24. fejezet: Emlék

Sziasztok!
Itt van a fejezet! :) Remélem örülni fogtok! :)
Puszi! :) Jó olvasást!


(Félix szemszöge)

Végeztünk az összes románnal. Viktorék párat hagytak elszökni, de már nem fognak sok vizet zavarni, majd megkeressük őket.
Rohantunk a románok kastélya felé, hogy nehogy lemaradjunk a nagy buliról.
Szakadt az eső. Chriss biztosan viharral nyomja el a csata hangját. De nagy csönd ütötte meg a fülem. A fiamra néztem és gyorsabb tempóra váltottunk.
Kiértünk egy tisztásra. Chriss és Charlie ült a fűben egymás nyakába borulva, nem messze tőlük Demetri, Heidi és Jane hasonló képet mutatott.
- Mi történt? – kérdeztem félve.
- Elkéstünk… - suttogta Chriss.
- Úr’ isten! Nem mondjátok komolyan. – ráztam a fejem. Nem hittem a fülemnek. Jeremy a hátamra tette a kezét, majd odasétált Charliehoz.
- Sajnálom! – suttogta neki és átvette Chrisstől. Sam és Viktor is odasétált a szerelméhez. Benjamin és én, meg egy páran még megrendülten álltunk a tisztás szélén.

Lassan mindenki éledezni kezdet kivéve Charlie.
- Menjünk haza! – mondta Viktor és felhúzta Janet a földről. – Vigyelek? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem, nem kell, menni fog. Csak maradj mellettem.
- Természetesen. – átfogta Jane derekát a biztonság kedvéért.
Jeremy felkapta Charliet és elindult vele utánuk.
- Vigyem? – léptem oda hozzá.
- Én szeretném… - suttogta és még közelebb húzta magához. Úgy szerette, mint a testvérét. Csodálom, hogy nem borult ki a hír hallatán.
A román kastély romjai felé fordultam, majd Demetri mellém ért.
- Rendben vagy? – kérdezte.
- Már amennyire rendben lehet valaki ilyen helyzetben.
- Megértelek! Gyere! – megfordult és elindult, de nekem valami azt súgta, hogy maradnom kell még.
Mocorgást hallottam, a romok közül jött.
- Ez nem lehet! Csupa hamu lettem. – hallottam meg egy ismerős hangot. Azt hittem csak képzelődök, de a többiek is megfordultak.

(Alice szemszöge)

- Istenem! – suttogtam.
- Mit láttál? – kérdezte a szerelmem.
- Borzasztó, Jasper. Nem tudom el mondani… - megbicsaklott a hangom. Edward rohant le a lépcsőn.
- Az nem lehet. Tudtam, hogy ez lesz a vége, az az őrült megöli. Miatta halt meg! – kiáltozott. – Az egész az én hibám. Ha visszahozom, akkor még mindig élne…
- Mégis ki? – kérdezte Rosa.
- Lucy! – suttogtam.
- Micsoda? – kérdezte Jasper meghökkenten.
- Mi… mi történt? – dadogta Esme és Carlislehoz bújt.
- Alec és Lucy végzett a románokkal, de ők is meghaltak. Felrobbant a kastély. De csak Charlie szemszögével láttam, mert Seth mellettük volt. Ő is bent maradt. Mindhárman meghaltak. – gyorsan elhadartam és sírni kezdtem.
- Nem! – jött az üvöltés fentről. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy alig pár perce idejött Hanna és Sarah, még hozzá miattam. Mert láttam, amint megtámadják a Volturi kastélyát. A vámpírok között máris híre ment, hogy nincs ott csak két vámpír. Egy ötfős kis klán meg akarta ölni azt a kettőt.
- Nem! – hallatszott újra Hanna hangja. Felrohantam a lépcsőn és átöleltem.
- Sajnálom, drágám. Sajnálom! – suttogtam és közben próbálkoztam, hátha változik a jövő, de Lucy és Alec jövőjét nem láttam. Elvágták a fonalat. Bár ennek több oka is lehetett. Lehetett Seth vagy Jeremy és Sam.
Bella és Nessie jelent meg az ajtóban. A kislány sírni kezdet. Sarah a sarokban kuporgott, nem sírt, csak maga elé meredt.

Pedig láttam Alec tervét. Tudtam, hogy ez lesz mégse szóltam. Pedig ha felhívom Demetrit még mindig élnének. Ó, én marha! Az egész az én hibám.
- Ne hibáztasd magad! – suttogta Edward. – Nem a te hibád!

(Chriss szemszöge)

- Lucy! – kiáltottam és oda rohantam hozzá. Azonnal elállt az eső és kisütött a nap.
- Chriss! – kiáltotta ő is és a nyakamba borult.
- Anya, hát élsz. – lépett mellénk Charlie és át akarta ölelni, de Lucy hátrálni kezdet. – Mi a baj?
- Anya? Összekeversz valakivel kislány. Sajnálom, de nekem nincs gyermekem.
- Nem emlékszel ránk Lucyke? – ért ide Félix.
- Kellene? Kik vagytok?
- A Volturi. Te is közé…
- Miért van itt a Volturi Chriss? Mi történt?
- Hát semmire nem emlékszel? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Az utolsó emlékem, hogy valami felrobbant itt és a közelében voltam. Victoria és James hol van?
- Már régen meghaltak Lucy. – suttogtam. Charlie Jeremyhez bújt és újra sírni kezdet.
- Ne szórakozz tegnap beszéltünk. Hiszen ott voltál te is.
- Na jó! – lökött arrébb Jane és megfogta Lucy arcát. – Nem emlékszel rám?
- Nem. – válaszolt félve.
- Van egy bátyám, aki a férjed volt, az a lány tényleg a lányod és van egy ikertestvére is. Hanna és Charlie 30 éve születtek a Volturi kastélyban. Emlékszel már?
- Hanna és Charlie… - suttogta Lucy, a szeme tele volt könnyel, mikor a lányára nézett.
- Figyelj! – Jane felpofozta. Nem volt erős ütés, csak arra kellett, hogy észhez térítse. - Ne törődj mással csak velem. A férjed neve Alec…
- Alec…
- Veled volt a robbanás idején. Ő most hol van? Gyerünk, emlékezz! – újabb pofon.
- Jane! Nyugalom! - fogta le Viktor.
- Sajnálom! – rázta a fejét Lucy. – Bár tudnám, hol van.
- Emlékszel? – kérdezte Dem.
- Nem, de hiszek nektek. – ekkor Félix fogott egy gerendát, megsuhintotta és fejbe vágta Lucyt, aki az ütéstől összeesett és elvesztette az eszméletét, a fa pedig darabokra.
- Mi csinálsz? Ez mire volt jó? – már neki akartam menni.
- Nyugi! – tette fel a kezét védekezésként. – Amikor először nagy ütés érte a fejét minden régi emlékét elfelejtette. A másodiknál elfelejtette azt, ami ez után következett. Egy próbát megér a harmadik. Nem?
- Félix… - mondta Demetri. – Sose fogom megérteni az észjárásodat.
- A fejem! – ült fel Lucy. – Muszáj volt fejbe vágni, Félix?
- Hát ez nem lehet igaz, bejött! – suttogtam.
- Én megmondtam! – húzta ki magát Félix.
- Lucy hol van Alec és Seth? – térdelt le mellé Viktor.
- Alec! – kiáltotta Lucy és rohanni kezdet a romok másik végébe, mi pedig utána, mint egy háborodott hangyaboly.