26. fejezet: Sarah

Sziasztok!

Itt az új fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Puszi! :)
Sarah:

(Sarah szemszöge)

Meghaltak! Meghaltak! Csak ezen pörgött az agyam. Ezt nem tudom elhinni! Egyszerűen nem tudom felfogni.
- De a Volturi sebezhetetlen! – fakadtam ki a sarokban.
- Sarah! Nyugodj meg! – lépett mellém Jasper és nyugalom hullámot küldött felém, de az sem segített.
- A Volturi sebezhetetlen! – suttogtam. – Nem haltak meg! Nem! Én tudom!
- Sajnálom, de fel kell dolgoznod… - suttogta Jasper. – Hannáért… Most csak te vagy mellette.
- Tudom! – felpattantam és Hannához rohantam, még mindig Alice vállának dőlve sírt. Mintha magánál se lenne. – Alice, kérlek, figyeld Chrisst és szólj, havan valami fejlemény.
- Persze! – mondta boldogan. – Legalább lekötöm magam. – suttogta, a táskámhoz rohantam.
Megkerestem a mobilom és már hívtam is Heidit.
- Haló! – szólt bele. – Itt Heidi Volturi!
- Szia Heidi! Sarah vagyok! Oda tudnád adni Demetrinek?
- Egy pillanat! – hallottam, amit elkiáltja magát. – Akkor adom. Szia!
- Köszi! Szia!
- Sarah! – szólt bele Demetri. – Mit szeretnél?
- Szia! Hallottuk a hírt. Hogy Alec és Lucy…
- Jól vannak! Jelen pillanat az erdőt nézik át, hogy elmenekült-e valaki a románok közül. Miért?
- MICSODA? – minden egyes betűt megnyomtam a szóban. – Élnek? – Hanna felkapta a fejét és mellém rohant, de olyan hírtelen, hogy Alice elvesztette az egyensúlyát és lebucskázott a kanapéról.
- Alice jól vagy? – kérdezte Hanna ijedten.
- Persze! – emelte fel az ujját a kis látnok, de a földön maradt egészen addig, amíg Jasper fel nem segítette.
- Ja, hogy az… Semmi bajuk, csak kicsit ránk ijesztettek. – hallottam Dem hangján, hogy mosolyog.
- Hál’ isten! –sóhajtottam fel.
- De honnan tudod?
- Igen, pont ezért hívtalak. A Volturi kastélyát megtámadta egy kisebb klán. Alice hívott minket, így elszaladtunk Hannával Forksba.
- Értem köszi, hogy szóltál. – pár perc csend következett. – Igen, értem. – mondta valakinek Dem. – Mindjárt megyünk vissza Volterrába. Induljatok ti is! Majd az északi kapunál találkozzunk. Ha nem érmétek oda addigra, mi bemegyünk. Ti viszont mindenféleképpen maradjatok kint, amíg nem küldünk értetek.
- Rendben! Jó volt hallani! Szia!
- Szia! – tette le a telefont. Én újra sóhajtottam, majd visszadobtam a táskámba.
- Élnek! – kiáltottuk egyszerre Hannával és összeölelkeztünk.

(Alec szemszöge)

- Mondtam már, hogy sajnálom Jane! – próbáltam félbeszakítani a húgom prédikációját, de nem ment.
- Majdnem megöletted magad és a feleséged és a lányod, na és azt a szegény farkast.
- De meghalt Vladimír… - morogtam közbe.
- Szegény srác úgy beverte a fejét, hogy két nap teljesen kiesett neki. Még jó, hogy gyorsan gyógyul… Ha meghalt volna most hadban állnánk a farkasokkal. Fel fogod ezt?
- Nem kell túldramatizálni…
- Túldramatizálni? – kiáltotta két centire a képemtől. – Most mit csináljak veled? – elkezdett fel-alá járkálni az egész Volturi szemeláttára. Lucy pedig jót mosolygott a háttérben, Demetrivel és Félixel karöltve. Nem akartak közbelépni, mosolyogva nézték a szenvedésem. – Talán bezárlak a szobádba. Csináltatok egy olyan ajtót, amit még mi vámpírok sem tudunk áttörni és egy ablakot is. Őrt is állítok a szobád elé…
- Nem akarsz véletlenül odabilincselni az egyik székhez, ami le lenne fúrva a földbe? – kérdeztem ingerülten.
- De lehet! Ez jó ötlet! - Pár fél órája ezt hallgatom. Na jó talán annyi még nincs. Kérlelő szemekkel néztem Lucyre, de megrázta a fejét. Félix pedig azt tátogta, hogy: Jobb, mint egy cirkuszi bohóc előadás, ahol tortát nyomnak Demetri képébe.
Szerencséje volt, mert Dem nem vette észre.
Ilyen megaláztatást! Jane ezzel büntetett, tudta, hogy borzasztóan érzem magam.
- Figyelsz te rám? – jelent meg előttem a húgom pukkancs képe.
- Hmm? Mit kérdeztél? – pislogtam rá. Tudtam, hogy ez idegesíteni fogja.
- Alec! – kiáltott rám. - Hasztalan te nem változol!
- Megszoksz vagy szöksz! – vigyorogtam rá. - Jaj hugi, lazítsd már!

- Jól van gyerekek! Vége a móka mára… Induljunk haza félé! Vár ránk még egy kis munka Volterrában. – szólalt fel Demetri végre. – Sarah most hívott, hogy pár vámpír beette magát a kastélyba.
- És Hanna? – kérdeztük egyszerre Jeremyvel és Lucyvel.
- Sarahával Cullenéknál. Semmi bajuk! Alice szólt neki előre.
- Akkor köszönettel tartozom Alicenek… - suttogtam. A Volturi pedig elindult visszafelé Olaszországba. Dem mellém lépett és átölelt.

- Még nem volt időm gratulálni! – mondta, mikor elengedett. – De ugye tudod, hogy meggondolatlan voltál.
- Ne kezd már te is létszíves! Elég volt Jane mára.
- Rendben, rendben! Jó, hogy élsz! – megfordult, hogy elmenjen.
- Demetri… - szóltam utána. - Köszönöm! Köszönöm, hogy utánam jöttél azok után. Féltem, hogy megbántalak…
- De kockáztatnod kellett…
- Tudtam, hogy rájössz! – nevettem.
- Tudom! – elmosolyodott, majd Heidi mellé sétált.

Lucy sétált felém, majd megállt mellettem.
- Jó ember! – suttogta.
- És nagyon jó barát. Jó vezető lesz belőle.
- Biztosan ezt akarod? – ölelt át Lucy.
- Semmi sem biztos… - suttogtam. Megfordultunk és ölelkezve követtük a Volturit hazafelé.