16. fejezet: Volterra utcáin

Sziasztok!
Nagyon várom a reakciótokat. :) A 17. feji már majdnem kész, csak át kell néznem. Így szerdán megkapjátok. Írjatok létszi!
Köszi! :)


(2 héttel később, Lucy szemszöge)

- Biztos vagy benne, hogy románokat láttál? – kérdezte Alec.
- Teljesen biztos. – felelte Chriss. – Volterra különböző részein.
- Hívjátok ide az összes volturist! – adta ki a férjem a parancsot. – Lucy, gyere ide, kérlek! – nézett rám.
- Tessék?
- Azt szeretném, ha itt maradnál és vigyáznál a lányokra.
- Nem, szükség van rám kint. Maradjon itt Seth és pár újonc.
- Biztos vagy benne? Nyugodtabb lennék, ha idebenn lennél!
- Nem lesz gond! Engem ne félts! – mosolyodtam el. Szépen lassan megtelt a terem Volturisokkal.

(Alec szemszöge)

- Azért hívattalak ide titeket, mert biztos forrásból értesültünk róla, hogy román katonák vannak Volterra falai között. – nagy felbolydulás lett a hír hallatán. – Csend legyen! – elkiáltottam magam és csend lett. Majd Lucyre tévedt a szemem. Hang nélkül a földre eset és összegömbölyödött. – Lucy! – léptem mellé.
- A románok! – nyögte. – Az a tervük, hogy addig ölik a volterrai embereket, amíg ki nem megyünk harcolni. Alec tennünk kell valamit! – ragadta meg a kezem.
- Miért? Úgy értem miért mennénk ki az utcára, akkor lelepleződünk. – mondta Jane, felsegítettem Lucyt, de még megroskadt a válla.
- Segítenünk kell az ártatlan embereken Jane! – mondta a feleségem.
- Sarah, te itt maradsz a palotába. Itt biztonságba vagy, ha bármi is történik velünk, töröld az emberek emlékeit. – osztottam a parancsot.
- Igenis!
- Hanna, Charlie! Ti lennétek kint a legnagyobb veszélyben. Ti is itt maradtok. Seth majd vigyázz rátok! Sajnálom! – fordultam a fiú felé, látszott, hogy csalódott. – De egy farkas túl feltűnő lenne odakint.
Sam, te is maradsz! – közelebb léptem hozzá és a fülébe súgtam. – Ha gond van fogod a lányokat és elmentek innen bárhová. Értetted? – bólintott. - A többiek jönnek ki a városba harcolni. Niki és Ben az egyik kapuhoz nem engedtek ki senkit és be se. Alex és Igor pedig a másikhoz. Sose harcoljatok egyedül nehogy hátba támadjanak!
Mindenki elindult kifelé.
- Heidi, Jeremy! – hívtam őket magamhoz. – Ha gondoljátok itt maradhattok a palotában. – mindketten megrázták a fejüket. – Rendben! Ti tudjátok! – Jeremy tovább is állt, de Heidi kezét megragadtam. Kérdőn nézett rám. – Bírni fogod?
- Ne aggódj értem! Megoldom!
- Aztán nehogy meghalj nekem! Mi lenne velünk nélküled! – rám kacsintott és Demhez futott. Jane jött oda hozzám és megölelt.
- Vigyázz magadra!
- Te is hugi! – majd ő is a férjéhez ment. Lucy és Chriss is búcsúzkodott.
- Vegyétek fel a fekete köpenyeket a nap miatt! – kiáltott Dem.
- Nem kell, majd eltakarom a napot. – mondta Chriss.
- Attól még vegyétek fel! Könnyebben felismerjük egymást – válaszolt Viktor. – Tudsz majd tőle koncentrálni a harcra?
- Persze! Nem nagydolog. – Lucy lépkedett mellém és megfogta a kezem.

- Mi volt az a rosszullét? Bírni fogod? – állítottam meg.
- Nincs bajom! – indult volna tovább, de nem engedtem. – Az egyik román éppen megölt valakit, és olyan érzés volt, mintha belém mélyesztette volna a fogait, nem pedig abba az ártatlan emberbe.
- Sajnálom!
- Nem a te hibád! – ölelt át. – Most mennünk kell!

(Jeremy szemszöge)

Már az utcán voltunk, ami tele volt emberekkel. Jól megrendezte ezt a román klán. Chriss oldalán sétáltam emberi tempóban, eddig még mi ketten egy románnal se találkoztunk. Némán siklottunk a tömegben, fejünkre húztuk a csuklyát, hogy minél kevesebb látszódjon belőlünk. Éppen mondani akartam valamit Chrissnek, amikor valaki megfogta a köpenyem. Vámpír gyorsasággal megfordultam és elkaptam a kezét. De nem vámpír volt, hanem Tia.
Meglepődötten meredt rám. - Nyugi, nem emlékezhet rád. Törölték a memóriáját. Biztosan csak a gyorsaságod tűnt neki fel. – nyugtattam magam. Éreztem, hogy Chriss is megfordulni.
- Jeremy! Te vagy az? – kérdezte Tia. Elengedtem a kezét és hátrább léptem. – Nem ismersz meg?
- Jeremy gyere! – hallottam meg Chriss parancsoló hangját a hátam mögül.
- Mi történt veled? Mi ez a maskara? Valamiféle szekta tagja lettél? Ezért nem jársz iskolába? Mondj már valamit?
- Hogy- hogy emlékszel rám? – ennyit tudtam kinyögni.
- Miért ne emlékeznék? Ki ez a fickó? Olyan baljós a külseje.
- Jeremy! – hallottam megint Chrisst. – Nincs időnk!
- Felejts el! – mondtam, majd elillantam a tömegbe.
- Jeremy, várj! – hallottam, ahogy még utánam szól.

- Ki volt ez?
- Csak egy volt osztálytársam. Nem az volt, hogy Sarah törli az emlékeiket?
- Biztosan nem volt az nap iskolába. Lucy ellenőrizte Sarah munkáját, senki se emlékszik rátok, aki ott volt az nap.
- Pech!
- Pech! Odanézz! – mutatott egy sikátorra.
- Egy román?
- Az hát! – elégedett mosoly jelent meg az arcán. – Kapjuk el!
Lezártam a menekülési útvonalát, csak arra mehetett amerre mi vagyunk.

Chrissel belépkedtünk a sikátorba.
- Chriss! – nézett ránk a román.
- Stefan! Mit kerestek itt? – lépett közelebb.
- Háborút! – nevetett fel kárörvendően. – Gondolom te vagy Jeremy. Milyen furcsán dobog a szíved, pont mint Nessienek a Cullen családnál. Sajnáltam, hogy nem látogattál meg minket. Pedig olyan szépen hívtunk.
- El akartátok rabolni! – morgott Chriss.
- Ó, Chriss és hol vannak Lucyék?
- Épp szétrúgják pár katonád seggét.
- Az meg lehet… De… Mindegy inkább térjünk a tárgyra. – nekiugrott Chrissnek. Mindketten a földre estek. Odafutottam és belérúgtam. Repülés közben lendületet vett és kiugrott a sikátorból az emberek közé.
- Jól vagy Chriss?
- Én, igen, de most menjünk utána. Meg kell találnunk. – kifutottunk a sikátorból az emberek közé.

(Tia szemszöge)

Jeremyt próbáltam felkutatni, de nem találtam. Találkoztam pár fekete csuklyás alakkal, de Jer-rel nem. Hol lehet vajon?
Az egyik kihalt utcán sétáltam, amikor megjelent előttem egy furcsa vörös szemű fickó.
- Szia kislány! – lépett közelebb.
- Mit akar?
- Megenni! – válaszolta és a nyakamhoz hajolt, de fájdalom nem jött.

Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mi történt velem. Jeremyt láttam magam előtt leguggolva, előtte pedig a támadóm.
- Nagyon magabiztos vagy, fiam, hogy így ellenszegülsz Chrissnek és ott hagyod. – hallottam annak a fickónak a hangját. – Mióta emberbarát a Volturi? – gúnyolódott. Majd Jeremy felé ugrott.
- Ne! – kiáltottam. Pár méterrel arrébb verekedtek. Nagyon gyorsan mozogtak.
Majd az a fickó neki vágta az egyik ház falának és a nyakánál fogva fujtogatta.
- Vajon egy félvért meg lehet fujtani? – Jeremy kapálózott, megpróbálta leszedni a nyakáról a kezét, de nem ment neki. – Ahhoz képest, hogy Félix az apád, elég gyengécske vagy.