21. fejezet: Minden összeomlik

Sziasztok! :)
Szóval, itt afeji, ami egyben a 100. bejegyzés is! :) :) Köszönöm mindenkinek aki olvas, mindenkinek aki még kommentárokat is ír a fejezetekhez.
Remélem ez a történet is tetszik annyira legalább,mint az előző. :)
Létszi írjatok hozzászólást! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

A sarokban ültem és a rácsokat néztem. Vajon meg tudnék szökni? Léptek zaját hallottam, majd ismerős illat csapta meg az orrom.
- Selena! – suttogtam.
- Hát megismersz még, kicsi Lucy!
- Undorítóbb vagy, mint emlékeztem.
- Hogy felvágták a nyelved!
- Mindig is ilyen voltam. Őszinte!
- Őszinte? Na, ne röhögtess!
- Csatlakoztál hozzájuk? Hiszen te is gyilkoltad őket régen.
- Az régen volt!
- Még mindig Alec meghódításán fáradozol?
- Ráveszem Vladimírt, hogy téged öljön meg. Alec pedig választhat, vagy meghal a lánya vagy velem lesz és a lánya életben marad. Igaz egy börtönben, de élni fog. Mi? Hogy szetted ki belőlem?
- Ez legyen az én titkom! – húzódott mosolyra a szám.
- Úgyis mindegy. Neked úgyse hinne Vladimír.
- Nem akartam neki elmondani!
- Akkor miért vettél rá, hogy elmondjam?
- Jobb tisztán látni a terved, még a végén meglepsz.
- Találkozzunk még! – megfordult és kisétált.

(Charlie szemszöge)

Vladimír most is ott ül a trónjában és mered maga elé. Olyan jó lenne, ha gondolatolvasó lennék. Majd nyílt az ajtó és bejött egy román katona.
- Uram! – hajolt meg.
- Mondhatod!
- Alec Volturi most lépte át Magyarország határát.
- Remek! – csapta össze a tenyerét. – Felkészülünk a fogadására! Mindenki tudja mi a dolga. Add ki a parancsot! Értesíts mindenkit!
- Igenis, uram!
- Értesítsd a kinti csapatokat is!
- Igenis! – meghajolt és kisétált, majd gyorsan hadarni kezdett.

- Charlie! Hát nem pompás nemsokára meglátogat minket az apád. – mellém sétált és felemelte az állam. – Csak a testvéred kellene és teljes lenne a család. Hátha ő is befut végszóra!
- Hogy érted ezt? Mit akarsz a testvéremmel? Ne bántsd őt, kérlek!– megvonta a vállát.
- Úgy ismersz te engem! Bántanám Alec barátom lányait? Én, soha! – végig simította az arcom, de elfordultam.
- Hagyj!
- Micsoda szépség! Nem áll jól neked a harag. – megfordult és ott hagyott. Visszament a trónusához és újra maga elé meredt.

(Seth szemszöge)

Lucyt elnyomta az álom és a szomjúság.
Nekem hoznak enni, de Lucynek nem. Nem akarják, hogy erős legyen. Szegény egyre jobban szenved. Félti a családját. Itt van Charlie nem messze, de nem hallottunk róla semmit azóta. Egyszer beszélt Lucyvel gondolatban, de az akkor sem olyan.
Alec pedig, mint kiderült pár órája idetart egymaga. Hogy meghaljon a családjáért.
De meg fogok próbálni mindent, hogy segítsek neki, amíg erőm van harcolok. Nekem is sokat jelentenek. Lucyt már harminc egy-néhány éve ismerem. Charlie pedig az életet jelenti nekem. Bármit megtennék érte.

Egyszer csak Lucy felriadt.
- Valami baj van? - kérdeztem
- Seth!
- Tessék?
- Ígérd meg nekem, hogy nem teszel semmi ostobaságot.
- Miféle ostobaságot?
- Tudni fogod, ha odakerül a sor. Neked kell majd vigyáznod Charliera. Ugye vigyázol rá helyettem és az apja helyet?
- Persze, hogy vigyázok… De helyettetek? Hiszen mind kijutunk. – nevetni kezdett.
- Szeretem a farkasok optimizmusát, de mind tudjuk, hogy ez nem így lesz. Láttam!
- Mit? Mit láttál? Lucy?
- Én nem jutok ki… - suttogta.
- Kiviszlek!
- Nem! – kiáltott fel hirtelen.
- De…
- Charliera kell vigyáznod, nem áldozhatod fel magad értem.
- És Alec? Vele mi lesz?
- Nem tudom! – csak ennyit válaszolt, de nekem elég volt. Jól tudja!
- Egyikőtök se… Mindketten oda… - nem tudtam befejezni, elharaptam a végét.
- Odavesszünk! – suttogta. – Ezt álmodtam? Igen. De a jövő változó nem igaz? – nevetett. Nekem valahogy most nem volt kedvem nevetni. Igazából legszívesebben sírtam volna.
De Lucy valahogy mégis boldognak tűnt. Jó kedvűnek! Mint aki megkapja azt, amit akar.
- Meg akarsz halni? – kérdeztem és egy nagyot nyeltem.
- Meghalni? Nem, nem akarok meghalni. De nem iszonyodom úgy a haláltól, mint te vagy Charlie. 273 év alatt, már a halál sem olyan félelmetes, mint még most hiszed.
- Nem a haláltól félek!
- Tudom, attól félsz, hogy utána nincs semmi. – a hangja nyugodt volt, mintha épp a tavaszi kert szépségeit taglalnánk. – Igen, ez a gondolat tényleg ijesztő. De ezen te még ne rágódj! Ha nem csinálsz ostobaságot, akkor nem lesz gond.
- De miféle ostobaságot?
- Ha elmondom biztosan megteszed! Így legalább remélhetem, hogy nem jut eszedbe ilyesmi.