(Lucy szemszöge)
- Alec! – szóltam neki rémülten.
- Tessék?
- Ez az az erdő, ami benne volt az álmomban. Menjünk vissza Volterrába és hozzunk erősítést.
- Nem!
- Alec, de bajod…
- Nem és kész! – közelebb jött hozzám és a fülembe súgta. – Úgy fogsz csinálni mindent ahogy mindig is megálmodtad.
- De akkor te meghalsz! Azt pedig nem engedem.
- Te túl éled és ez a fontos.
- Alec!
- Szeretlek Lucy! – súgta és megcsókolt. Olyan szenvedélyesen, mint még soha.
- Rendben búcsúzkodjatok csak!
- Vladimír! Stefen! – fordult meg Alec.
- Régen láttalak Alec. Hiányoztál! – ebben a pillanatban két erős újszülött fogott. Pont, mint az álmaimban.
- Eressz te büdös, dagadt vámpír! – kiáltottam rá az egyikre.
- Ó, a kicsi Lucy! Már olyan a híred, mint a férjednek. Főleg a orosz vámpírok kiirtása óta.
- Honnan tudsz róla?
- Elég pletykás ez a vámpír világ! Tudod ha valaki 4000 éve él a földön, elég jó kapcsolatokat tud kialakítani.
- Hagyd Lucyt! Engem akarsz vagy tévedek?
- Nyugalom Alec! Mindent a maga idejében. Csak szépen sorba! Legutóbb nem volt időm szemügyre venni a feleséged. Csinos darab! – simította végig az arcom. Alec torkából állatias morgás hördült fel. – Nyugalom! Sokat stresszelsz mostanába. Érzed a véged?
- Csak engedd el őt!
- Nyugi nem esik baja, ha jól viselkedsz, persze. Én csak a feleségem gyilkosát akar a pokolba küldeni.
- Akkor le vagy maradva Vladimír!
- Lucy! – kiáltott rám Alec. Tudta mi a tervem. Közelebb jött, mire őt is lefogta két vámpír. – Kérlek ne!
- Hogy érted ezt? – nézett rám kíváncsian a román.
- Nem Alec ölte meg a feleséged!
- Ne, Lucy! Kérlek!
- Hanem én voltam! – felszegtem a fejem. – És újra megtenném! – Vladimír szemét forgott mérgében, fujtatott. Azt hittem nekem ugrik, de Stefan rátette a kezét a vállára. Amitől lenyugodott. Majd újra mellém lépett és felpofozott.
Térdre rogytam, de felráncigáltak a földről.
Alec próbálta kirángatni magát az újszülöttek kezéből, de nem ment neki.
Vladimír megfogta a karom és középre ráncigált.
- Engedd el! – morogta Alec.
- Ááá! – emelte fel a mutató ujját Vladimír. – Én nem tenném, mert Lucy abban a pillanatban meghal.
- Engedj el vagy megtudod milyen érzés lehet roston sült vámpírnak lenni! – néztem a szemébe. – De legalább újra láthatnád a feleséged! – felpofozott megint. De már kezdem megszokni, engem imádnak felpofozni.
- Ne hergeld, kérlek! – hallottam Alec kétségbe gondolait. – Hallgass rám! Most az egyszer!
- Alec megküzdhet érted! Ha győz elmehettek, de ha én győzök te meghalsz és Alec egyedül marad. Majd megtudja milyen lehet nekem. – Alecre nézett. - Ja és még egy feltétel. Nem használhatod az erőd, mert Lucynek azonnal vége. – visszalökött az újszülöttek kezében.
- Rendben! – mondta Alec. – Csak hagy mondjak valamit Lucynek.
- Csak tessék! – intette felém Vladimír.
- Úgy sajnálom! Azt hittem, ha elmondom téged elenged! – mondtam amint közelebb lépett.
- Sshh! – tette az ujját a számra. – Ha nem nyernék ma… Akkor is követni foglak, akár a halálba is. – végig simította az arcom, majd megcsókolt. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – tudtam ez lesz életem legutolsó napja. Alec nem győzhet. Sohasem győzött, az álmaimban nem. – Alec! – szóltam utána. – Csalni fognak, nem győzhetsz! 5 vámpírral egyszerre nem küzdhetsz! – Alec csak mosolygott rám és visszasétált a tisztás közepére. Egy fog engem lefogni, a többi pedig mind Alecre támad majd és én semmit se tehetek. Már majdnem sírva fakadtam, amikor az egyik fogva tartóm összeesett a fájdalomtól, a másiknak pedig külön életet élt a keze.
Megremegett a föld. A velem szemben álló két vámpír helyén Chriss és Demetri állt már, éppen széttépték őket.
Elégettem az összes újszülöttet.
Stefan le akart lépni, de Jane eléállt.
- Hova, hova? – mosolygott rá. Alec és Vladimír még mindig farkas szemet néztek, annyi különbséggel, hogy már Viktor is ott állt Alec mellett.
- Tűnjetek el Vladimír, még szépen mondjuk! – sétált feléjük nyugodtan Demetri.
- Találkozzunk még! – fordult meg Vladimír.
- Várni fogunk titeket! – kontrázott Chriss.
- Tűnés! – kiáltotta Viktor. Alec mellé futottam és átöleltem. Nevetve felkapott és megsergetett.
- Köszönjük! – mondta már Deméknek. – De honnan tudtátok?
- Vladimír árulta el. – mosolygott Chriss.
- Micsoda? Ezt nem értem! – ráztam a fejem.
- Őrjáratozás közben láttam egy vámpírt. Kb. egy órája. Utána futottam, de eltűnt. Először nem is szóltam senkinek. Totál kiment a fejemből. Majd Dem közölte velem…
- Közöltem, hogy elmentetek elintézni egy vámpírt…
- Én meg mondtam, hogy láttam egyet Volterra mellett…
- A vámpírleírásából rájöttünk, rájöttem – büszkélkedett Dem. – Hogy Vladimír az. És rögtön tudtam mit akar. Így utánatok jöttünk.
- Köszönjük! – öleltem végig mindegyiket.
- Semmiség Lucyke! De jobban vigyázatok magatokra! - mondta Dem.
- Mi lett volna velem, ha elveszítem a most megtalált nővérem. - ölelt meg Chriss. Egy puszit nyomtam az arcára és visszaindultunk Volterrába.
2010. április 27., kedd
2010. április 25., vasárnap
39. fejezet: A titokzatos szoba
Sziasztok!
Csak hoztam frisst! :)
Remélem tetszik!
Puszi! Jó olvasást! :)
(Lucy szemszöge, 2 hónap múlva)
- Meg vagyunk hívva Edward és Bella esküvőjére. – rohantam be a szobánkba.
- Tényleg? – kérdezte Alec meglepetten.
- Imádom az esküvőket, ugye elvisztek magatokkal? – kiabált át Félix Demetri szobájából.
- Majd legközelebb!
- Ne csináld már Lucy! Létszi, létszi! – könyörgött a fal.
- Nem vagy meghívva, bocsi! – majd valami síráshoz hasonlító hang szűrődött át. – Nagyon vicces! – erre csak nevetés volt a válasz.
- Miért bántod szegény? – hajolt közelebb Alec.
- Nem tudom! – megcsókolt és elkezdte kigombolni a felsőm. – A szomszédba van Félix!
- És Demetri! – kiabáltak át egyszerre.
- De minket nem zavar ám! Csináljátok nyugodtan! Majd megpróbálunk csak a sakkra koncentrálni! – mondta Félix pukkadozva a nevetéstől.
- Szétrúgom a segged, Félix, ha még egyszer átkiabálsz! – kiáltottam vissza, majd megcsókoltam Alecet. – Engem nem zavarnak! De tudok egy helyet, ahol ketten lehetünk. – Alec csak értetlenül nézett rám. – Gyere! – fogtam meg a kezét.
Felvezettem a palota legfelső szintjére.
- Hová viszel?
- Majd megtudod! Aki kíváncsi hamar megöregszik! – bevittem az egyik szobába.
- Ettől nekem nem kell félnem. – nevetett. - Hol vagyunk?
- Hát… Valójában nem tudom mi volt ez régen. De gyönyörű nem? – a falakon bár már látszott, hogy régen voltak festve, de bíborban pompáztak. Volt bent egy gyönyörű ágy, egy tükör és egy ablak.
- Meseszép! 300 év alatt egyszer se jártam itt. – körbenézett, majd közelebb jött és megcsókolt…
- Szóval meghívtak titeket az esküvőre! Nagyon rendes tőlük! – tapsikolt Aro. – Ó, küldenem kellene valami ajándékot. – morfondírozott. – Hová is tettem? – kutakodott az íróasztalában. – Ahá! Meg is van!
Kezembe adott egy Volturi nyakláncot.
- Ez az én ajándékom Bellának! – mondta.
- De Mester… Egy Volturi nyaklánc? – néztem rá értetlenül.
- Hátha kedvet kap és csatlakozik hozzánk! Ez nem egy átlagos Volturi nyaklánc, ez Didymé volt.
- Didyme nyaklánca? – jobban megvizsgáltam. Semmi különlegeset nem találtam rajta, olyan volt, mint egy átlagos Volturi lánc.
- Az emlékeidből jutott eszembe! Nem akartam az ilyen… intim… emlékeidben kutakodni. – magyarázkodott. De mégis megtette! Felment bennem a pumpa, de lenyugtattam magam. Jasper erejét használva. – Szóval láttam megtaláltátok Didyme egykori szobáját.
- Az az övé volt? De Alec nem látta. Én azt hittem neki mindent elmondott Didyme.
- Ó, erről csak én tudtam. Odajárt gondolkodni. Ő festette ki és ő rendezte be. Gyönyörű nem de?
- De igen, az. Mester!
- Most mehetsz! – kiléptem az ajtón, de még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől.
- Mi az szellemet láttál? – kérdezte Alex. Még mindig Aro irodájának ajtaja előtt álltam.
- Mit szeretnél? – mosolyogtam rá gúnyosan.
- Bemenni!
- Tessék! – álltam arrébb.
- Lucy visszajönnél és szólj Alecnek is! – hallottam meg, pont akkor amikor befordultam a következő folyosóra. Üzentem Alecnek a tudatán keresztül.
- Mester! – léptünk be az irodába.
- Alex az előbb hozott hírt egy vámpírról, aki a szomszédos faluban hívja fel magára a figyelmet. Mielőtt elutaztok még intézzétek el. Lucy már tudja is a pontos helyet, ha jól sejtem. – mosolyogott rám.
- Igen, Mester! – Aleckel úgy döntöttünk, hogy még ma elintézzük.
Éppen kihajtottunk Volterrából, amikor megmondtam.
- Az a szoba ahol ma reggel voltunk…
- Igen? – vörös szeme kíváncsian villantak rám.
- Szóval… Az Didymé volt. – rátaposott a fékre. Olyan hirtelen álltunk meg, hogy majdnem kirepültem a kocsiból.
Hangos dudálással és goromba kiabálással ment el mellettünk egy autó. Nem volt több az úton.
- Alec! – hozzá akartam érni, de visszakaptam a kezem. Csak bámult maga elé, nem tudtam mi jár a fejében. Elrejtette előlem a gondolatait.
Rátettem a kezem a vállára és közelebb húzódtam hozzá.
- Vajon miért nem szólt nekem róla? – súgta és még mindig az utat bámulta.
- Biztosan nem tartotta érdekesnek.
- Vagy nem akarta, hogy tudjam!
- Ne mondj ilyet! Szeretett téged!
- Vagy csak mondta!
- Alec! Ezt most azonnal hagyd abba! Jól tudod, hogy fiaként szeretett és bármit megtett volna érted. Ne beszélj így róla. Tudom, hogy fáj. De másoknak is lehetnek titkaik. – olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. – És még valami… Jobb ha tudod. – elővettem Didyme nyakláncát, leszedtem a kormányról az egyik kezét és beleejtettem. – Aro Bellának akarja adni. – Alec csak bámulta a nyakláncot.
- Tedd el! – adta vissza. Majd beindította a motort.
- Alec!
- Semmi gond! Jól vagyok! – nézett rám és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Állj meg! – kiáltottam.
- Mi… Miért? – nézett rám értetlenül, de nyomban lenyomta a féket. Kiszálltam a kocsiból és átsétáltam hozzá.
- Szállj ki!
- Minek kell ez Lucy?
- Szállj ki! Nem bírom ezt nézni! Alec! – a arcát a két kezem közé fogtam. – Szeretlek! Mindennél jobban! Amikor én voltam bajban te segítettél, most rajtam a sor. Nekem kell segítenem. Zárd le a kocsit és gyere. – fogtam meg a kezét és bevezettem az erdőben.
Mikor elég mélyre értünk leültettem egy kidőlt fára és mellé csúsztam.
- Tudom mit érzel! Becsapott valaki akiben mindig feltétel nélkül megbíztál.
- Lucy! Jól vagyok! – fel akart állni, de megragadtam a kezét.
- Emlékezz én is így jártam! Carlislenék is hazudtak nekem. Azért, hogy védjenek! Didymének meg volt az oka erre. Ahogy arra is, hogy elment. Tudom, hogyha egyedül vagy azon gondolkodsz, hogy mi lett volna ha…
- Ha vele vagyok aznap és lebeszélem. Ezt kellett volna tennem hibáztam.
- Állandóan nem lehettél volna vele! – felállt és pár lépést előre sétált. – Alec, ne büntesd magad. Nem a te hibád!
- Nem könnyű ezen túllépni.
- Tudom! – öleltem át hátulról. – De én végig melletted leszek! – súgtam.- Köszönöm! – megfordult visszaölelt, majd megcsókolt. – Intézzük el azt a vámpírt! Utána majd foglalkozzunk az én lelki világommal. – fogta meg a kezem és húzni kezdett maga után.
Csak hoztam frisst! :)
Remélem tetszik!
Puszi! Jó olvasást! :)
(Lucy szemszöge, 2 hónap múlva)
- Meg vagyunk hívva Edward és Bella esküvőjére. – rohantam be a szobánkba.
- Tényleg? – kérdezte Alec meglepetten.
- Imádom az esküvőket, ugye elvisztek magatokkal? – kiabált át Félix Demetri szobájából.
- Majd legközelebb!
- Ne csináld már Lucy! Létszi, létszi! – könyörgött a fal.
- Nem vagy meghívva, bocsi! – majd valami síráshoz hasonlító hang szűrődött át. – Nagyon vicces! – erre csak nevetés volt a válasz.
- Miért bántod szegény? – hajolt közelebb Alec.
- Nem tudom! – megcsókolt és elkezdte kigombolni a felsőm. – A szomszédba van Félix!
- És Demetri! – kiabáltak át egyszerre.
- De minket nem zavar ám! Csináljátok nyugodtan! Majd megpróbálunk csak a sakkra koncentrálni! – mondta Félix pukkadozva a nevetéstől.
- Szétrúgom a segged, Félix, ha még egyszer átkiabálsz! – kiáltottam vissza, majd megcsókoltam Alecet. – Engem nem zavarnak! De tudok egy helyet, ahol ketten lehetünk. – Alec csak értetlenül nézett rám. – Gyere! – fogtam meg a kezét.
Felvezettem a palota legfelső szintjére.
- Hová viszel?
- Majd megtudod! Aki kíváncsi hamar megöregszik! – bevittem az egyik szobába.
- Ettől nekem nem kell félnem. – nevetett. - Hol vagyunk?
- Hát… Valójában nem tudom mi volt ez régen. De gyönyörű nem? – a falakon bár már látszott, hogy régen voltak festve, de bíborban pompáztak. Volt bent egy gyönyörű ágy, egy tükör és egy ablak.
- Meseszép! 300 év alatt egyszer se jártam itt. – körbenézett, majd közelebb jött és megcsókolt…
- Szóval meghívtak titeket az esküvőre! Nagyon rendes tőlük! – tapsikolt Aro. – Ó, küldenem kellene valami ajándékot. – morfondírozott. – Hová is tettem? – kutakodott az íróasztalában. – Ahá! Meg is van!
Kezembe adott egy Volturi nyakláncot.
- Ez az én ajándékom Bellának! – mondta.
- De Mester… Egy Volturi nyaklánc? – néztem rá értetlenül.
- Hátha kedvet kap és csatlakozik hozzánk! Ez nem egy átlagos Volturi nyaklánc, ez Didymé volt.
- Didyme nyaklánca? – jobban megvizsgáltam. Semmi különlegeset nem találtam rajta, olyan volt, mint egy átlagos Volturi lánc.
- Az emlékeidből jutott eszembe! Nem akartam az ilyen… intim… emlékeidben kutakodni. – magyarázkodott. De mégis megtette! Felment bennem a pumpa, de lenyugtattam magam. Jasper erejét használva. – Szóval láttam megtaláltátok Didyme egykori szobáját.
- Az az övé volt? De Alec nem látta. Én azt hittem neki mindent elmondott Didyme.
- Ó, erről csak én tudtam. Odajárt gondolkodni. Ő festette ki és ő rendezte be. Gyönyörű nem de?
- De igen, az. Mester!
- Most mehetsz! – kiléptem az ajtón, de még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől.
- Mi az szellemet láttál? – kérdezte Alex. Még mindig Aro irodájának ajtaja előtt álltam.
- Mit szeretnél? – mosolyogtam rá gúnyosan.
- Bemenni!
- Tessék! – álltam arrébb.
- Lucy visszajönnél és szólj Alecnek is! – hallottam meg, pont akkor amikor befordultam a következő folyosóra. Üzentem Alecnek a tudatán keresztül.
- Mester! – léptünk be az irodába.
- Alex az előbb hozott hírt egy vámpírról, aki a szomszédos faluban hívja fel magára a figyelmet. Mielőtt elutaztok még intézzétek el. Lucy már tudja is a pontos helyet, ha jól sejtem. – mosolyogott rám.
- Igen, Mester! – Aleckel úgy döntöttünk, hogy még ma elintézzük.
Éppen kihajtottunk Volterrából, amikor megmondtam.
- Az a szoba ahol ma reggel voltunk…
- Igen? – vörös szeme kíváncsian villantak rám.
- Szóval… Az Didymé volt. – rátaposott a fékre. Olyan hirtelen álltunk meg, hogy majdnem kirepültem a kocsiból.
Hangos dudálással és goromba kiabálással ment el mellettünk egy autó. Nem volt több az úton.
- Alec! – hozzá akartam érni, de visszakaptam a kezem. Csak bámult maga elé, nem tudtam mi jár a fejében. Elrejtette előlem a gondolatait.
Rátettem a kezem a vállára és közelebb húzódtam hozzá.
- Vajon miért nem szólt nekem róla? – súgta és még mindig az utat bámulta.
- Biztosan nem tartotta érdekesnek.
- Vagy nem akarta, hogy tudjam!
- Ne mondj ilyet! Szeretett téged!
- Vagy csak mondta!
- Alec! Ezt most azonnal hagyd abba! Jól tudod, hogy fiaként szeretett és bármit megtett volna érted. Ne beszélj így róla. Tudom, hogy fáj. De másoknak is lehetnek titkaik. – olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. – És még valami… Jobb ha tudod. – elővettem Didyme nyakláncát, leszedtem a kormányról az egyik kezét és beleejtettem. – Aro Bellának akarja adni. – Alec csak bámulta a nyakláncot.
- Tedd el! – adta vissza. Majd beindította a motort.
- Alec!
- Semmi gond! Jól vagyok! – nézett rám és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Állj meg! – kiáltottam.
- Mi… Miért? – nézett rám értetlenül, de nyomban lenyomta a féket. Kiszálltam a kocsiból és átsétáltam hozzá.
- Szállj ki!
- Minek kell ez Lucy?
- Szállj ki! Nem bírom ezt nézni! Alec! – a arcát a két kezem közé fogtam. – Szeretlek! Mindennél jobban! Amikor én voltam bajban te segítettél, most rajtam a sor. Nekem kell segítenem. Zárd le a kocsit és gyere. – fogtam meg a kezét és bevezettem az erdőben.
Mikor elég mélyre értünk leültettem egy kidőlt fára és mellé csúsztam.
- Tudom mit érzel! Becsapott valaki akiben mindig feltétel nélkül megbíztál.
- Lucy! Jól vagyok! – fel akart állni, de megragadtam a kezét.
- Emlékezz én is így jártam! Carlislenék is hazudtak nekem. Azért, hogy védjenek! Didymének meg volt az oka erre. Ahogy arra is, hogy elment. Tudom, hogyha egyedül vagy azon gondolkodsz, hogy mi lett volna ha…
- Ha vele vagyok aznap és lebeszélem. Ezt kellett volna tennem hibáztam.
- Állandóan nem lehettél volna vele! – felállt és pár lépést előre sétált. – Alec, ne büntesd magad. Nem a te hibád!
- Nem könnyű ezen túllépni.
- Tudom! – öleltem át hátulról. – De én végig melletted leszek! – súgtam.- Köszönöm! – megfordult visszaölelt, majd megcsókolt. – Intézzük el azt a vámpírt! Utána majd foglalkozzunk az én lelki világommal. – fogta meg a kezem és húzni kezdett maga után.
2010. április 21., szerda
38. fejezet: Várakozás
Sziasztok!
2 okból kapták máris feji
1., Mert hétvégén nem biztos, hogy tudok hozni
2., Mert 27en szavaztatok! :)
Remélem tetszik! :) :) Kommentárokat írjatok! :)
(Lucy szemszöge, 2 órával később)
- Hogy érti azt, hogy nincs hely a gépen? – kiabált Jane.
- Sajnálom hölgyem, de már nem tudok egyetlen egy jegyet sem adni! – rázta az a fejét.
- Nem lehet, hogy mindenki Olaszországba akar utazni. Valamit biztosan elnézett! Nézze meg újra! – parancsolt rá.
- Nem kéne közbe lépni? – súgtam Alecnek. – Még a végén elfajulnak a dolgok!
- Már megyek is! – odasétált Janehez. – Köszönjük hölgyem! – megfogta Jane kezét és elhúzta onnan. – Majd inkább én intézem! – Jane fújtatott mérgében, de engedett a bátyjának és mellém huppant Alec helyére.
- A bátyám, csak rá villantja a mosolyát és már el is ájul! – gúnyolódott Jane. – Nézd meg! Ránézésre látszik, hogy vagy 30 éves. 20 évvel biztosan idősebb Alecnél. És még én vagyok a veszélyesebb. Mindjárt elájul az a hülye liba! Issza minden egyes szavát a bátyámnak.
- Te ugyanilyen hatást érsz el a pasiknál!
- Lehet, de azzal sose megyek semmire! – vont vállat. – És nem szoktam kihasználni.
- Köszönöm! Viszlát! – mosolygott rá még egyszer Alec. Majd amint elfordult nagyot sóhajtott a nő és elkezdett álmodozni.
- Undorító! – morogtam.
- Mi? – lépett oda Alec és megcsókolt.
- Az a nő, épp arról álmodozik, hogy hogyan kötözne ki téged az ágyára. – Alec csak mosolygott.
- Legalább lett egy jó napja! – lökte meg Dem Alecet. – Nem mindennap mosolyoghatnak rá ilyen jó pasik, mint a kicsi Alec! – borzolta meg a szerelmem haját.
- Hé! – kapta el a kezét. – De szereztem nektek jegyet az első osztályra! Bár van 4 óránk az indulásig!
- Remek! – nyafogott Jane.
- Előbb nem megy repülő Olaszországba. Sajnálom!
- Nekem nem adott volna jegyet! Kis némber!
- Most mit csinálunk? – kérdezte Alex.
- Nekem aludnom kell! – mondtam. – Azt terveztem, hogy a gépen alszom, de így! – ráztam a fejem.
- Akkor kiveszünk egy szobát. Chriss, te? – kérdezte Alec.
- Mi? Ja, én nem. – válaszolta zavartan.
- Akkor menjünk! – azóta nem beszéltem Chrissel. Majd ha nyugodt helyen leszünk.
Alec átölelt és a derekamra tette a kezét. Még hallottam, ahogy a nő magában bosszankodik, hogy az ő lovagjának van barátnője.
Jane gyilkos pillantást lövellt felé, de Viktor átkarolta, amitől rögtön megbékélt.
Félix és Demetri barkóbázni kezdetek.
- Meg van! Találgathatsz Félix!
- Állat?
- Nem.
- Vámpír?
- Igen.
- Heidi! – vágtam rá. – Hupsz bocsi! – tettem a kezem a számra.
- Ezt jól rontottad! Nem ér lesni és bele kotyogni, Lujzi! – húzott Félix.
- Lujzi? – mondtam „mérgesen” – Tudod te kivel beszélsz?
- Lujzi! – nyújtogatta a nyelvét.
- Gyere ide! Te… Te nagyra nőtt béka! Gyere ide te!
- Úgyse kapsz el!
- És még te vagy fáradt! – mondta Alex, amikor elsuhantam mellette és egy barackot nyomtam Félix nagy fejére.
- Kérsz te is?
- Nem… Dehogy is… Lujzi! – csúfolkodott ő is velem.
- Szóval kérsz! – ugrottam neki, a földön fetrengtünk. És a többiek csak nevettek, hogy Seattle kellős közepén egy barackon megy a csata. – Háh! – mondtam, mikor végre sikerült. Felugrottam és le akartam porolni magam. De megszédültem, és olyan szögben kilengtem, hogy ha Alec nem kap el, biztosan elzúgok.
- Jól vagy? – kérdezte riadtan.
- Csak fáradt vagyok. Nincs semmi gond! Elengedhetsz! – sikerült talpon maradnom és bementünk a holtelbe.
Mindenki a szobában volt még. Mert aggódtak értem. Ahelyett, hogy elmennének szórakozni.
- Jól vagyok! Mondtam már! – ráztam a fejem. – Túl reagáljátok a dolgokat! – hátra dőltem az ágyon, hogy aludjak végre.
De Chriss odajött hozzám.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nem gondolhatod komolyan, hogy egy bocsikával elintézheted! - förmedtem rá. A többiek elkezdtek kioldalogni az ajtón.
- Mi most… ízé… lelépünk, mert… fontos dol… - mondta Alex, de nem fejezhette be, mert Viktor kirángatta az ajtón.
- Mond, mit tegyek? Egyszeri eset volt. Hülye voltam, tudom. De már nem csinálhatom vissza! Csak egyszer történt meg!
- Elmondhattad volna! És nem kellett volna Victoriától megtudnom! – kiabáltam.
- Sajnálom! Gondoltam rá, hogy megmondom, csak féltem… Már nem mintha a te múltad olyan makulátlan lenne. – morogta olyan halkan, amennyire csak tudta, de meghallottam.
- Most meg mire célzol?
- Arra amit Edwardéknál műveltél régebben! Úgy viselkedtél mit egy kurva.
- Ez nem igaz, én nem hemperegtem egy pasival se!
- És Alec?
- Ő a férjem!
- Tudtommal még nem volt az, amikor lefeküdtettek egymással.
- Szeretjük egymást, akkor is szerettük és szeretni is fogjuk. De nem fogok neked magyarázkodni, olyan hibák miatt, amit el se követtem! És most takarodj! – mutattam az ajtóra.
- Rendben! – morogta.
- Rendben! – kiáltottam mérgesen utána. Majd sírva zuhantam vissza az ágyra.
Pár perc múlva kinyílt az ajtó és valaki mellém sietett.
- Úgy sajnálom! Nem gondoltam komolyan azt amit mondtam! – ölelt magához a bátyám. – Meg tudsz nekem bocsátani? Elborult az agyam! Sajnálom! – ringatott.
- Én sajnálom, régen követed el ez a hibát és még mindig bünteted magad érte. Nincs jogom ítélkezni, mert semmivel se vagyok jobb vagy rosszabb nálad.
- Ne veszekedjünk többet! Oké?
- Rendben! – ölelt magához, hosszú percekig így maradtunk, majd benyitott Alex.
- Sajnálom, csak itt hagytam a hitel… Ó, nézd csak! Kibékültettek? - Kibékültek? Állj már arrébb, semmit se látok tőled! – taszította arrébb Jane
2 okból kapták máris feji
1., Mert hétvégén nem biztos, hogy tudok hozni
2., Mert 27en szavaztatok! :)
Remélem tetszik! :) :) Kommentárokat írjatok! :)
(Lucy szemszöge, 2 órával később)
- Hogy érti azt, hogy nincs hely a gépen? – kiabált Jane.
- Sajnálom hölgyem, de már nem tudok egyetlen egy jegyet sem adni! – rázta az a fejét.
- Nem lehet, hogy mindenki Olaszországba akar utazni. Valamit biztosan elnézett! Nézze meg újra! – parancsolt rá.
- Nem kéne közbe lépni? – súgtam Alecnek. – Még a végén elfajulnak a dolgok!
- Már megyek is! – odasétált Janehez. – Köszönjük hölgyem! – megfogta Jane kezét és elhúzta onnan. – Majd inkább én intézem! – Jane fújtatott mérgében, de engedett a bátyjának és mellém huppant Alec helyére.
- A bátyám, csak rá villantja a mosolyát és már el is ájul! – gúnyolódott Jane. – Nézd meg! Ránézésre látszik, hogy vagy 30 éves. 20 évvel biztosan idősebb Alecnél. És még én vagyok a veszélyesebb. Mindjárt elájul az a hülye liba! Issza minden egyes szavát a bátyámnak.
- Te ugyanilyen hatást érsz el a pasiknál!
- Lehet, de azzal sose megyek semmire! – vont vállat. – És nem szoktam kihasználni.
- Köszönöm! Viszlát! – mosolygott rá még egyszer Alec. Majd amint elfordult nagyot sóhajtott a nő és elkezdett álmodozni.
- Undorító! – morogtam.
- Mi? – lépett oda Alec és megcsókolt.
- Az a nő, épp arról álmodozik, hogy hogyan kötözne ki téged az ágyára. – Alec csak mosolygott.
- Legalább lett egy jó napja! – lökte meg Dem Alecet. – Nem mindennap mosolyoghatnak rá ilyen jó pasik, mint a kicsi Alec! – borzolta meg a szerelmem haját.
- Hé! – kapta el a kezét. – De szereztem nektek jegyet az első osztályra! Bár van 4 óránk az indulásig!
- Remek! – nyafogott Jane.
- Előbb nem megy repülő Olaszországba. Sajnálom!
- Nekem nem adott volna jegyet! Kis némber!
- Most mit csinálunk? – kérdezte Alex.
- Nekem aludnom kell! – mondtam. – Azt terveztem, hogy a gépen alszom, de így! – ráztam a fejem.
- Akkor kiveszünk egy szobát. Chriss, te? – kérdezte Alec.
- Mi? Ja, én nem. – válaszolta zavartan.
- Akkor menjünk! – azóta nem beszéltem Chrissel. Majd ha nyugodt helyen leszünk.
Alec átölelt és a derekamra tette a kezét. Még hallottam, ahogy a nő magában bosszankodik, hogy az ő lovagjának van barátnője.
Jane gyilkos pillantást lövellt felé, de Viktor átkarolta, amitől rögtön megbékélt.
Félix és Demetri barkóbázni kezdetek.
- Meg van! Találgathatsz Félix!
- Állat?
- Nem.
- Vámpír?
- Igen.
- Heidi! – vágtam rá. – Hupsz bocsi! – tettem a kezem a számra.
- Ezt jól rontottad! Nem ér lesni és bele kotyogni, Lujzi! – húzott Félix.
- Lujzi? – mondtam „mérgesen” – Tudod te kivel beszélsz?
- Lujzi! – nyújtogatta a nyelvét.
- Gyere ide! Te… Te nagyra nőtt béka! Gyere ide te!
- Úgyse kapsz el!
- És még te vagy fáradt! – mondta Alex, amikor elsuhantam mellette és egy barackot nyomtam Félix nagy fejére.
- Kérsz te is?
- Nem… Dehogy is… Lujzi! – csúfolkodott ő is velem.
- Szóval kérsz! – ugrottam neki, a földön fetrengtünk. És a többiek csak nevettek, hogy Seattle kellős közepén egy barackon megy a csata. – Háh! – mondtam, mikor végre sikerült. Felugrottam és le akartam porolni magam. De megszédültem, és olyan szögben kilengtem, hogy ha Alec nem kap el, biztosan elzúgok.
- Jól vagy? – kérdezte riadtan.
- Csak fáradt vagyok. Nincs semmi gond! Elengedhetsz! – sikerült talpon maradnom és bementünk a holtelbe.
Mindenki a szobában volt még. Mert aggódtak értem. Ahelyett, hogy elmennének szórakozni.
- Jól vagyok! Mondtam már! – ráztam a fejem. – Túl reagáljátok a dolgokat! – hátra dőltem az ágyon, hogy aludjak végre.
De Chriss odajött hozzám.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nem gondolhatod komolyan, hogy egy bocsikával elintézheted! - förmedtem rá. A többiek elkezdtek kioldalogni az ajtón.
- Mi most… ízé… lelépünk, mert… fontos dol… - mondta Alex, de nem fejezhette be, mert Viktor kirángatta az ajtón.
- Mond, mit tegyek? Egyszeri eset volt. Hülye voltam, tudom. De már nem csinálhatom vissza! Csak egyszer történt meg!
- Elmondhattad volna! És nem kellett volna Victoriától megtudnom! – kiabáltam.
- Sajnálom! Gondoltam rá, hogy megmondom, csak féltem… Már nem mintha a te múltad olyan makulátlan lenne. – morogta olyan halkan, amennyire csak tudta, de meghallottam.
- Most meg mire célzol?
- Arra amit Edwardéknál műveltél régebben! Úgy viselkedtél mit egy kurva.
- Ez nem igaz, én nem hemperegtem egy pasival se!
- És Alec?
- Ő a férjem!
- Tudtommal még nem volt az, amikor lefeküdtettek egymással.
- Szeretjük egymást, akkor is szerettük és szeretni is fogjuk. De nem fogok neked magyarázkodni, olyan hibák miatt, amit el se követtem! És most takarodj! – mutattam az ajtóra.
- Rendben! – morogta.
- Rendben! – kiáltottam mérgesen utána. Majd sírva zuhantam vissza az ágyra.
Pár perc múlva kinyílt az ajtó és valaki mellém sietett.
- Úgy sajnálom! Nem gondoltam komolyan azt amit mondtam! – ölelt magához a bátyám. – Meg tudsz nekem bocsátani? Elborult az agyam! Sajnálom! – ringatott.
- Én sajnálom, régen követed el ez a hibát és még mindig bünteted magad érte. Nincs jogom ítélkezni, mert semmivel se vagyok jobb vagy rosszabb nálad.
- Ne veszekedjünk többet! Oké?
- Rendben! – ölelt magához, hosszú percekig így maradtunk, majd benyitott Alex.
- Sajnálom, csak itt hagytam a hitel… Ó, nézd csak! Kibékültettek? - Kibékültek? Állj már arrébb, semmit se látok tőled! – taszította arrébb Jane
2010. április 20., kedd
37. fejezet: A támadás
(Bella szemszöge, a támadás napja)
Mindenki lett csatázik, csak Edward és Seth van itt velem.
- Min gondolkozol? – néztem Edwardra.
- Csak Lucyn. – nem nézett rám csak meredt maga elé. – Miért nem tudja belátni, hogy ki is Alec valójában? – rám nézett, de nem várt választ.
- Lehet, hogy nem Alec a hibás. – súgtam, olyan halkan ahogy csak tudtam. De meghallotta.
- Akkor ki? – rá néztem és nem szóltam. – Én? De hát nem tettem semmit! – tiltakozott.
- Mindig te kezdted, nem Alec vetette rád magát. – nem szólt, így hát folytattam. – Lucy még Rosazal is többet beszél, mint veled. Kerül téged! Még nem tűnt fel?
- Az ő kapcsolata nem olyan Rosalieval, mint neked.
- Tudom! – közelebb húzódtam és a vállára hajtottam a fejem. – Néha be kell ismerni a hibáinkat, hogy béke legyen… – súgtam. Nem szólt egy szót se, de tudtam, hogy elgondolkozott rajta.
Hirtelen egy vörös fej jelent meg.
- Victoria! – a rémület átjárta a testem. De a nő összeesett, vonyítva vergődött a földön…
(Alec szemszöge)
Már két újszülöttel végeztem, amikor valami megváltozott. Sehol se találtam Lucyt.
Kétségbe estem! Végig kérdeztem mindenkit, de senki se látta. Eltűnt!
- Alec! – kiáltotta Alice. Azonnal odarohantam hozzá.
- Mi történt?
- Lucy… Belláékhoz tart.
- Köszönöm! – azonnal rohanni kezdtem a hegyen felfelé.
Mikor kiértem a tisztásra Lucy már Victoria előtt állt. Valakit már elégettek, mert égett vámpír bűze csapta meg az orrom.
Edwardék mögötte megkövülten álltak. Bella rám nézett. Szemében égett a félelem.
- Jamesszel megöltétek az anyámat, majdnem a testvéremet és engem! – mondta Lucy gonoszul. Olyan hangon amit még életemben nem hallottam tőle. – És még azt mered kérni, hogy kegyelmezzek? – felpofozta Victoriát, aki neki repült a hegynek. A törmelékkel együtt esett a földre, majd köhögve felállt.
- Ó, megtaláltad a kis Chrisst? És hogy van mostanság? Újra felmelegíthetné az ágyam, mint régen! – Victoria Lucy felé indult.
- Hazudsz!
- Ó, jaj! Szóval elfelejtette megemlíteni! Úgy sajnálom, hogy eljárt a szám! – mondta az gúnyos hangon. – Mégsem vagy olyan csalhatatlan Lucy! Hiszen a saját bátyád az orrodnál fogva vezetett. – nevetett, majd sikítva esett a földre.
- Megkeserülöd azt amit vele tettél! – súgta Lucy a fülébe és áromot vezetett Victoria testébe.
- Lucy! – indultam el felé, végre magamhoz tértem a kezdeni megrökönyödésből.
- Hagyj Alec! Ez nem a te dolgod! – kiáltott rám.
- Lucy! Ez nem te vagy! Csak a bosszúd hajt! Kérlek, nézz rám! – léptem közelebb, de hiba volt, mert az áram visszalökött neki egy fának. Nem volt egy kellemes érzés.
- Ne gyere közelebb! – nézett rám.
- Lucy! – már újra mellette álltam. – Kérlek! – koncentrálni kezdtem, hogy elvegyem Victoria érzékeit.
- Verd ki a fejedből! – kiabált rám. – Meg kell értened, hogy muszáj megtennem! – nézett rám könnyes szemekkel. Victoria kínzása abba maradt. Még mindig nem mozdult, csak feküdt a földön és hangosan szuszogott. – Az anyámért! Meg kell tennem!
- Nem ezt várná tőled! – léptem közelebb. – Kérlek Lucy! Hagyd Victoriát! Hagyd a bosszút! Chrissért, a Cullen családért, a Volturiért… Értem… Értünk… Kettőnkért! – Lucy lehajtotta a fejét és sírni kezdett.
- Sajnálom! – súgta mikor átöleltem.
- Semmi gond! – ringattam a karjaimban. – Megtennéd Edward? – mondtam gondolatban. Edward előre szökkent és megölte Victoriát. Majd máglyát gyújtott és el is égette. Nem akarta zavarni Lucyt. Seth pedig mindebben segített neki.
Lucy nagy nehezen abbahagyta a sírást. Bella sietett hozzá és átölelte.
- Lucy! Drága Lucy!
(Bella szemszöge)
Seth vonyítani kezdett és Edward is a földre rogyott.
- Mentsd meg a testvérünket Sam! Siess! – kiáltotta.
- Menj csak Seth! – engedte el Lucy. – Az egyik farkas megsérült. – magyarázta. – Leah vagy kicsoda meg akarta mutatni, hogy milyen ügyes. Hogy el tud egyedül is bánni egy vámpírral. Meg akarták harapni, de Jacob, azt hiszem. Elé ugrott és megmentette, de súlyos sérüléseket szenvedett.
- Jacob! – sikítva kaptam az arcom elé a kezem.
- Rendben fog jönni! Máris elkezdett gyógyulni. Pár nap és rendbe jön! Nyugodj meg Bella! – ölelt magához Edward.
- Nem akarom elrontani a pillanatot, de itt lesz mindjárt a Volturi. – lépett mellénk Lucy.
- Gyere Bella a hátamon viszlek le úgy gyorsabb. – kapott fel hátára és már futott is velem. De még hallottam, amint Alec odalép Lucyhez és azt mondja:
- Jobban vagy? Ha gondolod, maradhatunk még egy kicsit.
- Nem! Beszélnem kell Chrissel. Tisztáznunk kell ezt a dolgot. – és rohanni kezdetek utánunk.
Mindenki lett csatázik, csak Edward és Seth van itt velem.
- Min gondolkozol? – néztem Edwardra.
- Csak Lucyn. – nem nézett rám csak meredt maga elé. – Miért nem tudja belátni, hogy ki is Alec valójában? – rám nézett, de nem várt választ.
- Lehet, hogy nem Alec a hibás. – súgtam, olyan halkan ahogy csak tudtam. De meghallotta.
- Akkor ki? – rá néztem és nem szóltam. – Én? De hát nem tettem semmit! – tiltakozott.
- Mindig te kezdted, nem Alec vetette rád magát. – nem szólt, így hát folytattam. – Lucy még Rosazal is többet beszél, mint veled. Kerül téged! Még nem tűnt fel?
- Az ő kapcsolata nem olyan Rosalieval, mint neked.
- Tudom! – közelebb húzódtam és a vállára hajtottam a fejem. – Néha be kell ismerni a hibáinkat, hogy béke legyen… – súgtam. Nem szólt egy szót se, de tudtam, hogy elgondolkozott rajta.
Hirtelen egy vörös fej jelent meg.
- Victoria! – a rémület átjárta a testem. De a nő összeesett, vonyítva vergődött a földön…
(Alec szemszöge)
Már két újszülöttel végeztem, amikor valami megváltozott. Sehol se találtam Lucyt.
Kétségbe estem! Végig kérdeztem mindenkit, de senki se látta. Eltűnt!
- Alec! – kiáltotta Alice. Azonnal odarohantam hozzá.
- Mi történt?
- Lucy… Belláékhoz tart.
- Köszönöm! – azonnal rohanni kezdtem a hegyen felfelé.
Mikor kiértem a tisztásra Lucy már Victoria előtt állt. Valakit már elégettek, mert égett vámpír bűze csapta meg az orrom.
Edwardék mögötte megkövülten álltak. Bella rám nézett. Szemében égett a félelem.
- Jamesszel megöltétek az anyámat, majdnem a testvéremet és engem! – mondta Lucy gonoszul. Olyan hangon amit még életemben nem hallottam tőle. – És még azt mered kérni, hogy kegyelmezzek? – felpofozta Victoriát, aki neki repült a hegynek. A törmelékkel együtt esett a földre, majd köhögve felállt.
- Ó, megtaláltad a kis Chrisst? És hogy van mostanság? Újra felmelegíthetné az ágyam, mint régen! – Victoria Lucy felé indult.
- Hazudsz!
- Ó, jaj! Szóval elfelejtette megemlíteni! Úgy sajnálom, hogy eljárt a szám! – mondta az gúnyos hangon. – Mégsem vagy olyan csalhatatlan Lucy! Hiszen a saját bátyád az orrodnál fogva vezetett. – nevetett, majd sikítva esett a földre.
- Megkeserülöd azt amit vele tettél! – súgta Lucy a fülébe és áromot vezetett Victoria testébe.
- Lucy! – indultam el felé, végre magamhoz tértem a kezdeni megrökönyödésből.
- Hagyj Alec! Ez nem a te dolgod! – kiáltott rám.
- Lucy! Ez nem te vagy! Csak a bosszúd hajt! Kérlek, nézz rám! – léptem közelebb, de hiba volt, mert az áram visszalökött neki egy fának. Nem volt egy kellemes érzés.
- Ne gyere közelebb! – nézett rám.
- Lucy! – már újra mellette álltam. – Kérlek! – koncentrálni kezdtem, hogy elvegyem Victoria érzékeit.
- Verd ki a fejedből! – kiabált rám. – Meg kell értened, hogy muszáj megtennem! – nézett rám könnyes szemekkel. Victoria kínzása abba maradt. Még mindig nem mozdult, csak feküdt a földön és hangosan szuszogott. – Az anyámért! Meg kell tennem!
- Nem ezt várná tőled! – léptem közelebb. – Kérlek Lucy! Hagyd Victoriát! Hagyd a bosszút! Chrissért, a Cullen családért, a Volturiért… Értem… Értünk… Kettőnkért! – Lucy lehajtotta a fejét és sírni kezdett.
- Sajnálom! – súgta mikor átöleltem.
- Semmi gond! – ringattam a karjaimban. – Megtennéd Edward? – mondtam gondolatban. Edward előre szökkent és megölte Victoriát. Majd máglyát gyújtott és el is égette. Nem akarta zavarni Lucyt. Seth pedig mindebben segített neki.
Lucy nagy nehezen abbahagyta a sírást. Bella sietett hozzá és átölelte.
- Lucy! Drága Lucy!
(Bella szemszöge)
Seth vonyítani kezdett és Edward is a földre rogyott.
- Mentsd meg a testvérünket Sam! Siess! – kiáltotta.
- Menj csak Seth! – engedte el Lucy. – Az egyik farkas megsérült. – magyarázta. – Leah vagy kicsoda meg akarta mutatni, hogy milyen ügyes. Hogy el tud egyedül is bánni egy vámpírral. Meg akarták harapni, de Jacob, azt hiszem. Elé ugrott és megmentette, de súlyos sérüléseket szenvedett.
- Jacob! – sikítva kaptam az arcom elé a kezem.
- Rendben fog jönni! Máris elkezdett gyógyulni. Pár nap és rendbe jön! Nyugodj meg Bella! – ölelt magához Edward.
- Nem akarom elrontani a pillanatot, de itt lesz mindjárt a Volturi. – lépett mellénk Lucy.
- Gyere Bella a hátamon viszlek le úgy gyorsabb. – kapott fel hátára és már futott is velem. De még hallottam, amint Alec odalép Lucyhez és azt mondja:
- Jobban vagy? Ha gondolod, maradhatunk még egy kicsit.
- Nem! Beszélnem kell Chrissel. Tisztáznunk kell ezt a dolgot. – és rohanni kezdetek utánunk.
2010. április 18., vasárnap
36. fejezett: Börtönben a Volturi???
(Alex szemszöge)
- Hogy börtönben van Jane? – nevettem, már majdnem a földön fetrengtem, amikor Arora néztem. Nem igazán tetszett neki a reagálásom. Megembereltem magam, de még mindig pukkadozva a nevetéstől felálltam. – Mester?
- Az volna a feladatod, hogy elmenj értük és letedd az óvadékot.
- Miért nem használja Viktor az erélyét?
- Mert nem akarom, hogy utána körözést adjanak ki rájuk.
- És miért csukták le őket?
- Kocsi lopás és, mert maffiozonak nézték őket.
- Ma... maffiozo? A kicsi Jane? Hát ez jó! – nevettem tovább a földön. – Indulok is Mester!
- Gianna odaadja majd a pénzt. De aztán nehogy téged is lecsukjanak!
- Nem fognak, Mester! Tudok én magamra vigyázni!
- Börtönben! Hát ez haláli! – nevetve mentem a kicsi lányhoz. – Szia Gianna édes.
- Szia Alex! Gondolom hallottad a hírt!
- Igen, szét is röhögtem magam! Na add a pénzt! Sietek, nehogy a kicsi Jane körözött bűnöző legyen, mert megszökött a börtönből. – nevetve vettem át a pénzt, felkaptam a köpenyem és már indultam is kifelé a repülőtérre.
A jegyem már el volt rakatva. Végre felszállt a gépem és már indultam is az én drága barátaim megmentésére.
(Jane szemszöge, másnap)
- Mikor ér már ide az a balfék! – morgolódtam.
- Nyugalom Jane! – húzott magához Viktor. – Ettől nem lesz jobb!
- Miért kellett megállnod azoknak a nyavalyás rendőröknek? – mutattam mérgesen Félixre.
- Úgyis felírták volna a rendszámot. Most nem mindegy!
- Ne Félixet hibáztasd! Nem ő találta ki, hogy kocsival akar menni! – állt fel Demetri.
- Végre a szemembe mered mondani! Te és a dagadék, - böktem feléjük. - mindig csak a hátam mögött beszéltek ki!
- Mert, ha a szemedbe mondja valaki, azzal szörnyű kínok között végzel! – kiabált velem Demetri.
Felálltam és már éppen használni akartam az adottságom, amikor Viktor közénk állt.
- Nyugodjatok meg! Nem itt kéne egymásnak menni! – állt közöttünk a szerelmem. – Jane kérlek! – súgta a fülembe.
- Rendben! – leültem és Dem is velem szemben. Chrissre néztem, aki fejére húzta a csuklyáját és nem szólt egy szót se. – Mit csinálsz Chriss?
- Tessék? – nézett rám úgy, mint akit az álmodozásából keltettek fel.
- Mit csinálsz?
- Csak gondolkodom! – már megint maga elébámult és hallgatásba burkolózott. Dörgés, majd egy méretes villám cikázott át az égbolton.
- Mára szép időt mondtak, haver! – lökte meg Félix.
- Sajnálom! – az ég felé emelte a tekintettét és kitisztulhatott az ég, mert már nem hallottuk a vihar csapkodását.
- Mi a baj Chriss? – indult el felé a szerelmem.
- Semmi! Semmi az égvilágon! – hárított. – Nem akarok róla beszélni! – tette hozzá súgva.
- Figyelj, nekünk mindent elmondhatsz! Már egy család vagyunk, nem adjuk tovább senkinek. – mondta Viktor, de visszatért mellém.
- Van egy titkom… Egy titok amiről senki se tud… De Lucy bármelyik pillanatban megtudhatja és… - ebben a pillanatban Alex lépett be.
- Ó, itt vannak az én madárkáim! – gügyögte nekünk.
- Csak nem változékony az időjárás? – kérdeztem, amint megláttam. Tetőtől talpig csurom víz volt.
- Chrissnek rossz kedve volt? – kérdezte.
- Csak gondolkodott, amit te nem szoktál! – közben kiengedtek minket a börtönből.
- De többet, mint te drága Jane! – hajolt közel hozzám. – Biztos úr! – vámpír sebességgel fordult el. – Ugye elfelejthetjük ezt az incidenst? – valamit a rendőr kezébe nyomott.
- Ő… Tudja ezt nem igazán szabadna… - Viktor koncentrálni kezdett. – De végül is miért ne! Maguk is jól járnak és én is. Menjenek csak! Nem fogja önöket zaklatni senki.
- Jó voltál Viktor! – gratulált neki Alex. – Nem hittem, hogy elfogadja!
- Nem is fogadta volna el! Jobb így!
- Vádat akartak emelni ellenetek! Ezért kellett lefizetnem! Aro nem örült volna!
- Ha bárkinek elmondod, hogy mi történt itt! – fenyegetőztem.
- Már úgy is tudják! Úgy se merik majd felemlegetni!
(Viktor szemszöge)
- Chriss! – futottam felé.
- Tessék?
- Amit elkezdtél mondani… Tudod a titkodról, ha gondolod, én szívesen…
- Nem! – kiáltott. - Ő… vagyis… Nem fontos! Lényegtelen! – gyorsabb tempóra váltott és ott hagyott.
Valami nincs rendben! Chrisst még nem láttam ilyenek. Egy titok! Valami borzasztó dolog lehet, ha még Lucynek se mondta el.
Az ő érdekében remélem, hogy nem mástól tudja meg a húga!
- Hogy börtönben van Jane? – nevettem, már majdnem a földön fetrengtem, amikor Arora néztem. Nem igazán tetszett neki a reagálásom. Megembereltem magam, de még mindig pukkadozva a nevetéstől felálltam. – Mester?
- Az volna a feladatod, hogy elmenj értük és letedd az óvadékot.
- Miért nem használja Viktor az erélyét?
- Mert nem akarom, hogy utána körözést adjanak ki rájuk.
- És miért csukták le őket?
- Kocsi lopás és, mert maffiozonak nézték őket.
- Ma... maffiozo? A kicsi Jane? Hát ez jó! – nevettem tovább a földön. – Indulok is Mester!
- Gianna odaadja majd a pénzt. De aztán nehogy téged is lecsukjanak!
- Nem fognak, Mester! Tudok én magamra vigyázni!
- Börtönben! Hát ez haláli! – nevetve mentem a kicsi lányhoz. – Szia Gianna édes.
- Szia Alex! Gondolom hallottad a hírt!
- Igen, szét is röhögtem magam! Na add a pénzt! Sietek, nehogy a kicsi Jane körözött bűnöző legyen, mert megszökött a börtönből. – nevetve vettem át a pénzt, felkaptam a köpenyem és már indultam is kifelé a repülőtérre.
A jegyem már el volt rakatva. Végre felszállt a gépem és már indultam is az én drága barátaim megmentésére.
(Jane szemszöge, másnap)
- Mikor ér már ide az a balfék! – morgolódtam.
- Nyugalom Jane! – húzott magához Viktor. – Ettől nem lesz jobb!
- Miért kellett megállnod azoknak a nyavalyás rendőröknek? – mutattam mérgesen Félixre.
- Úgyis felírták volna a rendszámot. Most nem mindegy!
- Ne Félixet hibáztasd! Nem ő találta ki, hogy kocsival akar menni! – állt fel Demetri.
- Végre a szemembe mered mondani! Te és a dagadék, - böktem feléjük. - mindig csak a hátam mögött beszéltek ki!
- Mert, ha a szemedbe mondja valaki, azzal szörnyű kínok között végzel! – kiabált velem Demetri.
Felálltam és már éppen használni akartam az adottságom, amikor Viktor közénk állt.
- Nyugodjatok meg! Nem itt kéne egymásnak menni! – állt közöttünk a szerelmem. – Jane kérlek! – súgta a fülembe.
- Rendben! – leültem és Dem is velem szemben. Chrissre néztem, aki fejére húzta a csuklyáját és nem szólt egy szót se. – Mit csinálsz Chriss?
- Tessék? – nézett rám úgy, mint akit az álmodozásából keltettek fel.
- Mit csinálsz?
- Csak gondolkodom! – már megint maga elébámult és hallgatásba burkolózott. Dörgés, majd egy méretes villám cikázott át az égbolton.
- Mára szép időt mondtak, haver! – lökte meg Félix.
- Sajnálom! – az ég felé emelte a tekintettét és kitisztulhatott az ég, mert már nem hallottuk a vihar csapkodását.
- Mi a baj Chriss? – indult el felé a szerelmem.
- Semmi! Semmi az égvilágon! – hárított. – Nem akarok róla beszélni! – tette hozzá súgva.
- Figyelj, nekünk mindent elmondhatsz! Már egy család vagyunk, nem adjuk tovább senkinek. – mondta Viktor, de visszatért mellém.
- Van egy titkom… Egy titok amiről senki se tud… De Lucy bármelyik pillanatban megtudhatja és… - ebben a pillanatban Alex lépett be.
- Ó, itt vannak az én madárkáim! – gügyögte nekünk.
- Csak nem változékony az időjárás? – kérdeztem, amint megláttam. Tetőtől talpig csurom víz volt.
- Chrissnek rossz kedve volt? – kérdezte.
- Csak gondolkodott, amit te nem szoktál! – közben kiengedtek minket a börtönből.
- De többet, mint te drága Jane! – hajolt közel hozzám. – Biztos úr! – vámpír sebességgel fordult el. – Ugye elfelejthetjük ezt az incidenst? – valamit a rendőr kezébe nyomott.
- Ő… Tudja ezt nem igazán szabadna… - Viktor koncentrálni kezdett. – De végül is miért ne! Maguk is jól járnak és én is. Menjenek csak! Nem fogja önöket zaklatni senki.
- Jó voltál Viktor! – gratulált neki Alex. – Nem hittem, hogy elfogadja!
- Nem is fogadta volna el! Jobb így!
- Vádat akartak emelni ellenetek! Ezért kellett lefizetnem! Aro nem örült volna!
- Ha bárkinek elmondod, hogy mi történt itt! – fenyegetőztem.
- Már úgy is tudják! Úgy se merik majd felemlegetni!
(Viktor szemszöge)
- Chriss! – futottam felé.
- Tessék?
- Amit elkezdtél mondani… Tudod a titkodról, ha gondolod, én szívesen…
- Nem! – kiáltott. - Ő… vagyis… Nem fontos! Lényegtelen! – gyorsabb tempóra váltott és ott hagyott.
Valami nincs rendben! Chrisst még nem láttam ilyenek. Egy titok! Valami borzasztó dolog lehet, ha még Lucynek se mondta el.
Az ő érdekében remélem, hogy nem mástól tudja meg a húga!
2010. április 14., szerda
35. fejezet: Jasper tanító bácsi leiskolázása
Lucy szemszöge, 3 nap múlva)
Mára hívták össze a vámpírokat és a vérfarkasokat egy kisebb tanácskozásra, bemutatóra.
Csak most ébredtem, Alec feküdt mellettem és rám mosolygott.
- Jó reggelt, kicsim!
- Jó reggelt! – nyújtózkodtam. Majd kimentem és letusoltam.
- Hogy aludtál?
- Jól, köszi!
- Pedig eléggé forgolódtál és kiabáltál is.
- Mit? – dugtam ki a fejem a fürdőből.
- Hogy ne bántsanak engem! Inkább téged öljenek meg és hasonlók. Mit álmodtál?
- Nem tudom! – törtem a fejem, de nem jutott eszembe. – Mit álmodhattam? – motyogtam.
- Valamit ígérj meg nekem, Lucy!
- Micsodát? – dugtam ki megint a fejem a fürdőből.
- Gyere ide, kérlek! – leültem mellé az ágyra, megint eltakarta az elméjét, nem tudhattam mire gondol. – Ígérd meg nekem!
- De mit?
- Ígérd meg, mert utána nem fogod!
- Alec!
- Nagyon fontos, hogy most ígérd meg, kérlek! – nézett rám bociszemekkel.
- Rendben! Ígérem! – megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Megígérted nekem, hogy soha sem fogod magad értem feláldozni.
- Alec, ezt nem… nem ígértethetted meg velem. Úgyse bírom megtartani!
- De, mert megígérted nekem! – húzódott mosolyra a szája.
- Félsz, hogy újra teljesül az álmom? – az ablakhoz sétált és nagyot sóhajtott.
- Igen, félek… hogy miattam feláldozod magad! Abba pedig belehalnék! – még mindig kifelé nézett. Közelebb léptem és átöleltem.
- Nem fog teljesülni! Tudom, érzem! – megfordult és a szemembe nézett.
- Az ígéreted akkor is köt! – megcsókolt. – Fejezd be a készülődést, dolgunk van még ma!
Ekkor vettem észre, hogy már délután kettő van.
- Úristen! Miért nem keltettél fel? – berohantam a fürdőbe, amin csak mosolygott.
(este, Lucy szemszöge)
- Akkor megtartjátok a bemutatót? – kérdezte Jasper.
- Igen, Alec és én harcolunk egy kicsit.
- Rendben! Már itt is vannak!
- Hú, ezek nagyon büdösek!
- Csönd Alec! Még meghalják.
- De nincs rájuk szükség! Ennyi fiatal vámpírral te és én simán elbánunk. Nem kell segítség!
- Edwardék nem szeretnék, hogy ezt a csatát nélkülük vívnánk meg. De vajon miért nem értek még ide Janék?
- Nem tudom! Lehet, hogy valami sürgősebb ügy. – vont vállat Alec. – Nem kell őket félteni! És minket se! – mosolygott ravaszul.
Odafordultam a farkasok felé, már ment a tanácskozás.
- És ők kik? – mondta Edward Sam gondolatait közvetítve.
- Lucy Volturi. – léptem előre. – A Cullen család rokona. Ő pedig a férjem Alec Volturi. – morgolódás hallatszott a farkasok közt. – Ti már nem tudhatjátok, de én is ott voltam, akkor amikor megegyeztettek Cullenékkel.
- És mit tudtok ti? – kérdezte Sam, Edward.
Felgyújtottam az erdőt a tisztás körül egy vékony körben. Pár farkas talpra ugrott. Majd el is oltottam.
- Ezt tudom én! – mondtam.
- Én pedig el tudom venni az érzékeiteket, az összest. – mosolygott Alec, mert a farkasok között újabb morgolódás éledt.
- Honnan tudjuk, hogy bízhatunk bennetek?
- Nem tudhatjátok! – majd visszaültem a helyemre.
Jasper és Emmett bemutatták, hogy mit tudnak, majd jöttünk mi.
- Lucy és Alec tart nekünk egy kis bemutatót. Hogy hogyan csinálják ezt a profik. – mondta Jasper. Levettem a köpenyem, és besétáltam a tér közepére, Alec pedig velem szembe.
- Azért ne alázz le nagyon! – mosolygott rám.
- Rendben! – kacsintottam egyet felé. Majd elindultam…
(Bella szemszöge)
- Rendben! – Lucy háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát. Alec félelmetes harcos lehet. De Lucy még nála is jobb? Valahogy nem tudtam elhinni.
Megindult Alec felé, be akart neki egyet húzni, de ő sem volt rest. Kitért Lucy keze elől és a levegőbe dobta.
Megpördült a levegőben és vagy 5 méterrel arrébb talpon, behajlított térdekkel ért földet. Alec felé rontott megint, de olyan gyorsan mozogtak, hogy nem igen tudtam követni. Néha-néha a farkasok elismerően morgolódtak. Sokszor csak két fekete, elmosódott foltot láttam hadakozni. A viharfelhőkre emlékeztettek, csak ők gyorsabban változtatták a helyzetüket.
Lucy repült neki egy fának, vagyis úgy nézett ki, hogy neki repül, de elkapta az ágát és már indult is vissza Alec felé.
Azt hittem valami visszafogott csata lesz, de nem az volt. Úgy harcoltak, mintha tényleg ellenségek lennénk.
Már 20 perce biztosan csatáztak, majd Lucy levágta Alecet a földre. Ráült a mellkasára és azt mondta:
- Meghaltál, drágám!
(Lucy szemszöge)
- Meghaltál, drágám! – mondtam mosolyogva. Elkapott és átpördült, hogy ő legyen felül.
- Ez szexi volt! – súgta, majd megcsókolt. A farkasok köszörülték a torkukat, majd már a vámpírok is elkezdték, mert elég sokáig csókolóztunk.
Alec felsegített és visszamentünk a helyünkre.
- Ez megalázó volt! – mondta.
- Dehogy is! Hiszen én előre tudtam mit fogsz tenni, mert olvasok a gondolataidban.
- Meg kell tanulnom harc közben is elzárni. – morgolódott magában.
Végig néztük, ahogy a többiek küzdenek Jasperrel. Esmé kicsit gyengének mutatkozott először, de mutatott neki Jas egy-két fogást, és én is mutattam neki pár volturishoz méltót.
Jasper mindenkit legyőzött kivéve Alicet és Edwardot. Alice megverte, Edwarddal pedig döntetlen lett.
- Valamelyikkőtök kiállna velem? Meg akarom nézni, hogy mire emlékszem még.
- Majd én! – ugrottam fel rögtön. Kíváncsi voltam. – Ha nem félsz, persze!
- Én, dehogy! – állt velem szembe Jasper.
(Alec szemszöge)
- Fogadjunk, hogy Jasper győz! – lépett hozzám Em.
- Komolyan fogadni akarsz? – néztem rá meglepetten.
- Tuti kitalál valamit amivel meglepi Lucyt. Valamit, amit még nem látott.
- Hát, jó! De miben?
- A vesztesnek meg kell ennie Bella főztjét. – kirázott a hideg. – Azért annyira nem lehet rossz szakács.
- Nem, az. Csak vannak rossz emlékeim az emberi kajával kapcsolatban. – visszaemlékeztem arra a napra, amikor leöntöttük Janet Demmel. Aztán megetetett minket emberi étellel. – Rendben áll az alku! – nyújtottam kezet. – De te fogsz veszíteni!
Jasper épp most rontott Lucyre már harmadszor. A feleségem arrébb lépett, és elkapta a kezét. Majd őt is földhöz vágta és rátérdelt.
- Bocsi! – mondta és felsegítette a bátyját.
- Semmi gond! Nem hittem, hogy győzök! – mosolygott Jasper.
- Na, ez megalázóbb volt! – mondtam mikor mellém ért Lucy.
- Fogadtatók? – nézet Emmettre.
- Tudtam, hogy te fogsz nyerni ezért benne voltam. Szemét voltál Jasperrel, ugye tudod? – húztam közelebb.
- Tudom! – mosolygott rám és a vállamra hajtotta a fejét.
Mára hívták össze a vámpírokat és a vérfarkasokat egy kisebb tanácskozásra, bemutatóra.
Csak most ébredtem, Alec feküdt mellettem és rám mosolygott.
- Jó reggelt, kicsim!
- Jó reggelt! – nyújtózkodtam. Majd kimentem és letusoltam.
- Hogy aludtál?
- Jól, köszi!
- Pedig eléggé forgolódtál és kiabáltál is.
- Mit? – dugtam ki a fejem a fürdőből.
- Hogy ne bántsanak engem! Inkább téged öljenek meg és hasonlók. Mit álmodtál?
- Nem tudom! – törtem a fejem, de nem jutott eszembe. – Mit álmodhattam? – motyogtam.
- Valamit ígérj meg nekem, Lucy!
- Micsodát? – dugtam ki megint a fejem a fürdőből.
- Gyere ide, kérlek! – leültem mellé az ágyra, megint eltakarta az elméjét, nem tudhattam mire gondol. – Ígérd meg nekem!
- De mit?
- Ígérd meg, mert utána nem fogod!
- Alec!
- Nagyon fontos, hogy most ígérd meg, kérlek! – nézett rám bociszemekkel.
- Rendben! Ígérem! – megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Megígérted nekem, hogy soha sem fogod magad értem feláldozni.
- Alec, ezt nem… nem ígértethetted meg velem. Úgyse bírom megtartani!
- De, mert megígérted nekem! – húzódott mosolyra a szája.
- Félsz, hogy újra teljesül az álmom? – az ablakhoz sétált és nagyot sóhajtott.
- Igen, félek… hogy miattam feláldozod magad! Abba pedig belehalnék! – még mindig kifelé nézett. Közelebb léptem és átöleltem.
- Nem fog teljesülni! Tudom, érzem! – megfordult és a szemembe nézett.
- Az ígéreted akkor is köt! – megcsókolt. – Fejezd be a készülődést, dolgunk van még ma!
Ekkor vettem észre, hogy már délután kettő van.
- Úristen! Miért nem keltettél fel? – berohantam a fürdőbe, amin csak mosolygott.
(este, Lucy szemszöge)
- Akkor megtartjátok a bemutatót? – kérdezte Jasper.
- Igen, Alec és én harcolunk egy kicsit.
- Rendben! Már itt is vannak!
- Hú, ezek nagyon büdösek!
- Csönd Alec! Még meghalják.
- De nincs rájuk szükség! Ennyi fiatal vámpírral te és én simán elbánunk. Nem kell segítség!
- Edwardék nem szeretnék, hogy ezt a csatát nélkülük vívnánk meg. De vajon miért nem értek még ide Janék?
- Nem tudom! Lehet, hogy valami sürgősebb ügy. – vont vállat Alec. – Nem kell őket félteni! És minket se! – mosolygott ravaszul.
Odafordultam a farkasok felé, már ment a tanácskozás.
- És ők kik? – mondta Edward Sam gondolatait közvetítve.
- Lucy Volturi. – léptem előre. – A Cullen család rokona. Ő pedig a férjem Alec Volturi. – morgolódás hallatszott a farkasok közt. – Ti már nem tudhatjátok, de én is ott voltam, akkor amikor megegyeztettek Cullenékkel.
- És mit tudtok ti? – kérdezte Sam, Edward.
Felgyújtottam az erdőt a tisztás körül egy vékony körben. Pár farkas talpra ugrott. Majd el is oltottam.
- Ezt tudom én! – mondtam.
- Én pedig el tudom venni az érzékeiteket, az összest. – mosolygott Alec, mert a farkasok között újabb morgolódás éledt.
- Honnan tudjuk, hogy bízhatunk bennetek?
- Nem tudhatjátok! – majd visszaültem a helyemre.
Jasper és Emmett bemutatták, hogy mit tudnak, majd jöttünk mi.
- Lucy és Alec tart nekünk egy kis bemutatót. Hogy hogyan csinálják ezt a profik. – mondta Jasper. Levettem a köpenyem, és besétáltam a tér közepére, Alec pedig velem szembe.
- Azért ne alázz le nagyon! – mosolygott rám.
- Rendben! – kacsintottam egyet felé. Majd elindultam…
(Bella szemszöge)
- Rendben! – Lucy háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát. Alec félelmetes harcos lehet. De Lucy még nála is jobb? Valahogy nem tudtam elhinni.
Megindult Alec felé, be akart neki egyet húzni, de ő sem volt rest. Kitért Lucy keze elől és a levegőbe dobta.
Megpördült a levegőben és vagy 5 méterrel arrébb talpon, behajlított térdekkel ért földet. Alec felé rontott megint, de olyan gyorsan mozogtak, hogy nem igen tudtam követni. Néha-néha a farkasok elismerően morgolódtak. Sokszor csak két fekete, elmosódott foltot láttam hadakozni. A viharfelhőkre emlékeztettek, csak ők gyorsabban változtatták a helyzetüket.
Lucy repült neki egy fának, vagyis úgy nézett ki, hogy neki repül, de elkapta az ágát és már indult is vissza Alec felé.
Azt hittem valami visszafogott csata lesz, de nem az volt. Úgy harcoltak, mintha tényleg ellenségek lennénk.
Már 20 perce biztosan csatáztak, majd Lucy levágta Alecet a földre. Ráült a mellkasára és azt mondta:
- Meghaltál, drágám!
(Lucy szemszöge)
- Meghaltál, drágám! – mondtam mosolyogva. Elkapott és átpördült, hogy ő legyen felül.
- Ez szexi volt! – súgta, majd megcsókolt. A farkasok köszörülték a torkukat, majd már a vámpírok is elkezdték, mert elég sokáig csókolóztunk.
Alec felsegített és visszamentünk a helyünkre.
- Ez megalázó volt! – mondta.
- Dehogy is! Hiszen én előre tudtam mit fogsz tenni, mert olvasok a gondolataidban.
- Meg kell tanulnom harc közben is elzárni. – morgolódott magában.
Végig néztük, ahogy a többiek küzdenek Jasperrel. Esmé kicsit gyengének mutatkozott először, de mutatott neki Jas egy-két fogást, és én is mutattam neki pár volturishoz méltót.
Jasper mindenkit legyőzött kivéve Alicet és Edwardot. Alice megverte, Edwarddal pedig döntetlen lett.
- Valamelyikkőtök kiállna velem? Meg akarom nézni, hogy mire emlékszem még.
- Majd én! – ugrottam fel rögtön. Kíváncsi voltam. – Ha nem félsz, persze!
- Én, dehogy! – állt velem szembe Jasper.
(Alec szemszöge)
- Fogadjunk, hogy Jasper győz! – lépett hozzám Em.
- Komolyan fogadni akarsz? – néztem rá meglepetten.
- Tuti kitalál valamit amivel meglepi Lucyt. Valamit, amit még nem látott.
- Hát, jó! De miben?
- A vesztesnek meg kell ennie Bella főztjét. – kirázott a hideg. – Azért annyira nem lehet rossz szakács.
- Nem, az. Csak vannak rossz emlékeim az emberi kajával kapcsolatban. – visszaemlékeztem arra a napra, amikor leöntöttük Janet Demmel. Aztán megetetett minket emberi étellel. – Rendben áll az alku! – nyújtottam kezet. – De te fogsz veszíteni!
Jasper épp most rontott Lucyre már harmadszor. A feleségem arrébb lépett, és elkapta a kezét. Majd őt is földhöz vágta és rátérdelt.
- Bocsi! – mondta és felsegítette a bátyját.
- Semmi gond! Nem hittem, hogy győzök! – mosolygott Jasper.
- Na, ez megalázóbb volt! – mondtam mikor mellém ért Lucy.
- Fogadtatók? – nézet Emmettre.
- Tudtam, hogy te fogsz nyerni ezért benne voltam. Szemét voltál Jasperrel, ugye tudod? – húztam közelebb.
- Tudom! – mosolygott rám és a vállamra hajtotta a fejét.
2010. április 11., vasárnap
34. fejezet: Bébiszitterek
(Bella szemszöge, másnap)
Matek volt az utolsó órám. Fúj, de utálom, de legalább ma Edward visz haza. Legalábbis gondolom, mert ő hozott el.
Szépen lassan sétáltam ki a parkolóba.
- Szia Bella! – integetett Lucy. Alec is vele volt, ő is biccentett egyet.
- Sziasztok! – mondtam meglepetten. A parkolóban mindenki őket figyelte. Gyönyörű idegenek Edward Volvoja mellett. Ki ne venné észre?
Lucy napszemüvegbe volt. Lekapta és odaintegetett a barátaimnak.
- Parancsolj! – nyitotta ki Alec a hátsó ajtót. Meglepődtem, mert Lucy is mellém csusszant be. Alec pedig a vezető ülésre.
- Van jogsid?
- Minek az? – kacsintott hátra. Még Edwardnál is gyorsabban vezetett.
- Szóval én és Alec testvérek vagyunk. Carlisle húgának gyermekei Olaszországból.
- Mire kell ez az egész?
- Az apádnak.
- És miért van szükségem bébiszitterekre?
- Féltünk téged, Bella!
- És miért ti? Miért nem Edward vigyáz rám?
- Ő… Mert ő a farkasoknál van megbeszélni a stratégiát.
- És pont ti nem vagytok ott? – gyanús volt nekem ez az egész.
- Jól van! – adta be a derekát Alec. – Tegnap kicsit összebalhéztunk Edwarddal.
- Mert? Ugye jól van, nem esett semmi baja?
- Él és virul! Végül nem verekedtünk össze. – mosolygott Alec önelégülten.
- És mi volt a vita oka? – néztem rájuk.
- Elég kényes téma! – szólalt meg mellettem Lucy és valami nagyon érdekeset talált a házunkon.
- Bemegyünk? – próbálkozott Alec. Mire szúrósan néztem rá. – Uram-atyám! Nők! – rázta a fejét. - Lucy és én, tudod… ő… szóval… lefeküdtünk egymással…
- Edward pedig ennek nem örült túlzottan! – fejezete be férjét Lucy. Hosszan hallgattunk, erre nem tudtam mit válaszolni. – Menjük be, mert az apád már ideges.
(Alec szemszöge)
- Szia apa! – lépett be Bella.
- Bella!
- Jó napot Mr. Swan! – mondtuk egyszerre Lucyvel.
- Sziasztok srácok!
- Apa, ők itt Lucy és Alec Cullen. Carlisle rokonai.
- Örülök, hogy találkozzunk! – köszöntött minket.
- Mi szintén uram. – mosolyogott Lucy.
- Ha nem bánod maradnának kicsit.
- Persze. Semmi gond! Én elmentem dolgozni. Aztán jók legyetek! – azzal ki is lépett a házból.
- Ez egyszerű volt! – néztem körül. – Olyan büdös van. Van kutyátok?
- Nem, nincs. Ez a farkasok szaga.
- Értem! Valami borzasztó büdös.
- Gyertek fel! Nézzétek meg a szobám. – már aki még nem látta.
Már egy órája beszélgettünk, mikor megszólalt Lucy telefonja.
- Chriss az! Mindjárt visszajövök! – rohant ki a szabad levegőre.
- Ki az a Chriss?
- Az öccse! – körbenéztem a szobájában. Bekapcsoltam a CD lejátszóját. - Szereted a komoly zenét?
- Már amennyire!
- Felkérhetem egy táncra hölgyem? – hajoltam meg előtte.
- Nem tudok táncolni!
- Olyan nincs! Minden nő tudd, csak kell egy férfi, aki vezeti.
- Kivételek mindig vannak!
- Gyere, próbáljuk meg! Egyszerű keringőt csak! – végre odaadta a kezét. Beállítottam, majd elkezdtünk lassan táncolni. – Nem is vagy olyan rossz!
- Igen, persze! Úgy nézhetek ki, mint egy két ballábas pingvin!
- Engem egy két ballábas tyúkra emlékeztetsz!
- Hahaha! – húzott be egyet kecsesen.
- Nem fáj? – kérdeztem.
- De nagyon! – fogta az öklét. – Neked nem?
- Éreztem, de nem mondhatnám. Mutasd csak! – megvizsgáltam a kezét. – Nem tört el. Rendbe fogsz jönni. Nos, mit tanultál ebből az esetből?
- Hogy sose táncolj egy vámpírral?
- Nem, hogy sose húzz be egy vámpírnak! – nevettem.
Így ültünk egymás mellett. Bella csak nézett nem szólt semmit.
- Bella! – szólongattam.
- Olyan szép szemed van!
- Köszi! – válaszoltam meglepődötten.
- Bocsáss meg! Nem tudom mi volt. Megbabonáztál, azt hiszem.
- Te bocsáss meg nekem! Az én hibám volt. – értetlenül nézett rám. – Vonzzuk az embereket és már túl sokáig voltam a közeledben. Ezért is vadászunk olyan könnyen.
Még mindig fogtam a kezét, amikor Lucy benyitott, de be is vágta az ajtót.
- Lucy! – rohantam utána. A lépcsőn futott le mikor utolértem. – Lucy várj! – fogtam meg a kezét. – Félre érted!
- Tetszik neked Bella?
- Hiszen tudod!
- Kérdeztem valamit!
- Nem, én téged szeretlek! – kihúzta a kezét az enyémből.
- Én nem ezt kérdeztem! – rohant ki és becsapta az ajtót.
- Francba! – ha utána megyek Bella szabad préda lesz. Nem tudom mit kéne tennem.
- Alec! – jelent meg Bella a lépcsőn. – Mi történt?
- Lucy azt hiszi, hogy szeretlek téged!
- De olvas benned, nem?
- Nem, nem igazán. Az előbb lezártam az elmém.
- Miért?
- Mert mostanába zavarosak az érzelmeim!
- Miattam? – lépett közelebb.
- Nem! Az igazi ok. Az az, hogy féltem Lucyt. Furcsa dolgokat csinál mostanába.
- Miket?
- Seattleben megkínzott egy vámpírt, pedig ő mindig, mindet úgy csinál, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon. Elégette volna őket úgy, hogy én nem kapcsolom ki a fájdalmaikat.
És a tegnapi dolog… tudod… - bólintott. – Az sem vall rá, hogy ilyen rámenős legyen. Egyszer elutasít, máskor pedig nem száll le rólam, amíg meg nem teszem.
- Aggódsz érte?
- El se hinnéd mennyire! – léptek zaját hallottam meg, amint lefutnak a verandáról és sírást. – Lucy!
- Mi az?
- Hallgatózott! – mondtam és már rohantam is kifelé. – Lucy várj már! – utolértem és magamhoz szorítottam.
- Hagyj! – kiabálta és megpróbált kiszabadulni a szorításomból.
- Nem Lucy! Addig nem, amíg nem beszéltük meg ezt az egészet!
- Ezen nincs mit megbeszélni! Szörnyű nő vagyok. Nem érdemellek meg téged! – sírta.
- Lucy! Ne mondj ilyet! – lecsúszott a földre és ott sírt tovább.
- De ez az igazság! Hagyj elmenni! Jobb lesz neked!
- Abba belehalnék! – szorítottam magamhoz. – Nem engedlek el soha! Ha kell örökké itt szorítalak magamhoz! – súgtam a fülébe. – Szeretlek!
- Miért? – nézett rám.
- Hogy miért? Mert egy buta liba vagy, hogy ilyesmit kérdezel. Mindenért Lucy! Mindent szeretek benned! Szeretlek téged, mindennél, az éltemnél is jobban!
- Úgy sajnálom! Sajnálom, hogy ilyen buta liba vagyok! – próbált meg mosolyogni.
- Csak féltelek Lucy! Nagyon féltelek! – simítottam végig a haját.
- De nincs mitől! Nem kell féltened! – bújt hozzám közelebb. – Szeretlek!
Segítettem neki felállni és visszamentünk a házban.
- Jobban vagy Lucy? – kérdezte Bella.
- Jobban! Sajnálom! – ölelte magához
Várom a megjegyzéseket! ;)
Sziasztok!
Matek volt az utolsó órám. Fúj, de utálom, de legalább ma Edward visz haza. Legalábbis gondolom, mert ő hozott el.
Szépen lassan sétáltam ki a parkolóba.
- Szia Bella! – integetett Lucy. Alec is vele volt, ő is biccentett egyet.
- Sziasztok! – mondtam meglepetten. A parkolóban mindenki őket figyelte. Gyönyörű idegenek Edward Volvoja mellett. Ki ne venné észre?
Lucy napszemüvegbe volt. Lekapta és odaintegetett a barátaimnak.
- Parancsolj! – nyitotta ki Alec a hátsó ajtót. Meglepődtem, mert Lucy is mellém csusszant be. Alec pedig a vezető ülésre.
- Van jogsid?
- Minek az? – kacsintott hátra. Még Edwardnál is gyorsabban vezetett.
- Szóval én és Alec testvérek vagyunk. Carlisle húgának gyermekei Olaszországból.
- Mire kell ez az egész?
- Az apádnak.
- És miért van szükségem bébiszitterekre?
- Féltünk téged, Bella!
- És miért ti? Miért nem Edward vigyáz rám?
- Ő… Mert ő a farkasoknál van megbeszélni a stratégiát.
- És pont ti nem vagytok ott? – gyanús volt nekem ez az egész.
- Jól van! – adta be a derekát Alec. – Tegnap kicsit összebalhéztunk Edwarddal.
- Mert? Ugye jól van, nem esett semmi baja?
- Él és virul! Végül nem verekedtünk össze. – mosolygott Alec önelégülten.
- És mi volt a vita oka? – néztem rájuk.
- Elég kényes téma! – szólalt meg mellettem Lucy és valami nagyon érdekeset talált a házunkon.
- Bemegyünk? – próbálkozott Alec. Mire szúrósan néztem rá. – Uram-atyám! Nők! – rázta a fejét. - Lucy és én, tudod… ő… szóval… lefeküdtünk egymással…
- Edward pedig ennek nem örült túlzottan! – fejezete be férjét Lucy. Hosszan hallgattunk, erre nem tudtam mit válaszolni. – Menjük be, mert az apád már ideges.
(Alec szemszöge)
- Szia apa! – lépett be Bella.
- Bella!
- Jó napot Mr. Swan! – mondtuk egyszerre Lucyvel.
- Sziasztok srácok!
- Apa, ők itt Lucy és Alec Cullen. Carlisle rokonai.
- Örülök, hogy találkozzunk! – köszöntött minket.
- Mi szintén uram. – mosolyogott Lucy.
- Ha nem bánod maradnának kicsit.
- Persze. Semmi gond! Én elmentem dolgozni. Aztán jók legyetek! – azzal ki is lépett a házból.
- Ez egyszerű volt! – néztem körül. – Olyan büdös van. Van kutyátok?
- Nem, nincs. Ez a farkasok szaga.
- Értem! Valami borzasztó büdös.
- Gyertek fel! Nézzétek meg a szobám. – már aki még nem látta.
Már egy órája beszélgettünk, mikor megszólalt Lucy telefonja.
- Chriss az! Mindjárt visszajövök! – rohant ki a szabad levegőre.
- Ki az a Chriss?
- Az öccse! – körbenéztem a szobájában. Bekapcsoltam a CD lejátszóját. - Szereted a komoly zenét?
- Már amennyire!
- Felkérhetem egy táncra hölgyem? – hajoltam meg előtte.
- Nem tudok táncolni!
- Olyan nincs! Minden nő tudd, csak kell egy férfi, aki vezeti.
- Kivételek mindig vannak!
- Gyere, próbáljuk meg! Egyszerű keringőt csak! – végre odaadta a kezét. Beállítottam, majd elkezdtünk lassan táncolni. – Nem is vagy olyan rossz!
- Igen, persze! Úgy nézhetek ki, mint egy két ballábas pingvin!
- Engem egy két ballábas tyúkra emlékeztetsz!
- Hahaha! – húzott be egyet kecsesen.
- Nem fáj? – kérdeztem.
- De nagyon! – fogta az öklét. – Neked nem?
- Éreztem, de nem mondhatnám. Mutasd csak! – megvizsgáltam a kezét. – Nem tört el. Rendbe fogsz jönni. Nos, mit tanultál ebből az esetből?
- Hogy sose táncolj egy vámpírral?
- Nem, hogy sose húzz be egy vámpírnak! – nevettem.
Így ültünk egymás mellett. Bella csak nézett nem szólt semmit.
- Bella! – szólongattam.
- Olyan szép szemed van!
- Köszi! – válaszoltam meglepődötten.
- Bocsáss meg! Nem tudom mi volt. Megbabonáztál, azt hiszem.
- Te bocsáss meg nekem! Az én hibám volt. – értetlenül nézett rám. – Vonzzuk az embereket és már túl sokáig voltam a közeledben. Ezért is vadászunk olyan könnyen.
Még mindig fogtam a kezét, amikor Lucy benyitott, de be is vágta az ajtót.
- Lucy! – rohantam utána. A lépcsőn futott le mikor utolértem. – Lucy várj! – fogtam meg a kezét. – Félre érted!
- Tetszik neked Bella?
- Hiszen tudod!
- Kérdeztem valamit!
- Nem, én téged szeretlek! – kihúzta a kezét az enyémből.
- Én nem ezt kérdeztem! – rohant ki és becsapta az ajtót.
- Francba! – ha utána megyek Bella szabad préda lesz. Nem tudom mit kéne tennem.
- Alec! – jelent meg Bella a lépcsőn. – Mi történt?
- Lucy azt hiszi, hogy szeretlek téged!
- De olvas benned, nem?
- Nem, nem igazán. Az előbb lezártam az elmém.
- Miért?
- Mert mostanába zavarosak az érzelmeim!
- Miattam? – lépett közelebb.
- Nem! Az igazi ok. Az az, hogy féltem Lucyt. Furcsa dolgokat csinál mostanába.
- Miket?
- Seattleben megkínzott egy vámpírt, pedig ő mindig, mindet úgy csinál, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon. Elégette volna őket úgy, hogy én nem kapcsolom ki a fájdalmaikat.
És a tegnapi dolog… tudod… - bólintott. – Az sem vall rá, hogy ilyen rámenős legyen. Egyszer elutasít, máskor pedig nem száll le rólam, amíg meg nem teszem.
- Aggódsz érte?
- El se hinnéd mennyire! – léptek zaját hallottam meg, amint lefutnak a verandáról és sírást. – Lucy!
- Mi az?
- Hallgatózott! – mondtam és már rohantam is kifelé. – Lucy várj már! – utolértem és magamhoz szorítottam.
- Hagyj! – kiabálta és megpróbált kiszabadulni a szorításomból.
- Nem Lucy! Addig nem, amíg nem beszéltük meg ezt az egészet!
- Ezen nincs mit megbeszélni! Szörnyű nő vagyok. Nem érdemellek meg téged! – sírta.
- Lucy! Ne mondj ilyet! – lecsúszott a földre és ott sírt tovább.
- De ez az igazság! Hagyj elmenni! Jobb lesz neked!
- Abba belehalnék! – szorítottam magamhoz. – Nem engedlek el soha! Ha kell örökké itt szorítalak magamhoz! – súgtam a fülébe. – Szeretlek!
- Miért? – nézett rám.
- Hogy miért? Mert egy buta liba vagy, hogy ilyesmit kérdezel. Mindenért Lucy! Mindent szeretek benned! Szeretlek téged, mindennél, az éltemnél is jobban!
- Úgy sajnálom! Sajnálom, hogy ilyen buta liba vagyok! – próbált meg mosolyogni.
- Csak féltelek Lucy! Nagyon féltelek! – simítottam végig a haját.
- De nincs mitől! Nem kell féltened! – bújt hozzám közelebb. – Szeretlek!
Segítettem neki felállni és visszamentünk a házban.
- Jobban vagy Lucy? – kérdezte Bella.
- Jobban! Sajnálom! – ölelte magához
Várom a megjegyzéseket! ;)
Sziasztok!
2010. április 9., péntek
33. fejezet: Elkezdődnek a gondok
Sziasztok!
Az előzőnél nem panaszkodtatok, így meg mertem ezt csinálni! ;)
Remélem tetszik! ;)
(Lucy szemszöge)
Alec és én egymás mellett futottunk Seattleig. Kevesen voltak az utcán, ritkán kellett bujkálnunk.
- Itt vagyunk! – szóltam. Három vámpírt pillantottunk meg az egyik kihalt parkban épp „vacsoráztak”. Közelítettünk feléjük, mire felénk fordultak.
- Miben segíthetünk kislány? – nézett rám egy férfi, akit még a vámpírrá válás se tehetett szebbé. Összeesett fájdalmában, Jane erejét használtam rajta.
- Itt mi kérdezünk! – lehajoltam hozzá. – Engem senki, érti? Senki ne merészeljen kislánynak hívni.
- Rendben, csak hagyj! – kiabálta.
- Ki teremtette? – nem válaszolt. – Ki? – vicsorogtam.
- Victoria és az a szőke srác nem tudom a nevét. – a többi megpróbált ellógni, amíg nem figyeltünk, de Alec eléjük lépett.
- Itt maradnak! – morogta és elvette a szemük világát.
- Miért teremtette? Halljam!
- Mert egy vámpír családot akar elpusztítani. Valami Cutteréket vagy mit.
- Cullenéket?
- Igen azokat.
- Hányan vannak?
- Húszan kb.
- Mikor támadnak?
- Azt még nem mondta. Még nem vagyunk készen, azt mondta.
- Többre már nem megyek veled!
- Ne ölj meg, kérlek! Könyörgöm! – ebben a pillanatban lángra kapott a két másik haverjával együtt. Nem üvöltöttek, mert közben Alec elvette minden érzéküket.
- Jól vagy? – lépett mellém.
- Csodásan! – mondtam undokul. – Sajnálom, én nem akartam. Nem akartam undok lenni. Bocsáss meg!
- Semmi gond! – ölelt magához. – De az egyiknél ezt találtam. – egy lila felsőt vett elő a zsebéből. Bella illata erősen átjárta az anyagot.
- Victoria! Bellát akarja!
- Siessünk vissza! Amint visszaértünk felhívom Arot. Biztosan érdekelni fogja, ekkora toborzás.
(Alice szemszöge)
Már másfél órája elmentek. Hol lehetnek ilyen sokáig? Ekkor kicsapódott az ajtó. Lucy és Alec lépett be rajta.
- Nos? Mi van? Mit találtatok?
- Nyugi Alice! Mindenki itt van?
- Edward és Bella nincs. Hazavitte Bellát. Siet vissza!
- Értem! Hámor vámpírra bukkantunk. Alec gyanúja beigazolódott egy hadsereget hoztak létre vámpírokból.
- Milyen hadsereg? Ki? – nem tudtam magam visszafogni.
- Ezt találtuk! – Alec egy felsőt dobott az asztalra.
- Bella!
- Igen! Az a nő Bella és a Cullen család elpusztításán fáradozik. Ti vagytok a célpontok! – nézett rajtunk végig a fiú.
- Az nem lehet! – szédültem meg.
- Alice! – kapott utánam Jasper, de a földre huppantam.
- Most mi lesz velünk? – néztem Carlislera, de ő csak meredt maga elé.
- Mi itt vagyunk és segítünk! – Lucy fogta meg a kezem. – Igaz Alec?
- Persze! Ő… Megyek, fel is hívom Arot! – azzal el is tűnt az emeleten.
(Lucy szemszöge)
- Cullenéket! Igen… Mester… Igen… - hallottam meg Alecet a szobából, halkan benyitottam. – Ő, majd inkább személyesen, Mester. Jobb lenne, igen. – majd letette a telefont.
- Mit lenne jobb személyesen? – néztem rá.
- Ő… Bella… Bella vámpírrá válásáról beszélni. – hazudik. Felment bennem a pumpa. Miért hazudik? Miért hazudik nekem?
- Miért hazudsz? – súgtam. – Miért hazudsz? – most már kiabáltam.
- Lu… - fogta meg a kezem.
- Miért? – rántottam ki magam az öleléséből.
- Én… nem tudom… ostobaság az egész.
- Nem bízol bennem?
- Én ezt nem mondtam. – nem akartam maradni, elrohantam. Sírva nyargaltam lefelé.
- Lucy! – hallottam amint utánam szól.
- Hé, Lucy nézz a szemed…
- Sajnálom Emmett! – mondtam, majd kiszaladtam az erdőbe.
(Alec szemszöge)
- Lucy! – kiáltottam utána. Sír és miattam, mert nem mertem elmondani neki, hogy mit gondolok. Féltem! Rohantam utána, de Emmett állta el az utánam. – Engedj! – néztem el mellette, de már nem láttam Lucyt.
- Mit csináltál vele? – lökött meg. – Miért sír?
- Mert egy beszari alak vagyok, azért. Engedj már!
- Nem hiszem, hogy téged akarna látni! – odajött már az összes Cullen „gyerek”. Emmett megint lökött rajtam egyet.
- Ne érj hozzám, mert megbánod! – morogtam.
- Ó, mert mit csinálnál velem? Fogadd el, Lucy nem akar téged látni.
- Ezt hagy döntse el ő!
- Fiúk! Nem kéne egymást összeverni! – lépett közénk Alice.
- Jól van! Akkor nem megyek utána! Hátha kárt tesz magába, valakink az ostoba felfogása miatt. – morogtam miközben elindultam felfelé.
Eljöttek az ajtótól, gyorsan visszafordultam és kihivarzottam rajta.
- Alec! – kiáltott utánam dühösen Emmett, de Rosa visszafogta.
Követtem Lucy illatát. Egy fatörzsének dőlve találtam meg, még mindig sírt.
- Lucy! – ültem le mellé. – Aú! – ugrottam fel rögtön, mert a hamu alattam még meleg volt. De legalább Lucy mosolygott kicsit. Körbenéztem és láttam, hogy több helyen is kiégette az avart. Ilyet még nem tett, soha. – Jól vagy? Drágám! – öleltem magamhoz.
Nem szólt, de hagyta, hogy átöleljem. Ezek szerint nem ástam el magam nála örökre. Vagy egy óráig így üldögéltünk odakint, amikor végre megszólalt.
- Miről beszéltél Aroval? – nyeltem egy nagyot, de most megmondom. Vagyis remélem!
- Féltelek, hogy ez a Victoria ügy… Hogy megvisel… Mert ezt a csatát a sajátodként éled át. – nem válaszolt csak közelebb bújt hozzám. Majd megcsókolt.
Elkezdte kikapcsolni a nadrágom övét. Bilincsként fogtam le a kezeit.
- Nem kell. Ne tedd ezt, miattam ne. – néztem a szemébe.
- Nem miattad. Én akarom! – húzta ki a kezét az enyémből és folytatta amit elkezdett. Nem bírtam tovább, felnyögtem.
- Lucy! Nem szabad! Nem vagy… nem vagy olyan… olyan állapotban. – alig tudtam végig mondani a mondatot, mert már lent volt a nadrágom és itt nem állt meg. Megfogtam a vállát, arrébb mentem. Nem akartam, amikor ilyen zaklatott állapotban van. – Nem! – ellenkeztem magammal, a vágyaimmal és Lucyvel egyaránt.
- Shh! Ne beszélj! – lépett közelebb és az ujját a számra tette – Nem kell mindig úriemberként viselkedni! – simította végig a hajam, majd levette a felsőjét. – Tedd meg! Tedd meg, kérlek! – ajka az enyémre tapadt, majd levette a nadrágját. Lekötötte a volturi köpenyemet és eldobta, mire megcsapott az illata. Kigombolta az ingem és végi húzta a kezét a mellkasomon. – A tiéd vagyok! – majd az ujjai a hajamat borzolták, megcsókolt és újra a nadrágom felé vette az irányt. Nem bírtam neki ellenállni. Hevesen megcsókoltam és egy fának nyomtam.
- Köszönöm Alec! – súgta, én pedig megtettem, amit kért…
Hajnali háromkor indultunk vissza.
- Láttam jól el voltatok! – szaladt ki elénk Alice és jól végig mért engem. – Gondolom jobban vagy Lucy! – nem igazán mertem belegondolni abba, hogy mit láthatott. Elég extrém helyzet volt.
Majd Edward rohant ki elénk, nem volt túl fényes kedvében.
- Te mocskos disznó! Ilyen állapotban van és te… te… te letepered! – kiabált velem.
- Ez csak a kettőnk dolga Edward, ne üsd bele az orrod!
- Te! Leteperted a húgom!– lóbálta az öklét az orrom előtt.
- Igen ezt már mondtad.
- Ezért megfizetsz!
- Verekedni szeretnél? Hát jó!
- Alec! Edward! Hogy ő engem? – lépett közénk Lucy. – Hiszen ő ellenkezett! Én akartam!
- Hupsz! Akkor valamit elnéztem! – hallottuk Alice sajnálkozását.
- Lucy! Hagyd! Úgyis verekedni akar. Hát akkor gyere. Vagy félsz? – erre Emmett mordult fel mögötte.
- Alec, kérlek! – fordult felém a szerelmem, majd vissza. – Edward ne akard ezt. Még a végén bajod… bajotok esik! – nem direkt mondta így, csak egy nyelvbotlás volt, de azért jól esett.
- Honnan tudod, hogy ő győzne? – nézett le rá Edward.
- Mert egyértelmű! – morogtam.
- Alec! Nem tudom… én… Alec képzett harcos, ellenben te… Edward, Alec 300 éve gyakorol. Fújj visszavonulót és kérj bocsánatot. Ahogy te is Alice! – nézett rá szigorúan a pöttöm lányra.
- Nem kell, Lucy. El van felejtve! – tettem a derekára a kezem.
- Nem is hittem, hogy ilyen tüzes vagy! – cukkolta Emmett.
- Ha gondolod megmutatom milyen tüzes tudok lenni! – mosolyogott Lucy pimaszul.
- Hé! Hé! Oltsd el! – kiabált, és a lángra kapott a cipőjét csapkodta. Mindenki dőlt a nevetéstől, csak Em nem. – Nem volt jó poén!
- De az volt! Remélem elég tüzes voltam! – kacsintott rá Lucy. – Most felmegyek aludni! És, ha összebalhéztok ez idő alatt, akkor… akkor megtudjátok milyen az, ha én haragszom. – fenyegetett meg minket.
Felmentem vele, letusolt, majd lefeküdt. Megveregette maga mellett a helyet. És már ott is feküdtem mellette, a mellkasomra hajtotta a fejét és elaludt az én kis angyalom.
Az előzőnél nem panaszkodtatok, így meg mertem ezt csinálni! ;)
Remélem tetszik! ;)
(Lucy szemszöge)
Alec és én egymás mellett futottunk Seattleig. Kevesen voltak az utcán, ritkán kellett bujkálnunk.
- Itt vagyunk! – szóltam. Három vámpírt pillantottunk meg az egyik kihalt parkban épp „vacsoráztak”. Közelítettünk feléjük, mire felénk fordultak.
- Miben segíthetünk kislány? – nézett rám egy férfi, akit még a vámpírrá válás se tehetett szebbé. Összeesett fájdalmában, Jane erejét használtam rajta.
- Itt mi kérdezünk! – lehajoltam hozzá. – Engem senki, érti? Senki ne merészeljen kislánynak hívni.
- Rendben, csak hagyj! – kiabálta.
- Ki teremtette? – nem válaszolt. – Ki? – vicsorogtam.
- Victoria és az a szőke srác nem tudom a nevét. – a többi megpróbált ellógni, amíg nem figyeltünk, de Alec eléjük lépett.
- Itt maradnak! – morogta és elvette a szemük világát.
- Miért teremtette? Halljam!
- Mert egy vámpír családot akar elpusztítani. Valami Cutteréket vagy mit.
- Cullenéket?
- Igen azokat.
- Hányan vannak?
- Húszan kb.
- Mikor támadnak?
- Azt még nem mondta. Még nem vagyunk készen, azt mondta.
- Többre már nem megyek veled!
- Ne ölj meg, kérlek! Könyörgöm! – ebben a pillanatban lángra kapott a két másik haverjával együtt. Nem üvöltöttek, mert közben Alec elvette minden érzéküket.
- Jól vagy? – lépett mellém.
- Csodásan! – mondtam undokul. – Sajnálom, én nem akartam. Nem akartam undok lenni. Bocsáss meg!
- Semmi gond! – ölelt magához. – De az egyiknél ezt találtam. – egy lila felsőt vett elő a zsebéből. Bella illata erősen átjárta az anyagot.
- Victoria! Bellát akarja!
- Siessünk vissza! Amint visszaértünk felhívom Arot. Biztosan érdekelni fogja, ekkora toborzás.
(Alice szemszöge)
Már másfél órája elmentek. Hol lehetnek ilyen sokáig? Ekkor kicsapódott az ajtó. Lucy és Alec lépett be rajta.
- Nos? Mi van? Mit találtatok?
- Nyugi Alice! Mindenki itt van?
- Edward és Bella nincs. Hazavitte Bellát. Siet vissza!
- Értem! Hámor vámpírra bukkantunk. Alec gyanúja beigazolódott egy hadsereget hoztak létre vámpírokból.
- Milyen hadsereg? Ki? – nem tudtam magam visszafogni.
- Ezt találtuk! – Alec egy felsőt dobott az asztalra.
- Bella!
- Igen! Az a nő Bella és a Cullen család elpusztításán fáradozik. Ti vagytok a célpontok! – nézett rajtunk végig a fiú.
- Az nem lehet! – szédültem meg.
- Alice! – kapott utánam Jasper, de a földre huppantam.
- Most mi lesz velünk? – néztem Carlislera, de ő csak meredt maga elé.
- Mi itt vagyunk és segítünk! – Lucy fogta meg a kezem. – Igaz Alec?
- Persze! Ő… Megyek, fel is hívom Arot! – azzal el is tűnt az emeleten.
(Lucy szemszöge)
- Cullenéket! Igen… Mester… Igen… - hallottam meg Alecet a szobából, halkan benyitottam. – Ő, majd inkább személyesen, Mester. Jobb lenne, igen. – majd letette a telefont.
- Mit lenne jobb személyesen? – néztem rá.
- Ő… Bella… Bella vámpírrá válásáról beszélni. – hazudik. Felment bennem a pumpa. Miért hazudik? Miért hazudik nekem?
- Miért hazudsz? – súgtam. – Miért hazudsz? – most már kiabáltam.
- Lu… - fogta meg a kezem.
- Miért? – rántottam ki magam az öleléséből.
- Én… nem tudom… ostobaság az egész.
- Nem bízol bennem?
- Én ezt nem mondtam. – nem akartam maradni, elrohantam. Sírva nyargaltam lefelé.
- Lucy! – hallottam amint utánam szól.
- Hé, Lucy nézz a szemed…
- Sajnálom Emmett! – mondtam, majd kiszaladtam az erdőbe.
(Alec szemszöge)
- Lucy! – kiáltottam utána. Sír és miattam, mert nem mertem elmondani neki, hogy mit gondolok. Féltem! Rohantam utána, de Emmett állta el az utánam. – Engedj! – néztem el mellette, de már nem láttam Lucyt.
- Mit csináltál vele? – lökött meg. – Miért sír?
- Mert egy beszari alak vagyok, azért. Engedj már!
- Nem hiszem, hogy téged akarna látni! – odajött már az összes Cullen „gyerek”. Emmett megint lökött rajtam egyet.
- Ne érj hozzám, mert megbánod! – morogtam.
- Ó, mert mit csinálnál velem? Fogadd el, Lucy nem akar téged látni.
- Ezt hagy döntse el ő!
- Fiúk! Nem kéne egymást összeverni! – lépett közénk Alice.
- Jól van! Akkor nem megyek utána! Hátha kárt tesz magába, valakink az ostoba felfogása miatt. – morogtam miközben elindultam felfelé.
Eljöttek az ajtótól, gyorsan visszafordultam és kihivarzottam rajta.
- Alec! – kiáltott utánam dühösen Emmett, de Rosa visszafogta.
Követtem Lucy illatát. Egy fatörzsének dőlve találtam meg, még mindig sírt.
- Lucy! – ültem le mellé. – Aú! – ugrottam fel rögtön, mert a hamu alattam még meleg volt. De legalább Lucy mosolygott kicsit. Körbenéztem és láttam, hogy több helyen is kiégette az avart. Ilyet még nem tett, soha. – Jól vagy? Drágám! – öleltem magamhoz.
Nem szólt, de hagyta, hogy átöleljem. Ezek szerint nem ástam el magam nála örökre. Vagy egy óráig így üldögéltünk odakint, amikor végre megszólalt.
- Miről beszéltél Aroval? – nyeltem egy nagyot, de most megmondom. Vagyis remélem!
- Féltelek, hogy ez a Victoria ügy… Hogy megvisel… Mert ezt a csatát a sajátodként éled át. – nem válaszolt csak közelebb bújt hozzám. Majd megcsókolt.
Elkezdte kikapcsolni a nadrágom övét. Bilincsként fogtam le a kezeit.
- Nem kell. Ne tedd ezt, miattam ne. – néztem a szemébe.
- Nem miattad. Én akarom! – húzta ki a kezét az enyémből és folytatta amit elkezdett. Nem bírtam tovább, felnyögtem.
- Lucy! Nem szabad! Nem vagy… nem vagy olyan… olyan állapotban. – alig tudtam végig mondani a mondatot, mert már lent volt a nadrágom és itt nem állt meg. Megfogtam a vállát, arrébb mentem. Nem akartam, amikor ilyen zaklatott állapotban van. – Nem! – ellenkeztem magammal, a vágyaimmal és Lucyvel egyaránt.
- Shh! Ne beszélj! – lépett közelebb és az ujját a számra tette – Nem kell mindig úriemberként viselkedni! – simította végig a hajam, majd levette a felsőjét. – Tedd meg! Tedd meg, kérlek! – ajka az enyémre tapadt, majd levette a nadrágját. Lekötötte a volturi köpenyemet és eldobta, mire megcsapott az illata. Kigombolta az ingem és végi húzta a kezét a mellkasomon. – A tiéd vagyok! – majd az ujjai a hajamat borzolták, megcsókolt és újra a nadrágom felé vette az irányt. Nem bírtam neki ellenállni. Hevesen megcsókoltam és egy fának nyomtam.
- Köszönöm Alec! – súgta, én pedig megtettem, amit kért…
Hajnali háromkor indultunk vissza.
- Láttam jól el voltatok! – szaladt ki elénk Alice és jól végig mért engem. – Gondolom jobban vagy Lucy! – nem igazán mertem belegondolni abba, hogy mit láthatott. Elég extrém helyzet volt.
Majd Edward rohant ki elénk, nem volt túl fényes kedvében.
- Te mocskos disznó! Ilyen állapotban van és te… te… te letepered! – kiabált velem.
- Ez csak a kettőnk dolga Edward, ne üsd bele az orrod!
- Te! Leteperted a húgom!– lóbálta az öklét az orrom előtt.
- Igen ezt már mondtad.
- Ezért megfizetsz!
- Verekedni szeretnél? Hát jó!
- Alec! Edward! Hogy ő engem? – lépett közénk Lucy. – Hiszen ő ellenkezett! Én akartam!
- Hupsz! Akkor valamit elnéztem! – hallottuk Alice sajnálkozását.
- Lucy! Hagyd! Úgyis verekedni akar. Hát akkor gyere. Vagy félsz? – erre Emmett mordult fel mögötte.
- Alec, kérlek! – fordult felém a szerelmem, majd vissza. – Edward ne akard ezt. Még a végén bajod… bajotok esik! – nem direkt mondta így, csak egy nyelvbotlás volt, de azért jól esett.
- Honnan tudod, hogy ő győzne? – nézett le rá Edward.
- Mert egyértelmű! – morogtam.
- Alec! Nem tudom… én… Alec képzett harcos, ellenben te… Edward, Alec 300 éve gyakorol. Fújj visszavonulót és kérj bocsánatot. Ahogy te is Alice! – nézett rá szigorúan a pöttöm lányra.
- Nem kell, Lucy. El van felejtve! – tettem a derekára a kezem.
- Nem is hittem, hogy ilyen tüzes vagy! – cukkolta Emmett.
- Ha gondolod megmutatom milyen tüzes tudok lenni! – mosolyogott Lucy pimaszul.
- Hé! Hé! Oltsd el! – kiabált, és a lángra kapott a cipőjét csapkodta. Mindenki dőlt a nevetéstől, csak Em nem. – Nem volt jó poén!
- De az volt! Remélem elég tüzes voltam! – kacsintott rá Lucy. – Most felmegyek aludni! És, ha összebalhéztok ez idő alatt, akkor… akkor megtudjátok milyen az, ha én haragszom. – fenyegetett meg minket.
Felmentem vele, letusolt, majd lefeküdt. Megveregette maga mellett a helyet. És már ott is feküdtem mellette, a mellkasomra hajtotta a fejét és elaludt az én kis angyalom.
2010. április 7., szerda
32. fejezet: Seattle vámpírjai
Sziasztok!
Várom a kritikákat! :) :) :)
Remélem tetszik! Írjatok Komikat! Létszi!
(Lucy szemszöge)
- Eljössz velem vásárolni! Most! – rohant meg Alice.
- Alice, kérlek! Én most nem szeretnék! Amúgy meg nem kéne tanulnod, holnap vizsgázol! – nevettem.
- Már párszor átmentem a záróvizsgán, most csak nem bukom meg. Létszi! – nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Sajnálom! Hívd el Esmét!
- Na jó! De, ha a holnapi vizsgám ötös lesz… Akkor nem úszod meg és vásárolunk.
- Rendben!
- Mancsot rá! – nevetnem kellett, de benne voltam.
Esmé egyszerűen nem mondhatott nemet. Szószerint meg sem szólalhatott, Alice azonnal megragadta és kirángatta az ajtón.
Alec a kanapén ücsörgött és Jane levelét olvasta.
- Mit írt? – huppantam le mellé.
- Semmit! Minden nagyon nyugodt. Chriss egyre jobban használja az erejét. Viktor lezuhant egy fáról, de kutyabaja.
- Viktor! Viktor! Figyelj, - fordulta felé - most csak ketten vagyunk itthon. Jasper, Emmett és Rosa vadászni van, Carlisle dolgozni, Edward és Bella… hát ezt nem tudom, de nincsenek itt. Aliceket pedig láttad!
- Csak nem el akar csábítani hölgyem! – nézett rám huncutul.
- Hogy én? Ne nevetessen uram, csak finoman utaltam rá, hogy unatkozom. Szórakoztatásra vágyom!
- Nálam senki se tudja jobban, hogy mire vágyik. – csókolt meg és még közben felkapott és felvitt az emeletre. Ledobott az ágyra és bezárta az ajtót.
Az ágyvégébe kúsztam és hívogatni kezdtem. Alec közelebb jött, megcsókolt és finoman hátralökött az ágyban. Csókolgatni kezdte a nyakamat, halkan felnyögtem, mire belemosolygott a nyakgödrömbe. Lehúzta a pólómat és tovább csókolgatatott egyre lentebb és lentebb még el nem érte a hasamat.
Az én kezem is elindult, lefejtettem róla az ingét és átpördültem, hogy én legyek felül. Mire megint elmosolyodott.
- Akarlak! – súgtam a fülébe. Elkapott és szenvedélyesen megcsókolt.
A kezem elindult kigombolni a nadrágját, Alec felnyögött alattam.
- Lucy!
Ő a szoknyámat letépte rólam nem vacakolt vele, majd újra én kerültem alulra. A melltartómat szintén letépte rólam. Majd hirtelen mozdulattal eltűntette a boxerét és az bugyimat is. Éppen belém akart hatolni, amikor…
- LLLUUUUCCCYYY! – hallatszott az alsószintről Alice hangja.
- Remek! Micsoda időzítés! – mérgelődött Alec.
- Sajnálom! – kaptam fel a bugyimat és az első ruhát ami a kezembe került.
(Alice szemszöge)
- LLLUUUUCCCYYY! – kiáltottam. Már viharzott is lefelé a lépcsőn, de nem akármilyen szerelésben. Egy szál kék férfiinget viselt, ami éppen eltakarta az érzékeny pontokat.
- Mi történt?
- Ezt nézd! – nyomtam elé az újságot, ami a kezemben volt.
Ekkor Alec indult el lefelé a lépcsőn. Ő sem volt hétköznapi öltözékben, ugyanis az ingét valaki más viselte. Végig jártattam a tekintettem a kidolgozott felsőtestén, majd elértem az arcát. Engem nézett, pimaszul mosolyogott rám. Azon vettem észre magam, hogy leesett az állam.
Gyorsan elkaptam a tekintettem és megköszörültem a torkom. Lucy nem látta szerencsére.
- Alec, ezt nézd! – mutatta Lucy az újságot. Alec belemerült a cikk tanulmányozásába.
- Ez nem jót jelent! Nagyon nem!
- Szerinted is azok? Vámpírok Seattleben? – Alec csak bólintott.
- Még csak félúton jártunk, mikor észrevettük ezt a cikket. Azonnal visszafordultam. – kinyílt a bejárati ajtó és a családunk többi tagja lépett be.
- Tyűha! – mondta Em Lucyre nézve. Alec figyelmeztetően morgott, hogy nézze a saját barátnőjét. – Nyugi haver!
(Lucy szemszöge)
- De miért itt? Ez egy elég kis város, miért ez? – fordultam a férjem felé. - Olyan kicsi, hogy elég kihalt a táplálék szerzésre...
- De olyan nagy, hogy feltűnő a vámpírok jelenléte - fejezte be a férjem.
- A legfurcsább az, hogy nem egy-két vámpír lehet, hanem akár…
- Tíz vagy talán húsz is! – nézett a szemembe Alec. – Akár egy hadsereg! – ijedten néztem rá.
- Egy hadsereg? Egy vámpírhadsereg? – bólintott. Közben Alice elmagyarázta a többieknek, hogy miről beszélgetünk.
- De a törvényeinket nem ismerik! Jobb, ha most felhívom Arot.
- Inkább menjük el megnézni, hogy mit is találunk Seattleben, majd ha megbizonyosodtunk felhívjuk.
- Rendben!
- Induljunk! – elindultam az ajtó felé.
- Ő, Lucy! Nem szeretnél átöltözni? – mosolygott rám. Emmett pedig mellettem pukkadozott a röhögéstől. Végig néztem magamon, majd Alecen.
- Hoppá! – mosolyodtam el félszegen. Mire Em már a földön fetrengett. Elindultam felfelé átöltözni, de útközben Em hátsójába rúgtam. Szinte meg se érezte, de jól esett.
(Bella szemszöge)
Fél óra múlva megjelentek a lépcsőn, teljesen feketében.
Lucyn egy fekete szövetnadrág, térdig érő fekete bőrcsizmával és egy fekete eléggé kivágott toppal, és legvégül persze a volturis köpennyel. Gyönyörű volt, mint a halál angyala. De ez a megjelenés nem is jelentett mást. Ez a Lucy nem az, akit én megismertem. Ez a kegyetlen énje volt.
Majd megláttam Alecet. Fekete farmert, sportcipőt, fekete inget és a volturis köpenyét viselte. A haját pedig felzselézte, mint akit összekócoltak. Jól állt neki, így még nem láttam.
- Ha már csináljuk, csináljuk stílusosan! – mosolygott Lucy már mellettem.
- Ne menjek veletek? – kérdezte Edward.
- Nem kell. A módszereink nem hiszem, hogy tetszenének. – válaszolta Lucy.
- Meg akarod őket kínozni? – csodálkozott el Edward.
- Ha nincs más út akkor igen! – jött a hideg válasz.
- Mehetünk drágám? – kérdezte Alec. Lucy csak bólintott.
- Kell a kocsi?
- Nem köszi Rosa, futva megyünk.
Várom a kritikákat! :) :) :)
Remélem tetszik! Írjatok Komikat! Létszi!
(Lucy szemszöge)
- Eljössz velem vásárolni! Most! – rohant meg Alice.
- Alice, kérlek! Én most nem szeretnék! Amúgy meg nem kéne tanulnod, holnap vizsgázol! – nevettem.
- Már párszor átmentem a záróvizsgán, most csak nem bukom meg. Létszi! – nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Sajnálom! Hívd el Esmét!
- Na jó! De, ha a holnapi vizsgám ötös lesz… Akkor nem úszod meg és vásárolunk.
- Rendben!
- Mancsot rá! – nevetnem kellett, de benne voltam.
Esmé egyszerűen nem mondhatott nemet. Szószerint meg sem szólalhatott, Alice azonnal megragadta és kirángatta az ajtón.
Alec a kanapén ücsörgött és Jane levelét olvasta.
- Mit írt? – huppantam le mellé.
- Semmit! Minden nagyon nyugodt. Chriss egyre jobban használja az erejét. Viktor lezuhant egy fáról, de kutyabaja.
- Viktor! Viktor! Figyelj, - fordulta felé - most csak ketten vagyunk itthon. Jasper, Emmett és Rosa vadászni van, Carlisle dolgozni, Edward és Bella… hát ezt nem tudom, de nincsenek itt. Aliceket pedig láttad!
- Csak nem el akar csábítani hölgyem! – nézett rám huncutul.
- Hogy én? Ne nevetessen uram, csak finoman utaltam rá, hogy unatkozom. Szórakoztatásra vágyom!
- Nálam senki se tudja jobban, hogy mire vágyik. – csókolt meg és még közben felkapott és felvitt az emeletre. Ledobott az ágyra és bezárta az ajtót.
Az ágyvégébe kúsztam és hívogatni kezdtem. Alec közelebb jött, megcsókolt és finoman hátralökött az ágyban. Csókolgatni kezdte a nyakamat, halkan felnyögtem, mire belemosolygott a nyakgödrömbe. Lehúzta a pólómat és tovább csókolgatatott egyre lentebb és lentebb még el nem érte a hasamat.
Az én kezem is elindult, lefejtettem róla az ingét és átpördültem, hogy én legyek felül. Mire megint elmosolyodott.
- Akarlak! – súgtam a fülébe. Elkapott és szenvedélyesen megcsókolt.
A kezem elindult kigombolni a nadrágját, Alec felnyögött alattam.
- Lucy!
Ő a szoknyámat letépte rólam nem vacakolt vele, majd újra én kerültem alulra. A melltartómat szintén letépte rólam. Majd hirtelen mozdulattal eltűntette a boxerét és az bugyimat is. Éppen belém akart hatolni, amikor…
- LLLUUUUCCCYYY! – hallatszott az alsószintről Alice hangja.
- Remek! Micsoda időzítés! – mérgelődött Alec.
- Sajnálom! – kaptam fel a bugyimat és az első ruhát ami a kezembe került.
(Alice szemszöge)
- LLLUUUUCCCYYY! – kiáltottam. Már viharzott is lefelé a lépcsőn, de nem akármilyen szerelésben. Egy szál kék férfiinget viselt, ami éppen eltakarta az érzékeny pontokat.
- Mi történt?
- Ezt nézd! – nyomtam elé az újságot, ami a kezemben volt.
Ekkor Alec indult el lefelé a lépcsőn. Ő sem volt hétköznapi öltözékben, ugyanis az ingét valaki más viselte. Végig jártattam a tekintettem a kidolgozott felsőtestén, majd elértem az arcát. Engem nézett, pimaszul mosolyogott rám. Azon vettem észre magam, hogy leesett az állam.
Gyorsan elkaptam a tekintettem és megköszörültem a torkom. Lucy nem látta szerencsére.
- Alec, ezt nézd! – mutatta Lucy az újságot. Alec belemerült a cikk tanulmányozásába.
- Ez nem jót jelent! Nagyon nem!
- Szerinted is azok? Vámpírok Seattleben? – Alec csak bólintott.
- Még csak félúton jártunk, mikor észrevettük ezt a cikket. Azonnal visszafordultam. – kinyílt a bejárati ajtó és a családunk többi tagja lépett be.
- Tyűha! – mondta Em Lucyre nézve. Alec figyelmeztetően morgott, hogy nézze a saját barátnőjét. – Nyugi haver!
(Lucy szemszöge)
- De miért itt? Ez egy elég kis város, miért ez? – fordultam a férjem felé. - Olyan kicsi, hogy elég kihalt a táplálék szerzésre...
- De olyan nagy, hogy feltűnő a vámpírok jelenléte - fejezte be a férjem.
- A legfurcsább az, hogy nem egy-két vámpír lehet, hanem akár…
- Tíz vagy talán húsz is! – nézett a szemembe Alec. – Akár egy hadsereg! – ijedten néztem rá.
- Egy hadsereg? Egy vámpírhadsereg? – bólintott. Közben Alice elmagyarázta a többieknek, hogy miről beszélgetünk.
- De a törvényeinket nem ismerik! Jobb, ha most felhívom Arot.
- Inkább menjük el megnézni, hogy mit is találunk Seattleben, majd ha megbizonyosodtunk felhívjuk.
- Rendben!
- Induljunk! – elindultam az ajtó felé.
- Ő, Lucy! Nem szeretnél átöltözni? – mosolygott rám. Emmett pedig mellettem pukkadozott a röhögéstől. Végig néztem magamon, majd Alecen.
- Hoppá! – mosolyodtam el félszegen. Mire Em már a földön fetrengett. Elindultam felfelé átöltözni, de útközben Em hátsójába rúgtam. Szinte meg se érezte, de jól esett.
(Bella szemszöge)
Fél óra múlva megjelentek a lépcsőn, teljesen feketében.
Lucyn egy fekete szövetnadrág, térdig érő fekete bőrcsizmával és egy fekete eléggé kivágott toppal, és legvégül persze a volturis köpennyel. Gyönyörű volt, mint a halál angyala. De ez a megjelenés nem is jelentett mást. Ez a Lucy nem az, akit én megismertem. Ez a kegyetlen énje volt.
Majd megláttam Alecet. Fekete farmert, sportcipőt, fekete inget és a volturis köpenyét viselte. A haját pedig felzselézte, mint akit összekócoltak. Jól állt neki, így még nem láttam.
- Ha már csináljuk, csináljuk stílusosan! – mosolygott Lucy már mellettem.
- Ne menjek veletek? – kérdezte Edward.
- Nem kell. A módszereink nem hiszem, hogy tetszenének. – válaszolta Lucy.
- Meg akarod őket kínozni? – csodálkozott el Edward.
- Ha nincs más út akkor igen! – jött a hideg válasz.
- Mehetünk drágám? – kérdezte Alec. Lucy csak bólintott.
- Kell a kocsi?
- Nem köszi Rosa, futva megyünk.
2010. április 5., hétfő
31. fejezet: Victoria
Sziasztok!
Ezt a fejit csakis Klaudya miatt tettem fel, mert csak ő írt az előzőhöz!
Klaudya ezt a fejit neved ajánlom! :)
(Lucy szemszöge)
- Akkor, hogy határoztál? Maradsz?
- Igen! De még egy ilyen húzás és nem állok jót magamért.
- Rendben! – azzal magamra hagyott Edward a szobámban.
- Szia Lucy! Alec itt van? – lépett be Bella a szobámba.
- Szia! Vadászni van! De miért?
- Csak bocsánatot akartam kérni tőle Edward miatt.
- Értem! Majd szólok neki, hogy kerested.
- Drágám! – nyitott be Alec.
- Milyen volt a vadászat?
- Hát… Szó-szó! Nem ez volt életem legjobb vacsorája! – csókolt meg.
- Bella keresett.
- Mit akart?
- Csak bocsánatot kérni. Annyira zavar, hogy nem tudok olvasni benne.
- Most megérzed milyen nekünk, egyszerű vámpíroknak! – mosolygott. Szenvedélyesen megcsókolt.
- Most ne! Ne itt! – morgott valamit. – Majd talán, ha csak ketten leszünk itthon.
- Akkor várhatók pár hetet, igaz? – olyan képet vágott, mint egy óvodás, akitől elvették a játékát.
- Sajnálom! – mosolyogtam rá. – Mit gondolnának rólunk?
- Hogy egészséges pár kapcsolatban élünk! – huncutul nézett rám, és én neki vágta, egy párnát. – Hé! – közelebb húzódott. – Szeretlek! – megcsókolt.
- Én is szeretlek!
Hosszú percekig csak néztük egymást.
- Vadásznom kéne! – nyögtem. Megbabonáztak a gyönyörű szemei, nagyon jól állt neki a barna. Még ha pirossal is keveredett.
- Én meg kiderítem mit is akart Bella!
(Alec szemszöge)
Megkerestem Bellát. Az otthonában volt. Mint Alicetől megtudtam csak azért volt a Cullen házba, hogy tőlem bocsánatot kérjen. Valami nem stimmelt ezzel, biztosan mást is akart.
Az ablaka nyitva volt, fogtam magam és beugrottam. Meg se nyikkant, megszokhatta már ezt a fajta közlekedést.
- Szia Bella!
- Szia Alec!
- Kerestél! Jól gondolom, hogy nem csak a bocsánatkérés miatt?
- Igen! Szeretném folytatni a múltkori beszélgetésünket. Eljönnél velem sétálni az erdőbe?
- Persze!
- Min csodálkozol?
- Á, semmin! – legyintettem. – Meg kellett volna már szoknom az emberek viselkedését. – ezen csak mosolygott.
- Mondcsak Alec, azt mondtad 317 éve vagy Volturi, de mióta vagy vámpír?
- 317 éve. Aro változtatott át engem és Janet. Most te árulj el nekem valamit miért akarsz vámpír lenni? Persze, tudom ez volt az egyik feltétele annak, hogy szabadon engedtünk… tek… - egyre bentebb sétáltunk az erdőben.
- Csak így lehetek örökké Edwarddal. Te tudod milyen a szerelem. – igen, nagyon is tudtam. Lucyért bármit megtettem volna. Szerettem az életemnél is jobban.
- Értem! Bár talán Edwardnak van igaza!
- Abban, hogy inkább meghalna, mint hogy átváltoztasson?
- Ha nekem ugyanebben kéne döntenem, hogy Lucynek hagyjak egy boldog emberi életet… Úgy döntenék, mint Edward. Emlékszel Giannára? Ő is át akar változni, hiába mondjuk neki, hogy vámpírnak lenni borzasztó…
- Miért mondod ezt Alec?
- Akkor ott a máglyákon inkább elégtem volna, mint ez…
- Alec!
- Csak Lucy és Jane miatt nem ölettem még meg magam. Sajnálom, én… én nem akartalak megijeszteni. – mentegetőztem, mert csak most néztem Bellára. Az arcából ítélve, azon gondolkodott, hogy megbugyantam-e.
- De ugye nem teszed meg? – kérdezte meg végül.
- Nem, ha eddig kibírtam, akkor már elleszek. – elindultunk visszafelé.
- Bella? Jó újra látni kedvesem! – állt elénk egy nagy vörös lobboncú vámpír nő.
- Victoria? – Bella hangja remegett, félt.
- Mit akar itt?
- Megölni Bellát! Szóval fiacskám állj el az útból, még szépen mondom! – hogy miért hiszi mindenki, hogy gyenge vagyok. Még egy vámpír is.
- Nincs hozzá kedvem! – morgott egyet a válaszom hallatán. – Fordítson most hátat és elfelejthetjük a dolgot.
- Te akartad fiacskám! – rám rontott, de nem jutott Bella közelében, mert egy fának vágtam.
- Még elmehet!
- Ki vagy te? Olyan ismerős vagy! Mintha láttalak volna már valahol. – ahogy közelebb léptem a nyakláncom kivillant az ingem alól. – A Volturi? Az ördögi ikrek egyike! Alec!
- Talált! – mosolyogtam rá, majd vámpír gyorsasággal felpattant és elfutott. Lucy ebben a pillanatban jött ki az erdőből és Victoria belé ütközött.
- Te? – hallottam egy halk nyikkanást Victoria szájából, majd tovább futott, de ameddig csak láthatta Lucyt bámulta.
- Jól vagy Bella?
- Igen! Köszönöm! – ölelt át.
- Nem tesz semmit! Már megszoktam!
- Ki volt ez? Majdnem fellökött! – közelített a feleségem.
- Csak Victoria! Aki meg akar ölni!
- Drágám! – rohantam hozzá, mert imbolyogni kezdett, mint aki mindjárt elájul. – Mi a baj?
- Mit akar tőled ez a Victoria?
- James a társa meg akart ölni, de Edward megvédett és végzett vele. Azóta szemet szemért, társat társét elven én vagyok a célpont.
- James hallott… Victoria… - és hasonlókat motyogott Lucy, majd mintha mi sem történt volna felegyenesedett és elindult hazafelé. - Nem kéne kószálnod az erdőben. Szerencse, hogy itt volt Alec.
Amikor visszaértünk a Cullen házba mindenki el volt foglalva Bella hogy létével. Részletesen el kellett mesélnie mindent.
Lucy felment a szobánkba, én pedig utána mentem volna, de Edward elém állt.
- Köszönöm szépen, Alec! Köszönöm, hogy megvédted!
- Szívesen, de Victoria ügyét rendezni kéne. Nem szabad életben hagyni.
- Tudom! Megkeresem és végzek vele.
- Szólj, ha segítség kell. Bár az előbb elfutott előlem.
- Tudta ki vagy?
- Az egész vámpír világ ismer minket. Jane kegyetlensége miatt nem tudok észrevétlen maradni.
- Ja értem! – nevetett, majd visszament Bellához.
- Lucy! – nyitottam be. A feleségem az ablakon bámult kifelé gondolkozott, majd rám nézett. – Nem akartam kint megemlíteni, de tudom, hogy ismered ezt a Victoriát. Igazam van?
- Igen! James és Victoria, ők akartak megölni. – most, hogy említette eszembe jutott mikor mesélte.
- Akkor pláne segítek Edwardnak elkapni! – súgtam, hirtelen megrohant a düh. Most azonnal útra kelnék megkeresni, de Lucy mellett kellett maradnom.
Ezt a fejit csakis Klaudya miatt tettem fel, mert csak ő írt az előzőhöz!
Klaudya ezt a fejit neved ajánlom! :)
(Lucy szemszöge)
- Akkor, hogy határoztál? Maradsz?
- Igen! De még egy ilyen húzás és nem állok jót magamért.
- Rendben! – azzal magamra hagyott Edward a szobámban.
- Szia Lucy! Alec itt van? – lépett be Bella a szobámba.
- Szia! Vadászni van! De miért?
- Csak bocsánatot akartam kérni tőle Edward miatt.
- Értem! Majd szólok neki, hogy kerested.
- Drágám! – nyitott be Alec.
- Milyen volt a vadászat?
- Hát… Szó-szó! Nem ez volt életem legjobb vacsorája! – csókolt meg.
- Bella keresett.
- Mit akart?
- Csak bocsánatot kérni. Annyira zavar, hogy nem tudok olvasni benne.
- Most megérzed milyen nekünk, egyszerű vámpíroknak! – mosolygott. Szenvedélyesen megcsókolt.
- Most ne! Ne itt! – morgott valamit. – Majd talán, ha csak ketten leszünk itthon.
- Akkor várhatók pár hetet, igaz? – olyan képet vágott, mint egy óvodás, akitől elvették a játékát.
- Sajnálom! – mosolyogtam rá. – Mit gondolnának rólunk?
- Hogy egészséges pár kapcsolatban élünk! – huncutul nézett rám, és én neki vágta, egy párnát. – Hé! – közelebb húzódott. – Szeretlek! – megcsókolt.
- Én is szeretlek!
Hosszú percekig csak néztük egymást.
- Vadásznom kéne! – nyögtem. Megbabonáztak a gyönyörű szemei, nagyon jól állt neki a barna. Még ha pirossal is keveredett.
- Én meg kiderítem mit is akart Bella!
(Alec szemszöge)
Megkerestem Bellát. Az otthonában volt. Mint Alicetől megtudtam csak azért volt a Cullen házba, hogy tőlem bocsánatot kérjen. Valami nem stimmelt ezzel, biztosan mást is akart.
Az ablaka nyitva volt, fogtam magam és beugrottam. Meg se nyikkant, megszokhatta már ezt a fajta közlekedést.
- Szia Bella!
- Szia Alec!
- Kerestél! Jól gondolom, hogy nem csak a bocsánatkérés miatt?
- Igen! Szeretném folytatni a múltkori beszélgetésünket. Eljönnél velem sétálni az erdőbe?
- Persze!
- Min csodálkozol?
- Á, semmin! – legyintettem. – Meg kellett volna már szoknom az emberek viselkedését. – ezen csak mosolygott.
- Mondcsak Alec, azt mondtad 317 éve vagy Volturi, de mióta vagy vámpír?
- 317 éve. Aro változtatott át engem és Janet. Most te árulj el nekem valamit miért akarsz vámpír lenni? Persze, tudom ez volt az egyik feltétele annak, hogy szabadon engedtünk… tek… - egyre bentebb sétáltunk az erdőben.
- Csak így lehetek örökké Edwarddal. Te tudod milyen a szerelem. – igen, nagyon is tudtam. Lucyért bármit megtettem volna. Szerettem az életemnél is jobban.
- Értem! Bár talán Edwardnak van igaza!
- Abban, hogy inkább meghalna, mint hogy átváltoztasson?
- Ha nekem ugyanebben kéne döntenem, hogy Lucynek hagyjak egy boldog emberi életet… Úgy döntenék, mint Edward. Emlékszel Giannára? Ő is át akar változni, hiába mondjuk neki, hogy vámpírnak lenni borzasztó…
- Miért mondod ezt Alec?
- Akkor ott a máglyákon inkább elégtem volna, mint ez…
- Alec!
- Csak Lucy és Jane miatt nem ölettem még meg magam. Sajnálom, én… én nem akartalak megijeszteni. – mentegetőztem, mert csak most néztem Bellára. Az arcából ítélve, azon gondolkodott, hogy megbugyantam-e.
- De ugye nem teszed meg? – kérdezte meg végül.
- Nem, ha eddig kibírtam, akkor már elleszek. – elindultunk visszafelé.
- Bella? Jó újra látni kedvesem! – állt elénk egy nagy vörös lobboncú vámpír nő.
- Victoria? – Bella hangja remegett, félt.
- Mit akar itt?
- Megölni Bellát! Szóval fiacskám állj el az útból, még szépen mondom! – hogy miért hiszi mindenki, hogy gyenge vagyok. Még egy vámpír is.
- Nincs hozzá kedvem! – morgott egyet a válaszom hallatán. – Fordítson most hátat és elfelejthetjük a dolgot.
- Te akartad fiacskám! – rám rontott, de nem jutott Bella közelében, mert egy fának vágtam.
- Még elmehet!
- Ki vagy te? Olyan ismerős vagy! Mintha láttalak volna már valahol. – ahogy közelebb léptem a nyakláncom kivillant az ingem alól. – A Volturi? Az ördögi ikrek egyike! Alec!
- Talált! – mosolyogtam rá, majd vámpír gyorsasággal felpattant és elfutott. Lucy ebben a pillanatban jött ki az erdőből és Victoria belé ütközött.
- Te? – hallottam egy halk nyikkanást Victoria szájából, majd tovább futott, de ameddig csak láthatta Lucyt bámulta.
- Jól vagy Bella?
- Igen! Köszönöm! – ölelt át.
- Nem tesz semmit! Már megszoktam!
- Ki volt ez? Majdnem fellökött! – közelített a feleségem.
- Csak Victoria! Aki meg akar ölni!
- Drágám! – rohantam hozzá, mert imbolyogni kezdett, mint aki mindjárt elájul. – Mi a baj?
- Mit akar tőled ez a Victoria?
- James a társa meg akart ölni, de Edward megvédett és végzett vele. Azóta szemet szemért, társat társét elven én vagyok a célpont.
- James hallott… Victoria… - és hasonlókat motyogott Lucy, majd mintha mi sem történt volna felegyenesedett és elindult hazafelé. - Nem kéne kószálnod az erdőben. Szerencse, hogy itt volt Alec.
Amikor visszaértünk a Cullen házba mindenki el volt foglalva Bella hogy létével. Részletesen el kellett mesélnie mindent.
Lucy felment a szobánkba, én pedig utána mentem volna, de Edward elém állt.
- Köszönöm szépen, Alec! Köszönöm, hogy megvédted!
- Szívesen, de Victoria ügyét rendezni kéne. Nem szabad életben hagyni.
- Tudom! Megkeresem és végzek vele.
- Szólj, ha segítség kell. Bár az előbb elfutott előlem.
- Tudta ki vagy?
- Az egész vámpír világ ismer minket. Jane kegyetlensége miatt nem tudok észrevétlen maradni.
- Ja értem! – nevetett, majd visszament Bellához.
- Lucy! – nyitottam be. A feleségem az ablakon bámult kifelé gondolkozott, majd rám nézett. – Nem akartam kint megemlíteni, de tudom, hogy ismered ezt a Victoriát. Igazam van?
- Igen! James és Victoria, ők akartak megölni. – most, hogy említette eszembe jutott mikor mesélte.
- Akkor pláne segítek Edwardnak elkapni! – súgtam, hirtelen megrohant a düh. Most azonnal útra kelnék megkeresni, de Lucy mellett kellett maradnom.
2010. április 2., péntek
30. fejezet: Látogatás
(Lucy szemszöge, 3 hét múlva)
- Nos? Elengedett minket?
- Igen, el.
- Gondolom akkor pakolhatunk. Mennyi időre mehetünk?
- Max. 3 hét. Sajnos nem engedett el többre.
- Értem! Összeszedem a cuccom.
- Alec!
- Hmm?
- Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. El leszek egyedül is!
- Ne viccelj! Szívesen megyek! Csak…
- Csak?
- Hagyjuk!
- Alec!
- Nem tudom, hogy be fognak-e engem engedni! – elmosolyodtam.
- Ha téged elküldenek, akkor én is veled megyek! De nem hiszem! Carlisle nem olyan, ő biztos fegyelmezi majd őket.
- De előre szólok, ha bármelyik egy ujjal is hozzád ér, én…
- Alec, nyugi! – szakítottam félbe. – Nem lesz semmi gond!
(Alec szemszöge, 2 órával később)
- Alec? Alec Volturi? Azt hittem nem látlak többé!
- Ő ki? – kérdezte meg Lucy a fejemben.
- Tudod, akit megmentettem. Annie Meer.
- Jó téged látni Annie! – köszöntöttem. – Ő itt a barátnőm, Lucy.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Én szintén! Előre megyek, majd jössz Alec!
- Rendben! – majd Lucy megcsókolt, azt hiszem meg akarta mutatni, hogy én az övé vagyok. Amin mosolyognom kellett.
- Képzeld Alec, nem kell hozzá mennem ahhoz a férfihez. De sajnos azé se lehetek, akié szeretnék, mert a szüleim nem engedik. – szomorodott el.
- Ne légy szomorú! Legalább nyertetek egy kis időt.
- Igen! De… Miért piros a szemed? – a franc. Elfelejtettem betenni a kontaklencsét.
- Hát tudod… tudod…
- Alec! Gyere, elkésünk! Bocsi Annie, de muszáj mennünk! – segített ki Lucy.
- Persze! Majd legközelebb Alec!
- Köszi!
- Még jó, hogy nem mentem messzire!
- Hogy felejthettem el? – költői kérdés volt.
- Itt van nálad?
- Igen, a zsebembe! – gyorsan betettem. – Mond miért kellett az a csók?
- A férjem vagy, nem?
- De! Csak nem féltékenység?
- Én féltékeny erre a lányra! Ne szórakozz velem Alec! – mosolyognom kellett a béna védekezésén.
- Persze, persze! – ráztam a fejem.
- Bejössz neki! Ezért csináltam! – szégyellte el magát Lucy.
- Lu! – mostanában rendszeresen így hívom. – Tudod, hogy soha sem csalnálak meg. – fordítottam magam felé.
- Igen, tudom. – mosolygott rám. – Érj utol, ha tudsz! – kacsintott rám és elfutott, én pedig utána.
Alice előre láthatta, hogy jövünk, mert az egész Cullen familia és Bella is várt minket. Lelassítottunk és hátra maradtam egy kicsit.
- Sziasztok! – kezdte Lucy és mindenkit végig ölelt.
- Öhm… Sziasztok! – intettem hátulról.
- Helo Alec! – köszöntött Alice és Emmett.
- Minek köszönhetjük a látogatást? – fordult Lucy felé Edward.
- Csak meglátogattunk titeket! Szeretnénk veletek tölteni egy kis időt. – a királyi többes elhagyhatta volna. Lucy mosolygott rám bíztatóan. Hallhatta, hogy magamban mérgelődöm. Majd Edward megvető pillantásával találtam szembe magam. Remek! Ez is jól kezdődik!
Egy-két órás bájcsevely után végre leléphettem. Egy órát sétáltam kint a szabadban, most pedig a szobánkban ücsörgöm. Kopogtatást zavart meg.
- Tessék! – szóltam.
- Szia! – hallottam meg Bella gyönge, színtelen hangját.
- Szia! Edward hogy-hogy beengedett egy Volturi katona szobájába egyedül? – néztem rá kérdőn.
- Nem tud róla. Elment vadászni. Csak Alice és Lucy van itthon, ők pedig sakkoznak. Már meguntam, hogy egyik sem lép. – igen, ez ismerős volt. Lucy és Aro sakkpartija jutott eszembe. Ami miatt mosolyognom kellett.
- Értem!
- Alec!
- Tessék?
- Mióta vagy Volturi? – s elkezdtünk csevegni. Végre találtam benne valami megnyerőt. Először is nem fél tőlem, ami tetszik. Másodszor pedig lehet vele beszélgetni.
- Alec! – hallottam Lucy hangját lentről.
- Bocsáss meg! – indultam lefelé. Bella is jött utánam lassú kis tempójában.
- Igen?
- Nem vagy szomjas? – kérdezte Lucy a fejemben.
- Nem, most éppen nem. De holnap elmegyek vadászni büdös állatokra.
- Köszönöm! – mosolygott rám. Közelebb léptem hozzá és megöleltem.
- Ki nyert? – kérdezte Bella.
- Túl türelmetlen voltam, így megint alul maradtam. – szólt szomorúan Alice.
- Hát még én mit szóljak! Engem naponta pépé vernek sakkban. – panaszkodtam. Mire mindenki nevetni kezdett.
- Hová mész Bella?
- Csak a konyhába! Kezdek éhes lenni.
- Ne segítsek? – tudakolta Alice.
- Nem kell megoldom! – meg is oldotta amint elkezdte vágni a kenyeret. Rögtön el is vágta az ujját.
Alice Cullen azonnal rám kapta a pillantását, hátha úgy döntök, hogy megeszem Edward barátnőjét. De nem így történt. Nem esett nehezemre a szobában maradni.
- Segítsünk Bella? – kérdeztem meg végül én.
- Nem, nem kell! – jött a meglepett válasz. – Már be is kötöttem!
- Majd én feltörlöm! – ajánlkozott Lucy.
- Köszi! – mosolygott rá Bella.
- Segítek!
- Köszi Alec!
- Megleptelek?
- Igen eléggé! – mosolygott huncutul Lucy.
- Hát magamat is! – mosolyogtam vissza. Már fel is töröltük a vért. – De azért holnap elmegyek vadászni. Nehogy valami újabb baleset történjen.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Edward rohant be, azonnal rám vetette magát. Simán megakadályozhattam volna, de inkább visszafogtam magam.
- Vért éreztünk! Hol van Bella?
- Mögötted áll! – mondtam szemrehányóan.
- Ó… Bocsáss meg! Azt hittem!
- Hagyjuk! El van felejtve! De leszállnál rólam?
- Persze! Bocsánat! – fel akart segíteni, de nem kértem belőle. Magam álltam fel és azonnal felindultam a szobámba morgolódva.
Pár perccel később veszekedést hallottam. Lucy kiabált Edwarddal.
- Bocsánat! Én azt hittem, hogy ő volt! – hallottam Edward mentegetőzését.
- Te mindig hiszel valamit! Jobb lenne, ha gondolkodnál drága bátyám!
- De hát Volturi!
- Én is az vagyok!
- Gyilkos! Megölhette volna Bellát!
- Meg se fordult a fejében!
- Még! – ekkor akkora pofont kapott valaki, hogy kidőlt a fal. Lerohantam a lépcsőn, nem e Lucyvel tettek valamit.
A feleségem ekkor sétált oda Edwardhoz, aki csupa vakolat volt.
- Ne merészelj így beszélni a férjemről! – akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. - Most pedig elmegyünk és nem jövünk vissza többé. – viharzott fel Lucy én pedig utána.
- Nem kéne ezt átgondolni? – fogtam meg a kezét pakolás közben.
- Ezen nincs mit gondolkodni! Az én férjemmel ne viselkedjenek így! – kiabálta.
- Jól van! Azért a fejemet még szeretném megtartani.
- Bocsáss meg! Nem akartam veled kiabálni!
- Adj nekik még egy esélyt! – öleltem magamhoz.
- Talán!
- Nos? Elengedett minket?
- Igen, el.
- Gondolom akkor pakolhatunk. Mennyi időre mehetünk?
- Max. 3 hét. Sajnos nem engedett el többre.
- Értem! Összeszedem a cuccom.
- Alec!
- Hmm?
- Ha nem akarsz jönni, akkor nem kell. El leszek egyedül is!
- Ne viccelj! Szívesen megyek! Csak…
- Csak?
- Hagyjuk!
- Alec!
- Nem tudom, hogy be fognak-e engem engedni! – elmosolyodtam.
- Ha téged elküldenek, akkor én is veled megyek! De nem hiszem! Carlisle nem olyan, ő biztos fegyelmezi majd őket.
- De előre szólok, ha bármelyik egy ujjal is hozzád ér, én…
- Alec, nyugi! – szakítottam félbe. – Nem lesz semmi gond!
(Alec szemszöge, 2 órával később)
- Alec? Alec Volturi? Azt hittem nem látlak többé!
- Ő ki? – kérdezte meg Lucy a fejemben.
- Tudod, akit megmentettem. Annie Meer.
- Jó téged látni Annie! – köszöntöttem. – Ő itt a barátnőm, Lucy.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Én szintén! Előre megyek, majd jössz Alec!
- Rendben! – majd Lucy megcsókolt, azt hiszem meg akarta mutatni, hogy én az övé vagyok. Amin mosolyognom kellett.
- Képzeld Alec, nem kell hozzá mennem ahhoz a férfihez. De sajnos azé se lehetek, akié szeretnék, mert a szüleim nem engedik. – szomorodott el.
- Ne légy szomorú! Legalább nyertetek egy kis időt.
- Igen! De… Miért piros a szemed? – a franc. Elfelejtettem betenni a kontaklencsét.
- Hát tudod… tudod…
- Alec! Gyere, elkésünk! Bocsi Annie, de muszáj mennünk! – segített ki Lucy.
- Persze! Majd legközelebb Alec!
- Köszi!
- Még jó, hogy nem mentem messzire!
- Hogy felejthettem el? – költői kérdés volt.
- Itt van nálad?
- Igen, a zsebembe! – gyorsan betettem. – Mond miért kellett az a csók?
- A férjem vagy, nem?
- De! Csak nem féltékenység?
- Én féltékeny erre a lányra! Ne szórakozz velem Alec! – mosolyognom kellett a béna védekezésén.
- Persze, persze! – ráztam a fejem.
- Bejössz neki! Ezért csináltam! – szégyellte el magát Lucy.
- Lu! – mostanában rendszeresen így hívom. – Tudod, hogy soha sem csalnálak meg. – fordítottam magam felé.
- Igen, tudom. – mosolygott rám. – Érj utol, ha tudsz! – kacsintott rám és elfutott, én pedig utána.
Alice előre láthatta, hogy jövünk, mert az egész Cullen familia és Bella is várt minket. Lelassítottunk és hátra maradtam egy kicsit.
- Sziasztok! – kezdte Lucy és mindenkit végig ölelt.
- Öhm… Sziasztok! – intettem hátulról.
- Helo Alec! – köszöntött Alice és Emmett.
- Minek köszönhetjük a látogatást? – fordult Lucy felé Edward.
- Csak meglátogattunk titeket! Szeretnénk veletek tölteni egy kis időt. – a királyi többes elhagyhatta volna. Lucy mosolygott rám bíztatóan. Hallhatta, hogy magamban mérgelődöm. Majd Edward megvető pillantásával találtam szembe magam. Remek! Ez is jól kezdődik!
Egy-két órás bájcsevely után végre leléphettem. Egy órát sétáltam kint a szabadban, most pedig a szobánkban ücsörgöm. Kopogtatást zavart meg.
- Tessék! – szóltam.
- Szia! – hallottam meg Bella gyönge, színtelen hangját.
- Szia! Edward hogy-hogy beengedett egy Volturi katona szobájába egyedül? – néztem rá kérdőn.
- Nem tud róla. Elment vadászni. Csak Alice és Lucy van itthon, ők pedig sakkoznak. Már meguntam, hogy egyik sem lép. – igen, ez ismerős volt. Lucy és Aro sakkpartija jutott eszembe. Ami miatt mosolyognom kellett.
- Értem!
- Alec!
- Tessék?
- Mióta vagy Volturi? – s elkezdtünk csevegni. Végre találtam benne valami megnyerőt. Először is nem fél tőlem, ami tetszik. Másodszor pedig lehet vele beszélgetni.
- Alec! – hallottam Lucy hangját lentről.
- Bocsáss meg! – indultam lefelé. Bella is jött utánam lassú kis tempójában.
- Igen?
- Nem vagy szomjas? – kérdezte Lucy a fejemben.
- Nem, most éppen nem. De holnap elmegyek vadászni büdös állatokra.
- Köszönöm! – mosolygott rám. Közelebb léptem hozzá és megöleltem.
- Ki nyert? – kérdezte Bella.
- Túl türelmetlen voltam, így megint alul maradtam. – szólt szomorúan Alice.
- Hát még én mit szóljak! Engem naponta pépé vernek sakkban. – panaszkodtam. Mire mindenki nevetni kezdett.
- Hová mész Bella?
- Csak a konyhába! Kezdek éhes lenni.
- Ne segítsek? – tudakolta Alice.
- Nem kell megoldom! – meg is oldotta amint elkezdte vágni a kenyeret. Rögtön el is vágta az ujját.
Alice Cullen azonnal rám kapta a pillantását, hátha úgy döntök, hogy megeszem Edward barátnőjét. De nem így történt. Nem esett nehezemre a szobában maradni.
- Segítsünk Bella? – kérdeztem meg végül én.
- Nem, nem kell! – jött a meglepett válasz. – Már be is kötöttem!
- Majd én feltörlöm! – ajánlkozott Lucy.
- Köszi! – mosolygott rá Bella.
- Segítek!
- Köszi Alec!
- Megleptelek?
- Igen eléggé! – mosolygott huncutul Lucy.
- Hát magamat is! – mosolyogtam vissza. Már fel is töröltük a vért. – De azért holnap elmegyek vadászni. Nehogy valami újabb baleset történjen.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Edward rohant be, azonnal rám vetette magát. Simán megakadályozhattam volna, de inkább visszafogtam magam.
- Vért éreztünk! Hol van Bella?
- Mögötted áll! – mondtam szemrehányóan.
- Ó… Bocsáss meg! Azt hittem!
- Hagyjuk! El van felejtve! De leszállnál rólam?
- Persze! Bocsánat! – fel akart segíteni, de nem kértem belőle. Magam álltam fel és azonnal felindultam a szobámba morgolódva.
Pár perccel később veszekedést hallottam. Lucy kiabált Edwarddal.
- Bocsánat! Én azt hittem, hogy ő volt! – hallottam Edward mentegetőzését.
- Te mindig hiszel valamit! Jobb lenne, ha gondolkodnál drága bátyám!
- De hát Volturi!
- Én is az vagyok!
- Gyilkos! Megölhette volna Bellát!
- Meg se fordult a fejében!
- Még! – ekkor akkora pofont kapott valaki, hogy kidőlt a fal. Lerohantam a lépcsőn, nem e Lucyvel tettek valamit.
A feleségem ekkor sétált oda Edwardhoz, aki csupa vakolat volt.
- Ne merészelj így beszélni a férjemről! – akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. - Most pedig elmegyünk és nem jövünk vissza többé. – viharzott fel Lucy én pedig utána.
- Nem kéne ezt átgondolni? – fogtam meg a kezét pakolás közben.
- Ezen nincs mit gondolkodni! Az én férjemmel ne viselkedjenek így! – kiabálta.
- Jól van! Azért a fejemet még szeretném megtartani.
- Bocsáss meg! Nem akartam veled kiabálni!
- Adj nekik még egy esélyt! – öleltem magamhoz.
- Talán!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)