Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most jött meg a feji. De nagyon sok a tanulni valóm és nincs időm írni.
Remélem tetszik! :)
Kérek komikat!
Puszi! Jó olvasást! :)
(Lucy szemszöge)
Épp a bőröndömbe dobáltam a ruháimat, amikor morgásra lettem figyelmes.
- Te nem mondod meg nekünk, hogy mit csináljunk! Értetted? – morogta Alice.
- Nincs értelme jönnötök! – válaszolta a férjem nyugodtan.
- De megyünk és nincs vita! – csendült fel Bella hangja, elég mérgesen.
- Mi folyik itt? – léptem ki a folyosóra.
- El akarnak jönni Volterrába. Nem értik meg, hogy ez veszélyes. – válaszolta Alec, bár a hangja nyugodt volt, de farkasszemet nézett a két lánnyal. Amitől mosolyognom kellett.
- Mert Lucynek nem az? – vágott vissza Alice.
- Ő tud magára vigyázni! Ellenben veletek!
- Hasznosak lennénk! – váltott könyörgőre Bella. – Lucynek nem lesz ideje arra figyelni, hogy pajzzsal védjen titeket, nekem viszont igen. Erre pedig messzebbről is képes vagyok. Alice pedig megtudná mondani mikor jönnek.
- Edward és Jas mit szóltak? – kérdeztem.
- Nem örülnek neki, de mint mindig győztünk felettük. – mosolygott rám Bella. Alice és Alec pedig még mindig farkasszemet néztek komoly képpel.
- Jöhettek! – vágtam rá.
- Mi? – nézett rám döbbenten Alec. – Mi? Mi? Mi van? Jöhetnek? Ez őrültség! – közben a két lány öröm táncot járt. Alice bemászott Alec képébe és kinyújtotta rá a nyelvét.
- Hehe! Győztünk! – tette még hozzá.
- Még jó, hogy megkérdeztetek! – morogta Alec és bevágtatott a szobánkba, mint egy durcás kisgyerek.
- Majd megbékítem! – mondtam a rám szegeződő két szempárnak.
- Ha emiatt vita lesz köztetek… - kezdet bele Bella, de félbeszakítottam.
- Semmi gond! De a harcok közelébe nem mehettek. – emeltem fel az ujjam.
- Igenis! – mondták egyszerre, majd elmentek bepakolni.
Beléptem a szobánkba, Alec az ágyon feküdt és plafont bámulta.
- Mérges vagy? – kérdeztem és leültem mellé az ágyra.
- Nem vagyok mérges, csak… - nem folytatta. Lefeküdtem mellé és a mellkasára hajtottam a fejem. – Alice és Bella nem valami harcedzettek. Eddig csak újszülöttekkel harcolt Alice, Bella pedig egyátalán nem állt még szembe igazi ellenséggel, aki meg akarja ölni.
- De megtanulták hogy kell!
- Az lehet! De ide tapasztalat kell, igazi tapasztalat. Ami neked és nekem van. Még téged is féltelek, pedig tudom, hogy ha valaki, akkor te nem vagy veszélyben.
- Megmondtam nekik, hogy nem mehetne a csata közelébe.
- De vajon be fogják tartani? – sóhajtott Alec.
(Demetri szemszöge, 2 nappal később)
Tegnap érkezett meg Alec és Lucy és magukkal hoztak három Cullent is. Alicet, Bellat és Jaspert. Így a tegnapi napot mindenki pihenéssel töltötte. Még én is! Jó volt újra a régen látott barátaimmal beszélni.
Csak egyedül Jane dolgozott. Pedig mikor elmondtam neki, hogy idejön a bátyja majd kiugrott a bőréből. Tegnap pedig csak átölelte, majd ment vissza az irodájába és tovább gondolkodott a haditerven.
Most is éppen a nagyteremben ültünk. Pár perce küldettem Alecért és Lucyért.
Nem rég lépett be Jane és Viktor. Rajtuk kívül még Chriss, Félix és Heidi volt a teremben.
Hallottuk, ahogy Lucy és Alec közeledik. Félix kitárta az ajtót előttük.
- Bocsánat a késésért! – lépet közelebb a lány. – Csak Charlieval és Hannaval beszéltünk. – mosolygott.
- Ki hívott ide titeket? – kérdezte fagyosan Jane. Mindannyian meglepetten meredtünk rá, kivéve Alecet.
- Természetesen én! – jelentettem ki.
- És minek? – fordult felém. – Már nem tartoznak a Volturihoz, csak látogatóba jöttek.
- Már elnézést Jane, de ők a családunk tagjai. – szólt közbe Viktor. Jane rákapta a tekintetét, mire a fiú felszisszent.
- Velem te ne feleselj! – morogta Jane.
- Ebből elég legyen! – kiáltottam rá. – Itt nem diktatúra van, hanem demokrácia. Ehhez tartsd magad! Menni fog vagy adjam át másnak a helyed? – Jane morgott valamit, de végül bólintott.
- Mi inkább elmegyünk! – kezdet hátrálni Alec.
- Jobb is! – motyogta Jane.
- Nem! – szóltam rá, mire megtorpant. – Nem tudom mi bajotok egymással, de bármi is az nem idevaló. Majd ráértek tisztázni, de elvárom mindkettőtöktől, hogy a saját feladatára koncentráljon és működjön együtt a másikkal. Ha ez nem megy… nos… akkor köszönöm, de egyikkőtökből sem kérek. Megértettétek?
- Meg! – mondták egyszerre.
- Remek! Akkor folytassuk a fontosabb dolgokkal…
(Alec szemszöge)
Kerestem már Janet a szobájában, de Viktor nem látta azóta a megbeszélés óta.
- Szabad! – szólt ki Viktor a kopogásomra.
- Szia! Nem láttad… Janet? – meglepetten néztem rá. Pakolászott, mint aki költözik.
- Nem! A vita óta nem. – pakolt tovább nyugodtan.
- Hová mész?
- A régi szobámba. – meglepetten pislogtam rá. – Ne értsd félre, szeretem a húgod! Mindennél jobban! De ez így nem mehet tovább. – abbahagyta és felém fordult. – Mindig is parancsolgatott és elfogadtam, de ez már… Nem vagyok a kutyája, akit odacibál magával ahová szeretné. Megelégeltem a viselkedését. Egy kicsit jobb lesz külön… neki is, és nekem is.
- Megértem! És sajnálom! Csak tudnám mi a baja velem, de még tippem sincs.
- Nekem sincs! Az irodájában nézted?
- Ami az enyém volt?
- Igen, az!
- Nem, még nem. Akkor én mentem. Szia!
Így az irodája felé vettem az irányt.
Kopogtam: - Tessék! – szólt ki a húgom.
- Szia! – léptem be.
- Szia! – köszönt fagyosan. Pár percnyi kínos csend következett. Nem akaródzott megtörni, így megtettem én.
- Na jó, mi bajod van velem?
- Még kérded? – meglepetten pislogtam rá.
- Tippem sincs rá, hogy mit követtem el! – felállt az asztalától és rám nézett.
- Elmész! Mindenki szomorú, egyesek még sírnak is, hogy Alec, a kedvencük elment. Majd egyszer csak úgy döntesz, hogy hajlandó vagy visszatolni a képed. Erre mindenki öröm táncot jár. Úgy örülnek neked, mintha minimum tíz éve nem láttak volna.
És itt vagyok én… Én nem mentem el. Nem hagytam őket cserben! Végig itt voltam! De ha elmennék, vajon hányan lennének akár egy kicsit is szomorúak? Szerinted? – nem tudtam mit mondani, erre nem számítottam. – Na, ugye! Senki! Bezzeg te! Téged mindenki imád!
- Azért vagy rám mérges, mert ember számba vettem őket. Nem rúgtam beléjük, mint te. Ezen vajon elgondolkodtál? Most még Viktort s elűzted magad mellől, a kicsinyes viselkedéseddel.
- Te elhagytad őket! – kiáltotta.
- Igen, elhagytam őket! – hajtottam le a fejem. – És megbántam!
- Az nem számít! – szorult el a torka.
- Tudom! Ez nem mentség. Sajnálom! – közelebb lépett, de megtorpant.
- Én sajnálom! – mondta sírva és átölelt. Hosszú percekig ölelkeztünk.
- Most menj! – rám nézett. – Állítsd meg Viktor, amíg nem késő. – még egyszer megölelt, majd kirohant az ajtón egyenesen a szobájukhoz. Jeremynek éppen, hogy sikerült elugrani az útjából.
Majd kopogott a nyitott ajtón.
- Beszélhetnénk? – kérdezte…
2010. szeptember 25., szombat
2010. szeptember 17., péntek
36. fejezet: Alakváltó
Sziasztok! :)
Végre újra itt vagyok egy fejezettel!
Bocsi, hogy ilyen ritkásan, de a középiskola csak középiskola. Egy év alatt azért sokat felejt az ember. Én speciel fizikából és föciből szinte mindent töröltem tavaly. Szóval ezekből bele kell húznom, a többi az úgy ahogy megmaradt. Ja, és mind a két tantárgyat utálom.
Na, de elég a panaszkodásból! :) Szerintem nem ez a fejezet lett életem legjobb műve, de véleményeket elfogadok. Mind ellen és mind egyetértő véleményt.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)
(Rebecca szemszöge)
- Mégis ki ő?
- Ő itt Gianna Volturi. – suttogta. – Jeremy és Sam anyja. Félix felesége.
Hallottam már Giannaról, így egy szó nélkül, emberi tempóban átindultam a spanyolokhoz. Gianna is elindult, de félúton megtorpantam. Mert egy kéz ért hozzám és visszarántott. Alec volt az. A háta mögé húzott és elnevette magát. Én csak meglepetten pislogtam mögötte.
- Valami gond van? – kérdezte Raul.
- Jó volt, tényleg, majdnem bevettem. – nevetett tovább.
- Mi bajod van? – kérdeztem mérgesen. – Most menjek, vagy maradjak?
- Egy aprócska hiba van, amit majdnem nem vettem észre. A haja! Nektek nem is tűnt fel, hiszen nem találkoztatok vele. Miranda visszaváltozhatsz! Tudom, hogy te vagy az! – az áll Gianna meglepetten pislogott.
- Alec! Én vagyok az! – mondta.
- Ne próbálkozz! – nevetett újra. – Szánalmas! Gianna haja világosabb volt és sosem hordta kontyban. Utálta, ha nincs leengedve.
- Oké, de azt honnan tudtad, hogy én vagyok az? – megremegett a lány és visszaváltozott. Egy szőke, alacsony, kb. akkora, mint én, velem egykorú lány állt a helyén. A ruha kicsit lecsúszott róla, nem az ő mérete volt. Együtt nőttünk fel, Miranda Clar volt az. Csak ő ott hagyta a déli háborúkat, máig nem tudom, hogy tudott elszökni és nekem miért nem szólt róla. Az egyetlen alakváltó, akit ismerek.
- Logika! Először a felkötött haj tűnt szemembe, de nem foglalkoztam vele, ki tudja talán éppen most változott Gianna stílusa. Majd feltűnt, hogy nagyon sötét a hajad. Pedig nagyon eredeti volt, minden arcvonás a helyén volt. Tényleg elismerésem, most végezted a legjobb munkát.
Majd eszembe jutott, hogy csak két lehetőség van. Vagy én emlékszem rosszul, ezt azonnal kizártam. Vagy egy alakváltó állt be a spanyolok közé. Mivel tudtommal csak kettő van. Abból az egyik férfi, így csak férfivá változhat. És két éve én magam végeztem ki, szabályszegés miatt. A másik pedig te vagy. Bár nem hittem, hogy szövetkezel velük. Főleg, hogy Aro imádott téged.
- Mégsem lehettem Volturi! – kiáltott mérgesen a lány és nagyot dobbantott.
- Nem voltál alkalmas. – válaszolta halál nyugodtan Alec.
- Nem voltam alkalmas? Miért nem, mond? Nincs köztetek alakváltó, így hasznára lehettem volna.
- Nem tudhatom Aro akkor miért döntött így. Nem magyarázta el.
- Én tudom! – szólalt meg mögöttünk Lucy. – Nekem elmondta!
- Szóval? – kérdezte idegesen a lány.
- Már bocsánat, de azért jöttünk ide, hogy végezzünk velük. – morogta Jero. – Nem pedig Miranda gondjai miatt. Csináljuk már!
- Ne türelmetlenkedj testvérem! – szólt rá Raul. – Lássa csak meg Miranda a Volturi igazi arcát. A hazugok arcát.
- Mondd már Lucy! Nem érek rá örökké! – füstölgött a szőkeség.
- Nem voltál elég eltökélt jellem. – mondta Lucy.
- Nem vagyok elég eltökélt? – nevetett fel keserűen. – Ezt majd pont az a vén bugris tudja. Hiszen minden különlegességet maga mellé gyűjtött. Én is különleges vagyok!
- Igen, az vagy, különleges. De nézz csak magadra! Mindig Volturi akartál lenni, erre most az ellenségeink mellé állsz. Aro mintha előre tudta volna, hogy ez lesz. Hogy elárulod a Volturit!
- Ha közétek tartoznék minden másképp alakul. – kiáltotta Miranda. Raul pedig egyre gúnyosabban vigyorgott.
- Lehet! Bár nem hiszem. Akkor is ugyan úgy könnyen befolyásolható lenni, mint vagy most is.
- Ezért megfizettek! – sziszegte.
- Ha most átállsz, lehetsz Volturi. Teljesülhet az álmod! – nyújtott kezet neki Lucy. Miranda nézte a felé nyújtott jobbot, hezitált. Raul a vállára tette a kezét és ellökte onnan Lucyét.
- Megint hazudnak neked. Ahogy mindig is.
- Ne higgy neki Miranda! – suttogta Lucy. – Nincs okom hazudni!
- Te és én, tőlünk fog rettegni minden vámpír. Az összes Volturis, egytől-egyig. Mind menekülni fog előlünk. És mind megbűnhődik azért, amit veled tettek. Mellénk áll az összes vámpír!
- Ő az, aki becsap Miranda! Fel akarják forgatni az egész világot. Ha kitör ez a háború az a világ végét jelentheti. – ijedten néztem Alecre. Eddig ebbe bele se gondoltam. De igaz lehet, amire Raul készül az nem szimplán egy lázadás. Ez háború lesz, nagyon sok áldozattal.
- Miranda! – léptem elé. – Én nem hazudhatok! Nem tudok! Higgy Lucynek! Igazat mondd! Ez a háború nem törhet ki. Emlékszel rám, igaz? Tudod, hogy nem hazudhatok. Hiszen barátnők voltunk.
- Tudom, hogy nem hazudhatsz. De ha hiszel benne, hogy ők mondanak igazat, akkor… - nem fejezte be. – Sajnálom Rebecca! Túl sokat szenvedtem a Volturi miatt. Van mit visszafizetnem. Remélem kimaradsz a háborúból. Nem akarlak bántani, de ez nem jelenti azt, hogy nem teszem meg, ha kell. – megfordult és elsétált.
- Miranda! – futottam volna utána, de két kar visszarántott. Alec fogta a derekam, hogy ne tudjak elmenni.
- Tűnjetek innen! – morgott rájuk Lucy. – Menjetek vagy… - egy tűz csík lobbant fel közötte és Raulék között.
- Visszajövünk még! – morogta Jero mérgesen.
- Akkor darabokban távoztok! – morogta vissza Alec.
Elmentek, Alec lazított a szorításán és maga felé fordított.
- Jól vagy? – nézett a szemembe. Lehajtottam a fejem. – Sajnálom, amit… - elengedte a derekam és hátrábblépett.
- Nem haragszom! – suttogtam pár percnyi csönd után. – Cullenék?
- Mondtam nekik, hogy maradjanak a házban, hogyha félrevezetés lenne, és Nessieért jöttek volna. – lépett mellém Lucy és a vállamra tette a kezét. – Sajnálom!
- Kérlek, nem kérek több sajnálkozó pillantást. Csak… fellejtsük el.
- Rendben van! Menjünk vissza! – lassan emberi tempóban visszaindultunk a házhoz. Senki sem szólt egész végig.
Mikor visszaértünk én és Lucy beszámoltunk a többieknek, Alec viszont mintha ott se lennének felment a lépcsőn a szobájába.
(Demetri szemszöge)
Éppen ültem a nagyteremben és bambultam előre. Viktor és Jane voltak még bent nyalták-falták egymást. Amikor megszólalt a telefonom. Alec volt az.
- Haló! – szóltam bele.
- Mégis miért nem szóltatok a spanyolokról? – üvöltött bele mérgesen. Olyan hangerővel, hogy arrébb tartottam a fülemtől a telefont, nehogy halláskárosodást okozzon.
- Én is örülök, hogy hallom a hangod! Köszönöm kérdésed jól vagyok. És te?
- Bocs, nem kellett volna így letámadnom téged. Én nem igazán, az előbb fenyegettek meg. Szóval?
- Hosszú sztori! – sóhajtottam fel.
- Röviden?
- Röviden, kb. két hónapja megtámadtak minket. Csak bemutatkozás volt a részükről. Samet és Charliet hipnotizálták, de nem esett bajuk. Azóta volt több kisebb támadásuk, de mindet visszavertük. Vagy meghaltak vagy elmenekültek. Mi nem vesztettünk senkit.
- Értem!
- Reggelre Volterrában leszünk. – szólt közbe Lucy messzebbről.
- Rendben! Holnap találkozzunk!
- Akkor holnap! – köszönt el Alec és letette a telefont.
Végre újra itt vagyok egy fejezettel!
Bocsi, hogy ilyen ritkásan, de a középiskola csak középiskola. Egy év alatt azért sokat felejt az ember. Én speciel fizikából és föciből szinte mindent töröltem tavaly. Szóval ezekből bele kell húznom, a többi az úgy ahogy megmaradt. Ja, és mind a két tantárgyat utálom.
Na, de elég a panaszkodásból! :) Szerintem nem ez a fejezet lett életem legjobb műve, de véleményeket elfogadok. Mind ellen és mind egyetértő véleményt.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)
(Rebecca szemszöge)
- Mégis ki ő?
- Ő itt Gianna Volturi. – suttogta. – Jeremy és Sam anyja. Félix felesége.
Hallottam már Giannaról, így egy szó nélkül, emberi tempóban átindultam a spanyolokhoz. Gianna is elindult, de félúton megtorpantam. Mert egy kéz ért hozzám és visszarántott. Alec volt az. A háta mögé húzott és elnevette magát. Én csak meglepetten pislogtam mögötte.
- Valami gond van? – kérdezte Raul.
- Jó volt, tényleg, majdnem bevettem. – nevetett tovább.
- Mi bajod van? – kérdeztem mérgesen. – Most menjek, vagy maradjak?
- Egy aprócska hiba van, amit majdnem nem vettem észre. A haja! Nektek nem is tűnt fel, hiszen nem találkoztatok vele. Miranda visszaváltozhatsz! Tudom, hogy te vagy az! – az áll Gianna meglepetten pislogott.
- Alec! Én vagyok az! – mondta.
- Ne próbálkozz! – nevetett újra. – Szánalmas! Gianna haja világosabb volt és sosem hordta kontyban. Utálta, ha nincs leengedve.
- Oké, de azt honnan tudtad, hogy én vagyok az? – megremegett a lány és visszaváltozott. Egy szőke, alacsony, kb. akkora, mint én, velem egykorú lány állt a helyén. A ruha kicsit lecsúszott róla, nem az ő mérete volt. Együtt nőttünk fel, Miranda Clar volt az. Csak ő ott hagyta a déli háborúkat, máig nem tudom, hogy tudott elszökni és nekem miért nem szólt róla. Az egyetlen alakváltó, akit ismerek.
- Logika! Először a felkötött haj tűnt szemembe, de nem foglalkoztam vele, ki tudja talán éppen most változott Gianna stílusa. Majd feltűnt, hogy nagyon sötét a hajad. Pedig nagyon eredeti volt, minden arcvonás a helyén volt. Tényleg elismerésem, most végezted a legjobb munkát.
Majd eszembe jutott, hogy csak két lehetőség van. Vagy én emlékszem rosszul, ezt azonnal kizártam. Vagy egy alakváltó állt be a spanyolok közé. Mivel tudtommal csak kettő van. Abból az egyik férfi, így csak férfivá változhat. És két éve én magam végeztem ki, szabályszegés miatt. A másik pedig te vagy. Bár nem hittem, hogy szövetkezel velük. Főleg, hogy Aro imádott téged.
- Mégsem lehettem Volturi! – kiáltott mérgesen a lány és nagyot dobbantott.
- Nem voltál alkalmas. – válaszolta halál nyugodtan Alec.
- Nem voltam alkalmas? Miért nem, mond? Nincs köztetek alakváltó, így hasznára lehettem volna.
- Nem tudhatom Aro akkor miért döntött így. Nem magyarázta el.
- Én tudom! – szólalt meg mögöttünk Lucy. – Nekem elmondta!
- Szóval? – kérdezte idegesen a lány.
- Már bocsánat, de azért jöttünk ide, hogy végezzünk velük. – morogta Jero. – Nem pedig Miranda gondjai miatt. Csináljuk már!
- Ne türelmetlenkedj testvérem! – szólt rá Raul. – Lássa csak meg Miranda a Volturi igazi arcát. A hazugok arcát.
- Mondd már Lucy! Nem érek rá örökké! – füstölgött a szőkeség.
- Nem voltál elég eltökélt jellem. – mondta Lucy.
- Nem vagyok elég eltökélt? – nevetett fel keserűen. – Ezt majd pont az a vén bugris tudja. Hiszen minden különlegességet maga mellé gyűjtött. Én is különleges vagyok!
- Igen, az vagy, különleges. De nézz csak magadra! Mindig Volturi akartál lenni, erre most az ellenségeink mellé állsz. Aro mintha előre tudta volna, hogy ez lesz. Hogy elárulod a Volturit!
- Ha közétek tartoznék minden másképp alakul. – kiáltotta Miranda. Raul pedig egyre gúnyosabban vigyorgott.
- Lehet! Bár nem hiszem. Akkor is ugyan úgy könnyen befolyásolható lenni, mint vagy most is.
- Ezért megfizettek! – sziszegte.
- Ha most átállsz, lehetsz Volturi. Teljesülhet az álmod! – nyújtott kezet neki Lucy. Miranda nézte a felé nyújtott jobbot, hezitált. Raul a vállára tette a kezét és ellökte onnan Lucyét.
- Megint hazudnak neked. Ahogy mindig is.
- Ne higgy neki Miranda! – suttogta Lucy. – Nincs okom hazudni!
- Te és én, tőlünk fog rettegni minden vámpír. Az összes Volturis, egytől-egyig. Mind menekülni fog előlünk. És mind megbűnhődik azért, amit veled tettek. Mellénk áll az összes vámpír!
- Ő az, aki becsap Miranda! Fel akarják forgatni az egész világot. Ha kitör ez a háború az a világ végét jelentheti. – ijedten néztem Alecre. Eddig ebbe bele se gondoltam. De igaz lehet, amire Raul készül az nem szimplán egy lázadás. Ez háború lesz, nagyon sok áldozattal.
- Miranda! – léptem elé. – Én nem hazudhatok! Nem tudok! Higgy Lucynek! Igazat mondd! Ez a háború nem törhet ki. Emlékszel rám, igaz? Tudod, hogy nem hazudhatok. Hiszen barátnők voltunk.
- Tudom, hogy nem hazudhatsz. De ha hiszel benne, hogy ők mondanak igazat, akkor… - nem fejezte be. – Sajnálom Rebecca! Túl sokat szenvedtem a Volturi miatt. Van mit visszafizetnem. Remélem kimaradsz a háborúból. Nem akarlak bántani, de ez nem jelenti azt, hogy nem teszem meg, ha kell. – megfordult és elsétált.
- Miranda! – futottam volna utána, de két kar visszarántott. Alec fogta a derekam, hogy ne tudjak elmenni.
- Tűnjetek innen! – morgott rájuk Lucy. – Menjetek vagy… - egy tűz csík lobbant fel közötte és Raulék között.
- Visszajövünk még! – morogta Jero mérgesen.
- Akkor darabokban távoztok! – morogta vissza Alec.
Elmentek, Alec lazított a szorításán és maga felé fordított.
- Jól vagy? – nézett a szemembe. Lehajtottam a fejem. – Sajnálom, amit… - elengedte a derekam és hátrábblépett.
- Nem haragszom! – suttogtam pár percnyi csönd után. – Cullenék?
- Mondtam nekik, hogy maradjanak a házban, hogyha félrevezetés lenne, és Nessieért jöttek volna. – lépett mellém Lucy és a vállamra tette a kezét. – Sajnálom!
- Kérlek, nem kérek több sajnálkozó pillantást. Csak… fellejtsük el.
- Rendben van! Menjünk vissza! – lassan emberi tempóban visszaindultunk a házhoz. Senki sem szólt egész végig.
Mikor visszaértünk én és Lucy beszámoltunk a többieknek, Alec viszont mintha ott se lennének felment a lépcsőn a szobájába.
(Demetri szemszöge)
Éppen ültem a nagyteremben és bambultam előre. Viktor és Jane voltak még bent nyalták-falták egymást. Amikor megszólalt a telefonom. Alec volt az.
- Haló! – szóltam bele.
- Mégis miért nem szóltatok a spanyolokról? – üvöltött bele mérgesen. Olyan hangerővel, hogy arrébb tartottam a fülemtől a telefont, nehogy halláskárosodást okozzon.
- Én is örülök, hogy hallom a hangod! Köszönöm kérdésed jól vagyok. És te?
- Bocs, nem kellett volna így letámadnom téged. Én nem igazán, az előbb fenyegettek meg. Szóval?
- Hosszú sztori! – sóhajtottam fel.
- Röviden?
- Röviden, kb. két hónapja megtámadtak minket. Csak bemutatkozás volt a részükről. Samet és Charliet hipnotizálták, de nem esett bajuk. Azóta volt több kisebb támadásuk, de mindet visszavertük. Vagy meghaltak vagy elmenekültek. Mi nem vesztettünk senkit.
- Értem!
- Reggelre Volterrában leszünk. – szólt közbe Lucy messzebbről.
- Rendben! Holnap találkozzunk!
- Akkor holnap! – köszönt el Alec és letette a telefont.
2010. szeptember 12., vasárnap
Novella
Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket a fejihez! Bár elég kevéske, de örülök nekik. :)
Szóval Crystal kiírt egy pályázatot. Amiről csak annyit tudok, hogy már régen lezárult, mást nem. Szóval úgy döntöttem felteszem ide azt a novellát, amit írtam rá.
Írjatok véleményt! :)
Puszi! :)
Véres égbolt
(Demetri szemszöge)
1917. Oroszország
Nemesi, vagyis az igazat megvallva cári családból származom. Demetri Romanov-nak hívnak. Egyátalán nem mondanám magam uralkodó típusnak. Nem igazán érdekel ez a világ. Van egy nővérem Evelina és egy húgom Anasztázia, a többi testvérem meghalt.
Ebben a pillanatban épp egy eljegyzési parti félén vagyok, csak senki se tud róla. Az ország számára ez még nem hivatalos, de sajnos számomra már az.
- Demetri! Vigyázzon, kérem. A lábamon tapos!
- Ó, elnézést hölgyem! – nem vagyok rossz táncos, félre ne értsétek, csak éppen elgondolkodtam.
Szóval el kellene vennem Lénát, a lányt, aki az előbb rám rivallt. Nem mintha nem lenne szép, sőt ami azt illeti gyönyörű. A haja szépséges fekete és hogy csillog, a szemei kékek, akár a tenger. Külsőre gyönyörű, de belül. Igen, afelől semmi kétség, hogy tökéletes cárné lenne belőle, de én egy napot se bírnék ki mellette. Rideg, kimért, parancsolgat, és nem tud szórakozni, egy szóval tökéletes szobor. De engem nem hallgatnak meg. A nővéremet már bele kényszeríttették egy érdekházasságba. Most én jövök.
- Léna, Demetri! – pukedlizett a húgom. – Elkérhetem tőled a bátyámat?
- Persze! Anasztázia! – Léna meghajolt és elsétált.
- Köszönöm! – csókoltam kezet a húgomnak.
- Valaki vár rád kint. – mutatott az üvegajtó felé. - Majd falazok. – mosolygott.
- Köszönöm! – táncolni kezdtünk az ajtó felé és óvatosan kisurrantam.
- Szonja! – öleltem át. – Hát te?
- Látnom kellett! – mosolygott az a lány, akit el akarok venni. De ő nem lehet az enyém. Az édesanyjával nálunk dolgoznak, nem való egy trónörököshöz. – Gyere! – megfogta a kezem és az udvar végében lévő erdő felé húzott.
- Nem maradhatok sokáig! – megcsókoltam.
- Beszélnünk kell! – tolt el magától.
- Nem ér rá később? – kérdeztem, és a nyakát kezdtem csókolgatni.
- Nem!
- Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
- Még is mást veszel el! – elhúzódott tőlem és arrébb sétált.
- Tudod, hogy nem én döntök! – fordultam felé.
- Mondd meg őszintén csak egy kaland voltam? – szipogott. Közelebb léptem és kezeim közé fogtam az arcát.
- Nem, dehogy. Téged szeretlek, de ha elmondanám, kiröhögnének az udvarba.
- Kiröhögnének? És téged csak ez érdekel? – kérdezte gúnyosan.
- Tudod jól, hogy nem tehetek akármit! Most pedig vissza kell mennem. Sajnálom! – közelebb léptem, hogy megcsókoljam, de elfordult. – Majd találkozzunk még! – mondtam és visszasiettem a palotába.
- Hol volt? – lépett hozzám Léna.
- Csak szívtam egy kis friss levegőt, hölgyem.
- Koszos lett a zakója! – elkezdte leporolni, még ezt is kecsesen tette.
- Köszönöm! – hajoltam meg. Véletlen észrevettem, hogy Raszputyin, a szüleim tanácsadója kisomfordál a teremből. – Bocsásson meg nekem! – kezet csókoltam Lénának, majd utána eredtem. Raszputyin édesanyám „csodadoktora”. Mindent elhisznek neki, pedig közel sem olyan szent, mint ahogy a szüleim hiszik.
Bement az egyik szobába. Az ajtóhoz léptem és hallgatózni kezdtem.
- Sietned kell Raszputyin. Fogy az időnk! – mondta egy idegen férfihang. – Minél hamarabb lépnek a lázadók, annál hamarabb lehet tiéd a hatalom.
- Az a félnótás Demetri gyanakszik. Az anyja és az apja a kezemben van, de ő nem hisz nekem.
- Hát érd el, hogy benne ne bízzanak. Az ilyesmihez van tehetséged. Ha volt merszed egy vámpírral alkut kötni, ez gyerekjáték lesz. A bátyám meg akarja szerezni, de én nem lennék különösebben szomorú, ha eltalálná egy golyó.
- Értettem! Talán, ha…
- Hallgass! Vendégünk van! – kinyílt az ajtó és valaki megragadta a karom, majd behúzott a szobába.
- Demetri! – Raszputyin volt az. A szobában még egy ember volt. Csuklyája az arcába húzva, csak a vörös szeme villant meg, ahogy rám nézett. Vámpír!
- Engedj el Raszputyin!
- Nem szép dolog hallgatózni.
- E vád alól felment az esküszegésed. Azonnal elmondom a szüleimnek.
- Én nem tenném. Ha te elmondod ezt, én is elmondok mindent, amit rólad tudok.
- Miről beszélsz?
- Szonjáról és ti kis kalandotokról. És vajon kinek hinnének a szüleid? Sosem titkoltad mennyire nincs ínyedre az itt létem. Én inkább tartanám a szám a helyedben, Demetri.
- Ezzel még nincs vége, Raszputyin. Le foglak buktatni! – megfordultam és kisétáltam vissza a bálterembe.
Vége lett a bálnak, végre mindenki hazament. A szobámban voltam, amikor kopogtak.
- Demetri! – lépett be Anasztázia. – Hátul vannak a barátaink, nem jössz?
- De, persze! – sosem tudtam neki ellent mondani. Olyan bájos és kedves.
Kisiettünk az udvarra. Ott volt Alekszej, Olga és Szonja. Utóbbi külön üldögélt a tavacska mellett.
- Szevasz Demetri! – köszönt Alekszej.
- Sziasztok! – intettem.
- Igyál velünk! Ünnep ez a nap!
- Mi ünnepelni való van benne?
- Hát minden Demetri! Minden! – felállt és felém botladozott. – A fű zöldje, az ég kékje. Egyszóval minden!
- Be vagy rúgva Alekszej.
- Mit nem mondasz! Be lennék? – közelebb jött és a húgomra esett. - Pardon!
- Ülj le! – lökte le magáról Anasztázia és elterült a földön. – Mihaszna! – lökdöste ülő helyzetbe Alekszejt.
- Hát az meg lehet, picinyem! – és megint elterült a földön.
Odasétáltam Szonjához és leültem mellé.
- Kérsz bort? – nyújtottam felé az üveget.
- Nem, most nem, felség. – felállt pukedlizett és odébb akart állni, de megfogtam a kezét.
- Még mindig haragszol rám? – felém fordult és felpofozott. Gyenge, erőtlen ütés volt, inkább a személy kiléte fájt, akitől kaptam.
- Nem vagyok neked más csak egy szajha. Egy kaland, egy rongy, amibe beletörölheted a lábad.
- Hújjúj! Balhé van! – hallottam Alekszej vihogását.
- Fogd már be! – szólt rá a húgom.
- Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – fogtam meg a kezét.
- De! – kihúzta az enyémből és a fák felé indult. - Nos, mit érzel irántam, de őszintén?
- Szeretlek! De már mondtam, hogy nem tehetek meg akármit. Nem tehetem azt, amit akarok. Sajnálom! – hajtottam le a fejem.
- Szóval sajnálod? Hát én is! – leült az egyik fa tövébe. – Amikor a bál alatt kijöttél ide hozzám mondani akartam valamit.
- Igen?
- Ülj le, kérlek. Mert sokkolni fog.
- Inkább állva maradok.
- Biztos nem ülsz le? – megráztam a fejem. - Te tudod! – átfogta térdét és ráhajtotta a fejét.
- Szóval mit akarsz mondani?
- Nem tudom, hogy mondjam el.
- Csak bökd ki!
- Terhes vagyok! – suttogta.
- Ó! – csak ennyit mondtam és leültem.
- Szóltam, hogy le kéne ülnöd. – suttogta. Irónia volt, de most nem nevetettet meg.
- De… ez… ez hogy lehet? – dadogtam kétségbeesetten.
- Hát tudod, amikor együtt töltöttük az éjszakát és…
- Nem úgy értem. Tudom hogy történt. Csak… Úr’ isten! – felálltam és sétálgatni kezdtem.
Ha ezt bárki megtudja nekem végem. Mit nekem? Az egész családom hírnevének, a szüleimnek, a testvéreimnek, Szonjának… és a gyermekemnek.
- Egy fattyú… - kétségbeesetten a hajamba túrtam.
- Fattyú? Hogy mondhatsz ilyet? – kiabált velem.
- Sajnálom, én nem úgy értettem. Csak kétségbeestem. Bocsáss meg! – megfogta a kezem és a hasára tette.
- Ő a mi gyermekünk! - suttogta. Nem éreztem semmit, még biztosan túl korai. Még nem rugdalózhat, még fiatal. Tromfoltam le magam.
Pár perc múlva visszamentünk a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Nem sokra emlékszem az este további részéből, csak arra, hogy jól berúgtam. Reggelre pedig már az ágyamban ébredtem. Kopogtatás zaja ébresztett fel.
- Tessék! –próbáltam felülni, de borzasztóan kóválygott a fejem, így visszarogytam. Az inasom, a saját inasom, nem a családomé az enyém, nekem még az is van, lépett be az ajtón.
- Jó reggelt uram!
- Jó? – kérdeztem a fejem fogva.
- Hát a másnaposoknak talán annyira nem jó.
- Szétreped a fejem!
- Talán nem kellene berúgni, uram. – szúrósan néztem rá, de ettől még igaza van. – Az apja beszélni akar magával.
- Hányszor mondtam már, hogyha ketten vagyunk ne urazz!
- Sajnálom, uram. Megszoktam!
- Mit akar? – felkeltem az ágyból több-kevesebb sikerrel. Nyögve kiegyenesedtem és próbáltam talpon maradni.
- A tegnap estéről szeretne magával beszélni.
- Ó, még ez is! Elmondanád mi történt, mert fogalmam sincs.
- Öltözzön fel, útközben majd összegzem. – amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam a ruhám és elindultunk a trónterem felé.
- Mit képzelsz magadról? – üvöltözött az apám. – A szolganéppel mulatozol az udvaron. Magadról se tudtál, mikor behoztak a szobádba. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? És ha valaki meglát? Egy rosszakarónk mondjuk?
- Sajnálom! – a padlót bámultam, nem mertem a szemébe nézni.
- Sajnálja? – vette át a szót Raszputyin. - Maga a trónörökös, Demetri! Nem viselkedhet így! Azt hittem a múltkori után sikerül megkomolyodnia magától, de látom erre semmi esély. Eltiltom ezektől az emberektől!
- Ezt nem teheted! Nem vagy az apám!
- De én megtehetem! – szólt közbe az apám.
- Más feladatai vannak, már nem kisgyerek. Meg kell felelnie az elvárásoknak! – Raszputyin közelebb lépett hozzám.
- És ha én nem akarok?
- Nem akarsz? – vette vissza a szót az apám. - Ez nem a te döntésed Demetri. Menj, pakolj össze elutazol Szentpétervárról.
- Mégis hová?
- Moszkvába az édesanyáddal.
- De…
- Nincs de! Indulj! – megfordultam, hogy kisétáljak, de megláttam Raszputyin önelégült képét és Szonját, engem figyelt könnyes szemmel. Odarohantam hozzá és karon ragadtam.
- Mi az? – suttogta nekem.
- Mondani akarok valamit! – apám elé húztam és letérdeltem. – Leszel a feleségem? – nagy meghökkenés volt a válasz a teremben.
- Azonnal állj fel! – a saját apám rángatott fel, majd felpofozott. – Tönkre akarsz tenni? Ez egy szolgáló!
- És a szerelmem!
- Elég időd volt a szerelemre. Jön a kötelesség! – megfordult Szonja felé.
- Ez az ifjúhölgy meg fogja érteni, hogy nem jöhet ide többé. A palota közelében sem akarom látni. Remélem, egyetért velem, felség. – apám bólintott.
- Nem! – kiáltottam.
- Vigyék innen! – két katona megragadta Szonja kezét és kirángatták a teremből.
- Nem vitetheted el innen!
- Miért nem?
- Mert a gyermekemet várja! – nagyot nyeltem és vártam az újabb pofont, de nem jött.
- Mennyit kér? – fordult Szonja felé az apám. – Mennyit kér a hallgatásért?
- Nem kérek pénzt! – felelte erőtlen hangon.
- Akkor mit akar? El fog innen költözni egy kis faluba. Kap pénzt egy házra, de mit akar még?
- Azt akarom, hogy maradjon! – álltam Szonja mellé. – Hogy legyen a feleségem.
- Te csak hallgass! Ennél nagyobb szégyen már nem érheti a családot. Ha marad meghal. Választhat!
- De… - elindult felém a keze, de megállította a levegőben.
- Ha nem akar téged tönkretenni, akkor elmegy örökre. Ha marad neked, nekünk végünk. Nem fognak tisztelni, már így is lázadoznak ellenünk… Ha egy kicsit is szereti Demetrit elfogadja az ajánlatomat. Nos? –illesztette össze az ujjait az apám.
- Rendben! Elmegyek! – sírta Szonja.
- Menjen haza és pakoljon össze három óra múlva ott lesz a kocsi önért.
- Itt lakom a palotába a szolgáknál.
- Rendben! Köszönjük! – Szonja kisétált sírva a teremből. Az udvaron át a szolgák szállására.
Apámra néztem, aki bólintott és utána futottam.
- Szonja! – értem be. – Nem mehetsz el! – ráztam a fejem.
- Ha maradok bajod eshet, azt pedig nem élném túl. – hangját alig hallottam, kintről a nép üvöltése majdnem elnyomta. Nem láttam, de tisztán hallottam őket.
- Szeretlek! – suttogtam, majd megcsókoltam.
- Én is szeretlek! – próbált mosolyogni, majd elment összepakolni. Ekkor láttam utoljára.
Visszamentem a palotába Raszputyin az anyámmal beszélt éppen.
- Igenis, felség. – hajolt meg előtte, majd elindult felém. El akart menni mellettem, de felé fordultam.
- Tudom, mire készülsz! El akarsz tűntetni innen.
- Nos, igen ez a célom. – ravasz mosolyra húzódott a szája, majd otthagyott.
Két hónappal később naplementekor, amikor az ég vörös fényben izzott, a lázadók megtámadták a palotát. Mindenki menekült arra amerre látott. Sikítva futkostak a szobám előtt. Én éppen az ágyamon ültem, nem mertem kimenni, amikor három fekete csuklyás alak rontott be az ajtón, majd még egy az ablakon.
- Mit akarnak? – levették a csuklyákat. Három férfi, egy nő, utóbbi jött az ablakon. Gyönyörűek voltak, szebbeket még nem láttam, de a szemük vérvörös volt.
- Megmenteni felség. – lépett közelebb egy hosszú fekete hajú alak.
- Kik maguk? Vagyis mik maguk? – hátrálni kezdtem az ajtó felé, de az egyik mögöttem termet egy szempillantás alatt.
- A családját elfogták. Már csak maga szabad. Rajtuk már nem segíthet, jöjjön velünk felség. – mondta a hölgy.
- Vacsorának? Tudom mik maguk. Bár nem hittem a létezésükben, de úgy tűnik tévedtem. Vámpírok! – a mögöttem álló nagydarab felnevetett.
- Ahhoz képest, hogy cári gyerek vagy, egész jó. – lökött meg.
- Ne érjen hozzám!
- Mert mi lesz? Hívod az őröket? – gúnyolódott.
- Félix! – szólt rá a fekete hajú. – Engem Aronak hívnak. A hölgy Didyme, ő pedig Caius. Demetri szeretnénk, ha velünk jönnél.
- És ha én nem akarok?
- Majd elviszem erőszakkal. – mosolygott Félix.
- Mester! – rontott be egy kissrác. – Már nem tudjuk őket sokáig feltartóztatni, lassan rájönnek.
- Rendben! Köszönöm Alec! – felém fordult. – Ez fájni fog! – közelebb lépett és a nyakamba harapott. Azonnal elborította a testem a tűz, mintha lángolnék, üvöltöttem fájdalmamban. – Alec, kérlek, vedd el az érzékeit! Nagyon hangos, felhívja ránk a figyelmet.
- Igenis, mester! – ez volt az utolsó, amit hallottam, majd elsüllyedtem a sötétségben.
Egy idő után újra éreztem az égetést, majd enyhülni kezdet. Utoljára dobbant egyet a szívem, majd végleg leállt, de a szemem mégis kinyitottam.
- Mondtam, hogy ideje visszaadnom az érzékeit. – hallottam egy hangot, egy fiatal fiúé lehetett.
- Szólj Aronak, Félix. – mondta egy női hang, majd ajtó nyikorgását hallottam, de sokkal élesebben, mint eddig valaha.
- Hol vagyok? – felültem, és körbe néztem. Didyme ült az ágyam szélén és az kisrác állt mellette, azt hiszem Alec.
- Volterrába, Demetri! – megsimította az arcom, majd elmesélte mi történt velem. Elmesélte, hogy három napja vagyok itt, hogy meghaltak a szüleim és, hogy mi lettem.
Majd ideért Aro is.
- Már elmondtam neki mindent.
- Köszönöm Didyme! Mit mondasz? Csatlakozol hozzánk?
- Igen, de előtte el kell intéznem pár dolgot.
- Mégis mit?
- Bosszút állok a családomért és megkeresem a szerelmemet. – felvettem a nekem szánt Volturi köpenyt és kiugrottam az ablakon.
Elmentem Oroszországba és megkerestem Raszputyint. Egy teljes hétig játszottam vele. Olykor-olykor feltűntem, majd gyorsan el. Végül az otthonában végeztem vele.
- Demetri? – kérdezte. Sötét volt a lakásban, csak egy kis gyertya világított.
- Igen.
- Mit akarsz tőlem?
- Bosszút a családomért! De előtte mondd meg hol van Szonja?
- Nem fogod megtalálni, mert halott. Az anyád adott rá parancsot, az a kocsi, ami elvitte a palotából a kivégzésére ment. Az egyik emberem lelőtte. – elöntött a düh. Nem bírtam magammal neki vágtam a falnak, majd kicsavartam a nyakát.
- Mondtam, hogy nem hagyom annyiban! – ott hagytam a cári pecsétet, majd kiugrottam az ablakon és visszamentem Volterrába.
Azóta szolgálom a Volturit és most már örökké ezt fogom tenni.
Köszönöm a kommenteket a fejihez! Bár elég kevéske, de örülök nekik. :)
Szóval Crystal kiírt egy pályázatot. Amiről csak annyit tudok, hogy már régen lezárult, mást nem. Szóval úgy döntöttem felteszem ide azt a novellát, amit írtam rá.
Írjatok véleményt! :)
Puszi! :)
Véres égbolt
(Demetri szemszöge)
1917. Oroszország
Nemesi, vagyis az igazat megvallva cári családból származom. Demetri Romanov-nak hívnak. Egyátalán nem mondanám magam uralkodó típusnak. Nem igazán érdekel ez a világ. Van egy nővérem Evelina és egy húgom Anasztázia, a többi testvérem meghalt.
Ebben a pillanatban épp egy eljegyzési parti félén vagyok, csak senki se tud róla. Az ország számára ez még nem hivatalos, de sajnos számomra már az.
- Demetri! Vigyázzon, kérem. A lábamon tapos!
- Ó, elnézést hölgyem! – nem vagyok rossz táncos, félre ne értsétek, csak éppen elgondolkodtam.
Szóval el kellene vennem Lénát, a lányt, aki az előbb rám rivallt. Nem mintha nem lenne szép, sőt ami azt illeti gyönyörű. A haja szépséges fekete és hogy csillog, a szemei kékek, akár a tenger. Külsőre gyönyörű, de belül. Igen, afelől semmi kétség, hogy tökéletes cárné lenne belőle, de én egy napot se bírnék ki mellette. Rideg, kimért, parancsolgat, és nem tud szórakozni, egy szóval tökéletes szobor. De engem nem hallgatnak meg. A nővéremet már bele kényszeríttették egy érdekházasságba. Most én jövök.
- Léna, Demetri! – pukedlizett a húgom. – Elkérhetem tőled a bátyámat?
- Persze! Anasztázia! – Léna meghajolt és elsétált.
- Köszönöm! – csókoltam kezet a húgomnak.
- Valaki vár rád kint. – mutatott az üvegajtó felé. - Majd falazok. – mosolygott.
- Köszönöm! – táncolni kezdtünk az ajtó felé és óvatosan kisurrantam.
- Szonja! – öleltem át. – Hát te?
- Látnom kellett! – mosolygott az a lány, akit el akarok venni. De ő nem lehet az enyém. Az édesanyjával nálunk dolgoznak, nem való egy trónörököshöz. – Gyere! – megfogta a kezem és az udvar végében lévő erdő felé húzott.
- Nem maradhatok sokáig! – megcsókoltam.
- Beszélnünk kell! – tolt el magától.
- Nem ér rá később? – kérdeztem, és a nyakát kezdtem csókolgatni.
- Nem!
- Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
- Még is mást veszel el! – elhúzódott tőlem és arrébb sétált.
- Tudod, hogy nem én döntök! – fordultam felé.
- Mondd meg őszintén csak egy kaland voltam? – szipogott. Közelebb léptem és kezeim közé fogtam az arcát.
- Nem, dehogy. Téged szeretlek, de ha elmondanám, kiröhögnének az udvarba.
- Kiröhögnének? És téged csak ez érdekel? – kérdezte gúnyosan.
- Tudod jól, hogy nem tehetek akármit! Most pedig vissza kell mennem. Sajnálom! – közelebb léptem, hogy megcsókoljam, de elfordult. – Majd találkozzunk még! – mondtam és visszasiettem a palotába.
- Hol volt? – lépett hozzám Léna.
- Csak szívtam egy kis friss levegőt, hölgyem.
- Koszos lett a zakója! – elkezdte leporolni, még ezt is kecsesen tette.
- Köszönöm! – hajoltam meg. Véletlen észrevettem, hogy Raszputyin, a szüleim tanácsadója kisomfordál a teremből. – Bocsásson meg nekem! – kezet csókoltam Lénának, majd utána eredtem. Raszputyin édesanyám „csodadoktora”. Mindent elhisznek neki, pedig közel sem olyan szent, mint ahogy a szüleim hiszik.
Bement az egyik szobába. Az ajtóhoz léptem és hallgatózni kezdtem.
- Sietned kell Raszputyin. Fogy az időnk! – mondta egy idegen férfihang. – Minél hamarabb lépnek a lázadók, annál hamarabb lehet tiéd a hatalom.
- Az a félnótás Demetri gyanakszik. Az anyja és az apja a kezemben van, de ő nem hisz nekem.
- Hát érd el, hogy benne ne bízzanak. Az ilyesmihez van tehetséged. Ha volt merszed egy vámpírral alkut kötni, ez gyerekjáték lesz. A bátyám meg akarja szerezni, de én nem lennék különösebben szomorú, ha eltalálná egy golyó.
- Értettem! Talán, ha…
- Hallgass! Vendégünk van! – kinyílt az ajtó és valaki megragadta a karom, majd behúzott a szobába.
- Demetri! – Raszputyin volt az. A szobában még egy ember volt. Csuklyája az arcába húzva, csak a vörös szeme villant meg, ahogy rám nézett. Vámpír!
- Engedj el Raszputyin!
- Nem szép dolog hallgatózni.
- E vád alól felment az esküszegésed. Azonnal elmondom a szüleimnek.
- Én nem tenném. Ha te elmondod ezt, én is elmondok mindent, amit rólad tudok.
- Miről beszélsz?
- Szonjáról és ti kis kalandotokról. És vajon kinek hinnének a szüleid? Sosem titkoltad mennyire nincs ínyedre az itt létem. Én inkább tartanám a szám a helyedben, Demetri.
- Ezzel még nincs vége, Raszputyin. Le foglak buktatni! – megfordultam és kisétáltam vissza a bálterembe.
Vége lett a bálnak, végre mindenki hazament. A szobámban voltam, amikor kopogtak.
- Demetri! – lépett be Anasztázia. – Hátul vannak a barátaink, nem jössz?
- De, persze! – sosem tudtam neki ellent mondani. Olyan bájos és kedves.
Kisiettünk az udvarra. Ott volt Alekszej, Olga és Szonja. Utóbbi külön üldögélt a tavacska mellett.
- Szevasz Demetri! – köszönt Alekszej.
- Sziasztok! – intettem.
- Igyál velünk! Ünnep ez a nap!
- Mi ünnepelni való van benne?
- Hát minden Demetri! Minden! – felállt és felém botladozott. – A fű zöldje, az ég kékje. Egyszóval minden!
- Be vagy rúgva Alekszej.
- Mit nem mondasz! Be lennék? – közelebb jött és a húgomra esett. - Pardon!
- Ülj le! – lökte le magáról Anasztázia és elterült a földön. – Mihaszna! – lökdöste ülő helyzetbe Alekszejt.
- Hát az meg lehet, picinyem! – és megint elterült a földön.
Odasétáltam Szonjához és leültem mellé.
- Kérsz bort? – nyújtottam felé az üveget.
- Nem, most nem, felség. – felállt pukedlizett és odébb akart állni, de megfogtam a kezét.
- Még mindig haragszol rám? – felém fordult és felpofozott. Gyenge, erőtlen ütés volt, inkább a személy kiléte fájt, akitől kaptam.
- Nem vagyok neked más csak egy szajha. Egy kaland, egy rongy, amibe beletörölheted a lábad.
- Hújjúj! Balhé van! – hallottam Alekszej vihogását.
- Fogd már be! – szólt rá a húgom.
- Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – fogtam meg a kezét.
- De! – kihúzta az enyémből és a fák felé indult. - Nos, mit érzel irántam, de őszintén?
- Szeretlek! De már mondtam, hogy nem tehetek meg akármit. Nem tehetem azt, amit akarok. Sajnálom! – hajtottam le a fejem.
- Szóval sajnálod? Hát én is! – leült az egyik fa tövébe. – Amikor a bál alatt kijöttél ide hozzám mondani akartam valamit.
- Igen?
- Ülj le, kérlek. Mert sokkolni fog.
- Inkább állva maradok.
- Biztos nem ülsz le? – megráztam a fejem. - Te tudod! – átfogta térdét és ráhajtotta a fejét.
- Szóval mit akarsz mondani?
- Nem tudom, hogy mondjam el.
- Csak bökd ki!
- Terhes vagyok! – suttogta.
- Ó! – csak ennyit mondtam és leültem.
- Szóltam, hogy le kéne ülnöd. – suttogta. Irónia volt, de most nem nevetettet meg.
- De… ez… ez hogy lehet? – dadogtam kétségbeesetten.
- Hát tudod, amikor együtt töltöttük az éjszakát és…
- Nem úgy értem. Tudom hogy történt. Csak… Úr’ isten! – felálltam és sétálgatni kezdtem.
Ha ezt bárki megtudja nekem végem. Mit nekem? Az egész családom hírnevének, a szüleimnek, a testvéreimnek, Szonjának… és a gyermekemnek.
- Egy fattyú… - kétségbeesetten a hajamba túrtam.
- Fattyú? Hogy mondhatsz ilyet? – kiabált velem.
- Sajnálom, én nem úgy értettem. Csak kétségbeestem. Bocsáss meg! – megfogta a kezem és a hasára tette.
- Ő a mi gyermekünk! - suttogta. Nem éreztem semmit, még biztosan túl korai. Még nem rugdalózhat, még fiatal. Tromfoltam le magam.
Pár perc múlva visszamentünk a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Nem sokra emlékszem az este további részéből, csak arra, hogy jól berúgtam. Reggelre pedig már az ágyamban ébredtem. Kopogtatás zaja ébresztett fel.
- Tessék! –próbáltam felülni, de borzasztóan kóválygott a fejem, így visszarogytam. Az inasom, a saját inasom, nem a családomé az enyém, nekem még az is van, lépett be az ajtón.
- Jó reggelt uram!
- Jó? – kérdeztem a fejem fogva.
- Hát a másnaposoknak talán annyira nem jó.
- Szétreped a fejem!
- Talán nem kellene berúgni, uram. – szúrósan néztem rá, de ettől még igaza van. – Az apja beszélni akar magával.
- Hányszor mondtam már, hogyha ketten vagyunk ne urazz!
- Sajnálom, uram. Megszoktam!
- Mit akar? – felkeltem az ágyból több-kevesebb sikerrel. Nyögve kiegyenesedtem és próbáltam talpon maradni.
- A tegnap estéről szeretne magával beszélni.
- Ó, még ez is! Elmondanád mi történt, mert fogalmam sincs.
- Öltözzön fel, útközben majd összegzem. – amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam a ruhám és elindultunk a trónterem felé.
- Mit képzelsz magadról? – üvöltözött az apám. – A szolganéppel mulatozol az udvaron. Magadról se tudtál, mikor behoztak a szobádba. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? És ha valaki meglát? Egy rosszakarónk mondjuk?
- Sajnálom! – a padlót bámultam, nem mertem a szemébe nézni.
- Sajnálja? – vette át a szót Raszputyin. - Maga a trónörökös, Demetri! Nem viselkedhet így! Azt hittem a múltkori után sikerül megkomolyodnia magától, de látom erre semmi esély. Eltiltom ezektől az emberektől!
- Ezt nem teheted! Nem vagy az apám!
- De én megtehetem! – szólt közbe az apám.
- Más feladatai vannak, már nem kisgyerek. Meg kell felelnie az elvárásoknak! – Raszputyin közelebb lépett hozzám.
- És ha én nem akarok?
- Nem akarsz? – vette vissza a szót az apám. - Ez nem a te döntésed Demetri. Menj, pakolj össze elutazol Szentpétervárról.
- Mégis hová?
- Moszkvába az édesanyáddal.
- De…
- Nincs de! Indulj! – megfordultam, hogy kisétáljak, de megláttam Raszputyin önelégült képét és Szonját, engem figyelt könnyes szemmel. Odarohantam hozzá és karon ragadtam.
- Mi az? – suttogta nekem.
- Mondani akarok valamit! – apám elé húztam és letérdeltem. – Leszel a feleségem? – nagy meghökkenés volt a válasz a teremben.
- Azonnal állj fel! – a saját apám rángatott fel, majd felpofozott. – Tönkre akarsz tenni? Ez egy szolgáló!
- És a szerelmem!
- Elég időd volt a szerelemre. Jön a kötelesség! – megfordult Szonja felé.
- Ez az ifjúhölgy meg fogja érteni, hogy nem jöhet ide többé. A palota közelében sem akarom látni. Remélem, egyetért velem, felség. – apám bólintott.
- Nem! – kiáltottam.
- Vigyék innen! – két katona megragadta Szonja kezét és kirángatták a teremből.
- Nem vitetheted el innen!
- Miért nem?
- Mert a gyermekemet várja! – nagyot nyeltem és vártam az újabb pofont, de nem jött.
- Mennyit kér? – fordult Szonja felé az apám. – Mennyit kér a hallgatásért?
- Nem kérek pénzt! – felelte erőtlen hangon.
- Akkor mit akar? El fog innen költözni egy kis faluba. Kap pénzt egy házra, de mit akar még?
- Azt akarom, hogy maradjon! – álltam Szonja mellé. – Hogy legyen a feleségem.
- Te csak hallgass! Ennél nagyobb szégyen már nem érheti a családot. Ha marad meghal. Választhat!
- De… - elindult felém a keze, de megállította a levegőben.
- Ha nem akar téged tönkretenni, akkor elmegy örökre. Ha marad neked, nekünk végünk. Nem fognak tisztelni, már így is lázadoznak ellenünk… Ha egy kicsit is szereti Demetrit elfogadja az ajánlatomat. Nos? –illesztette össze az ujjait az apám.
- Rendben! Elmegyek! – sírta Szonja.
- Menjen haza és pakoljon össze három óra múlva ott lesz a kocsi önért.
- Itt lakom a palotába a szolgáknál.
- Rendben! Köszönjük! – Szonja kisétált sírva a teremből. Az udvaron át a szolgák szállására.
Apámra néztem, aki bólintott és utána futottam.
- Szonja! – értem be. – Nem mehetsz el! – ráztam a fejem.
- Ha maradok bajod eshet, azt pedig nem élném túl. – hangját alig hallottam, kintről a nép üvöltése majdnem elnyomta. Nem láttam, de tisztán hallottam őket.
- Szeretlek! – suttogtam, majd megcsókoltam.
- Én is szeretlek! – próbált mosolyogni, majd elment összepakolni. Ekkor láttam utoljára.
Visszamentem a palotába Raszputyin az anyámmal beszélt éppen.
- Igenis, felség. – hajolt meg előtte, majd elindult felém. El akart menni mellettem, de felé fordultam.
- Tudom, mire készülsz! El akarsz tűntetni innen.
- Nos, igen ez a célom. – ravasz mosolyra húzódott a szája, majd otthagyott.
Két hónappal később naplementekor, amikor az ég vörös fényben izzott, a lázadók megtámadták a palotát. Mindenki menekült arra amerre látott. Sikítva futkostak a szobám előtt. Én éppen az ágyamon ültem, nem mertem kimenni, amikor három fekete csuklyás alak rontott be az ajtón, majd még egy az ablakon.
- Mit akarnak? – levették a csuklyákat. Három férfi, egy nő, utóbbi jött az ablakon. Gyönyörűek voltak, szebbeket még nem láttam, de a szemük vérvörös volt.
- Megmenteni felség. – lépett közelebb egy hosszú fekete hajú alak.
- Kik maguk? Vagyis mik maguk? – hátrálni kezdtem az ajtó felé, de az egyik mögöttem termet egy szempillantás alatt.
- A családját elfogták. Már csak maga szabad. Rajtuk már nem segíthet, jöjjön velünk felség. – mondta a hölgy.
- Vacsorának? Tudom mik maguk. Bár nem hittem a létezésükben, de úgy tűnik tévedtem. Vámpírok! – a mögöttem álló nagydarab felnevetett.
- Ahhoz képest, hogy cári gyerek vagy, egész jó. – lökött meg.
- Ne érjen hozzám!
- Mert mi lesz? Hívod az őröket? – gúnyolódott.
- Félix! – szólt rá a fekete hajú. – Engem Aronak hívnak. A hölgy Didyme, ő pedig Caius. Demetri szeretnénk, ha velünk jönnél.
- És ha én nem akarok?
- Majd elviszem erőszakkal. – mosolygott Félix.
- Mester! – rontott be egy kissrác. – Már nem tudjuk őket sokáig feltartóztatni, lassan rájönnek.
- Rendben! Köszönöm Alec! – felém fordult. – Ez fájni fog! – közelebb lépett és a nyakamba harapott. Azonnal elborította a testem a tűz, mintha lángolnék, üvöltöttem fájdalmamban. – Alec, kérlek, vedd el az érzékeit! Nagyon hangos, felhívja ránk a figyelmet.
- Igenis, mester! – ez volt az utolsó, amit hallottam, majd elsüllyedtem a sötétségben.
Egy idő után újra éreztem az égetést, majd enyhülni kezdet. Utoljára dobbant egyet a szívem, majd végleg leállt, de a szemem mégis kinyitottam.
- Mondtam, hogy ideje visszaadnom az érzékeit. – hallottam egy hangot, egy fiatal fiúé lehetett.
- Szólj Aronak, Félix. – mondta egy női hang, majd ajtó nyikorgását hallottam, de sokkal élesebben, mint eddig valaha.
- Hol vagyok? – felültem, és körbe néztem. Didyme ült az ágyam szélén és az kisrác állt mellette, azt hiszem Alec.
- Volterrába, Demetri! – megsimította az arcom, majd elmesélte mi történt velem. Elmesélte, hogy három napja vagyok itt, hogy meghaltak a szüleim és, hogy mi lettem.
Majd ideért Aro is.
- Már elmondtam neki mindent.
- Köszönöm Didyme! Mit mondasz? Csatlakozol hozzánk?
- Igen, de előtte el kell intéznem pár dolgot.
- Mégis mit?
- Bosszút állok a családomért és megkeresem a szerelmemet. – felvettem a nekem szánt Volturi köpenyt és kiugrottam az ablakon.
Elmentem Oroszországba és megkerestem Raszputyint. Egy teljes hétig játszottam vele. Olykor-olykor feltűntem, majd gyorsan el. Végül az otthonában végeztem vele.
- Demetri? – kérdezte. Sötét volt a lakásban, csak egy kis gyertya világított.
- Igen.
- Mit akarsz tőlem?
- Bosszút a családomért! De előtte mondd meg hol van Szonja?
- Nem fogod megtalálni, mert halott. Az anyád adott rá parancsot, az a kocsi, ami elvitte a palotából a kivégzésére ment. Az egyik emberem lelőtte. – elöntött a düh. Nem bírtam magammal neki vágtam a falnak, majd kicsavartam a nyakát.
- Mondtam, hogy nem hagyom annyiban! – ott hagytam a cári pecsétet, majd kiugrottam az ablakon és visszamentem Volterrába.
Azóta szolgálom a Volturit és most már örökké ezt fogom tenni.
2010. szeptember 8., szerda
35. fejezet: Szerelmespárok
Sziasztok! :)
Itt a friss! Hoztam ma, nem volt túl sok leckém, szóval be tudtam fejezni. Ne kövezzetek meg, hogy kicsit visszaugrottam. De nem hagyhattam ki!
Remélem azért tetszik! :)
Jó olvasást! Komikat!
Puszi! :)
(Hanna szemszöge, kb.1 hónappal előbb, a Volturi elleni támadás után 3 héttel)
Kiléptem a fürdőből. Jeremy az ágyunkon feküdt, igen végre összebútoroztunk. Becsukott szememmel, aludt, legalábbis én azt hittem. Amilyen halkan csak tudtam becsusszantam mellé az ágyba. Elmosolyodott és felém fordult a hátáról, de a szemét nem nyitotta ki.
Felkönyököltem az ágyban és néztem. Észrevette, hogy figyelik és felpattant a szeme.
- Így nem tudok aludni. – suttogta.
- Pedig megszokhatnád, mert olyan jó nézni. – mosolyogtam. Fentebb húzódott és óvatosan megcsókolt.
- Gyönyörű vagy! – suttogta és a fülem mögé simított egy hajtincset, majd megpuszilta a nyakam.
- Aludnod kéne! Sokat őrjáratozol. – kelletlenül arrébb húzódtam, pedig nagyon jó volt.
- De hogy aludhatnék, ha egy angyal néz le rám? – csókolgatott tovább.
- De utána engeded, hogy nézzelek alvás közben? – felnevetett és a szemembe nézett. Sokáig fürkészet, végignézte az arcom minden pontját. Már kezdtem zavarba jönni, amikor kiugrott az ágyból. A mai levetett nadrágja zsebében kezdet kutakodni, elővett valamit, majd visszarakta, és ismét elővette.
- Mi az? – kérdeztem. Felém fordult és elém sétált. Az egyik keze ökölben.
- Holnap akartam, de bármi közbe jöhet, és tudni akarom a válaszod.
- Milyen válaszom? Nem értelek.
- Nem a legalkalmasabb idő. Lehet, hogy várnom kéne és… és talán te is azt mondod hülyeség, de nem tudok várni. Egy percet sem. – még mindig értetlenül néztem rá. Sötét volt a szobában, de tisztán láttam az arcát. Zavart volt és kissé ijedt, de valahogy még is boldog. Megfogta a kezem és elém térdelt.
- Hanna Jane Volturi leszel a feleségem? – kinyitotta a gyűrűs dobozt. Az arcáról a gyűrűsdobozra, a dobozról az arcára és vissza, kapkodtam a fejem.
- Nem tudom… - szomorúan biggyesztette le a száját, ahogy csak ő képes. – Mármint tudom, de mégsem… Ó, istenem! Olyan nehéz! A feleséged akarok lenni, de nem most… Nem alkalmas az időpont. – megfogtam a kezét, és magam mellé felhúztam az ágyra. – Szeretlek! Veled akarom élni az életem, és szívesen leszek a feleséged. De várjuk meg, amíg lemúlik a spanyolok fenyegetése.
- De ha a spanyoloknak annyi lesz egy másik, aztán egy újabb. – fakadt ki. Az ablakhoz sétált és belevágott egy nagyot a falba. – Sosem lesz nyugtunk!
- Kérlek! – sétáltam mögé és átöleltem. – Várjunk egy darabig és ha nem javul a helyzet vagy, ha romlik is ígérem hozzád megyek. Csak agyunk egy kis időt, hogy lecsendesedjen.
- Rendben! – fordult felém. – Mennyi idő legyen?
- Félév.
- Az sok. Maximum négy hónap, több nem. – bólintottam és megcsókoltam. Kivettem a kezéből a gyűrűs dobozt.
- Mit szeretnél? – kapta el a kezem. Újra játékos, jó kedvében volt.
- Már az enyém, nem?
- De! – megcsókolt és felnyitotta újra. Kivette és az ujjamra húzta. – Gyönyörű! Azért van ízlésem, nem igaz? – nevetett és még közelebb húzott magához. Leakartam húzni, hogy visszategyem a dobozba.
- Ne! – suttogta és a kezemre tette a kezét. – Ma este maradjon rajtad, hiszen úgy se láthatja senki se. – elmosolyodtam és megcsókoltam.
- Most aludj, kérlek.
- Hogy mit nem aggódsz te értem. – csóválta meg a fejét és maga után húzott az ágyba. Mindketten a takaró alá bújtunk és összeölelkeztünk, amennyire csak lehetett és végül elaludt én pedig nézhettem.
(Tia szemszöge, reggel)
Persze, hogy mindig én szívok. Jeremynek tök jó ereje van, Charlienak kettő is és Hannának is van. Persze nekem nincs. Nagyon mérges vagyok.
Viszont imádok rohanni. Száguldani a világon a legjobb. Három nap alatt letettem a jogsit. Elmélettel és vezetéssel együtt, ahogy Logan is. Mindent látok és megjegyzek.
Logannel együtt gyakorlunk. Már háromszor elagyabugyáltam. Ő még csak egyszer engem, de Jeremyvel egyikünk se bír. És neki ez nagyon tetszik, kérkedik az erejével, de majd egyszer elkapom és…
Benjamin jött ki a nagyteremből. Ahová most én tartok, mert behívtak.
Micsoda férfi! – sóhajtottam fel magamban.
- Szia! – mosolygott rám.
- Szi… szia! – dadogtam. Kijött és neki dőlt a falnak. – Mi… mire vársz te… te itt? – dadogtam tovább. Szánalmas mondhatom.
- Csak a járőr társamra. – mosolyogott.
- Jellemző Jeremyre. Már megint megvárat téged.
- Ma nem vele megyek.
- Értem! – mondtam szomorúan. Lehet, hogy valami jó csajjal, azért mosolyog ennyire. Mázlista lány az már biztos. – Most megyek, mert Demetri hívatott.
- Menj csak! – mosolygott tovább.
Bementem. Az arcomra volt írva, hogy nincs jó kedvem.
- Szia Tia! – üdvözölt Dem. – Valami gond van?
- Nem! Nem fontos!
- Nos… te tudod. Arra gondoltunk, hogy mivel elég ügyes vagy elmehetnél az első őrjáratodra. Egy tapasztalt vámpírral mennél, aki figyel majd rád.
- Kivel?
- Benjaminnal. Ha persze nincs ellene kifogásod – húzta fel a szemöldökét, de közben mosolyogott.
- Nem, nincs. Szívesen megyek vele! – Demetri mosolya még nagyobb lett.
- Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ellenvetésed. – mondta, majd intett, hogy mehetek.
Kiléptem az ajtón, Benjamin ott várt, ahol hagytam.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Előbb átöltözök feketébe.
- Ne! Jó vagy így, a városba megyünk, így nem keltünk feltűnést. El lesz borulva. – mosolyogott. – Bennfentes vagyok! – itt már nevetett.
- Tőlem akár eshet is. Engem nem zavar. – már az utcán voltunk. – Hogy-hogy nem Jeremyvel jöttél?
- Nem tudom, Demetri találta ki. Ő most Charliel van és az erdőt fésülik át meg a város környékét. Hanna és Sam pedig babázik. Nem én szóltam, hogy így legyen. Úgyhogy Demetrivel pörölj, ha nem tetszik. – szomorúan hajtottam le a fejem. Nem is tetszem neki, hiszen nem akart velem jönni. De akkor miért mosolygott annyira? Eddig észre se vettem mennyire kapar a torkom.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Csak kapar a torkom. De kibírom, tegnap ittam.
Felnéztem és észrevettem, hogy anyám közeledik. Elég messze volt még, így ő nem láthatott. Feketében volt, a szeme kisírva. Autóbalesetnek álcáztuk az eltűnésem, felismerhetetlen égettünk egy lányt, akit én magam öltem meg a második napon. Akkor még nem tudtam ember közelében megmaradni. És kerestünk mellé egy taxit és taxist is. Mert igazából nincs jogsim.
Nem figyeltem, így vészesen közelért hozzánk. Gyorsan megragadtam Benjamint neki dőltem a falnak, ő előttem állt és értetlenül nézett rám. Oldalra néztem, anya engem figyelt. Gyorsan megcsókoltam Bent. Hogy eltakarja az arcom.
Először meglepődött, de aztán viszonozta a csókom, ami engem lepett meg.
Már elhaladt anyám, így el akartam húzódni, de újra lecsapott rám, tovább csókolt. Édesen, szenvedélyesen egészen belefeledkeztünk.
Itt a friss! Hoztam ma, nem volt túl sok leckém, szóval be tudtam fejezni. Ne kövezzetek meg, hogy kicsit visszaugrottam. De nem hagyhattam ki!
Remélem azért tetszik! :)
Jó olvasást! Komikat!
Puszi! :)
(Hanna szemszöge, kb.1 hónappal előbb, a Volturi elleni támadás után 3 héttel)
Kiléptem a fürdőből. Jeremy az ágyunkon feküdt, igen végre összebútoroztunk. Becsukott szememmel, aludt, legalábbis én azt hittem. Amilyen halkan csak tudtam becsusszantam mellé az ágyba. Elmosolyodott és felém fordult a hátáról, de a szemét nem nyitotta ki.
Felkönyököltem az ágyban és néztem. Észrevette, hogy figyelik és felpattant a szeme.
- Így nem tudok aludni. – suttogta.
- Pedig megszokhatnád, mert olyan jó nézni. – mosolyogtam. Fentebb húzódott és óvatosan megcsókolt.
- Gyönyörű vagy! – suttogta és a fülem mögé simított egy hajtincset, majd megpuszilta a nyakam.
- Aludnod kéne! Sokat őrjáratozol. – kelletlenül arrébb húzódtam, pedig nagyon jó volt.
- De hogy aludhatnék, ha egy angyal néz le rám? – csókolgatott tovább.
- De utána engeded, hogy nézzelek alvás közben? – felnevetett és a szemembe nézett. Sokáig fürkészet, végignézte az arcom minden pontját. Már kezdtem zavarba jönni, amikor kiugrott az ágyból. A mai levetett nadrágja zsebében kezdet kutakodni, elővett valamit, majd visszarakta, és ismét elővette.
- Mi az? – kérdeztem. Felém fordult és elém sétált. Az egyik keze ökölben.
- Holnap akartam, de bármi közbe jöhet, és tudni akarom a válaszod.
- Milyen válaszom? Nem értelek.
- Nem a legalkalmasabb idő. Lehet, hogy várnom kéne és… és talán te is azt mondod hülyeség, de nem tudok várni. Egy percet sem. – még mindig értetlenül néztem rá. Sötét volt a szobában, de tisztán láttam az arcát. Zavart volt és kissé ijedt, de valahogy még is boldog. Megfogta a kezem és elém térdelt.
- Hanna Jane Volturi leszel a feleségem? – kinyitotta a gyűrűs dobozt. Az arcáról a gyűrűsdobozra, a dobozról az arcára és vissza, kapkodtam a fejem.
- Nem tudom… - szomorúan biggyesztette le a száját, ahogy csak ő képes. – Mármint tudom, de mégsem… Ó, istenem! Olyan nehéz! A feleséged akarok lenni, de nem most… Nem alkalmas az időpont. – megfogtam a kezét, és magam mellé felhúztam az ágyra. – Szeretlek! Veled akarom élni az életem, és szívesen leszek a feleséged. De várjuk meg, amíg lemúlik a spanyolok fenyegetése.
- De ha a spanyoloknak annyi lesz egy másik, aztán egy újabb. – fakadt ki. Az ablakhoz sétált és belevágott egy nagyot a falba. – Sosem lesz nyugtunk!
- Kérlek! – sétáltam mögé és átöleltem. – Várjunk egy darabig és ha nem javul a helyzet vagy, ha romlik is ígérem hozzád megyek. Csak agyunk egy kis időt, hogy lecsendesedjen.
- Rendben! – fordult felém. – Mennyi idő legyen?
- Félév.
- Az sok. Maximum négy hónap, több nem. – bólintottam és megcsókoltam. Kivettem a kezéből a gyűrűs dobozt.
- Mit szeretnél? – kapta el a kezem. Újra játékos, jó kedvében volt.
- Már az enyém, nem?
- De! – megcsókolt és felnyitotta újra. Kivette és az ujjamra húzta. – Gyönyörű! Azért van ízlésem, nem igaz? – nevetett és még közelebb húzott magához. Leakartam húzni, hogy visszategyem a dobozba.
- Ne! – suttogta és a kezemre tette a kezét. – Ma este maradjon rajtad, hiszen úgy se láthatja senki se. – elmosolyodtam és megcsókoltam.
- Most aludj, kérlek.
- Hogy mit nem aggódsz te értem. – csóválta meg a fejét és maga után húzott az ágyba. Mindketten a takaró alá bújtunk és összeölelkeztünk, amennyire csak lehetett és végül elaludt én pedig nézhettem.
(Tia szemszöge, reggel)
Persze, hogy mindig én szívok. Jeremynek tök jó ereje van, Charlienak kettő is és Hannának is van. Persze nekem nincs. Nagyon mérges vagyok.
Viszont imádok rohanni. Száguldani a világon a legjobb. Három nap alatt letettem a jogsit. Elmélettel és vezetéssel együtt, ahogy Logan is. Mindent látok és megjegyzek.
Logannel együtt gyakorlunk. Már háromszor elagyabugyáltam. Ő még csak egyszer engem, de Jeremyvel egyikünk se bír. És neki ez nagyon tetszik, kérkedik az erejével, de majd egyszer elkapom és…
Benjamin jött ki a nagyteremből. Ahová most én tartok, mert behívtak.
Micsoda férfi! – sóhajtottam fel magamban.
- Szia! – mosolygott rám.
- Szi… szia! – dadogtam. Kijött és neki dőlt a falnak. – Mi… mire vársz te… te itt? – dadogtam tovább. Szánalmas mondhatom.
- Csak a járőr társamra. – mosolyogott.
- Jellemző Jeremyre. Már megint megvárat téged.
- Ma nem vele megyek.
- Értem! – mondtam szomorúan. Lehet, hogy valami jó csajjal, azért mosolyog ennyire. Mázlista lány az már biztos. – Most megyek, mert Demetri hívatott.
- Menj csak! – mosolygott tovább.
Bementem. Az arcomra volt írva, hogy nincs jó kedvem.
- Szia Tia! – üdvözölt Dem. – Valami gond van?
- Nem! Nem fontos!
- Nos… te tudod. Arra gondoltunk, hogy mivel elég ügyes vagy elmehetnél az első őrjáratodra. Egy tapasztalt vámpírral mennél, aki figyel majd rád.
- Kivel?
- Benjaminnal. Ha persze nincs ellene kifogásod – húzta fel a szemöldökét, de közben mosolyogott.
- Nem, nincs. Szívesen megyek vele! – Demetri mosolya még nagyobb lett.
- Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ellenvetésed. – mondta, majd intett, hogy mehetek.
Kiléptem az ajtón, Benjamin ott várt, ahol hagytam.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Előbb átöltözök feketébe.
- Ne! Jó vagy így, a városba megyünk, így nem keltünk feltűnést. El lesz borulva. – mosolyogott. – Bennfentes vagyok! – itt már nevetett.
- Tőlem akár eshet is. Engem nem zavar. – már az utcán voltunk. – Hogy-hogy nem Jeremyvel jöttél?
- Nem tudom, Demetri találta ki. Ő most Charliel van és az erdőt fésülik át meg a város környékét. Hanna és Sam pedig babázik. Nem én szóltam, hogy így legyen. Úgyhogy Demetrivel pörölj, ha nem tetszik. – szomorúan hajtottam le a fejem. Nem is tetszem neki, hiszen nem akart velem jönni. De akkor miért mosolygott annyira? Eddig észre se vettem mennyire kapar a torkom.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Csak kapar a torkom. De kibírom, tegnap ittam.
Felnéztem és észrevettem, hogy anyám közeledik. Elég messze volt még, így ő nem láthatott. Feketében volt, a szeme kisírva. Autóbalesetnek álcáztuk az eltűnésem, felismerhetetlen égettünk egy lányt, akit én magam öltem meg a második napon. Akkor még nem tudtam ember közelében megmaradni. És kerestünk mellé egy taxit és taxist is. Mert igazából nincs jogsim.
Nem figyeltem, így vészesen közelért hozzánk. Gyorsan megragadtam Benjamint neki dőltem a falnak, ő előttem állt és értetlenül nézett rám. Oldalra néztem, anya engem figyelt. Gyorsan megcsókoltam Bent. Hogy eltakarja az arcom.
Először meglepődött, de aztán viszonozta a csókom, ami engem lepett meg.
Már elhaladt anyám, így el akartam húzódni, de újra lecsapott rám, tovább csókolt. Édesen, szenvedélyesen egészen belefeledkeztünk.
2010. szeptember 4., szombat
34. fejezet: Rebecca mesél II.
Sziasztok!
Meghoztam a következő fejit! :) Kicsit soká tudom ezért bocsánat, de nincs valami sok időm. :(
Nincs sok időm a suli miat. Szóval lehet, hogy elő fog fordulni, hogy csak hétvégén lesz friss. Sajnálom! :(
Jó olvasást a mostani részhez is! Remélem tetszik! :)
Írjatok, létszi! :)
Puszi! :)
(Rebecca szemszöge)
- Hogy hogyan változtál át és hogy hogyan találkoztál Aleckel. Szóval? – Aleckel hirtelen összenéztünk, és félve belekezdtem a sztorimba.
- Igazából én Mexikói vagyok. Volt egy nővérem Emily Mars. Mindkettőnket a déli háborúkra változtattak át. És mindkettőnknek volt különleges képessége. Ami nálam inkább átok, mint áldás. – kezdtem kicsit zavarba jönni a rám szegeződő szempárok láttán, de folytattam. – Emily három évvel volt idősebb nálam, ő bárkivel elhitetett bármit. Én pedig…
- Várj ezt nem értem! – szólt közbe a farkas. – Hogy értve bármit? – segítséget kérve néztem körbe, mert nem tudtam elmagyarázni. Alec mentett meg.
- Úgy értve, ha ezt mondta neked, hogy zöld az ég és kék a fű, te elhiszed, hiába látod mindennap, hogy nem igaz. Egészen addig, amíg Emily el nem mondja neked az igazat vagy…
- Vagy meg nem hal… - suttogtam. Alec lehajtotta a fejét. – Az enyém pedig, az átok, nem tudok hazudni. Persze 290 év alatt megtanultam kezelni, ki tudom kerülni az igazmondás hallgatással vagy kihagyom a lényeget, de hazudni nem tudok. Ezért nem tudtam elmagyarázni Emily képességét, mert egyszerűen nem tudom kimondani.
- Ez durva! – csúszott ki a farkas száján.
- Igen az, durva. Tán én vagyok az egyetlen vámpír, akinek nem hasznos a képessége.
- És ki változtatott át? Alec hogy kerül a képbe? Mi lett Emilyvel? – hadarta Alice.
- Az átváltoztatóm egy Adela nevű vámpír lány volt. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy túl messzire ment. Az emberek gyanakodni kezdtek, és megjelent a Volturi. Hatan voltak. Két fiatal vezette őket. Jane és Alec. Mindenki menekülni próbált, de nem lehetett. Emilyvel elszakadtunk egymástól. Engem Alec üldözőbe vett és utol is ért hamar. Már becsuktam a szemem és vártam a végem, de nem jött.
- Nem voltam rá képes… – suttogta Alec maga elé meredve, visszautazott a múltba, ahogy én is.
- Felnéztem a szemébe, megrendítő volt, amit ott láttam. Tudtam, hogy ez a srác nem tudna engem meggyilkolni. De Emily megtalált és ráugrott, azt hitte meg akar ölni.
- Nem tehettem mást… - motyogta ismét.
- Miután Emilyt elvesztettem. A fiatal srác mellém guggolt.
- Sajnálom! – mondta. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírtam.
- Remélem sikerrel jársz… - mondta, majd el akart rohanni. De én utána futottam és meg akartam ölni. Hiszen végzett a testvéremmel. Ledobott a földre és fujtogatni kezdet.
- Nem akarlak bántani! – lazított a szorításon, de még mindig keményen tartott. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felállt és ott hagyott. Én pedig hallgattam rá.
Még ezenkívül kétszer találkoztunk. Mindkétszer a spanyolokat ellenőrizték. Ezeken a találkozókon ismerkedtünk igazán össze. Bár mindkétszer undok voltam, de azért beszélgettünk.
- És Aro nem mondott erre semmit? – kérdezte Lucy meglepetten.
- Tudom, hogy tud róla, de nem. Soha se emlegette. – nézett fel Alec is végre. Én is körbenéztem. Jó pár megrendült arccal találkoztam.
- Sajnáljuk, ami veled történt, kincsem! Részvétünk a nővéredért! – mondta Esme, majd mellém sétált és a hátamat kezdte el simogatni.
Alec pedig megfordult és kisétált az erdőbe.
Lucy utána akart menni. De megállítottam.
- Hagy menjek én! – bólintott és odébb állt.
Utána eredtem. Nem volt messze, csak tíz percre egy kidőlt fatörzsön ült.
- Csak ki kellett szellőztettem a fejem. – mondtam, amit mellé ültem.
- Mi lesz most?
- Hogy érted?
- Mi lesz veled? A Volturival?
- Hát szólunk nekik, elmondasz mindent, amit tudsz. Aztán majd meglátjuk. – csendben ültünk egymás mellett. Majd végül megtörtem a csendet.
- Félek! – suttogtam. Meglepetten nézett rám, majd átölelt.
- Nem kell félned. Ha segítünk a Volturi győzni fog. – nyugtatott.
- Milyen édes és idilli! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátunk mögül.
- Mindjárt hányok! – köpött egyet egy másik ismerős.
- Raul! Jero! – morogtam és mindketten felpattantunk.
- Jó újra látni Rebecca! – mosolygott gúnyosan Raul. – Alec! Hány éve már? 70?
- 74. – morogta vissza. – Mit akarsz itt?
- Nyugi, nem harcolni jöttem. – tette fel a kezét védekezésképpen.
- Hát akkor?
- Te mindenre emlékszel, igaz?
- Miért jöttél?
- Hogy lehetett belőled jó vezető? Tudod a Volturinak vége lesz, de te… Te hasznos lehetsz a számomra. Állj át, és esküszöm nem esik bajotok.
- Inkább meghalok, minthogy veled szövetkezzek. – rázta meg a fejét.
- Kár! Pedig mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb, de nem az egyetlen.
- Utoljára kérdem, mit akarsz itt?
- Csak elviszem azt, ami az enyém. – mutatott rám. Félve hátrálni kezdtem.
- Rebecca nem a tiéd, és nem megy veled, ha nem akar.
- Ó, dehogynem velem jön. Nem lesz más választásod, mint hogy ideadd nekem.
- Miért tenném? – lépett most már teljesen elém. – Miért kell neked?
- Ajánlok egy cserét… Odaadok egy régen halottnak hitt barátot, ha megkapom Rebeccát.
- Kit?
- Nos? Benne vagy?
- Kiről beszélsz?
- Hozzátok ide! – intett és a fák közül pár perc múlva előráncigáltak egy nőt. Életemben nem láttam még. – Nos? Benne vagy? – a nő morgott, visítozott. Elég csapzott volt, kócos volt a haja, a ruhája szakadt és koszos.
- Nem ismerem! Életemben nem láttam. – mondta Alec.
- Biztos? Nézd meg jobban! Jero az egyetlen, akinek a mérge már halottakat is át tud változtatni. – Alec félrehajtotta a fejét, közelebb lépett, majd vissza. Hátrálni kezdet, tolva engem.
- Ez, hogy lehet?
- Ha az illető csak három órája halott Jero át tudja változtatni. Van egy kis emlékezet kiesése, de majd megoldod. Szóval kell vagy megöljem?
- Áll az alku! – hajtotta le a fejét. Ijedten néztem rá. – Sajnálom Rebecca, de meg kell őt mentenem.
- Mégis ki ő?
- Ő itt...
Meghoztam a következő fejit! :) Kicsit soká tudom ezért bocsánat, de nincs valami sok időm. :(
Nincs sok időm a suli miat. Szóval lehet, hogy elő fog fordulni, hogy csak hétvégén lesz friss. Sajnálom! :(
Jó olvasást a mostani részhez is! Remélem tetszik! :)
Írjatok, létszi! :)
Puszi! :)
(Rebecca szemszöge)
- Hogy hogyan változtál át és hogy hogyan találkoztál Aleckel. Szóval? – Aleckel hirtelen összenéztünk, és félve belekezdtem a sztorimba.
- Igazából én Mexikói vagyok. Volt egy nővérem Emily Mars. Mindkettőnket a déli háborúkra változtattak át. És mindkettőnknek volt különleges képessége. Ami nálam inkább átok, mint áldás. – kezdtem kicsit zavarba jönni a rám szegeződő szempárok láttán, de folytattam. – Emily három évvel volt idősebb nálam, ő bárkivel elhitetett bármit. Én pedig…
- Várj ezt nem értem! – szólt közbe a farkas. – Hogy értve bármit? – segítséget kérve néztem körbe, mert nem tudtam elmagyarázni. Alec mentett meg.
- Úgy értve, ha ezt mondta neked, hogy zöld az ég és kék a fű, te elhiszed, hiába látod mindennap, hogy nem igaz. Egészen addig, amíg Emily el nem mondja neked az igazat vagy…
- Vagy meg nem hal… - suttogtam. Alec lehajtotta a fejét. – Az enyém pedig, az átok, nem tudok hazudni. Persze 290 év alatt megtanultam kezelni, ki tudom kerülni az igazmondás hallgatással vagy kihagyom a lényeget, de hazudni nem tudok. Ezért nem tudtam elmagyarázni Emily képességét, mert egyszerűen nem tudom kimondani.
- Ez durva! – csúszott ki a farkas száján.
- Igen az, durva. Tán én vagyok az egyetlen vámpír, akinek nem hasznos a képessége.
- És ki változtatott át? Alec hogy kerül a képbe? Mi lett Emilyvel? – hadarta Alice.
- Az átváltoztatóm egy Adela nevű vámpír lány volt. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy túl messzire ment. Az emberek gyanakodni kezdtek, és megjelent a Volturi. Hatan voltak. Két fiatal vezette őket. Jane és Alec. Mindenki menekülni próbált, de nem lehetett. Emilyvel elszakadtunk egymástól. Engem Alec üldözőbe vett és utol is ért hamar. Már becsuktam a szemem és vártam a végem, de nem jött.
- Nem voltam rá képes… – suttogta Alec maga elé meredve, visszautazott a múltba, ahogy én is.
- Felnéztem a szemébe, megrendítő volt, amit ott láttam. Tudtam, hogy ez a srác nem tudna engem meggyilkolni. De Emily megtalált és ráugrott, azt hitte meg akar ölni.
- Nem tehettem mást… - motyogta ismét.
- Miután Emilyt elvesztettem. A fiatal srác mellém guggolt.
- Sajnálom! – mondta. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírtam.
- Remélem sikerrel jársz… - mondta, majd el akart rohanni. De én utána futottam és meg akartam ölni. Hiszen végzett a testvéremmel. Ledobott a földre és fujtogatni kezdet.
- Nem akarlak bántani! – lazított a szorításon, de még mindig keményen tartott. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felállt és ott hagyott. Én pedig hallgattam rá.
Még ezenkívül kétszer találkoztunk. Mindkétszer a spanyolokat ellenőrizték. Ezeken a találkozókon ismerkedtünk igazán össze. Bár mindkétszer undok voltam, de azért beszélgettünk.
- És Aro nem mondott erre semmit? – kérdezte Lucy meglepetten.
- Tudom, hogy tud róla, de nem. Soha se emlegette. – nézett fel Alec is végre. Én is körbenéztem. Jó pár megrendült arccal találkoztam.
- Sajnáljuk, ami veled történt, kincsem! Részvétünk a nővéredért! – mondta Esme, majd mellém sétált és a hátamat kezdte el simogatni.
Alec pedig megfordult és kisétált az erdőbe.
Lucy utána akart menni. De megállítottam.
- Hagy menjek én! – bólintott és odébb állt.
Utána eredtem. Nem volt messze, csak tíz percre egy kidőlt fatörzsön ült.
- Csak ki kellett szellőztettem a fejem. – mondtam, amit mellé ültem.
- Mi lesz most?
- Hogy érted?
- Mi lesz veled? A Volturival?
- Hát szólunk nekik, elmondasz mindent, amit tudsz. Aztán majd meglátjuk. – csendben ültünk egymás mellett. Majd végül megtörtem a csendet.
- Félek! – suttogtam. Meglepetten nézett rám, majd átölelt.
- Nem kell félned. Ha segítünk a Volturi győzni fog. – nyugtatott.
- Milyen édes és idilli! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátunk mögül.
- Mindjárt hányok! – köpött egyet egy másik ismerős.
- Raul! Jero! – morogtam és mindketten felpattantunk.
- Jó újra látni Rebecca! – mosolygott gúnyosan Raul. – Alec! Hány éve már? 70?
- 74. – morogta vissza. – Mit akarsz itt?
- Nyugi, nem harcolni jöttem. – tette fel a kezét védekezésképpen.
- Hát akkor?
- Te mindenre emlékszel, igaz?
- Miért jöttél?
- Hogy lehetett belőled jó vezető? Tudod a Volturinak vége lesz, de te… Te hasznos lehetsz a számomra. Állj át, és esküszöm nem esik bajotok.
- Inkább meghalok, minthogy veled szövetkezzek. – rázta meg a fejét.
- Kár! Pedig mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb, de nem az egyetlen.
- Utoljára kérdem, mit akarsz itt?
- Csak elviszem azt, ami az enyém. – mutatott rám. Félve hátrálni kezdtem.
- Rebecca nem a tiéd, és nem megy veled, ha nem akar.
- Ó, dehogynem velem jön. Nem lesz más választásod, mint hogy ideadd nekem.
- Miért tenném? – lépett most már teljesen elém. – Miért kell neked?
- Ajánlok egy cserét… Odaadok egy régen halottnak hitt barátot, ha megkapom Rebeccát.
- Kit?
- Nos? Benne vagy?
- Kiről beszélsz?
- Hozzátok ide! – intett és a fák közül pár perc múlva előráncigáltak egy nőt. Életemben nem láttam még. – Nos? Benne vagy? – a nő morgott, visítozott. Elég csapzott volt, kócos volt a haja, a ruhája szakadt és koszos.
- Nem ismerem! Életemben nem láttam. – mondta Alec.
- Biztos? Nézd meg jobban! Jero az egyetlen, akinek a mérge már halottakat is át tud változtatni. – Alec félrehajtotta a fejét, közelebb lépett, majd vissza. Hátrálni kezdet, tolva engem.
- Ez, hogy lehet?
- Ha az illető csak három órája halott Jero át tudja változtatni. Van egy kis emlékezet kiesése, de majd megoldod. Szóval kell vagy megöljem?
- Áll az alku! – hajtotta le a fejét. Ijedten néztem rá. – Sajnálom Rebecca, de meg kell őt mentenem.
- Mégis ki ő?
- Ő itt...
2010. szeptember 1., szerda
33. fejezet: Rebecca mesél I.
Sziasztok!
Első nap a suliban ma volt nálunk. Nagyon állat volt! XD Annyit röhögtem, hogy fáj az oldalam. Remélem nektek is hasonlóan jól telt. :) Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz! :)
Bár a 3 legjobb fej tanáromat lecserélték, de se baj.
Nos, itt az új fejezet! :) Remélem tetszik! És remélem okozok meglepetéseket! :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Rebecca szemszöge)
- Rebecca? – kérdezte bizonytalanul, közelebb lépett, de megtorpant.
- Jó újra látni! Semmit sem változtál. – mosolyodtam el, mire ő újra elindult felém és megölelt.
- Te viszont igen. Átfestetted a hajad. Jól áll! – mosolygott rám pár pillanatig, majd megfordult. – Rebecca hagy mutassam be a feleségem Lucy Volturit és egy barátunkat Bella Cullent. Lányok ő pedig Rebecca Mars.
- Egy régi jó ismerős! – mosolyodtam el.
- Szóval jó? – nézett rám Alec.
- Tudom régen elég bunkó voltam. Megtudsz nekem bocsátani?
- Persze! – megölelt újra.
- Ha ilyen jóban vagytok, akkor gyere el velünk a házunkba. – mosolygott Lucy.
- Várj csak te eddig nem a spanyol klánnál éltél?
- De… - szomorodtam el.
- Mi történt?
- Lehet olyan helyen, ahol nem láthatnak meg?
- Persze! Én elégetem akkor őket. – szólalt meg ismét Lucy, majd lángra lobbant a két hulla.
(A házban)
Bementünk a házba, Alec bemutatott mindenkit. Majd leültünk a kanapéra, Alec viszont az ablakhoz sétált és onnan nézett a felesége mögül.
- Szóval mi szél hozott ide? – kérdezte Carlisle doktor.
- Hol is kezdjem? Talán az elején… Szóval én a spanyol klán tagja voltam. Egészen tegnap ellőttig. De a sztori két hónappal korábban kezdődik… Raul és Jero a spanyolok vezetői elsőre kedves fickók, de később… Szóval egyszer egy átutazó vámpír, akivel mi is találkoztuk és a Volturi is, mesélt nekem az arany szeműekről. Vámpírok, akik állat véren élnek. Megemlített egy nevet is, Carlisle Cullent.
- Rebről tudni kell, hogy nem szeret ölni. – szólt közbe Alec, de mindenki más szótlanul figyelt.
- Igen, utálok ölni, olyankor bennem is meghal valami. Sokszor próbáltam áttérni, de mindig kudarcot vallottam. Egyedül nem megy, sajnos, rá kellett jönnöm. Így amikor hallottam rólatok, úgy döntöttem megkereslek titeket. Kiszedtem az idegenből, hogy hol éltek. Forksot mondta.
Elmondtam Raulnak, hogy eljövök. Neki ez nem tetszett, próbált lebeszélni, de nem ment, így hát bezáratott. Áramot vezettek a rácsba, így nem tudtam kijutni. Öt hétig éheztetett, majd kivitt egy faluba. Nem tudtam ellenállni, végeztem velük.
Megkérdeztem tőle, hogy miért. Erre ő felnevetett és azt mondta: - Te már az enyém vagy, ha tetszik, ha nem. Innen nem szabadulhatsz.
Visszaengedett a szobámba, de állandó őrség volt előtte és bereteszelte az ablakot. Nem volt ki út.
Tegnap előtt viszont sikerült becsapnom őket. Menekülés közben elfutottam egy kisház mellett, ami az erdőben volt.
Raul és Jero beszélgetett odabenn. Közelebb lopóztam, és hallgatózni kezdtem.
- Én sikerrel jártam. – mondta Raul. – Bemutatkoztam a Volturinak. Jó lett volna, ha a románokkal kiirtják egymást, de ez van. És te?
- Nem tudtam tenni semmit se. – válaszolta Jero. – Van ott egy lány, Renesmee. Olyan gyönyörű, hogy el sem hinnéd. Ő kell nekem, meg akarom kapni. Ha megölöm Alecet, nem tennék jó benyomást rá.
- Egy lány miatt nem szúrhatod el a tervet! Megértetted? – Raul nagyon dühös volt. – Majd beiktatunk még egy menüpontot. Ha hozzád megy feleségül, a Cullen család sértetlen marad. Kivéve persze Alec Volturi és a felesége. Kiirtjuk a Volturit mind egy szálig. – Ez volt az utolsó, amit hallottam, mert őrök jöttek. Kerestek engem, így menekülnöm kellett először Forksba, ahol útbaigazítottak a farkasok. De előtte majdnem meg is öltek. A többit sejthetitek. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.
- A spanyolok eddig békések voltak. – morfondírozott Alec.
- De mi már nem tartozzunk a Volturihoz, kiléptünk mégis meg akarnak ölni? – értetlenkedett Lucy.
- Komolyan azt hittétek, hogy ha kiléptek már nem fognak félni tőletek? – képedtem el. – Barátaitok vannak ott, akiket szerettek és veszélyt jelentetek Raulékra.
- Igen, igen. Persze, egyértelmű, hogy miért. – járkált fel-alá Alec. – Elmegyünk a Volturihoz és figyelmeztetjük őket.
- És harcolunk is velük. – fejezte be Lucy. Alec felnézett, de nem mondott rá semmit.
- Vége a románoknak erre itt az új hatalomra törekvő klán. A Volturinak győznie kell. – már azt vártam, hogy kirohan az ajtón és meg sem áll Volterráig. Egy vöröses, kócos srác rám mosolygott, azt hiszem Edward. Gondolatolvasó vagy? Bólintott.
- Miért kéne győzniük? Valljuk be őszintén volt pár rossz húzása a Volturinak. – állt fel a szőke. – Lehet, hogy jobb lenne, ha másik klán kerülne hatalomra. A Volturi elszállt!
- Rosalie! – morgott Lucy és ő is felpattant. – Hogy mondhatsz ilyet? Hallottad, amit Rebecca mesélt? Ezek nem békét akarnak, hanem szabadságot.
- És? Mi a baj a szabadsággal? – már Lucy válaszolni akart, de Alec közbe szólt.
- Nem éltél a románok idejében, így nem tudhatod. De azt hittem Jasper történetei délről hitelesek voltak.
- Hogy érted? Te sem éltél még!
- De láttam… Voltam délen… Nem tudnám megszámolni hányszor próbáltunk ott rendet teremteni. – itt rám nézett, én pedig zavartan sütöttem le a szemem, ami mindenkinek feltűnt. – Délen „szabadság” van. – írt le idézőjeleket a levegőben. – Akkor ölsz és ott amikor akarsz mind embert, mind vámpírt. Ha te nem gyilkolsz, téged ölnek meg. Csakis azért nem tudódott ki, hogy léteznek vámpír, mert aki előtt megmutatkoznak, az nem éri meg a holnapot vagy ha igen, akkor közénk tartozóként.
A Volturi uralkodása előtt ez az egész világra jellemző volt. A románok kivégeztek vámpírokat csak azért, hogy fitogtassák az erejüket. Az embereket pedig annyira sem becsülték, mint ma a férgeket.
A spanyolok is ezt akarják tenni. Ilyen életre vágysz Rosalie? – nem emelte fel a hangját a lánnyal szemben. Mindvégig ugyanazon a nyugodt hangon beszélt, ami talán idegesítőbb volt, mintha kiabált volna. Rosalie lesütötte a szemét és halkan suttogta:
- Nem! - majd hosszú kínos csend következett.
- De ők Renesmeet is akarják! – mondta hirtelen, kétségbeesetten Bella.
- Nem engedjük, hogy bántsák. – nyugtatta meg Lucy. Majd újabb kínos csend következett.
- És… Veled most mi lesz? – kérdezte tőlem Japer, hogy megtörje a csendet.
- Ha nem volna gond itt szeretnék maradni a Cullen családban. Lehetséges?
- Mindenkit örömmel látunk, aki egyetért az elveinkkel. – mondta Carlisle doktor. – Igaz? – mindenki heves bólogatásba kezdet, kivéve Rosaliet.
- Köszönöm! – mondtam meghatódva.
- De valamit még nem mondtál el! – nézett rám óriási mosollyal Alice.
- Mit?
- Hogy hogyan változtál át és hogy hogyan találkoztál Aleckel. Szóval? – Aleckel hirtelen összenéztünk, és félve belekezdtem a sztorimba…
Első nap a suliban ma volt nálunk. Nagyon állat volt! XD Annyit röhögtem, hogy fáj az oldalam. Remélem nektek is hasonlóan jól telt. :) Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz! :)
Bár a 3 legjobb fej tanáromat lecserélték, de se baj.
Nos, itt az új fejezet! :) Remélem tetszik! És remélem okozok meglepetéseket! :)
Puszi! :) Jó olvasást! :)
(Rebecca szemszöge)
- Rebecca? – kérdezte bizonytalanul, közelebb lépett, de megtorpant.
- Jó újra látni! Semmit sem változtál. – mosolyodtam el, mire ő újra elindult felém és megölelt.
- Te viszont igen. Átfestetted a hajad. Jól áll! – mosolygott rám pár pillanatig, majd megfordult. – Rebecca hagy mutassam be a feleségem Lucy Volturit és egy barátunkat Bella Cullent. Lányok ő pedig Rebecca Mars.
- Egy régi jó ismerős! – mosolyodtam el.
- Szóval jó? – nézett rám Alec.
- Tudom régen elég bunkó voltam. Megtudsz nekem bocsátani?
- Persze! – megölelt újra.
- Ha ilyen jóban vagytok, akkor gyere el velünk a házunkba. – mosolygott Lucy.
- Várj csak te eddig nem a spanyol klánnál éltél?
- De… - szomorodtam el.
- Mi történt?
- Lehet olyan helyen, ahol nem láthatnak meg?
- Persze! Én elégetem akkor őket. – szólalt meg ismét Lucy, majd lángra lobbant a két hulla.
(A házban)
Bementünk a házba, Alec bemutatott mindenkit. Majd leültünk a kanapéra, Alec viszont az ablakhoz sétált és onnan nézett a felesége mögül.
- Szóval mi szél hozott ide? – kérdezte Carlisle doktor.
- Hol is kezdjem? Talán az elején… Szóval én a spanyol klán tagja voltam. Egészen tegnap ellőttig. De a sztori két hónappal korábban kezdődik… Raul és Jero a spanyolok vezetői elsőre kedves fickók, de később… Szóval egyszer egy átutazó vámpír, akivel mi is találkoztuk és a Volturi is, mesélt nekem az arany szeműekről. Vámpírok, akik állat véren élnek. Megemlített egy nevet is, Carlisle Cullent.
- Rebről tudni kell, hogy nem szeret ölni. – szólt közbe Alec, de mindenki más szótlanul figyelt.
- Igen, utálok ölni, olyankor bennem is meghal valami. Sokszor próbáltam áttérni, de mindig kudarcot vallottam. Egyedül nem megy, sajnos, rá kellett jönnöm. Így amikor hallottam rólatok, úgy döntöttem megkereslek titeket. Kiszedtem az idegenből, hogy hol éltek. Forksot mondta.
Elmondtam Raulnak, hogy eljövök. Neki ez nem tetszett, próbált lebeszélni, de nem ment, így hát bezáratott. Áramot vezettek a rácsba, így nem tudtam kijutni. Öt hétig éheztetett, majd kivitt egy faluba. Nem tudtam ellenállni, végeztem velük.
Megkérdeztem tőle, hogy miért. Erre ő felnevetett és azt mondta: - Te már az enyém vagy, ha tetszik, ha nem. Innen nem szabadulhatsz.
Visszaengedett a szobámba, de állandó őrség volt előtte és bereteszelte az ablakot. Nem volt ki út.
Tegnap előtt viszont sikerült becsapnom őket. Menekülés közben elfutottam egy kisház mellett, ami az erdőben volt.
Raul és Jero beszélgetett odabenn. Közelebb lopóztam, és hallgatózni kezdtem.
- Én sikerrel jártam. – mondta Raul. – Bemutatkoztam a Volturinak. Jó lett volna, ha a románokkal kiirtják egymást, de ez van. És te?
- Nem tudtam tenni semmit se. – válaszolta Jero. – Van ott egy lány, Renesmee. Olyan gyönyörű, hogy el sem hinnéd. Ő kell nekem, meg akarom kapni. Ha megölöm Alecet, nem tennék jó benyomást rá.
- Egy lány miatt nem szúrhatod el a tervet! Megértetted? – Raul nagyon dühös volt. – Majd beiktatunk még egy menüpontot. Ha hozzád megy feleségül, a Cullen család sértetlen marad. Kivéve persze Alec Volturi és a felesége. Kiirtjuk a Volturit mind egy szálig. – Ez volt az utolsó, amit hallottam, mert őrök jöttek. Kerestek engem, így menekülnöm kellett először Forksba, ahol útbaigazítottak a farkasok. De előtte majdnem meg is öltek. A többit sejthetitek. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.
- A spanyolok eddig békések voltak. – morfondírozott Alec.
- De mi már nem tartozzunk a Volturihoz, kiléptünk mégis meg akarnak ölni? – értetlenkedett Lucy.
- Komolyan azt hittétek, hogy ha kiléptek már nem fognak félni tőletek? – képedtem el. – Barátaitok vannak ott, akiket szerettek és veszélyt jelentetek Raulékra.
- Igen, igen. Persze, egyértelmű, hogy miért. – járkált fel-alá Alec. – Elmegyünk a Volturihoz és figyelmeztetjük őket.
- És harcolunk is velük. – fejezte be Lucy. Alec felnézett, de nem mondott rá semmit.
- Vége a románoknak erre itt az új hatalomra törekvő klán. A Volturinak győznie kell. – már azt vártam, hogy kirohan az ajtón és meg sem áll Volterráig. Egy vöröses, kócos srác rám mosolygott, azt hiszem Edward. Gondolatolvasó vagy? Bólintott.
- Miért kéne győzniük? Valljuk be őszintén volt pár rossz húzása a Volturinak. – állt fel a szőke. – Lehet, hogy jobb lenne, ha másik klán kerülne hatalomra. A Volturi elszállt!
- Rosalie! – morgott Lucy és ő is felpattant. – Hogy mondhatsz ilyet? Hallottad, amit Rebecca mesélt? Ezek nem békét akarnak, hanem szabadságot.
- És? Mi a baj a szabadsággal? – már Lucy válaszolni akart, de Alec közbe szólt.
- Nem éltél a románok idejében, így nem tudhatod. De azt hittem Jasper történetei délről hitelesek voltak.
- Hogy érted? Te sem éltél még!
- De láttam… Voltam délen… Nem tudnám megszámolni hányszor próbáltunk ott rendet teremteni. – itt rám nézett, én pedig zavartan sütöttem le a szemem, ami mindenkinek feltűnt. – Délen „szabadság” van. – írt le idézőjeleket a levegőben. – Akkor ölsz és ott amikor akarsz mind embert, mind vámpírt. Ha te nem gyilkolsz, téged ölnek meg. Csakis azért nem tudódott ki, hogy léteznek vámpír, mert aki előtt megmutatkoznak, az nem éri meg a holnapot vagy ha igen, akkor közénk tartozóként.
A Volturi uralkodása előtt ez az egész világra jellemző volt. A románok kivégeztek vámpírokat csak azért, hogy fitogtassák az erejüket. Az embereket pedig annyira sem becsülték, mint ma a férgeket.
A spanyolok is ezt akarják tenni. Ilyen életre vágysz Rosalie? – nem emelte fel a hangját a lánnyal szemben. Mindvégig ugyanazon a nyugodt hangon beszélt, ami talán idegesítőbb volt, mintha kiabált volna. Rosalie lesütötte a szemét és halkan suttogta:
- Nem! - majd hosszú kínos csend következett.
- De ők Renesmeet is akarják! – mondta hirtelen, kétségbeesetten Bella.
- Nem engedjük, hogy bántsák. – nyugtatta meg Lucy. Majd újabb kínos csend következett.
- És… Veled most mi lesz? – kérdezte tőlem Japer, hogy megtörje a csendet.
- Ha nem volna gond itt szeretnék maradni a Cullen családban. Lehetséges?
- Mindenkit örömmel látunk, aki egyetért az elveinkkel. – mondta Carlisle doktor. – Igaz? – mindenki heves bólogatásba kezdet, kivéve Rosaliet.
- Köszönöm! – mondtam meghatódva.
- De valamit még nem mondtál el! – nézett rám óriási mosollyal Alice.
- Mit?
- Hogy hogyan változtál át és hogy hogyan találkoztál Aleckel. Szóval? – Aleckel hirtelen összenéztünk, és félve belekezdtem a sztorimba…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)