37. fejezet: Hazatérés

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most jött meg a feji. De nagyon sok a tanulni valóm és nincs időm írni.
Remélem tetszik! :)
Kérek komikat!
Puszi! Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Épp a bőröndömbe dobáltam a ruháimat, amikor morgásra lettem figyelmes.
- Te nem mondod meg nekünk, hogy mit csináljunk! Értetted? – morogta Alice.
- Nincs értelme jönnötök! – válaszolta a férjem nyugodtan.
- De megyünk és nincs vita! – csendült fel Bella hangja, elég mérgesen.
- Mi folyik itt? – léptem ki a folyosóra.
- El akarnak jönni Volterrába. Nem értik meg, hogy ez veszélyes. – válaszolta Alec, bár a hangja nyugodt volt, de farkasszemet nézett a két lánnyal. Amitől mosolyognom kellett.
- Mert Lucynek nem az? – vágott vissza Alice.
- Ő tud magára vigyázni! Ellenben veletek!
- Hasznosak lennénk! – váltott könyörgőre Bella. – Lucynek nem lesz ideje arra figyelni, hogy pajzzsal védjen titeket, nekem viszont igen. Erre pedig messzebbről is képes vagyok. Alice pedig megtudná mondani mikor jönnek.
- Edward és Jas mit szóltak? – kérdeztem.
- Nem örülnek neki, de mint mindig győztünk felettük. – mosolygott rám Bella. Alice és Alec pedig még mindig farkasszemet néztek komoly képpel.
- Jöhettek! – vágtam rá.
- Mi? – nézett rám döbbenten Alec. – Mi? Mi? Mi van? Jöhetnek? Ez őrültség! – közben a két lány öröm táncot járt. Alice bemászott Alec képébe és kinyújtotta rá a nyelvét.
- Hehe! Győztünk! – tette még hozzá.
- Még jó, hogy megkérdeztetek! – morogta Alec és bevágtatott a szobánkba, mint egy durcás kisgyerek.
- Majd megbékítem! – mondtam a rám szegeződő két szempárnak.
- Ha emiatt vita lesz köztetek… - kezdet bele Bella, de félbeszakítottam.
- Semmi gond! De a harcok közelébe nem mehettek. – emeltem fel az ujjam.
- Igenis! – mondták egyszerre, majd elmentek bepakolni.

Beléptem a szobánkba, Alec az ágyon feküdt és plafont bámulta.
- Mérges vagy? – kérdeztem és leültem mellé az ágyra.
- Nem vagyok mérges, csak… - nem folytatta. Lefeküdtem mellé és a mellkasára hajtottam a fejem. – Alice és Bella nem valami harcedzettek. Eddig csak újszülöttekkel harcolt Alice, Bella pedig egyátalán nem állt még szembe igazi ellenséggel, aki meg akarja ölni.
- De megtanulták hogy kell!
- Az lehet! De ide tapasztalat kell, igazi tapasztalat. Ami neked és nekem van. Még téged is féltelek, pedig tudom, hogy ha valaki, akkor te nem vagy veszélyben.
- Megmondtam nekik, hogy nem mehetne a csata közelébe.
- De vajon be fogják tartani? – sóhajtott Alec.

(Demetri szemszöge, 2 nappal később)

Tegnap érkezett meg Alec és Lucy és magukkal hoztak három Cullent is. Alicet, Bellat és Jaspert. Így a tegnapi napot mindenki pihenéssel töltötte. Még én is! Jó volt újra a régen látott barátaimmal beszélni.
Csak egyedül Jane dolgozott. Pedig mikor elmondtam neki, hogy idejön a bátyja majd kiugrott a bőréből. Tegnap pedig csak átölelte, majd ment vissza az irodájába és tovább gondolkodott a haditerven.

Most is éppen a nagyteremben ültünk. Pár perce küldettem Alecért és Lucyért.
Nem rég lépett be Jane és Viktor. Rajtuk kívül még Chriss, Félix és Heidi volt a teremben.
Hallottuk, ahogy Lucy és Alec közeledik. Félix kitárta az ajtót előttük.
- Bocsánat a késésért! – lépet közelebb a lány. – Csak Charlieval és Hannaval beszéltünk. – mosolygott.
- Ki hívott ide titeket? – kérdezte fagyosan Jane. Mindannyian meglepetten meredtünk rá, kivéve Alecet.
- Természetesen én! – jelentettem ki.
- És minek? – fordult felém. – Már nem tartoznak a Volturihoz, csak látogatóba jöttek.
- Már elnézést Jane, de ők a családunk tagjai. – szólt közbe Viktor. Jane rákapta a tekintetét, mire a fiú felszisszent.
- Velem te ne feleselj! – morogta Jane.
- Ebből elég legyen! – kiáltottam rá. – Itt nem diktatúra van, hanem demokrácia. Ehhez tartsd magad! Menni fog vagy adjam át másnak a helyed? – Jane morgott valamit, de végül bólintott.
- Mi inkább elmegyünk! – kezdet hátrálni Alec.
- Jobb is! – motyogta Jane.
- Nem! – szóltam rá, mire megtorpant. – Nem tudom mi bajotok egymással, de bármi is az nem idevaló. Majd ráértek tisztázni, de elvárom mindkettőtöktől, hogy a saját feladatára koncentráljon és működjön együtt a másikkal. Ha ez nem megy… nos… akkor köszönöm, de egyikkőtökből sem kérek. Megértettétek?
- Meg! – mondták egyszerre.
- Remek! Akkor folytassuk a fontosabb dolgokkal…

(Alec szemszöge)

Kerestem már Janet a szobájában, de Viktor nem látta azóta a megbeszélés óta.
- Szabad! – szólt ki Viktor a kopogásomra.
- Szia! Nem láttad… Janet? – meglepetten néztem rá. Pakolászott, mint aki költözik.
- Nem! A vita óta nem. – pakolt tovább nyugodtan.
- Hová mész?
- A régi szobámba. – meglepetten pislogtam rá. – Ne értsd félre, szeretem a húgod! Mindennél jobban! De ez így nem mehet tovább. – abbahagyta és felém fordult. – Mindig is parancsolgatott és elfogadtam, de ez már… Nem vagyok a kutyája, akit odacibál magával ahová szeretné. Megelégeltem a viselkedését. Egy kicsit jobb lesz külön… neki is, és nekem is.
- Megértem! És sajnálom! Csak tudnám mi a baja velem, de még tippem sincs.
- Nekem sincs! Az irodájában nézted?
- Ami az enyém volt?
- Igen, az!
- Nem, még nem. Akkor én mentem. Szia!

Így az irodája felé vettem az irányt.
Kopogtam: - Tessék! – szólt ki a húgom.
- Szia! – léptem be.
- Szia! – köszönt fagyosan. Pár percnyi kínos csend következett. Nem akaródzott megtörni, így megtettem én.
- Na jó, mi bajod van velem?
- Még kérded? – meglepetten pislogtam rá.
- Tippem sincs rá, hogy mit követtem el! – felállt az asztalától és rám nézett.
- Elmész! Mindenki szomorú, egyesek még sírnak is, hogy Alec, a kedvencük elment. Majd egyszer csak úgy döntesz, hogy hajlandó vagy visszatolni a képed. Erre mindenki öröm táncot jár. Úgy örülnek neked, mintha minimum tíz éve nem láttak volna.
És itt vagyok én… Én nem mentem el. Nem hagytam őket cserben! Végig itt voltam! De ha elmennék, vajon hányan lennének akár egy kicsit is szomorúak? Szerinted? – nem tudtam mit mondani, erre nem számítottam. – Na, ugye! Senki! Bezzeg te! Téged mindenki imád!
- Azért vagy rám mérges, mert ember számba vettem őket. Nem rúgtam beléjük, mint te. Ezen vajon elgondolkodtál? Most még Viktort s elűzted magad mellől, a kicsinyes viselkedéseddel.
- Te elhagytad őket! – kiáltotta.
- Igen, elhagytam őket! – hajtottam le a fejem. – És megbántam!
- Az nem számít! – szorult el a torka.
- Tudom! Ez nem mentség. Sajnálom! – közelebb lépett, de megtorpant.
- Én sajnálom! – mondta sírva és átölelt. Hosszú percekig ölelkeztünk.
- Most menj! – rám nézett. – Állítsd meg Viktor, amíg nem késő. – még egyszer megölelt, majd kirohant az ajtón egyenesen a szobájukhoz. Jeremynek éppen, hogy sikerült elugrani az útjából.
Majd kopogott a nyitott ajtón.
- Beszélhetnénk? – kérdezte…