27. fejezet: Menni vagy nem menni?

Sziasztok!
Itt a 27. fejezet. Remélem tetszik! :)
Köszönöm az előző fejikhez írt kommenteket. Ennek a fejinek a hangulatát és a történését is a Sakk c. musicalnek köszönhetitek. Tegnap voltam rajta a Margitszigeten. Jó kis darab, ajánlom mindenkinek. :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)


(2 hónap múlva, Alec szemszöge)

Éppen vadászatból tértem vissza az erdőből. A román incidens óta én is áttértem véglegesen állatvérre. Bár nem a legfinomabb, de a jövőbeli terveimhez szükséges.
A folyosón sétáltam, amikor szembejött velem Félix.
- Szevasz Alec! – intett.
- Szia Félix!
- A feleséged keres… Állítólag valamit meg kell beszélnetek.
- Köszi, akkor megyek is.
- Oké! És majd Dem is akar valamit, de az ráér… Legalábbis azt mondta. – megköszöntem még egyszer Félixnek, majd elfutottam a szobánk felé.

- Lucy! – léptem be.
- Alec! Végre meg vagy. – ölelt át.
- Csak vadászni voltam.
- És nekem nem szóltál róla?
- Még aludtál és nem volt szívem felkelteni. – megcsókolt, majd leült az ágyra, én pedig mellé.
- Felhívtam Carlislet, beleegyezett.
- De azt is mondtad neki, hogy csak egy darabig?
- Igen, de azt mondta addig maradunk, ameddig akarunk.
- Jó, akkor majd meglátjuk. – sóhajtottam.
- Mégsem szeretnéd? Nem haragszom, ha nem. – fordult felém, és a hajamat kezdte el birizgálni.
- De szeretném. Csak még el kell mondani a Volturinak. És a lányoknak is…
- Nekik már elmondtam…
- Hogy-hogy?
- Rajtakaptak, hogy Carlislenal beszélek és kiszedték belőlem.
- Értem!
- Egész jól fogatták. Szomorúak voltak, persze. De megértették!
- Mondjuk el a többieknek is. – felálltam és felhúztam Lucyt is, és kézen fogva sétáltunk le a terembe.

Utolsóként Félix lépett be, azok közül akiket idehívattam. Végigjártattam a szemem az itt lévő vámpírokon. Kezdtem Viktorral, aki a jobbomon ült, mellette állt Jane. Majd Chriss Sammel. Félix, Jeremy és Hanna, Charlie és Seth, végül Heidi és Demetri a balomon.
Lucy a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
- Szóval… - mély levegőt vettem és felálltam. – Lucyvel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Cullenékhez.
- Ezért csődítettél ide minket? – kérdezte Jane. – Hogy közöld, hogy elmész látogatóba a dokiékhoz?
- Félreérted Jane. – suttogtam.
- Nem látogatóba megyünk. – fejezte be Lucy.
Vártam Jane mérges kirohanását, de nem jött.
- Értem! – csak ennyit suttogott és többet nem szólalt meg.
- Úgy érted, hogy hozzájuk költöztök? – kérdezte Chriss. Lucy bólintott.
- És a Volturi? Mi lesz velünk? Ki lesz az utódod? – Viktor vádlón nézett rám, mintha cserbenhagynám.
- Úgy gondoltam, hogy, majd ti eldöntitek, hogy kit szeretnétek magatok mellé. – válaszoltam. Láttam, hogy Lucy nem néz a szemébe. Nem tudta elviselni a vádló pillantását.
- Tudom, mit gondoltok most… - kezdte Lucy. – Azt hiszitek, hogy cserbenhagyunk. – Viktorra nézett. – De nem ezt tesszük… Mi ketten már mindent megtettünk a Volturiért, amit tehettünk. Van, aki az egész életét egy célnak szenteli… De van, aki változtat… Én… - lehajtotta a fejét, majd előrébb sétált. – Én már nem bírom tovább ezt. Szabadságra vágyom! Alec pedig velem tart. Együtt döntöttünk így… És nincs jogotok, ezt a szemünkre vetni. – majdnem elsírta magát.
- Lucy! – közelebb léptem hozzá, de megállított a kezével.
- Szeretnénk veletek továbbra is jóba maradni, egy családba tartozni… De most kell egy kis szabadság… Elmegyünk egy időre… Nem tudjuk mennyire, de egy darabig nem leszünk Volturi tagok. – megfogta a kezem, majd átölelt.
- Hát… jó… - állt fel Demetri és mellénk sétált. – Nem áll jogomban megállítani és nem is akarlak, ha ezt szeretnétek, hát legyen. Menjetek el nyugodtan! De bármikor visszajöhettek, ebben egyet értünk, igaz Viktor?
- Igen. – bólintott és átölelte Lucyt. – Sajnálom, de rosszulesett kicsit.
- Tudom! – mosolygott Lucy.
- Mikor indultok? – kérdezte Heidi.
- Holnap!
- Olyan hamar! – sóhajtott Charlie.
Még egy kis búcsúzkodás után felmentünk a szobánkba és bepakoltunk.

(Demetri szemszöge)

Nem igazán hittem a fülemnek. Eddig azt hittem szeretnek itt lenni. Főleg Alec… Itt élte az egész életét, és találta meg a szerelmet, főnök lett. Úgy tűnik tévedtem. Jó lenne, ha meggondolnák magukat. Már eltelt öt óra azóta, hogy közölték, de még mindig ezen gondolkodom.
Vajon mi lehet az oka? Nem is figyeltem rá, hogy hová megyek, csak mentem és mentem. A lábaim a nagyterem felé vittek. Ilyenkor nincs itt senki. De azért benyitottam. Halkan nyikorgás nélkül nyílt ki az ajtó.
Volt bent valaki… Egy vékony, fiatal srác állt a középső trónszék előtt. Nem vett észre. Előrébb lépett, kezét finoman végig jártatta a szék faragott mintázatán. Majd felsóhajtott és megfordult.
- Nem fog hiányozni? – kérdeztem rögtön, amit találkozott a pillantásunk.
- Talán igen… talán… - megcsóválta a fejét, majd ott hagyta a széket. – Mióta állsz ott?
- Elég régóta…
- Demetri…
- Alec… - pontosan egyszerre szólítottuk meg egymást.
- Igen?
- Biztosan akarod?
- Ha arra gondolok mitől szabadulhatok meg… Hogy akarom-e? Akarok-e csaták, állandó lázadozások, gondok nélkül élni? Nos, igen… Azt hiszem… De hogy akarok-e a barátaimtól, a lányaimtól messze élni? – keserűen felnevetett és sokáig nem folytatta. – Megpróbálom… - suttogta.
- Lucy megértené!
- Tudom! De ha maradunk állandó veszélyben lesz… Vinném a lányokat is, hogy ne legyenek veszélyben, de ők maradni akarnak…
- Hát… te tudod… De mindketten hiányozni fogtok.
- Te is Demetri nekünk! – mondta és végre elmosolyodott.
- Menjünk! – intettem az ajtó felé. Mikor kiléptünk Lucy és Heidi jött velünk szembe.

- Titeket keressünk! – mondták.
- Csak beszélgettünk! – válaszoltam. Majd a lányokkal együtt kisétáltunk az éjszakába egy kis városnéző körútra. Az utolsó órák amiket a legjobb barátainkkal tölthetünk.