25. fejezet: Élet

Sziasztok!
Először is nagyon szomorú vagyok! :( Az előző fejihez alig kaptam kommeteket.
De azért itt a következő. Ha nem írtok, akkor is hozni fogom, de ráérősen, nem sietek.
Szóval minél több komi, annál előbb lesz friss.
Másodszor ezt a fejezetet Klaudyának, Eninek és Beckynek ajánlom, mert ők írtak az előzőhöz.
Remélem tetszik és örülni fogtok! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Tudom, hogy itt kell lennie, a robbanás elrepítette tőlem, erre valahová.
- Alec! – kiabáltam. De keresés közben még mindig képek villantak be az utolsó pillanatokról.
- Alec! - kiáltotta Jane is.
Majd egy füstös, kormos alak botladozott ki az erdőből. Kétszer majdnem orra esett és többször megrázta a fejét.

- Alec! – kiáltottam boldogan és rohanni kezdtem felé. Jane mögöttem loholt, mögötte pedig Charlie, majd mindenki más.
Pár perc múlva Jane már mellém ért, így egyszerre robbantunk Alec karjába. Mindhárman a földre estünk.
- Hát élsz! – sikkantotta Jane.
- Jól vagyok! Azt hiszem, egyben vagyok. – suttogta, majd magához ölelte.
- Te marha! – lökte meg a bátyját. – Nagyon megijesztettél! Azt hittem meghaltál! Ha még egyszer ilyen lökött tervel állsz elő, én magam nyúzlak meg!
- Én is szeretlek Jane! – ölelte újra magához a húgát, majd felém fordult. - Köszönöm, Lucy!
- Mit is?
- Neked hála, hogy élünk még.
- Nekem?
- Alec! – ért ide mindenki.
- Apa! – ölelte át Charlie. – Olyan jó, hogy itt vagy. De Sethet nem láttad?
- Sajnálom! – hajtotta le a fejét Alec. – De nem csak pár perce fogtam fel, hogy mi történt. Velem nem volt.
- Nem! – kiáltotta Charlie és berohant az erdőbe.
Alec meg én utána rohantunk. A többiek ott vártak.

Sethet egy óra múlva az erdőben egy tisztás közepén találtuk meg. Eszméletlenül feküdt, beverte a fejét, ezért vérzett és több helyen megégett, de nem tűntek súlyosnak a sérülések. Sőt közelebbről nézve, csak a bundája pörkölődött meg egy kicsit.
- Seth! – rohant felé Charlie. – Seth! Mi van vele?
- Csak elvesztette az eszméletét, de lélegzik. – suttogtam. – Túl éli!
Fogtam a szoknyám alját és letéptem belőle egy darabot, majd a feje alá tettem.
- Szorítsd rá a sebre, hogy elálljon a vérzés. Én addig megnézem, hogy van e még valami más sérülése.
- Nem értem! Miért nem gyógyul?
- Gyógyul csak lassan. Biztosan komolyabb sérülés, mint amilyennek látszik. – végig ellenőriztem, hogy nem e eltört valamije. – Nincs több sérülése. Nem is égett meg. – Alec a tisztás szélén ült és minket nézett.
- Menj csak anya! Nem lesz gond. Én itt maradok. – hálásan néztem rá és Alec felé sétáltam.

(Alec szemszöge)

Lucy és Charlie Seth körül forgolódtak. Ellátták a sebeit, én pedig leültem a tisztás szélén egy kidőlt fára.
Végre vége ennek az egésznek. A románok meghaltak és meghalt Selena is. De vajon van még szüksége rám a Volturinak? Vagy csak nekem volt szükségem a Volturira?
Lucy többször mondta nekem, hogy őt nem zavarná túlzottan, ha a Volturi már nem lenne része az életünknek. De vajon meg tehetem ezek után, hogy ott hagyom? Hiszen, ott vannak a barátaim, a húgom, a lányaim, az egész életemet ott töltöttem. De amíg Volturi tag vagyok Lucy veszélyben lesz. És még csak megvédeni se tudom.
Ha ő nincs már rég hallottak lennénk. És én mégis meg akarom védeni. Pedig nem kell féltenem, mindent kézben tart.
Az avar halk zörgését hallottam, felnéztem és Lucy közelített felém.
- Hogy van? – kérdeztem.

(Lucy szemszöge)

- Hogy van? – kérdezte.
- Túl éli. Min gondolkozol? – leültem mellé.
- Csak, hogy hogyan tovább.
- Visszamegyünk Volterrába és éljük tovább az életünket.
- És neked az jó lesz?
- Majd megbeszéljük ezt máskor, rendben? Hacsak ketten leszünk.
- Rendben! – bólintott. – Nos, mi furdalja az oldalad?
- Átlátsz rajtam. – suttogtam, majd megcsókoltam. – Csak az, hogy azt mondtad, nekem köszönhető, hogy élünk. Nem értem.
- Mennyire emlékszel?
- Ott álltunk egymás kezét fogtuk. Leengedtem Jeremy falát, majd koncentrálni kezdtél és a vámpírok megvakultak és elvesztették a hallásukat. Össze-vissza bolyongtak a teremben.
Majd meggyújtottam az első vámpírt és így tovább. Aztán… Aztán Seth beugrott az ablakon, igaz?
- Igen!
- Miért jöttél? – kérdetem tőle.
- Hogy kivigyelek titeket. – válaszolta gondolatban.
- Megígérted, hogy nem teszel ostobaságot.
- Nem, azt ígértem meg, hogy vigyázok Charliera. Az előbbit nem ígértem meg neked.
- Vidd ki Lucyt! – mondtad te.
- Nem, ha te maradsz én is. Megmondtam!
- De…
- Nincs de. Veled maradok. Menj ki Seth! – De ekkor lesett egy tartógerenda és elzárta az utat. Nem volt már menekvés. Seth nyakára tettem a kezem, a te kezedet még mindig fogtam… És ennyi, aztán se kép, se hang. Azt tudom, hogy volt egy robbanás, de nem emlékszem. – Alec megfogta a kezem és a gyűrűmmel babrált. Annak se eset semmi baja, csak kormos lett.
- Valami oknál fogva nem ért minket a tűz. Ahogy fogtad a kezem, mintha valami furcsa erő nem engedné, hogy nem égessen. A tüzed nem bántott téged és minket sem. Csak azokat bántotta, akiket te akartad, hogy bántson.
- De Seth bundája egy kicsit megpörkölődött.
- A robbanástól. Az szétválasztott minket.
- Én a romokban voltam, engem nem repített arrébb, még az ereje sem.
- Hol voltál pontosan?
- A romok szélén.
- Akkor tényleg nem repített el a robbanás. – suttogtam, magába merülten. – Ez hogy lehetséges?
- Nem tudom, de a lényeg, hogy élünk! – mosolyogtam és megcsókoltam.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Most rájöttem, hogy szeretnék élni.
- Ennek örülök! – öleltem át.