34. fejezet: Bébiszitterek

(Bella szemszöge, másnap)

Matek volt az utolsó órám. Fúj, de utálom, de legalább ma Edward visz haza. Legalábbis gondolom, mert ő hozott el.
Szépen lassan sétáltam ki a parkolóba.
- Szia Bella! – integetett Lucy. Alec is vele volt, ő is biccentett egyet.
- Sziasztok! – mondtam meglepetten. A parkolóban mindenki őket figyelte. Gyönyörű idegenek Edward Volvoja mellett. Ki ne venné észre?
Lucy napszemüvegbe volt. Lekapta és odaintegetett a barátaimnak.
- Parancsolj! – nyitotta ki Alec a hátsó ajtót. Meglepődtem, mert Lucy is mellém csusszant be. Alec pedig a vezető ülésre.
- Van jogsid?
- Minek az? – kacsintott hátra. Még Edwardnál is gyorsabban vezetett.
- Szóval én és Alec testvérek vagyunk. Carlisle húgának gyermekei Olaszországból.
- Mire kell ez az egész?
- Az apádnak.
- És miért van szükségem bébiszitterekre?
- Féltünk téged, Bella!
- És miért ti? Miért nem Edward vigyáz rám?
- Ő… Mert ő a farkasoknál van megbeszélni a stratégiát.
- És pont ti nem vagytok ott? – gyanús volt nekem ez az egész.
- Jól van! – adta be a derekát Alec. – Tegnap kicsit összebalhéztunk Edwarddal.
- Mert? Ugye jól van, nem esett semmi baja?
- Él és virul! Végül nem verekedtünk össze. – mosolygott Alec önelégülten.
- És mi volt a vita oka? – néztem rájuk.
- Elég kényes téma! – szólalt meg mellettem Lucy és valami nagyon érdekeset talált a házunkon.
- Bemegyünk? – próbálkozott Alec. Mire szúrósan néztem rá. – Uram-atyám! Nők! – rázta a fejét. - Lucy és én, tudod… ő… szóval… lefeküdtünk egymással…
- Edward pedig ennek nem örült túlzottan! – fejezete be férjét Lucy. Hosszan hallgattunk, erre nem tudtam mit válaszolni. – Menjük be, mert az apád már ideges.

(Alec szemszöge)

- Szia apa! – lépett be Bella.
- Bella!
- Jó napot Mr. Swan! – mondtuk egyszerre Lucyvel.
- Sziasztok srácok!
- Apa, ők itt Lucy és Alec Cullen. Carlisle rokonai.
- Örülök, hogy találkozzunk! – köszöntött minket.
- Mi szintén uram. – mosolyogott Lucy.
- Ha nem bánod maradnának kicsit.
- Persze. Semmi gond! Én elmentem dolgozni. Aztán jók legyetek! – azzal ki is lépett a házból.
- Ez egyszerű volt! – néztem körül. – Olyan büdös van. Van kutyátok?
- Nem, nincs. Ez a farkasok szaga.
- Értem! Valami borzasztó büdös.
- Gyertek fel! Nézzétek meg a szobám. – már aki még nem látta.

Már egy órája beszélgettünk, mikor megszólalt Lucy telefonja.
- Chriss az! Mindjárt visszajövök! – rohant ki a szabad levegőre.
- Ki az a Chriss?
- Az öccse! – körbenéztem a szobájában. Bekapcsoltam a CD lejátszóját. - Szereted a komoly zenét?
- Már amennyire!
- Felkérhetem egy táncra hölgyem? – hajoltam meg előtte.
- Nem tudok táncolni!
- Olyan nincs! Minden nő tudd, csak kell egy férfi, aki vezeti.
- Kivételek mindig vannak!
- Gyere, próbáljuk meg! Egyszerű keringőt csak! – végre odaadta a kezét. Beállítottam, majd elkezdtünk lassan táncolni. – Nem is vagy olyan rossz!
- Igen, persze! Úgy nézhetek ki, mint egy két ballábas pingvin!
- Engem egy két ballábas tyúkra emlékeztetsz!
- Hahaha! – húzott be egyet kecsesen.
- Nem fáj? – kérdeztem.
- De nagyon! – fogta az öklét. – Neked nem?
- Éreztem, de nem mondhatnám. Mutasd csak! – megvizsgáltam a kezét. – Nem tört el. Rendbe fogsz jönni. Nos, mit tanultál ebből az esetből?
- Hogy sose táncolj egy vámpírral?
- Nem, hogy sose húzz be egy vámpírnak! – nevettem.

Így ültünk egymás mellett. Bella csak nézett nem szólt semmit.
- Bella! – szólongattam.
- Olyan szép szemed van!
- Köszi! – válaszoltam meglepődötten.
- Bocsáss meg! Nem tudom mi volt. Megbabonáztál, azt hiszem.
- Te bocsáss meg nekem! Az én hibám volt. – értetlenül nézett rám. – Vonzzuk az embereket és már túl sokáig voltam a közeledben. Ezért is vadászunk olyan könnyen.
Még mindig fogtam a kezét, amikor Lucy benyitott, de be is vágta az ajtót.
- Lucy! – rohantam utána. A lépcsőn futott le mikor utolértem. – Lucy várj! – fogtam meg a kezét. – Félre érted!
- Tetszik neked Bella?
- Hiszen tudod!
- Kérdeztem valamit!
- Nem, én téged szeretlek! – kihúzta a kezét az enyémből.
- Én nem ezt kérdeztem! – rohant ki és becsapta az ajtót.
- Francba! – ha utána megyek Bella szabad préda lesz. Nem tudom mit kéne tennem.
- Alec! – jelent meg Bella a lépcsőn. – Mi történt?
- Lucy azt hiszi, hogy szeretlek téged!
- De olvas benned, nem?
- Nem, nem igazán. Az előbb lezártam az elmém.
- Miért?
- Mert mostanába zavarosak az érzelmeim!
- Miattam? – lépett közelebb.
- Nem! Az igazi ok. Az az, hogy féltem Lucyt. Furcsa dolgokat csinál mostanába.
- Miket?
- Seattleben megkínzott egy vámpírt, pedig ő mindig, mindet úgy csinál, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon. Elégette volna őket úgy, hogy én nem kapcsolom ki a fájdalmaikat.
És a tegnapi dolog… tudod… - bólintott. – Az sem vall rá, hogy ilyen rámenős legyen. Egyszer elutasít, máskor pedig nem száll le rólam, amíg meg nem teszem.
- Aggódsz érte?
- El se hinnéd mennyire! – léptek zaját hallottam meg, amint lefutnak a verandáról és sírást. – Lucy!
- Mi az?
- Hallgatózott! – mondtam és már rohantam is kifelé. – Lucy várj már! – utolértem és magamhoz szorítottam.
- Hagyj! – kiabálta és megpróbált kiszabadulni a szorításomból.
- Nem Lucy! Addig nem, amíg nem beszéltük meg ezt az egészet!
- Ezen nincs mit megbeszélni! Szörnyű nő vagyok. Nem érdemellek meg téged! – sírta.
- Lucy! Ne mondj ilyet! – lecsúszott a földre és ott sírt tovább.
- De ez az igazság! Hagyj elmenni! Jobb lesz neked!
- Abba belehalnék! – szorítottam magamhoz. – Nem engedlek el soha! Ha kell örökké itt szorítalak magamhoz! – súgtam a fülébe. – Szeretlek!
- Miért? – nézett rám.
- Hogy miért? Mert egy buta liba vagy, hogy ilyesmit kérdezel. Mindenért Lucy! Mindent szeretek benned! Szeretlek téged, mindennél, az éltemnél is jobban!
- Úgy sajnálom! Sajnálom, hogy ilyen buta liba vagyok! – próbált meg mosolyogni.
- Csak féltelek Lucy! Nagyon féltelek! – simítottam végig a haját.
- De nincs mitől! Nem kell féltened! – bújt hozzám közelebb. – Szeretlek!
Segítettem neki felállni és visszamentünk a házban.
- Jobban vagy Lucy? – kérdezte Bella.
- Jobban! Sajnálom! – ölelte magához

Várom a megjegyzéseket! ;)
Sziasztok!