31. fejezet: Victoria

Sziasztok!
Ezt a fejit csakis Klaudya miatt tettem fel, mert csak ő írt az előzőhöz!
Klaudya ezt a fejit neved ajánlom! :)

(Lucy szemszöge)

- Akkor, hogy határoztál? Maradsz?
- Igen! De még egy ilyen húzás és nem állok jót magamért.
- Rendben! – azzal magamra hagyott Edward a szobámban.

- Szia Lucy! Alec itt van? – lépett be Bella a szobámba.
- Szia! Vadászni van! De miért?
- Csak bocsánatot akartam kérni tőle Edward miatt.
- Értem! Majd szólok neki, hogy kerested.

- Drágám! – nyitott be Alec.
- Milyen volt a vadászat?
- Hát… Szó-szó! Nem ez volt életem legjobb vacsorája! – csókolt meg.
- Bella keresett.
- Mit akart?
- Csak bocsánatot kérni. Annyira zavar, hogy nem tudok olvasni benne.
- Most megérzed milyen nekünk, egyszerű vámpíroknak! – mosolygott. Szenvedélyesen megcsókolt.
- Most ne! Ne itt! – morgott valamit. – Majd talán, ha csak ketten leszünk itthon.
- Akkor várhatók pár hetet, igaz? – olyan képet vágott, mint egy óvodás, akitől elvették a játékát.
- Sajnálom! – mosolyogtam rá. – Mit gondolnának rólunk?
- Hogy egészséges pár kapcsolatban élünk! – huncutul nézett rám, és én neki vágta, egy párnát. – Hé! – közelebb húzódott. – Szeretlek! – megcsókolt.
- Én is szeretlek!
Hosszú percekig csak néztük egymást.
- Vadásznom kéne! – nyögtem. Megbabonáztak a gyönyörű szemei, nagyon jól állt neki a barna. Még ha pirossal is keveredett.
- Én meg kiderítem mit is akart Bella!

(Alec szemszöge)

Megkerestem Bellát. Az otthonában volt. Mint Alicetől megtudtam csak azért volt a Cullen házba, hogy tőlem bocsánatot kérjen. Valami nem stimmelt ezzel, biztosan mást is akart.
Az ablaka nyitva volt, fogtam magam és beugrottam. Meg se nyikkant, megszokhatta már ezt a fajta közlekedést.
- Szia Bella!
- Szia Alec!
- Kerestél! Jól gondolom, hogy nem csak a bocsánatkérés miatt?
- Igen! Szeretném folytatni a múltkori beszélgetésünket. Eljönnél velem sétálni az erdőbe?
- Persze!
- Min csodálkozol?
- Á, semmin! – legyintettem. – Meg kellett volna már szoknom az emberek viselkedését. – ezen csak mosolygott.

- Mondcsak Alec, azt mondtad 317 éve vagy Volturi, de mióta vagy vámpír?
- 317 éve. Aro változtatott át engem és Janet. Most te árulj el nekem valamit miért akarsz vámpír lenni? Persze, tudom ez volt az egyik feltétele annak, hogy szabadon engedtünk… tek… - egyre bentebb sétáltunk az erdőben.
- Csak így lehetek örökké Edwarddal. Te tudod milyen a szerelem. – igen, nagyon is tudtam. Lucyért bármit megtettem volna. Szerettem az életemnél is jobban.
- Értem! Bár talán Edwardnak van igaza!
- Abban, hogy inkább meghalna, mint hogy átváltoztasson?
- Ha nekem ugyanebben kéne döntenem, hogy Lucynek hagyjak egy boldog emberi életet… Úgy döntenék, mint Edward. Emlékszel Giannára? Ő is át akar változni, hiába mondjuk neki, hogy vámpírnak lenni borzasztó…
- Miért mondod ezt Alec?
- Akkor ott a máglyákon inkább elégtem volna, mint ez…
- Alec!
- Csak Lucy és Jane miatt nem ölettem még meg magam. Sajnálom, én… én nem akartalak megijeszteni. – mentegetőztem, mert csak most néztem Bellára. Az arcából ítélve, azon gondolkodott, hogy megbugyantam-e.
- De ugye nem teszed meg? – kérdezte meg végül.
- Nem, ha eddig kibírtam, akkor már elleszek. – elindultunk visszafelé.

- Bella? Jó újra látni kedvesem! – állt elénk egy nagy vörös lobboncú vámpír nő.
- Victoria? – Bella hangja remegett, félt.
- Mit akar itt?
- Megölni Bellát! Szóval fiacskám állj el az útból, még szépen mondom! – hogy miért hiszi mindenki, hogy gyenge vagyok. Még egy vámpír is.
- Nincs hozzá kedvem! – morgott egyet a válaszom hallatán. – Fordítson most hátat és elfelejthetjük a dolgot.
- Te akartad fiacskám! – rám rontott, de nem jutott Bella közelében, mert egy fának vágtam.
- Még elmehet!
- Ki vagy te? Olyan ismerős vagy! Mintha láttalak volna már valahol. – ahogy közelebb léptem a nyakláncom kivillant az ingem alól. – A Volturi? Az ördögi ikrek egyike! Alec!
- Talált! – mosolyogtam rá, majd vámpír gyorsasággal felpattant és elfutott. Lucy ebben a pillanatban jött ki az erdőből és Victoria belé ütközött.
- Te? – hallottam egy halk nyikkanást Victoria szájából, majd tovább futott, de ameddig csak láthatta Lucyt bámulta.
- Jól vagy Bella?
- Igen! Köszönöm! – ölelt át.
- Nem tesz semmit! Már megszoktam!
- Ki volt ez? Majdnem fellökött! – közelített a feleségem.
- Csak Victoria! Aki meg akar ölni!
- Drágám! – rohantam hozzá, mert imbolyogni kezdett, mint aki mindjárt elájul. – Mi a baj?
- Mit akar tőled ez a Victoria?
- James a társa meg akart ölni, de Edward megvédett és végzett vele. Azóta szemet szemért, társat társét elven én vagyok a célpont.
- James hallott… Victoria… - és hasonlókat motyogott Lucy, majd mintha mi sem történt volna felegyenesedett és elindult hazafelé. - Nem kéne kószálnod az erdőben. Szerencse, hogy itt volt Alec.

Amikor visszaértünk a Cullen házba mindenki el volt foglalva Bella hogy létével. Részletesen el kellett mesélnie mindent.
Lucy felment a szobánkba, én pedig utána mentem volna, de Edward elém állt.
- Köszönöm szépen, Alec! Köszönöm, hogy megvédted!
- Szívesen, de Victoria ügyét rendezni kéne. Nem szabad életben hagyni.
- Tudom! Megkeresem és végzek vele.
- Szólj, ha segítség kell. Bár az előbb elfutott előlem.
- Tudta ki vagy?
- Az egész vámpír világ ismer minket. Jane kegyetlensége miatt nem tudok észrevétlen maradni.
- Ja értem! – nevetett, majd visszament Bellához.

- Lucy! – nyitottam be. A feleségem az ablakon bámult kifelé gondolkozott, majd rám nézett. – Nem akartam kint megemlíteni, de tudom, hogy ismered ezt a Victoriát. Igazam van?
- Igen! James és Victoria, ők akartak megölni. – most, hogy említette eszembe jutott mikor mesélte.
- Akkor pláne segítek Edwardnak elkapni! – súgtam, hirtelen megrohant a düh. Most azonnal útra kelnék megkeresni, de Lucy mellett kellett maradnom.