már ezt a témát! Ha tőled is ezt kell hallgatnom, akkor inkább menj el!
- Sajnálom! – hajtottam le a fejem. – Amit Demnek mondtál a románokról az igaz?
- Hogy figyelnek? Igen, igaz. És az is igaz, hogy amit most tenni készül, a legrosszabb döntés amit hozhat.
- Én nem tudom megállítani. Te meg tudnád!
- Próbáltam, de nem hallgat meg. De van egy tervem!
- Mi az?
- Kell a segítséged hozzá!
(Jeremy szemszöge)
Benjaminnal az utcán sétáltunk. Kiküldtek minket, hogy körbenézzünk.
- Sosem hittem volna, hogy Demetri képes lesz becsukatni Alecet egy börtönbe.
- Miért?
- Hát… mindig azt hittem, hogy a legjobb barátok, de most már kételkedem.
- Néha a szeretteid érdekében áldozatot kell hozni. – nem válaszoltam semmit, túl komoly lett a beszélgetés.
Megláttam Tiát és Logant az egyik utcasarkon.
- Sziasztok! – léptem oda hozzájuk.
- Szia Jeremy! Régen láttalak! – fogott velem kezet Logan.
- Múltkor jól eltűntél! – mondta Tia. – De ki a barátod?
- őőő… ő… Benjamin. Emlékszel rám?
- Sziasztok! – köszönt Ben.
- Persze! Szia! – mosolygott Tia.
- De Sarah törölte a memóriádat. – fakadtam ki.
- Mikor tűnt el? – kérdezte Logan.
- Törölte? – dobbantott Tia. – Hát nem hatott!
- Mikor tűnt el? Ki törölt? Mi van?
- Egy hete kb…
- Öt napja. - vágtam közbe.
- Öt napja vámpírok támadták meg Volterrát és akkor tudtam meg, de csak úgy felszívódott a barátaival együtt…
- Sarah, aki szintén vámpír, pedig törölte az emlékeiket. De úgy tűnik te is pajzs vagy, mint Bella Cullen.
- Ja, biztos! – intett le Tia. – Te is vámpír vagy? – lépett közelebb Benjaminhoz és arrébb húzta.
- Most valahogy olyan más nem? – kérdeztem Logant.
- De, belevalóbb. Tegnap elkalapálta Jacket a suliban.
- Komoly?
- Jaja! Elmenekült előle. Nagyon vicces volt kár, hogy nem láttad.
- Biztos.
- Nem emlékszem a vámpírtámadásos napra. Az én emlékeimet is törölték?
- Igen, igazából minden emberét.
- Kár! – sóhajtott.
- Nem volt olyan izgi, mint hiszed. És hogy döntesz?
- Vámpír szeretnék lenni!
- Hogy-hogy?
- A szüleim állandóan vitáznak. Utálok otthon lenni. Charlieval mi van?
- Sajnálom haver, - tettem a vállára a kezem. – De vele se jön össze, van barátja. Még hozzá egy farkas vésődött Charlieba. – sóhajtott.
- Hát ez van! Már az elején mondanom kellett volna neki, hogy mit érzek.
- Sajnálom!
- Hát… Három nap múlva találkozzunk és vámpírrá válok.
- Micsoda? – kérdezte Tia.
- Belőlem is vámpír lesz, jó nem?
- De tök jó neked. Bárcsak én is vámpír lehetnék.
- Logan, majd mi keressünk, ne gyere el a kastélyba. Lehet, hogy várnod kell pár napot! De gondok vannak. Ma este látogattalak volna meg ez ügyben, Demetri parancsa. Sziasztok! – elköszöntünk egymástól és visszasétáltunk a palotába.
- Sajnálom, hogy Tia rád szállt!
- Aranyos lány! Szép, kedves és okos.
- Csak nem tetszik, Benjamin? – löktem meg.
- Egy kicsit és hallottad vámpír akar lenni.
- Az ám! – beléptünk a folyosóra.
Nagy kiabálás volt odabenn. Alec túszul ejtette Heidit. Ez volt a felfordulás oka.
(Demetri szemszöge)
- Alec mit csinálsz? Engedd el!
- Miért engedelmeskednék neked? Te sem hallgattál meg. Tennem kellett valamit.
- Heidi kiengedett?
- Sajnálom Dem! Bíztam benne! – Alec keze a feleségem nyakán pihent. Közelebb léptem ő hátrébb.
- Ha valaki a közelünkbe jön letépem a fejét. – megtorpantam.
- Alec, ez nem te vagy. Engedd el!
- Igen, már tényleg nem az vagyok, aki voltam és ezt csak neked köszönhetem. Te jutattál ide! Most pedig elmegyünk és nem jöttök utánunk, megértettétek? – hátrálni kezdett. – Nem akarom bántani, de megteszem.
- Hallgass rá kérlek, Demetri! – suttogta Heidi.
- Demetri, nem minden az aminek látszik! Ezt jegyezd meg jól! - Alec kihátrált vele az ajtón majd eltűnt a szemem elől.
- Most mi lesz? – kérdezte Chriss. – Utána megyünk?
- Nem! Én mindent megpróbáltam, hogy megállítsam. Elég volt, ha meg akar halni, akkor tegye. – mondtam és visszamentem a terembe. Nem fogja bántani, legalábbis remélem.
Aleckel való furcsa beszélgetésemen töprengtem.
- A románok mindent hallanak… - motyogtam. – Nem minden az aminek látszik… Nem minden az aminek látszik… - ismételgettem.
- Mi az Demetri? – kérdezte Viktor.
- Ez jelent valamit! Nem minden az aminek látszik… Hát persze! – csaptam össze a tenyerem. – Ez az egész csak színház! – felkacagtam a boldogságtól. – Csak színház!
2010. július 8., csütörtök
18. fejezet: Egyedül a sötétben
(Lucy szemszöge)
- Engedd el a lányom Vladimír!
- Miért tenném? Lucy, a lányod nálam marad, és ha bármi gyanúsat teszel, meghal a kis barátjával együtt. – közelebb jött. - Romániába megyünk. Velünk tartasz, ugye? Ó, ez nem kérdés volt! Fogjátok el! – két vámpír ragadta meg a karom. – Ha már az egyik lányodnak sikerült megszökni, majd te velünk jössz!
- Nem vagyok elég én? Enged el Charliet… Ké… Kérlek! – nyögtem ki.
- Ez tetszik! Könyöröghetsz nyugodtan, de nem!
Vladimír láncra kötött minket, Sethtet meg, mint valami kutyát pórázon vezették. Charlie hangtalanul sírt, Seth pedig alig bírt menni.
- Vladimír állj meg! El kell látnunk Sethtet, mert különben meghal.
- Meghal? – felénk fordult. – Rendben, álljatok meg! Élővel többre megyünk. Mire van szükséged Lucy?
- Elsősegély ládára és egy férfinadrágra.
- Adam! Hallottad, szerezz valahonnan! – odasétált Charliehoz és megragadta a nyakánál. – Lucy ha bármi gyanúsat teszel a lányod meghal. Engedjétek el őket! – majd pár perc múlva Adam visszatért.
- Remélem jó méret lesz. Nem volt valami nagy a választék! – lepörgette a tudatába, hogy hogyan ölte meg az előző tulajdonost.
- Seth vissza kell változnod. Itt a nadrág. – letettem a feje mellé és elfordultam.
- Visszafordulhatsz! – hallottam nem sokkal később Seth hangját.
- Úr isten! – kiáltottam fel. – Mit tettek veled?
- Túlélem!
- Eltört egy bordád, de két helyen és ez a seb, nagyon mély. Seth ezt össze kell varrni! – nyelt egy nagyot. – Vladimír használhatom Alec képességét?
- Meg ne próbáld! Tudod a lányod!
- Ki fogom bírni! – mondta Seth. – Csak csináld! – bólintottam és közelebb léptem. Kinyitottam az elsősegély lábát, hál istennek volt benne tű és cérna. Felhevítettem az ujjaimmal, hogy fertőtlenítsem. Majd letéptem egy méretes darabot a köpenyemből és Seth szájába adtam.
- Erre harapj rá! – és elkezdtem összevarrni. – Sajnálom! – zihált és próbálta visszatartani a kiáltását. Próbáltam minél gyorsabb lenni, majd miután befejeztem, rögzítettem a bordáját. Ezek után nem változhatott vissza, így emberi formába próbálta tartani a lépést, több-kevesebb sikerrel.
Majd végre Romániába értünk és bevezettek minket a kastélyban. Régi, ódon kastély volt. A bútorok is a reneszánszt idézték.
- Szóval, remélem tetszik! – mondta Vladimír és leült az egyik trónusba a kettő közül. – Már két élettel tartozik nekem az én drága barátom, Alec. Megnyugodhattok nem áll szándékomba senkit megölni közületek, amíg nem adtok rá okot vagy amíg a Volturi nem ad rá okot. Alec tudja a dolgát, remélem siet. Addig is vár rátok egy szép kis cella. Viszlát drágáim!
(Alec szemszöge)
Már három teljes napja koshadok ebbe a nyomorult, sötét cellába. Chriss mondta, hogy Hannát nem engedik le hozzám. Minden barátom lejár, de a húgom nem. Megértem, biztosan megbántottam szegényt, pedig nem gondoltam komolyan, csak a düh beszélt belőlem.
Nyílt a folyosó ajtó és belépett Demetri.
- Szia Alec! Hogy vagy?
- Még kérded? Miért jöttél?
- Gondold meg magad és máris szabad vagy.
- Azt lesheted! – nem álltam fel, rá se néztem Demetrire. Nem válaszolt, akkora volt a csend, hogy végül megszólaltam. – Miért jöttél Demetri? Mit akarsz még tőlem elvenni?
- Ezt hogy érted?
- Elvetted a családom, a barátaim, a szabadságom és azt, amit rám bíztak, a Volturit. Már csak az életem maradt. – suttogtam, nem méregből mondtam, nem, szívből mondtam. – De az nekem nem kell! – tettem hozzá.
- Sajnálom, hogy ide jutattalak, de nem volt más választásom. Nem hagytál más választást!
- Sajnálod? Csak nem a bocsánatomért jöttél? Feloldozást vársz? – felálltam és felé sétáltam. – Mondhatnám, hogy jól van, megbocsátok, de nem volna igaz. Sosem fogom elfelejteni ezt neked.
- Miért nem tudod beadni a derekad és beleegyezni az ajánlatomba? Büszkeség?
- Büszkeség? – nevettem. – Megaláztál az egész Volturi előtt azzal, hogy becsuktál ide. A büszkeségem már rég a múlté. Azt hiszed, hogy most nem figyelnek, Demetri. Hát ennyire hülye vagy? – morgott egyet. – Minden lépésünkről tudnak, minden szót hallanak, amit ebben a rohadt kastélyban kiejtünk. Komolyan soha se tűnt fel, hogy miden lépésünkről előre tudtak, már akkor, amikor kigondoltuk? Soha? – nevetni kezdtem. – Te tényleg hülye vagy! Hát ez… - benyúlt a rácson és megragadta a nyakam. – Engedj ki és ölj meg! – suttogtam. – Gyerünk!
- Három nap múlva elindul a Volturi a románok ellen veled vagy nélküled.
- Ha kiléptek Volterra kapuin Lucyék meghalnak és ti is el fogtok esni. – suttogtam. – Ne ítéld halálra a Volturit! – megfordult, hogy elmenjen, de megragadtam a kezét. – Dem! – visszafordult és a szemembe nézett. – Életed legrosszabb döntését fogod meghozni. Nem bírsz el velük! Most nem! – kitépte a kezét és elindult kifelé. – Tudod, hogy csakis én és Lucy vagyunk képesek elpusztítani őket! – kiáltottam utána. Egy pillanatra megtorpant.
- Már nem tartozol közénk! – nem nézett hátra csak kisétált.
- Az istenit! – csaptam a rácsba. – Hogy lehet ilyen ostoba! – leültem és dúdolni kezdtem.
(Lucy szemszöge)
Sosem gondoltam volna, hogy valaha úgy érzem majd, hogy fázom. Most mégis! Szinte már reszketek. Seth pár cellával arrébb van, de Charlie fent maradt Vladimírnál, ha szökni próbálnánk.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Féltem Charliet! – felelte Seth. – Amúgy igen, már gyógyulnak a sebek.
- Nem lesz baja. Vladimír nem fogja bántani.
- Én attól félek, hogy őröltséget csinál.
- Hajlamos rá. – nevettem, majd dúdolni kezdtem.
- Mit énekelsz?
- Alec ezt dúdolta a lányoknak, amikor kicsik voltak. – és a folytattam a dalom. Pár perc múlva Seth horkolása ütötte meg a fülem. Lemosolyodtam és elaludtam én is.
(Jeremy szemszöge)
- Kérlek Demetri csak egyszer engedd le. Az apjáról van szó. – Benjamin kísért le engem könyörögni. Jó fej srác, elég jóban lettünk.
- Rávenné, hogy engedje ki. Nem, Jeremy, Hanna nem látogathatja az apját. Ezzel lezártuk a témát.
- De...
- Nincs de. Most pedig menjetek gyakorolni.
- Engedd el a lányom Vladimír!
- Miért tenném? Lucy, a lányod nálam marad, és ha bármi gyanúsat teszel, meghal a kis barátjával együtt. – közelebb jött. - Romániába megyünk. Velünk tartasz, ugye? Ó, ez nem kérdés volt! Fogjátok el! – két vámpír ragadta meg a karom. – Ha már az egyik lányodnak sikerült megszökni, majd te velünk jössz!
- Nem vagyok elég én? Enged el Charliet… Ké… Kérlek! – nyögtem ki.
- Ez tetszik! Könyöröghetsz nyugodtan, de nem!
Vladimír láncra kötött minket, Sethtet meg, mint valami kutyát pórázon vezették. Charlie hangtalanul sírt, Seth pedig alig bírt menni.
- Vladimír állj meg! El kell látnunk Sethtet, mert különben meghal.
- Meghal? – felénk fordult. – Rendben, álljatok meg! Élővel többre megyünk. Mire van szükséged Lucy?
- Elsősegély ládára és egy férfinadrágra.
- Adam! Hallottad, szerezz valahonnan! – odasétált Charliehoz és megragadta a nyakánál. – Lucy ha bármi gyanúsat teszel a lányod meghal. Engedjétek el őket! – majd pár perc múlva Adam visszatért.
- Remélem jó méret lesz. Nem volt valami nagy a választék! – lepörgette a tudatába, hogy hogyan ölte meg az előző tulajdonost.
- Seth vissza kell változnod. Itt a nadrág. – letettem a feje mellé és elfordultam.
- Visszafordulhatsz! – hallottam nem sokkal később Seth hangját.
- Úr isten! – kiáltottam fel. – Mit tettek veled?
- Túlélem!
- Eltört egy bordád, de két helyen és ez a seb, nagyon mély. Seth ezt össze kell varrni! – nyelt egy nagyot. – Vladimír használhatom Alec képességét?
- Meg ne próbáld! Tudod a lányod!
- Ki fogom bírni! – mondta Seth. – Csak csináld! – bólintottam és közelebb léptem. Kinyitottam az elsősegély lábát, hál istennek volt benne tű és cérna. Felhevítettem az ujjaimmal, hogy fertőtlenítsem. Majd letéptem egy méretes darabot a köpenyemből és Seth szájába adtam.
- Erre harapj rá! – és elkezdtem összevarrni. – Sajnálom! – zihált és próbálta visszatartani a kiáltását. Próbáltam minél gyorsabb lenni, majd miután befejeztem, rögzítettem a bordáját. Ezek után nem változhatott vissza, így emberi formába próbálta tartani a lépést, több-kevesebb sikerrel.
Majd végre Romániába értünk és bevezettek minket a kastélyban. Régi, ódon kastély volt. A bútorok is a reneszánszt idézték.
- Szóval, remélem tetszik! – mondta Vladimír és leült az egyik trónusba a kettő közül. – Már két élettel tartozik nekem az én drága barátom, Alec. Megnyugodhattok nem áll szándékomba senkit megölni közületek, amíg nem adtok rá okot vagy amíg a Volturi nem ad rá okot. Alec tudja a dolgát, remélem siet. Addig is vár rátok egy szép kis cella. Viszlát drágáim!
(Alec szemszöge)
Már három teljes napja koshadok ebbe a nyomorult, sötét cellába. Chriss mondta, hogy Hannát nem engedik le hozzám. Minden barátom lejár, de a húgom nem. Megértem, biztosan megbántottam szegényt, pedig nem gondoltam komolyan, csak a düh beszélt belőlem.
Nyílt a folyosó ajtó és belépett Demetri.
- Szia Alec! Hogy vagy?
- Még kérded? Miért jöttél?
- Gondold meg magad és máris szabad vagy.
- Azt lesheted! – nem álltam fel, rá se néztem Demetrire. Nem válaszolt, akkora volt a csend, hogy végül megszólaltam. – Miért jöttél Demetri? Mit akarsz még tőlem elvenni?
- Ezt hogy érted?
- Elvetted a családom, a barátaim, a szabadságom és azt, amit rám bíztak, a Volturit. Már csak az életem maradt. – suttogtam, nem méregből mondtam, nem, szívből mondtam. – De az nekem nem kell! – tettem hozzá.
- Sajnálom, hogy ide jutattalak, de nem volt más választásom. Nem hagytál más választást!
- Sajnálod? Csak nem a bocsánatomért jöttél? Feloldozást vársz? – felálltam és felé sétáltam. – Mondhatnám, hogy jól van, megbocsátok, de nem volna igaz. Sosem fogom elfelejteni ezt neked.
- Miért nem tudod beadni a derekad és beleegyezni az ajánlatomba? Büszkeség?
- Büszkeség? – nevettem. – Megaláztál az egész Volturi előtt azzal, hogy becsuktál ide. A büszkeségem már rég a múlté. Azt hiszed, hogy most nem figyelnek, Demetri. Hát ennyire hülye vagy? – morgott egyet. – Minden lépésünkről tudnak, minden szót hallanak, amit ebben a rohadt kastélyban kiejtünk. Komolyan soha se tűnt fel, hogy miden lépésünkről előre tudtak, már akkor, amikor kigondoltuk? Soha? – nevetni kezdtem. – Te tényleg hülye vagy! Hát ez… - benyúlt a rácson és megragadta a nyakam. – Engedj ki és ölj meg! – suttogtam. – Gyerünk!
- Három nap múlva elindul a Volturi a románok ellen veled vagy nélküled.
- Ha kiléptek Volterra kapuin Lucyék meghalnak és ti is el fogtok esni. – suttogtam. – Ne ítéld halálra a Volturit! – megfordult, hogy elmenjen, de megragadtam a kezét. – Dem! – visszafordult és a szemembe nézett. – Életed legrosszabb döntését fogod meghozni. Nem bírsz el velük! Most nem! – kitépte a kezét és elindult kifelé. – Tudod, hogy csakis én és Lucy vagyunk képesek elpusztítani őket! – kiáltottam utána. Egy pillanatra megtorpant.
- Már nem tartozol közénk! – nem nézett hátra csak kisétált.
- Az istenit! – csaptam a rácsba. – Hogy lehet ilyen ostoba! – leültem és dúdolni kezdtem.
(Lucy szemszöge)
Sosem gondoltam volna, hogy valaha úgy érzem majd, hogy fázom. Most mégis! Szinte már reszketek. Seth pár cellával arrébb van, de Charlie fent maradt Vladimírnál, ha szökni próbálnánk.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Féltem Charliet! – felelte Seth. – Amúgy igen, már gyógyulnak a sebek.
- Nem lesz baja. Vladimír nem fogja bántani.
- Én attól félek, hogy őröltséget csinál.
- Hajlamos rá. – nevettem, majd dúdolni kezdtem.
- Mit énekelsz?
- Alec ezt dúdolta a lányoknak, amikor kicsik voltak. – és a folytattam a dalom. Pár perc múlva Seth horkolása ütötte meg a fülem. Lemosolyodtam és elaludtam én is.
(Jeremy szemszöge)
- Kérlek Demetri csak egyszer engedd le. Az apjáról van szó. – Benjamin kísért le engem könyörögni. Jó fej srác, elég jóban lettünk.
- Rávenné, hogy engedje ki. Nem, Jeremy, Hanna nem látogathatja az apját. Ezzel lezártuk a témát.
- De...
- Nincs de. Most pedig menjetek gyakorolni.
2010. július 6., kedd
17. fejezet: Ellentét
Sziasztok!
Azért hoztam ma a fejit, hogy megnyugtasalak titeket. Nem azért kellett szavaznotok, hogy eldöntsem kiölök meg. Nyugalom! :) Remélem tetszeni fog és írtok is! Ja, és remélem életben maradok ez után a fejezet után is. :P
Puszi! Jó olvasást! :)
(Tia szemszöge)
- Hagyd a srácot Stefan és állj ki ellenem! – megfordultam és egy lány és két fiú állt mögöttem. Velem egyidősek lehettek, de mintha észre se vettek volna.
- Téged Vladimír akar Alec! Nagyon mérges lenne, ha kicsinálnálak.
- Túléli! – mellém sétált azt hiszem Alec. – Jól vagy?
- Még kérded? Az előbb akartak megölni, és Jeremyt még mindig fujtogatják! – kiáltottam rá.
- Szóval jól vagy! – mondta az a srác, aki ott volt Jerrel, amikor először találkoztunk a mai nap. Alec Stefan felé fordult és nagyon koncentrált. Jeremy végre leesett a földre, a támadó pedig a szeméhez kapott.
- Add vissza a látásom Alec. – kiabálta.
- Nem voltál valami megfontolt ma, Stefan. Lucy! – mellém lépett a lány is és ő is koncentrálni kezdet.
- Vladimír bosszút fog állni értem!
- Várjuk! – válaszolta Lucy, majd valaki letakarta a szemem. Csak a borzasztó üvöltést hallottam, majd az is elmúlt.
(15 perccel később)
- Biztos vagy benne, hogy visszakapta a látását? – kérdezte Lucy.
- Én már nem használom rajta az erőm. – felelte Alec.
- De lehet, hogy maradandó károsodást okoztál.
- Chriss, az elég furcsa lenne, mert csak látszatot keltek. Nem valóság, amit éreznek. – Alec hangja most valahogy lágyabb volt, mint az előbb.
- Akkor miért nem ébred már fel? – hallottam Jeremy aggódó hangját.
Mocorogni kezdtem, majd a szemem is kinyitottam.
Esett az eső, pedig mára nem is mondták. A földön feküdtem, a többiek körülöttem álltak, csak Lucy térdelt a fejemnél.
- Tia! – ölelt át Jeremy. – Azt hittem már meghaltál.
- Nincs semmi bajom. Csak nagyon sok kérdésem.
- Tudom! – hajtotta le a fejét. Alec az arcomat nézte, mintha keresne valamit.
- Valami gond van? – néztem rá.
- Nem találkoztunk már? – kérdezte.
- Nem, nem hiszem. – gondolkodóba estem, de nem emlékeztem rá. Majd rájöttem, mint a villámcsapás úgy ért a felismerés. – Alec Volturi…
- Igen, így hívnak. De miért?
- Emlékszel még Annie Meer-re? – hátrált egy lépést. – A lánya vagyok! Mesélte, hogy egy furcsa idegen mentette meg, amikor az utcán ki akarták rabolni.
- Kirabolni… - ismételt.
- Nagyon erős, nem evilági, hideg bőrű és változó szemszínű megmentőnek nevezett. Ő azt hiszi, hogy valamiféle angyal…
- Inkább ördög! – sóhajtott és még egy lépést hátrált.
- De én tudom az igazat… Vámpírok vagytok! – suttogtam.
- Jeremy mondta, hogy okos lány. – jegyezte meg Chriss.
- És nem is félsz tőlünk? – kérdezte Jer.
- Ha meg akarnátok ölni, már megtettétek volna. Jeremy…
- Bocsáss meg azért, ami most történni fog. Remélem találkozzunk még, bár nem fogsz felismerni! – mondta majd felállt és a hátrálni kezdett a másik három alakkal együtt.
- Várj! – kiáltottam utána, de eltűntek. Én pedig újra elaludtam ott az utcán.
(Alec szemszöge)
Az összes ember aludt az utcán, mert Sarah elkezdte törölni az emlékeiket a mai napról. Egyes vámpírok elmenekültek, másokat megöltünk. Tőlünk öten haltak meg, de sajnos köztük volt Alex is.
Még csak most kezdtünk vissza sétálni a palotába. Lucy a vállamra hajtotta a fejét és sírni kezdett. Szerette Alexet!
- Elállhat az eső Chriss, már semmi se ég. – mondtam.
- Sajnálom! – és koncentrálni kezdett.
- Semmi gond! Tudom, az érzelmeid miatt van.
- Charlie! – kiáltotta hirtelen Lucy és a palota felé rohant.
- Lucy várj! – futottam volna utána, de újabb románok termettek előttünk.
(két órával később, Demetri szemszöge)
- Alec! Nem rohanhatsz csak úgy utánuk terv nélkül! – néztem a legjobb barátom, aki megtörten állt előttem.
- Én kellek neki és nem ők! – rázta a fejét. A válla megroskadt, a földre csúszott.
- Alec! – megfogtam és felhúztam, de nem állt meg, én tartottam.
- Mennem kell! – nézett a szemembe. – Olvastad az üzenetet, ha a Volturi megy, megölik őket.
- Sajnálom, de nem engedhetünk el! – szólalt meg Viktor mögöttem. Csak mi hárman voltunk a terembe, még Janet is kiküldtük, a lány nagy felháborodására.
- Nem mehetsz! Most pedig szedd össze magad! – a szemébe valami új fajta tűz gyúlt, kitépte magát a kezeim közül és az ajtó felé rohant, de Viktor megállította, és felénk fordította.
- Engedj el! – kiáltotta mérgesen.
- Csak ha maradsz! – Alec felénk kezdett lépkedni, de nem szabad akaratából. Morgott, próbált küzdeni, de most nem tudta megtörni Viktor erejét.
- Pár nap és összeszedjük magunkat, kitalálunk egy tervet.
- Az késő! Hát nem érted, hogy mit érzek? Ha Heidi lenne náluk? Veszélyeztetnéd az életét a sajátodéért? Azt hittem a barátaim vagytok! – kiáltott Alec.
- A barátod vagyok, pont ezért nem engedlek!
- Én engednélek!
- Ez nem igaz, te is tudod! Ugyanazt tennéd, amit én fogok.
- Mi jár a fejedben Demetri?
- Őrség! – kiáltottam Félix és Chriss berontott a terembe. – Vigyétek az egyik börtönbe!
- De… - kezdték egyszerre.
- Nincs semmi de! – kiáltottam rájuk mérgesen. – Vigyétek!
- Ezt nem teheted! Nincs jogod hozzá! – kiabálta Alec.
- De van. Felmentelek a vezetői tiszted alól. Az érzelmeid befolyásolják a döntéseidet. Vigyétek! – Chriss és Félix tétováztak, de megragadták.
- Ereszetek! Most! – morogta Alec. Egymásra néztek, nem tudták kire hallgassanak. – Ereszetek! Tudok a saját lábamon is menni! – elengedték és hátrább léptek. Alec megragadta a Volturi nyakláncát és kitépte a nyakából. Majd a földre dobta és eltaposta, a kismedál darabokban feküdt a földön. – Már nem állunk egy oldalon!
- Fenyegetsz? – húztam fel a szemöldököm. Felnevetett keserűen.
- Ezt még meg fogod bánni, azt garantálom! – megfordult, hogy kisétáljon a teremből, de Jane állt mögötte.
- Alec? Én úgy… - kezdte.
- Na, ki nem mer ellent mondani annak, akivel megosztja az ágyát? – kérdezte gúnyosan és kisétált a teremből. Chriss és Félix szorosan mögötte, a cellák felé indultak.
Visszarogytam a trónomba és sóhajtottam egyet.
- Az ő érdekében tettem! – próbáltam meggyőzni magam, próbáltam elmulasztani a lelkifurdalásomat.
Majd észrevettem, hogy egy fiú érdeklődve figyel minket az ajtóban.
- Gyere csak be! – mondtam.
- Hogy hívnak? – kérdezte Viktor.
- Benjamin, Benjamin az egyiptomi klánból.
- És mit szeretnél Benjamin az egyiptomi klánból?
- Csatlakozni!
Tia és Benjamin az én sztorim szerint még nem ismerik egymást! :)
Remélem tetszett! :)
Azért hoztam ma a fejit, hogy megnyugtasalak titeket. Nem azért kellett szavaznotok, hogy eldöntsem kiölök meg. Nyugalom! :) Remélem tetszeni fog és írtok is! Ja, és remélem életben maradok ez után a fejezet után is. :P
Puszi! Jó olvasást! :)
(Tia szemszöge)
- Hagyd a srácot Stefan és állj ki ellenem! – megfordultam és egy lány és két fiú állt mögöttem. Velem egyidősek lehettek, de mintha észre se vettek volna.
- Téged Vladimír akar Alec! Nagyon mérges lenne, ha kicsinálnálak.
- Túléli! – mellém sétált azt hiszem Alec. – Jól vagy?
- Még kérded? Az előbb akartak megölni, és Jeremyt még mindig fujtogatják! – kiáltottam rá.
- Szóval jól vagy! – mondta az a srác, aki ott volt Jerrel, amikor először találkoztunk a mai nap. Alec Stefan felé fordult és nagyon koncentrált. Jeremy végre leesett a földre, a támadó pedig a szeméhez kapott.
- Add vissza a látásom Alec. – kiabálta.
- Nem voltál valami megfontolt ma, Stefan. Lucy! – mellém lépett a lány is és ő is koncentrálni kezdet.
- Vladimír bosszút fog állni értem!
- Várjuk! – válaszolta Lucy, majd valaki letakarta a szemem. Csak a borzasztó üvöltést hallottam, majd az is elmúlt.
(15 perccel később)
- Biztos vagy benne, hogy visszakapta a látását? – kérdezte Lucy.
- Én már nem használom rajta az erőm. – felelte Alec.
- De lehet, hogy maradandó károsodást okoztál.
- Chriss, az elég furcsa lenne, mert csak látszatot keltek. Nem valóság, amit éreznek. – Alec hangja most valahogy lágyabb volt, mint az előbb.
- Akkor miért nem ébred már fel? – hallottam Jeremy aggódó hangját.
Mocorogni kezdtem, majd a szemem is kinyitottam.
Esett az eső, pedig mára nem is mondták. A földön feküdtem, a többiek körülöttem álltak, csak Lucy térdelt a fejemnél.
- Tia! – ölelt át Jeremy. – Azt hittem már meghaltál.
- Nincs semmi bajom. Csak nagyon sok kérdésem.
- Tudom! – hajtotta le a fejét. Alec az arcomat nézte, mintha keresne valamit.
- Valami gond van? – néztem rá.
- Nem találkoztunk már? – kérdezte.
- Nem, nem hiszem. – gondolkodóba estem, de nem emlékeztem rá. Majd rájöttem, mint a villámcsapás úgy ért a felismerés. – Alec Volturi…
- Igen, így hívnak. De miért?
- Emlékszel még Annie Meer-re? – hátrált egy lépést. – A lánya vagyok! Mesélte, hogy egy furcsa idegen mentette meg, amikor az utcán ki akarták rabolni.
- Kirabolni… - ismételt.
- Nagyon erős, nem evilági, hideg bőrű és változó szemszínű megmentőnek nevezett. Ő azt hiszi, hogy valamiféle angyal…
- Inkább ördög! – sóhajtott és még egy lépést hátrált.
- De én tudom az igazat… Vámpírok vagytok! – suttogtam.
- Jeremy mondta, hogy okos lány. – jegyezte meg Chriss.
- És nem is félsz tőlünk? – kérdezte Jer.
- Ha meg akarnátok ölni, már megtettétek volna. Jeremy…
- Bocsáss meg azért, ami most történni fog. Remélem találkozzunk még, bár nem fogsz felismerni! – mondta majd felállt és a hátrálni kezdett a másik három alakkal együtt.
- Várj! – kiáltottam utána, de eltűntek. Én pedig újra elaludtam ott az utcán.
(Alec szemszöge)
Az összes ember aludt az utcán, mert Sarah elkezdte törölni az emlékeiket a mai napról. Egyes vámpírok elmenekültek, másokat megöltünk. Tőlünk öten haltak meg, de sajnos köztük volt Alex is.
Még csak most kezdtünk vissza sétálni a palotába. Lucy a vállamra hajtotta a fejét és sírni kezdett. Szerette Alexet!
- Elállhat az eső Chriss, már semmi se ég. – mondtam.
- Sajnálom! – és koncentrálni kezdett.
- Semmi gond! Tudom, az érzelmeid miatt van.
- Charlie! – kiáltotta hirtelen Lucy és a palota felé rohant.
- Lucy várj! – futottam volna utána, de újabb románok termettek előttünk.
(két órával később, Demetri szemszöge)
- Alec! Nem rohanhatsz csak úgy utánuk terv nélkül! – néztem a legjobb barátom, aki megtörten állt előttem.
- Én kellek neki és nem ők! – rázta a fejét. A válla megroskadt, a földre csúszott.
- Alec! – megfogtam és felhúztam, de nem állt meg, én tartottam.
- Mennem kell! – nézett a szemembe. – Olvastad az üzenetet, ha a Volturi megy, megölik őket.
- Sajnálom, de nem engedhetünk el! – szólalt meg Viktor mögöttem. Csak mi hárman voltunk a terembe, még Janet is kiküldtük, a lány nagy felháborodására.
- Nem mehetsz! Most pedig szedd össze magad! – a szemébe valami új fajta tűz gyúlt, kitépte magát a kezeim közül és az ajtó felé rohant, de Viktor megállította, és felénk fordította.
- Engedj el! – kiáltotta mérgesen.
- Csak ha maradsz! – Alec felénk kezdett lépkedni, de nem szabad akaratából. Morgott, próbált küzdeni, de most nem tudta megtörni Viktor erejét.
- Pár nap és összeszedjük magunkat, kitalálunk egy tervet.
- Az késő! Hát nem érted, hogy mit érzek? Ha Heidi lenne náluk? Veszélyeztetnéd az életét a sajátodéért? Azt hittem a barátaim vagytok! – kiáltott Alec.
- A barátod vagyok, pont ezért nem engedlek!
- Én engednélek!
- Ez nem igaz, te is tudod! Ugyanazt tennéd, amit én fogok.
- Mi jár a fejedben Demetri?
- Őrség! – kiáltottam Félix és Chriss berontott a terembe. – Vigyétek az egyik börtönbe!
- De… - kezdték egyszerre.
- Nincs semmi de! – kiáltottam rájuk mérgesen. – Vigyétek!
- Ezt nem teheted! Nincs jogod hozzá! – kiabálta Alec.
- De van. Felmentelek a vezetői tiszted alól. Az érzelmeid befolyásolják a döntéseidet. Vigyétek! – Chriss és Félix tétováztak, de megragadták.
- Ereszetek! Most! – morogta Alec. Egymásra néztek, nem tudták kire hallgassanak. – Ereszetek! Tudok a saját lábamon is menni! – elengedték és hátrább léptek. Alec megragadta a Volturi nyakláncát és kitépte a nyakából. Majd a földre dobta és eltaposta, a kismedál darabokban feküdt a földön. – Már nem állunk egy oldalon!
- Fenyegetsz? – húztam fel a szemöldököm. Felnevetett keserűen.
- Ezt még meg fogod bánni, azt garantálom! – megfordult, hogy kisétáljon a teremből, de Jane állt mögötte.
- Alec? Én úgy… - kezdte.
- Na, ki nem mer ellent mondani annak, akivel megosztja az ágyát? – kérdezte gúnyosan és kisétált a teremből. Chriss és Félix szorosan mögötte, a cellák felé indultak.
Visszarogytam a trónomba és sóhajtottam egyet.
- Az ő érdekében tettem! – próbáltam meggyőzni magam, próbáltam elmulasztani a lelkifurdalásomat.
Majd észrevettem, hogy egy fiú érdeklődve figyel minket az ajtóban.
- Gyere csak be! – mondtam.
- Hogy hívnak? – kérdezte Viktor.
- Benjamin, Benjamin az egyiptomi klánból.
- És mit szeretnél Benjamin az egyiptomi klánból?
- Csatlakozni!
Tia és Benjamin az én sztorim szerint még nem ismerik egymást! :)
Remélem tetszett! :)
2010. július 4., vasárnap
16. fejezet: Volterra utcáin
Sziasztok!
Nagyon várom a reakciótokat. :) A 17. feji már majdnem kész, csak át kell néznem. Így szerdán megkapjátok. Írjatok létszi!
Köszi! :)
(2 héttel később, Lucy szemszöge)
- Biztos vagy benne, hogy románokat láttál? – kérdezte Alec.
- Teljesen biztos. – felelte Chriss. – Volterra különböző részein.
- Hívjátok ide az összes volturist! – adta ki a férjem a parancsot. – Lucy, gyere ide, kérlek! – nézett rám.
- Tessék?
- Azt szeretném, ha itt maradnál és vigyáznál a lányokra.
- Nem, szükség van rám kint. Maradjon itt Seth és pár újonc.
- Biztos vagy benne? Nyugodtabb lennék, ha idebenn lennél!
- Nem lesz gond! Engem ne félts! – mosolyodtam el. Szépen lassan megtelt a terem Volturisokkal.
(Alec szemszöge)
- Azért hívattalak ide titeket, mert biztos forrásból értesültünk róla, hogy román katonák vannak Volterra falai között. – nagy felbolydulás lett a hír hallatán. – Csend legyen! – elkiáltottam magam és csend lett. Majd Lucyre tévedt a szemem. Hang nélkül a földre eset és összegömbölyödött. – Lucy! – léptem mellé.
- A románok! – nyögte. – Az a tervük, hogy addig ölik a volterrai embereket, amíg ki nem megyünk harcolni. Alec tennünk kell valamit! – ragadta meg a kezem.
- Miért? Úgy értem miért mennénk ki az utcára, akkor lelepleződünk. – mondta Jane, felsegítettem Lucyt, de még megroskadt a válla.
- Segítenünk kell az ártatlan embereken Jane! – mondta a feleségem.
- Sarah, te itt maradsz a palotába. Itt biztonságba vagy, ha bármi is történik velünk, töröld az emberek emlékeit. – osztottam a parancsot.
- Igenis!
- Hanna, Charlie! Ti lennétek kint a legnagyobb veszélyben. Ti is itt maradtok. Seth majd vigyázz rátok! Sajnálom! – fordultam a fiú felé, látszott, hogy csalódott. – De egy farkas túl feltűnő lenne odakint.
Sam, te is maradsz! – közelebb léptem hozzá és a fülébe súgtam. – Ha gond van fogod a lányokat és elmentek innen bárhová. Értetted? – bólintott. - A többiek jönnek ki a városba harcolni. Niki és Ben az egyik kapuhoz nem engedtek ki senkit és be se. Alex és Igor pedig a másikhoz. Sose harcoljatok egyedül nehogy hátba támadjanak!
Mindenki elindult kifelé.
- Heidi, Jeremy! – hívtam őket magamhoz. – Ha gondoljátok itt maradhattok a palotában. – mindketten megrázták a fejüket. – Rendben! Ti tudjátok! – Jeremy tovább is állt, de Heidi kezét megragadtam. Kérdőn nézett rám. – Bírni fogod?
- Ne aggódj értem! Megoldom!
- Aztán nehogy meghalj nekem! Mi lenne velünk nélküled! – rám kacsintott és Demhez futott. Jane jött oda hozzám és megölelt.
- Vigyázz magadra!
- Te is hugi! – majd ő is a férjéhez ment. Lucy és Chriss is búcsúzkodott.
- Vegyétek fel a fekete köpenyeket a nap miatt! – kiáltott Dem.
- Nem kell, majd eltakarom a napot. – mondta Chriss.
- Attól még vegyétek fel! Könnyebben felismerjük egymást – válaszolt Viktor. – Tudsz majd tőle koncentrálni a harcra?
- Persze! Nem nagydolog. – Lucy lépkedett mellém és megfogta a kezem.
- Mi volt az a rosszullét? Bírni fogod? – állítottam meg.
- Nincs bajom! – indult volna tovább, de nem engedtem. – Az egyik román éppen megölt valakit, és olyan érzés volt, mintha belém mélyesztette volna a fogait, nem pedig abba az ártatlan emberbe.
- Sajnálom!
- Nem a te hibád! – ölelt át. – Most mennünk kell!
(Jeremy szemszöge)
Már az utcán voltunk, ami tele volt emberekkel. Jól megrendezte ezt a román klán. Chriss oldalán sétáltam emberi tempóban, eddig még mi ketten egy románnal se találkoztunk. Némán siklottunk a tömegben, fejünkre húztuk a csuklyát, hogy minél kevesebb látszódjon belőlünk. Éppen mondani akartam valamit Chrissnek, amikor valaki megfogta a köpenyem. Vámpír gyorsasággal megfordultam és elkaptam a kezét. De nem vámpír volt, hanem Tia.
Meglepődötten meredt rám. - Nyugi, nem emlékezhet rád. Törölték a memóriáját. Biztosan csak a gyorsaságod tűnt neki fel. – nyugtattam magam. Éreztem, hogy Chriss is megfordulni.
- Jeremy! Te vagy az? – kérdezte Tia. Elengedtem a kezét és hátrább léptem. – Nem ismersz meg?
- Jeremy gyere! – hallottam meg Chriss parancsoló hangját a hátam mögül.
- Mi történt veled? Mi ez a maskara? Valamiféle szekta tagja lettél? Ezért nem jársz iskolába? Mondj már valamit?
- Hogy- hogy emlékszel rám? – ennyit tudtam kinyögni.
- Miért ne emlékeznék? Ki ez a fickó? Olyan baljós a külseje.
- Jeremy! – hallottam megint Chrisst. – Nincs időnk!
- Felejts el! – mondtam, majd elillantam a tömegbe.
- Jeremy, várj! – hallottam, ahogy még utánam szól.
- Ki volt ez?
- Csak egy volt osztálytársam. Nem az volt, hogy Sarah törli az emlékeiket?
- Biztosan nem volt az nap iskolába. Lucy ellenőrizte Sarah munkáját, senki se emlékszik rátok, aki ott volt az nap.
- Pech!
- Pech! Odanézz! – mutatott egy sikátorra.
- Egy román?
- Az hát! – elégedett mosoly jelent meg az arcán. – Kapjuk el!
Lezártam a menekülési útvonalát, csak arra mehetett amerre mi vagyunk.
Chrissel belépkedtünk a sikátorba.
- Chriss! – nézett ránk a román.
- Stefan! Mit kerestek itt? – lépett közelebb.
- Háborút! – nevetett fel kárörvendően. – Gondolom te vagy Jeremy. Milyen furcsán dobog a szíved, pont mint Nessienek a Cullen családnál. Sajnáltam, hogy nem látogattál meg minket. Pedig olyan szépen hívtunk.
- El akartátok rabolni! – morgott Chriss.
- Ó, Chriss és hol vannak Lucyék?
- Épp szétrúgják pár katonád seggét.
- Az meg lehet… De… Mindegy inkább térjünk a tárgyra. – nekiugrott Chrissnek. Mindketten a földre estek. Odafutottam és belérúgtam. Repülés közben lendületet vett és kiugrott a sikátorból az emberek közé.
- Jól vagy Chriss?
- Én, igen, de most menjünk utána. Meg kell találnunk. – kifutottunk a sikátorból az emberek közé.
(Tia szemszöge)
Jeremyt próbáltam felkutatni, de nem találtam. Találkoztam pár fekete csuklyás alakkal, de Jer-rel nem. Hol lehet vajon?
Az egyik kihalt utcán sétáltam, amikor megjelent előttem egy furcsa vörös szemű fickó.
- Szia kislány! – lépett közelebb.
- Mit akar?
- Megenni! – válaszolta és a nyakamhoz hajolt, de fájdalom nem jött.
Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mi történt velem. Jeremyt láttam magam előtt leguggolva, előtte pedig a támadóm.
- Nagyon magabiztos vagy, fiam, hogy így ellenszegülsz Chrissnek és ott hagyod. – hallottam annak a fickónak a hangját. – Mióta emberbarát a Volturi? – gúnyolódott. Majd Jeremy felé ugrott.
- Ne! – kiáltottam. Pár méterrel arrébb verekedtek. Nagyon gyorsan mozogtak.
Majd az a fickó neki vágta az egyik ház falának és a nyakánál fogva fujtogatta.
- Vajon egy félvért meg lehet fujtani? – Jeremy kapálózott, megpróbálta leszedni a nyakáról a kezét, de nem ment neki. – Ahhoz képest, hogy Félix az apád, elég gyengécske vagy.
Nagyon várom a reakciótokat. :) A 17. feji már majdnem kész, csak át kell néznem. Így szerdán megkapjátok. Írjatok létszi!
Köszi! :)
(2 héttel később, Lucy szemszöge)
- Biztos vagy benne, hogy románokat láttál? – kérdezte Alec.
- Teljesen biztos. – felelte Chriss. – Volterra különböző részein.
- Hívjátok ide az összes volturist! – adta ki a férjem a parancsot. – Lucy, gyere ide, kérlek! – nézett rám.
- Tessék?
- Azt szeretném, ha itt maradnál és vigyáznál a lányokra.
- Nem, szükség van rám kint. Maradjon itt Seth és pár újonc.
- Biztos vagy benne? Nyugodtabb lennék, ha idebenn lennél!
- Nem lesz gond! Engem ne félts! – mosolyodtam el. Szépen lassan megtelt a terem Volturisokkal.
(Alec szemszöge)
- Azért hívattalak ide titeket, mert biztos forrásból értesültünk róla, hogy román katonák vannak Volterra falai között. – nagy felbolydulás lett a hír hallatán. – Csend legyen! – elkiáltottam magam és csend lett. Majd Lucyre tévedt a szemem. Hang nélkül a földre eset és összegömbölyödött. – Lucy! – léptem mellé.
- A románok! – nyögte. – Az a tervük, hogy addig ölik a volterrai embereket, amíg ki nem megyünk harcolni. Alec tennünk kell valamit! – ragadta meg a kezem.
- Miért? Úgy értem miért mennénk ki az utcára, akkor lelepleződünk. – mondta Jane, felsegítettem Lucyt, de még megroskadt a válla.
- Segítenünk kell az ártatlan embereken Jane! – mondta a feleségem.
- Sarah, te itt maradsz a palotába. Itt biztonságba vagy, ha bármi is történik velünk, töröld az emberek emlékeit. – osztottam a parancsot.
- Igenis!
- Hanna, Charlie! Ti lennétek kint a legnagyobb veszélyben. Ti is itt maradtok. Seth majd vigyázz rátok! Sajnálom! – fordultam a fiú felé, látszott, hogy csalódott. – De egy farkas túl feltűnő lenne odakint.
Sam, te is maradsz! – közelebb léptem hozzá és a fülébe súgtam. – Ha gond van fogod a lányokat és elmentek innen bárhová. Értetted? – bólintott. - A többiek jönnek ki a városba harcolni. Niki és Ben az egyik kapuhoz nem engedtek ki senkit és be se. Alex és Igor pedig a másikhoz. Sose harcoljatok egyedül nehogy hátba támadjanak!
Mindenki elindult kifelé.
- Heidi, Jeremy! – hívtam őket magamhoz. – Ha gondoljátok itt maradhattok a palotában. – mindketten megrázták a fejüket. – Rendben! Ti tudjátok! – Jeremy tovább is állt, de Heidi kezét megragadtam. Kérdőn nézett rám. – Bírni fogod?
- Ne aggódj értem! Megoldom!
- Aztán nehogy meghalj nekem! Mi lenne velünk nélküled! – rám kacsintott és Demhez futott. Jane jött oda hozzám és megölelt.
- Vigyázz magadra!
- Te is hugi! – majd ő is a férjéhez ment. Lucy és Chriss is búcsúzkodott.
- Vegyétek fel a fekete köpenyeket a nap miatt! – kiáltott Dem.
- Nem kell, majd eltakarom a napot. – mondta Chriss.
- Attól még vegyétek fel! Könnyebben felismerjük egymást – válaszolt Viktor. – Tudsz majd tőle koncentrálni a harcra?
- Persze! Nem nagydolog. – Lucy lépkedett mellém és megfogta a kezem.
- Mi volt az a rosszullét? Bírni fogod? – állítottam meg.
- Nincs bajom! – indult volna tovább, de nem engedtem. – Az egyik román éppen megölt valakit, és olyan érzés volt, mintha belém mélyesztette volna a fogait, nem pedig abba az ártatlan emberbe.
- Sajnálom!
- Nem a te hibád! – ölelt át. – Most mennünk kell!
(Jeremy szemszöge)
Már az utcán voltunk, ami tele volt emberekkel. Jól megrendezte ezt a román klán. Chriss oldalán sétáltam emberi tempóban, eddig még mi ketten egy románnal se találkoztunk. Némán siklottunk a tömegben, fejünkre húztuk a csuklyát, hogy minél kevesebb látszódjon belőlünk. Éppen mondani akartam valamit Chrissnek, amikor valaki megfogta a köpenyem. Vámpír gyorsasággal megfordultam és elkaptam a kezét. De nem vámpír volt, hanem Tia.
Meglepődötten meredt rám. - Nyugi, nem emlékezhet rád. Törölték a memóriáját. Biztosan csak a gyorsaságod tűnt neki fel. – nyugtattam magam. Éreztem, hogy Chriss is megfordulni.
- Jeremy! Te vagy az? – kérdezte Tia. Elengedtem a kezét és hátrább léptem. – Nem ismersz meg?
- Jeremy gyere! – hallottam meg Chriss parancsoló hangját a hátam mögül.
- Mi történt veled? Mi ez a maskara? Valamiféle szekta tagja lettél? Ezért nem jársz iskolába? Mondj már valamit?
- Hogy- hogy emlékszel rám? – ennyit tudtam kinyögni.
- Miért ne emlékeznék? Ki ez a fickó? Olyan baljós a külseje.
- Jeremy! – hallottam megint Chrisst. – Nincs időnk!
- Felejts el! – mondtam, majd elillantam a tömegbe.
- Jeremy, várj! – hallottam, ahogy még utánam szól.
- Ki volt ez?
- Csak egy volt osztálytársam. Nem az volt, hogy Sarah törli az emlékeiket?
- Biztosan nem volt az nap iskolába. Lucy ellenőrizte Sarah munkáját, senki se emlékszik rátok, aki ott volt az nap.
- Pech!
- Pech! Odanézz! – mutatott egy sikátorra.
- Egy román?
- Az hát! – elégedett mosoly jelent meg az arcán. – Kapjuk el!
Lezártam a menekülési útvonalát, csak arra mehetett amerre mi vagyunk.
Chrissel belépkedtünk a sikátorba.
- Chriss! – nézett ránk a román.
- Stefan! Mit kerestek itt? – lépett közelebb.
- Háborút! – nevetett fel kárörvendően. – Gondolom te vagy Jeremy. Milyen furcsán dobog a szíved, pont mint Nessienek a Cullen családnál. Sajnáltam, hogy nem látogattál meg minket. Pedig olyan szépen hívtunk.
- El akartátok rabolni! – morgott Chriss.
- Ó, Chriss és hol vannak Lucyék?
- Épp szétrúgják pár katonád seggét.
- Az meg lehet… De… Mindegy inkább térjünk a tárgyra. – nekiugrott Chrissnek. Mindketten a földre estek. Odafutottam és belérúgtam. Repülés közben lendületet vett és kiugrott a sikátorból az emberek közé.
- Jól vagy Chriss?
- Én, igen, de most menjünk utána. Meg kell találnunk. – kifutottunk a sikátorból az emberek közé.
(Tia szemszöge)
Jeremyt próbáltam felkutatni, de nem találtam. Találkoztam pár fekete csuklyás alakkal, de Jer-rel nem. Hol lehet vajon?
Az egyik kihalt utcán sétáltam, amikor megjelent előttem egy furcsa vörös szemű fickó.
- Szia kislány! – lépett közelebb.
- Mit akar?
- Megenni! – válaszolta és a nyakamhoz hajolt, de fájdalom nem jött.
Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mi történt velem. Jeremyt láttam magam előtt leguggolva, előtte pedig a támadóm.
- Nagyon magabiztos vagy, fiam, hogy így ellenszegülsz Chrissnek és ott hagyod. – hallottam annak a fickónak a hangját. – Mióta emberbarát a Volturi? – gúnyolódott. Majd Jeremy felé ugrott.
- Ne! – kiáltottam. Pár méterrel arrébb verekedtek. Nagyon gyorsan mozogtak.
Majd az a fickó neki vágta az egyik ház falának és a nyakánál fogva fujtogatta.
- Vajon egy félvért meg lehet fujtani? – Jeremy kapálózott, megpróbálta leszedni a nyakáról a kezét, de nem ment neki. – Ahhoz képest, hogy Félix az apád, elég gyengécske vagy.
2010. július 1., csütörtök
15. fejezet: Meglepetés!
Sziasztok!
Eddig voltak előre megírva a fejik, mostantól lehet, hogy nem tudom őket ilyen gyorsan hozni. Remélem tetszik! :) Én már a következőt várom nagyon! :P
Jó olvasást!
Puszi! :)
(Hanna szemszöge)
Jeremy mindjárt itt lesz. Úr isten! Ezt nem gondoltam át!
- Nyugi Hanna! Semmi pánik! – mondtam magamnak a tükör előtt. – Ja, semmi pánik csak éppen kezdesz begolyózni. Milyen gond is lehetne? – gúnyolódtam saját magammal. Halk kopogás törte meg a magammal való beszélgetést.
- Szia! – lépett be Jeremy. Egy vörös inget és egy fekete farmer nadrágot viselt. – Ezt neked hoztam! – mosolygott és átnyújtott egy csokor rózsát.
- Gyönyörű! Köszönöm szépen! – beljebb jött és megcsókoltam. Leültünk az ágyra és beszélgetni kezdtünk…
- Szerinted Logan hogy dönt? – kérdeztem pár percnyi szünet után.
- Fogalmam sincs! – rázta a fejét. – Csak azt tudom én hogy döntenék az ő helyében.
- És hogy?- Én vámpírrá válnék…
- Miért?
- Több oka is van… Talán a vámpírlétben a spéci erők vonzanak… És persze az, hogy te is vámpír vagy. – suttogta, majd megcsókolt.
A hajába túrtam, majd az ő keze becsusszant a felsőm alá és akaratosan lehúzta rólam. Egy kicsit elhúzódtam tőle.
- Nem akarod? – nézett a szemembe és hátrébb csúszott mellőlem.
- De! – fogtam meg a vállát és visszahúztam. – Akarom, csak… lassabban. – elmosolyodott és gyengéden megcsókolt, az arcom a keze közé fogta és csókolt tovább.
- Azonnal szólj, ha abba hagyjam! – nézett a szemembe.
- Ühüm! – bólintottam. Végig simította lágyan az arcom, majd a hajamba túrt. Az ajkai lágyan és forrón szántották a bőröm, majd lejjebb tért a nyakamra, ettől felnyögtem.
A füléhez hajoltam és suttogni kezdtem:
- Szeretlek! – a hangom cseppet megremegett.
- Ne félj! Vigyázok rád! – megint végig simította az arcom.
- Tudom, csak… - az ujját a számra helyezte, majd megcsókolt.
- Szeretlek! – suttogta. A kezem elindult a hátán. A füléhez hajoltam és gyengéden harapdálni kezdtem, mire felnyögött. Lehúztam a felsőjét és csókolgatni kezdtem mindenhol, majd bentebb csúsztam az ágyon ő pedig követett. Hátradőltem az ágyon Jeremy pedig fölém tornyosult és megcsókolt. Nagyon lassan kigombolta a nadrágom…
Boldogan simultam Jeremyhez. Boldog voltam, de egyben iszonyúan bánatos is.
- Mi a baj? – kérdezte. – Nem volt jó?
- De nagyon jó volt! – válaszoltam sietve. – Csak…
- Csak?
- Eszembe jutott Charlie…
- Hogy?
- Ő mondta azt, ha egyszer megtesszük, ő be fog rohanni a végén, és öröm táncot jár. – Jeremy elmosolyodott. – Most kéne bejönnie! – sóhajtottam, ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és beviharzott a húgom.
- Hanna! Jeremy!
- Charlie! – mondtuk egyszerre meglepetten Jeremyvel. Úgy ahogy voltam egy szál bugyiba és melltartóba kiugrottam az ágyból és a karjaiba repültem.
- Charlie! – kiáltottam újra. – Mi szél hozott Volterrába?
- Apáék úgy gondolták Cullenéknél hagynak, de én rábeszéltem őket, hogy Volterrába biztonságosabb. Megtettétek? – zavaromban lehajtottam a fejem. – És milyen volt? Mondj el mindent!
- Hé, még itt vagyok! – szólalt meg Jeremy mögöttünk.
- Ó, igaz! Jeremy! – ugrott a nyakába Charlie. – Jó téged újra látni!
- Téged is! – Jeremy már teljesen felöltözött, így én is elkezdtem öltözködni, amikor észrevettem, hogy egy idegen srác áll a szobám ajtajában. Aki engem nézett.
- Charlie! – böktem oldalba a húgom. – Ő meg ki?
- Ja, ő Seth! – lépett mellé Charlie és átölelte.
- Sziasztok! – mosolyodott el zavartan. – Bocsáss meg, hogy megbámultalak, de nagyon hasonlítotok.
- Hát ikrek vagyunk vagy mi a szösz! – mosolyodtam el.
- Igen, tudom.
- Szevasz! – lépett mellé Jeremy és kezet fogta. – Jeremy vagyok, Hanna barátja.
- Igen, tudom.
- Az jó, mert én nem tudtam rólad. – Jeremy hátranézett.
- Talán elfelejtettem mondani. – néztem a padlóra, erre mindenki elkezdett nevetni a szobában.
- Jeremy! – kiáltotta el magát valaki.
- Ez a nővérem! Mennem kell, sietek! – megcsókolt és kirohant.
- Mi van már Sam? – kiáltott amint kilépett az ajtón. – Te a szobámban vagy?
- Szóval, anyáék is hazajöttek?
- Igen, de most nem kéne zavarni őket…
- Miért?
- Tárgyalnak a románokról… Apa kapott egy fenyegetés félét…
- Mi?
- Ha elmegy a románokhoz egyedül meghalni, akkor nem bántják a Volturit, csak bizonyos területek akarnak.
- Ez hülyeség miért tartanák be a szavukat!
- Nyugalom! Anya nem hagyja apára. Már meggyőzte, hogy hülyeség belemenni. Most azt tervezik, hogy mi legyen két hét múlva, hogyan készüljenek fel a támadásra.
- Hál’ isten! – sóhajtottam és megöleltem Charliet. – És veled mi van?
- Én jól vagyok!
- Sétálok egyet a városban, rendben? – kérdezte Seth.
- Persze! Menj csak! – mosolygott Charlie.
- Nagyon szereted! – mondtam, amint Seth kiment.
- Igen, eléggé! Hallottam, hogy nem kell suliba járnunk!
- Ja, igen! Kiderült, hogy elmondtuk Logannek és ez a büntetés.
- Hát nekem nem az!
- Igen tudom. De Logannek is választania kell a vámpír élet és a elköltözés között.
- Igen azt is hallottam. Sajnálom szegényt! Pedig olyan jó fej srác! – mondta Charlie szomorúan, majd jókora vigyorral nézett rám. - Nos? Milyen volt Jeremyvel?
- Charlie!
- Na! – unszolt. – Mond már el! Létszi!
- Oké, szóval nagyon jó volt és nagyon lágyan csinált mindent.
- Ahá, szóval olyan, mint te!
- Fantasztikus érzés volt Jeremy karjaiban. – sóhajtottam boldogan. – És te és a kis indián? Veletek mi van?
- Ó, hát mi sem voltunk restek! – huncut mosolyra húzódott a szája.
- Ne már! Már is megtettétek? – hevesen bólogatni kezdett.
- Tegnap este! Két órával a repülő indulása előtt. Elmentünk Sethhez becsomagolni és az ágyban kötöttünk ki.
- És milyen volt?
- Vad és érzéki. Nagyon jó! Te nem élvezted volna. Neked túl vad.
- Úr isten! Ezt inkább nem akarom hallani. – tettem a fülemre a kezem.
- Mikor leszálltunk a motorról én megcsókoltam és elkezdtünk befelé hátrálni…
- Hagyd abba nem akarom hallani! – kiáltottam. Hiába fogtam be a fülem, még így is jól hallottam az áradozását.
- A ruháinkat szanaszét hagytuk a házban…
- Hallgass! – kiáltottam és neki vágtam egy párnát. Válaszként visszadobta, és párnacsatázni kezdtünk, mint régen mielőtt még Forksba ment volna.
Eddig voltak előre megírva a fejik, mostantól lehet, hogy nem tudom őket ilyen gyorsan hozni. Remélem tetszik! :) Én már a következőt várom nagyon! :P
Jó olvasást!
Puszi! :)
(Hanna szemszöge)
Jeremy mindjárt itt lesz. Úr isten! Ezt nem gondoltam át!
- Nyugi Hanna! Semmi pánik! – mondtam magamnak a tükör előtt. – Ja, semmi pánik csak éppen kezdesz begolyózni. Milyen gond is lehetne? – gúnyolódtam saját magammal. Halk kopogás törte meg a magammal való beszélgetést.
- Szia! – lépett be Jeremy. Egy vörös inget és egy fekete farmer nadrágot viselt. – Ezt neked hoztam! – mosolygott és átnyújtott egy csokor rózsát.
- Gyönyörű! Köszönöm szépen! – beljebb jött és megcsókoltam. Leültünk az ágyra és beszélgetni kezdtünk…
- Szerinted Logan hogy dönt? – kérdeztem pár percnyi szünet után.
- Fogalmam sincs! – rázta a fejét. – Csak azt tudom én hogy döntenék az ő helyében.
- És hogy?- Én vámpírrá válnék…
- Miért?
- Több oka is van… Talán a vámpírlétben a spéci erők vonzanak… És persze az, hogy te is vámpír vagy. – suttogta, majd megcsókolt.
A hajába túrtam, majd az ő keze becsusszant a felsőm alá és akaratosan lehúzta rólam. Egy kicsit elhúzódtam tőle.
- Nem akarod? – nézett a szemembe és hátrébb csúszott mellőlem.
- De! – fogtam meg a vállát és visszahúztam. – Akarom, csak… lassabban. – elmosolyodott és gyengéden megcsókolt, az arcom a keze közé fogta és csókolt tovább.
- Azonnal szólj, ha abba hagyjam! – nézett a szemembe.
- Ühüm! – bólintottam. Végig simította lágyan az arcom, majd a hajamba túrt. Az ajkai lágyan és forrón szántották a bőröm, majd lejjebb tért a nyakamra, ettől felnyögtem.
A füléhez hajoltam és suttogni kezdtem:
- Szeretlek! – a hangom cseppet megremegett.
- Ne félj! Vigyázok rád! – megint végig simította az arcom.
- Tudom, csak… - az ujját a számra helyezte, majd megcsókolt.
- Szeretlek! – suttogta. A kezem elindult a hátán. A füléhez hajoltam és gyengéden harapdálni kezdtem, mire felnyögött. Lehúztam a felsőjét és csókolgatni kezdtem mindenhol, majd bentebb csúsztam az ágyon ő pedig követett. Hátradőltem az ágyon Jeremy pedig fölém tornyosult és megcsókolt. Nagyon lassan kigombolta a nadrágom…
Boldogan simultam Jeremyhez. Boldog voltam, de egyben iszonyúan bánatos is.
- Mi a baj? – kérdezte. – Nem volt jó?
- De nagyon jó volt! – válaszoltam sietve. – Csak…
- Csak?
- Eszembe jutott Charlie…
- Hogy?
- Ő mondta azt, ha egyszer megtesszük, ő be fog rohanni a végén, és öröm táncot jár. – Jeremy elmosolyodott. – Most kéne bejönnie! – sóhajtottam, ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és beviharzott a húgom.
- Hanna! Jeremy!
- Charlie! – mondtuk egyszerre meglepetten Jeremyvel. Úgy ahogy voltam egy szál bugyiba és melltartóba kiugrottam az ágyból és a karjaiba repültem.
- Charlie! – kiáltottam újra. – Mi szél hozott Volterrába?
- Apáék úgy gondolták Cullenéknél hagynak, de én rábeszéltem őket, hogy Volterrába biztonságosabb. Megtettétek? – zavaromban lehajtottam a fejem. – És milyen volt? Mondj el mindent!
- Hé, még itt vagyok! – szólalt meg Jeremy mögöttünk.
- Ó, igaz! Jeremy! – ugrott a nyakába Charlie. – Jó téged újra látni!
- Téged is! – Jeremy már teljesen felöltözött, így én is elkezdtem öltözködni, amikor észrevettem, hogy egy idegen srác áll a szobám ajtajában. Aki engem nézett.
- Charlie! – böktem oldalba a húgom. – Ő meg ki?
- Ja, ő Seth! – lépett mellé Charlie és átölelte.
- Sziasztok! – mosolyodott el zavartan. – Bocsáss meg, hogy megbámultalak, de nagyon hasonlítotok.
- Hát ikrek vagyunk vagy mi a szösz! – mosolyodtam el.
- Igen, tudom.
- Szevasz! – lépett mellé Jeremy és kezet fogta. – Jeremy vagyok, Hanna barátja.
- Igen, tudom.
- Az jó, mert én nem tudtam rólad. – Jeremy hátranézett.
- Talán elfelejtettem mondani. – néztem a padlóra, erre mindenki elkezdett nevetni a szobában.
- Jeremy! – kiáltotta el magát valaki.
- Ez a nővérem! Mennem kell, sietek! – megcsókolt és kirohant.
- Mi van már Sam? – kiáltott amint kilépett az ajtón. – Te a szobámban vagy?
- Szóval, anyáék is hazajöttek?
- Igen, de most nem kéne zavarni őket…
- Miért?
- Tárgyalnak a románokról… Apa kapott egy fenyegetés félét…
- Mi?
- Ha elmegy a románokhoz egyedül meghalni, akkor nem bántják a Volturit, csak bizonyos területek akarnak.
- Ez hülyeség miért tartanák be a szavukat!
- Nyugalom! Anya nem hagyja apára. Már meggyőzte, hogy hülyeség belemenni. Most azt tervezik, hogy mi legyen két hét múlva, hogyan készüljenek fel a támadásra.
- Hál’ isten! – sóhajtottam és megöleltem Charliet. – És veled mi van?
- Én jól vagyok!
- Sétálok egyet a városban, rendben? – kérdezte Seth.
- Persze! Menj csak! – mosolygott Charlie.
- Nagyon szereted! – mondtam, amint Seth kiment.
- Igen, eléggé! Hallottam, hogy nem kell suliba járnunk!
- Ja, igen! Kiderült, hogy elmondtuk Logannek és ez a büntetés.
- Hát nekem nem az!
- Igen tudom. De Logannek is választania kell a vámpír élet és a elköltözés között.
- Igen azt is hallottam. Sajnálom szegényt! Pedig olyan jó fej srác! – mondta Charlie szomorúan, majd jókora vigyorral nézett rám. - Nos? Milyen volt Jeremyvel?
- Charlie!
- Na! – unszolt. – Mond már el! Létszi!
- Oké, szóval nagyon jó volt és nagyon lágyan csinált mindent.
- Ahá, szóval olyan, mint te!
- Fantasztikus érzés volt Jeremy karjaiban. – sóhajtottam boldogan. – És te és a kis indián? Veletek mi van?
- Ó, hát mi sem voltunk restek! – huncut mosolyra húzódott a szája.
- Ne már! Már is megtettétek? – hevesen bólogatni kezdett.
- Tegnap este! Két órával a repülő indulása előtt. Elmentünk Sethhez becsomagolni és az ágyban kötöttünk ki.
- És milyen volt?
- Vad és érzéki. Nagyon jó! Te nem élvezted volna. Neked túl vad.
- Úr isten! Ezt inkább nem akarom hallani. – tettem a fülemre a kezem.
- Mikor leszálltunk a motorról én megcsókoltam és elkezdtünk befelé hátrálni…
- Hagyd abba nem akarom hallani! – kiáltottam. Hiába fogtam be a fülem, még így is jól hallottam az áradozását.
- A ruháinkat szanaszét hagytuk a házban…
- Hallgass! – kiáltottam és neki vágtam egy párnát. Válaszként visszadobta, és párnacsatázni kezdtünk, mint régen mielőtt még Forksba ment volna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)