18. fejezet: Egyedül a sötétben

(Lucy szemszöge)

- Engedd el a lányom Vladimír!
- Miért tenném? Lucy, a lányod nálam marad, és ha bármi gyanúsat teszel, meghal a kis barátjával együtt. – közelebb jött. - Romániába megyünk. Velünk tartasz, ugye? Ó, ez nem kérdés volt! Fogjátok el! – két vámpír ragadta meg a karom. – Ha már az egyik lányodnak sikerült megszökni, majd te velünk jössz!
- Nem vagyok elég én? Enged el Charliet… Ké… Kérlek! – nyögtem ki.
- Ez tetszik! Könyöröghetsz nyugodtan, de nem!

Vladimír láncra kötött minket, Sethtet meg, mint valami kutyát pórázon vezették. Charlie hangtalanul sírt, Seth pedig alig bírt menni.
- Vladimír állj meg! El kell látnunk Sethtet, mert különben meghal.
- Meghal? – felénk fordult. – Rendben, álljatok meg! Élővel többre megyünk. Mire van szükséged Lucy?
- Elsősegély ládára és egy férfinadrágra.
- Adam! Hallottad, szerezz valahonnan! – odasétált Charliehoz és megragadta a nyakánál. – Lucy ha bármi gyanúsat teszel a lányod meghal. Engedjétek el őket! – majd pár perc múlva Adam visszatért.
- Remélem jó méret lesz. Nem volt valami nagy a választék! – lepörgette a tudatába, hogy hogyan ölte meg az előző tulajdonost.
- Seth vissza kell változnod. Itt a nadrág. – letettem a feje mellé és elfordultam.
- Visszafordulhatsz! – hallottam nem sokkal később Seth hangját.
- Úr isten! – kiáltottam fel. – Mit tettek veled?
- Túlélem!
- Eltört egy bordád, de két helyen és ez a seb, nagyon mély. Seth ezt össze kell varrni! – nyelt egy nagyot. – Vladimír használhatom Alec képességét?
- Meg ne próbáld! Tudod a lányod!
- Ki fogom bírni! – mondta Seth. – Csak csináld! – bólintottam és közelebb léptem. Kinyitottam az elsősegély lábát, hál istennek volt benne tű és cérna. Felhevítettem az ujjaimmal, hogy fertőtlenítsem. Majd letéptem egy méretes darabot a köpenyemből és Seth szájába adtam.
- Erre harapj rá! – és elkezdtem összevarrni. – Sajnálom! – zihált és próbálta visszatartani a kiáltását. Próbáltam minél gyorsabb lenni, majd miután befejeztem, rögzítettem a bordáját. Ezek után nem változhatott vissza, így emberi formába próbálta tartani a lépést, több-kevesebb sikerrel.

Majd végre Romániába értünk és bevezettek minket a kastélyban. Régi, ódon kastély volt. A bútorok is a reneszánszt idézték.
- Szóval, remélem tetszik! – mondta Vladimír és leült az egyik trónusba a kettő közül. – Már két élettel tartozik nekem az én drága barátom, Alec. Megnyugodhattok nem áll szándékomba senkit megölni közületek, amíg nem adtok rá okot vagy amíg a Volturi nem ad rá okot. Alec tudja a dolgát, remélem siet. Addig is vár rátok egy szép kis cella. Viszlát drágáim!

(Alec szemszöge)

Már három teljes napja koshadok ebbe a nyomorult, sötét cellába. Chriss mondta, hogy Hannát nem engedik le hozzám. Minden barátom lejár, de a húgom nem. Megértem, biztosan megbántottam szegényt, pedig nem gondoltam komolyan, csak a düh beszélt belőlem.

Nyílt a folyosó ajtó és belépett Demetri.
- Szia Alec! Hogy vagy?
- Még kérded? Miért jöttél?
- Gondold meg magad és máris szabad vagy.
- Azt lesheted! – nem álltam fel, rá se néztem Demetrire. Nem válaszolt, akkora volt a csend, hogy végül megszólaltam. – Miért jöttél Demetri? Mit akarsz még tőlem elvenni?
- Ezt hogy érted?
- Elvetted a családom, a barátaim, a szabadságom és azt, amit rám bíztak, a Volturit. Már csak az életem maradt. – suttogtam, nem méregből mondtam, nem, szívből mondtam. – De az nekem nem kell! – tettem hozzá.
- Sajnálom, hogy ide jutattalak, de nem volt más választásom. Nem hagytál más választást!
- Sajnálod? Csak nem a bocsánatomért jöttél? Feloldozást vársz? – felálltam és felé sétáltam. – Mondhatnám, hogy jól van, megbocsátok, de nem volna igaz. Sosem fogom elfelejteni ezt neked.
- Miért nem tudod beadni a derekad és beleegyezni az ajánlatomba? Büszkeség?
- Büszkeség? – nevettem. – Megaláztál az egész Volturi előtt azzal, hogy becsuktál ide. A büszkeségem már rég a múlté. Azt hiszed, hogy most nem figyelnek, Demetri. Hát ennyire hülye vagy? – morgott egyet. – Minden lépésünkről tudnak, minden szót hallanak, amit ebben a rohadt kastélyban kiejtünk. Komolyan soha se tűnt fel, hogy miden lépésünkről előre tudtak, már akkor, amikor kigondoltuk? Soha? – nevetni kezdtem. – Te tényleg hülye vagy! Hát ez… - benyúlt a rácson és megragadta a nyakam. – Engedj ki és ölj meg! – suttogtam. – Gyerünk!
- Három nap múlva elindul a Volturi a románok ellen veled vagy nélküled.
- Ha kiléptek Volterra kapuin Lucyék meghalnak és ti is el fogtok esni. – suttogtam. – Ne ítéld halálra a Volturit! – megfordult, hogy elmenjen, de megragadtam a kezét. – Dem! – visszafordult és a szemembe nézett. – Életed legrosszabb döntését fogod meghozni. Nem bírsz el velük! Most nem! – kitépte a kezét és elindult kifelé. – Tudod, hogy csakis én és Lucy vagyunk képesek elpusztítani őket! – kiáltottam utána. Egy pillanatra megtorpant.
- Már nem tartozol közénk! – nem nézett hátra csak kisétált.
- Az istenit! – csaptam a rácsba. – Hogy lehet ilyen ostoba! – leültem és dúdolni kezdtem.

(Lucy szemszöge)

Sosem gondoltam volna, hogy valaha úgy érzem majd, hogy fázom. Most mégis! Szinte már reszketek. Seth pár cellával arrébb van, de Charlie fent maradt Vladimírnál, ha szökni próbálnánk.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Féltem Charliet! – felelte Seth. – Amúgy igen, már gyógyulnak a sebek.
- Nem lesz baja. Vladimír nem fogja bántani.
- Én attól félek, hogy őröltséget csinál.
- Hajlamos rá. – nevettem, majd dúdolni kezdtem.
- Mit énekelsz?
- Alec ezt dúdolta a lányoknak, amikor kicsik voltak. – és a folytattam a dalom. Pár perc múlva Seth horkolása ütötte meg a fülem. Lemosolyodtam és elaludtam én is.

(Jeremy szemszöge)

- Kérlek Demetri csak egyszer engedd le. Az apjáról van szó. – Benjamin kísért le engem könyörögni. Jó fej srác, elég jóban lettünk.
- Rávenné, hogy engedje ki. Nem, Jeremy, Hanna nem látogathatja az apját. Ezzel lezártuk a témát.
- De...
- Nincs de. Most pedig menjetek gyakorolni.