Novella

Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket a fejihez! Bár elég kevéske, de örülök nekik. :)
Szóval Crystal kiírt egy pályázatot. Amiről csak annyit tudok, hogy már régen lezárult, mást nem. Szóval úgy döntöttem felteszem ide azt a novellát, amit írtam rá.
Írjatok véleményt! :)
Puszi! :)

Véres égbolt

(Demetri szemszöge)

1917. Oroszország

Nemesi, vagyis az igazat megvallva cári családból származom. Demetri Romanov-nak hívnak. Egyátalán nem mondanám magam uralkodó típusnak. Nem igazán érdekel ez a világ. Van egy nővérem Evelina és egy húgom Anasztázia, a többi testvérem meghalt.
Ebben a pillanatban épp egy eljegyzési parti félén vagyok, csak senki se tud róla. Az ország számára ez még nem hivatalos, de sajnos számomra már az.
- Demetri! Vigyázzon, kérem. A lábamon tapos!
- Ó, elnézést hölgyem! – nem vagyok rossz táncos, félre ne értsétek, csak éppen elgondolkodtam.
Szóval el kellene vennem Lénát, a lányt, aki az előbb rám rivallt. Nem mintha nem lenne szép, sőt ami azt illeti gyönyörű. A haja szépséges fekete és hogy csillog, a szemei kékek, akár a tenger. Külsőre gyönyörű, de belül. Igen, afelől semmi kétség, hogy tökéletes cárné lenne belőle, de én egy napot se bírnék ki mellette. Rideg, kimért, parancsolgat, és nem tud szórakozni, egy szóval tökéletes szobor. De engem nem hallgatnak meg. A nővéremet már bele kényszeríttették egy érdekházasságba. Most én jövök.

- Léna, Demetri! – pukedlizett a húgom. – Elkérhetem tőled a bátyámat?
- Persze! Anasztázia! – Léna meghajolt és elsétált.
- Köszönöm! – csókoltam kezet a húgomnak.
- Valaki vár rád kint. – mutatott az üvegajtó felé. - Majd falazok. – mosolygott.
- Köszönöm! – táncolni kezdtünk az ajtó felé és óvatosan kisurrantam.

- Szonja! – öleltem át. – Hát te?
- Látnom kellett! – mosolygott az a lány, akit el akarok venni. De ő nem lehet az enyém. Az édesanyjával nálunk dolgoznak, nem való egy trónörököshöz. – Gyere! – megfogta a kezem és az udvar végében lévő erdő felé húzott.
- Nem maradhatok sokáig! – megcsókoltam.
- Beszélnünk kell! – tolt el magától.
- Nem ér rá később? – kérdeztem, és a nyakát kezdtem csókolgatni.
- Nem!
- Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
- Még is mást veszel el! – elhúzódott tőlem és arrébb sétált.
- Tudod, hogy nem én döntök! – fordultam felé.
- Mondd meg őszintén csak egy kaland voltam? – szipogott. Közelebb léptem és kezeim közé fogtam az arcát.
- Nem, dehogy. Téged szeretlek, de ha elmondanám, kiröhögnének az udvarba.
- Kiröhögnének? És téged csak ez érdekel? – kérdezte gúnyosan.
- Tudod jól, hogy nem tehetek akármit! Most pedig vissza kell mennem. Sajnálom! – közelebb léptem, hogy megcsókoljam, de elfordult. – Majd találkozzunk még! – mondtam és visszasiettem a palotába.

- Hol volt? – lépett hozzám Léna.
- Csak szívtam egy kis friss levegőt, hölgyem.
- Koszos lett a zakója! – elkezdte leporolni, még ezt is kecsesen tette.
- Köszönöm! – hajoltam meg. Véletlen észrevettem, hogy Raszputyin, a szüleim tanácsadója kisomfordál a teremből. – Bocsásson meg nekem! – kezet csókoltam Lénának, majd utána eredtem. Raszputyin édesanyám „csodadoktora”. Mindent elhisznek neki, pedig közel sem olyan szent, mint ahogy a szüleim hiszik.

Bement az egyik szobába. Az ajtóhoz léptem és hallgatózni kezdtem.
- Sietned kell Raszputyin. Fogy az időnk! – mondta egy idegen férfihang. – Minél hamarabb lépnek a lázadók, annál hamarabb lehet tiéd a hatalom.
- Az a félnótás Demetri gyanakszik. Az anyja és az apja a kezemben van, de ő nem hisz nekem.
- Hát érd el, hogy benne ne bízzanak. Az ilyesmihez van tehetséged. Ha volt merszed egy vámpírral alkut kötni, ez gyerekjáték lesz. A bátyám meg akarja szerezni, de én nem lennék különösebben szomorú, ha eltalálná egy golyó.
- Értettem! Talán, ha…
- Hallgass! Vendégünk van! – kinyílt az ajtó és valaki megragadta a karom, majd behúzott a szobába.
- Demetri! – Raszputyin volt az. A szobában még egy ember volt. Csuklyája az arcába húzva, csak a vörös szeme villant meg, ahogy rám nézett. Vámpír!
- Engedj el Raszputyin!
- Nem szép dolog hallgatózni.
- E vád alól felment az esküszegésed. Azonnal elmondom a szüleimnek.
- Én nem tenném. Ha te elmondod ezt, én is elmondok mindent, amit rólad tudok.
- Miről beszélsz?
- Szonjáról és ti kis kalandotokról. És vajon kinek hinnének a szüleid? Sosem titkoltad mennyire nincs ínyedre az itt létem. Én inkább tartanám a szám a helyedben, Demetri.
- Ezzel még nincs vége, Raszputyin. Le foglak buktatni! – megfordultam és kisétáltam vissza a bálterembe.

Vége lett a bálnak, végre mindenki hazament. A szobámban voltam, amikor kopogtak.
- Demetri! – lépett be Anasztázia. – Hátul vannak a barátaink, nem jössz?
- De, persze! – sosem tudtam neki ellent mondani. Olyan bájos és kedves.
Kisiettünk az udvarra. Ott volt Alekszej, Olga és Szonja. Utóbbi külön üldögélt a tavacska mellett.
- Szevasz Demetri! – köszönt Alekszej.
- Sziasztok! – intettem.
- Igyál velünk! Ünnep ez a nap!
- Mi ünnepelni való van benne?
- Hát minden Demetri! Minden! – felállt és felém botladozott. – A fű zöldje, az ég kékje. Egyszóval minden!
- Be vagy rúgva Alekszej.
- Mit nem mondasz! Be lennék? – közelebb jött és a húgomra esett. - Pardon!
- Ülj le! – lökte le magáról Anasztázia és elterült a földön. – Mihaszna! – lökdöste ülő helyzetbe Alekszejt.
- Hát az meg lehet, picinyem! – és megint elterült a földön.

Odasétáltam Szonjához és leültem mellé.
- Kérsz bort? – nyújtottam felé az üveget.
- Nem, most nem, felség. – felállt pukedlizett és odébb akart állni, de megfogtam a kezét.
- Még mindig haragszol rám? – felém fordult és felpofozott. Gyenge, erőtlen ütés volt, inkább a személy kiléte fájt, akitől kaptam.
- Nem vagyok neked más csak egy szajha. Egy kaland, egy rongy, amibe beletörölheted a lábad.

- Hújjúj! Balhé van! – hallottam Alekszej vihogását.
- Fogd már be! – szólt rá a húgom.

- Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – fogtam meg a kezét.
- De! – kihúzta az enyémből és a fák felé indult. - Nos, mit érzel irántam, de őszintén?
- Szeretlek! De már mondtam, hogy nem tehetek meg akármit. Nem tehetem azt, amit akarok. Sajnálom! – hajtottam le a fejem.
- Szóval sajnálod? Hát én is! – leült az egyik fa tövébe. – Amikor a bál alatt kijöttél ide hozzám mondani akartam valamit.
- Igen?
- Ülj le, kérlek. Mert sokkolni fog.
- Inkább állva maradok.
- Biztos nem ülsz le? – megráztam a fejem. - Te tudod! – átfogta térdét és ráhajtotta a fejét.
- Szóval mit akarsz mondani?
- Nem tudom, hogy mondjam el.
- Csak bökd ki!
- Terhes vagyok! – suttogta.
- Ó! – csak ennyit mondtam és leültem.
- Szóltam, hogy le kéne ülnöd. – suttogta. Irónia volt, de most nem nevetettet meg.
- De… ez… ez hogy lehet? – dadogtam kétségbeesetten.
- Hát tudod, amikor együtt töltöttük az éjszakát és…
- Nem úgy értem. Tudom hogy történt. Csak… Úr’ isten! – felálltam és sétálgatni kezdtem.
Ha ezt bárki megtudja nekem végem. Mit nekem? Az egész családom hírnevének, a szüleimnek, a testvéreimnek, Szonjának… és a gyermekemnek.
- Egy fattyú… - kétségbeesetten a hajamba túrtam.
- Fattyú? Hogy mondhatsz ilyet? – kiabált velem.
- Sajnálom, én nem úgy értettem. Csak kétségbeestem. Bocsáss meg! – megfogta a kezem és a hasára tette.
- Ő a mi gyermekünk! - suttogta. Nem éreztem semmit, még biztosan túl korai. Még nem rugdalózhat, még fiatal. Tromfoltam le magam.

Pár perc múlva visszamentünk a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Nem sokra emlékszem az este további részéből, csak arra, hogy jól berúgtam. Reggelre pedig már az ágyamban ébredtem. Kopogtatás zaja ébresztett fel.
- Tessék! –próbáltam felülni, de borzasztóan kóválygott a fejem, így visszarogytam. Az inasom, a saját inasom, nem a családomé az enyém, nekem még az is van, lépett be az ajtón.
- Jó reggelt uram!
- Jó? – kérdeztem a fejem fogva.
- Hát a másnaposoknak talán annyira nem jó.
- Szétreped a fejem!
- Talán nem kellene berúgni, uram. – szúrósan néztem rá, de ettől még igaza van. – Az apja beszélni akar magával.
- Hányszor mondtam már, hogyha ketten vagyunk ne urazz!
- Sajnálom, uram. Megszoktam!
- Mit akar? – felkeltem az ágyból több-kevesebb sikerrel. Nyögve kiegyenesedtem és próbáltam talpon maradni.
- A tegnap estéről szeretne magával beszélni.
- Ó, még ez is! Elmondanád mi történt, mert fogalmam sincs.
- Öltözzön fel, útközben majd összegzem. – amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam a ruhám és elindultunk a trónterem felé.

- Mit képzelsz magadról? – üvöltözött az apám. – A szolganéppel mulatozol az udvaron. Magadról se tudtál, mikor behoztak a szobádba. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? És ha valaki meglát? Egy rosszakarónk mondjuk?
- Sajnálom! – a padlót bámultam, nem mertem a szemébe nézni.
- Sajnálja? – vette át a szót Raszputyin. - Maga a trónörökös, Demetri! Nem viselkedhet így! Azt hittem a múltkori után sikerül megkomolyodnia magától, de látom erre semmi esély. Eltiltom ezektől az emberektől!
- Ezt nem teheted! Nem vagy az apám!
- De én megtehetem! – szólt közbe az apám.
- Más feladatai vannak, már nem kisgyerek. Meg kell felelnie az elvárásoknak! – Raszputyin közelebb lépett hozzám.
- És ha én nem akarok?
- Nem akarsz? – vette vissza a szót az apám. - Ez nem a te döntésed Demetri. Menj, pakolj össze elutazol Szentpétervárról.
- Mégis hová?
- Moszkvába az édesanyáddal.
- De…
- Nincs de! Indulj! – megfordultam, hogy kisétáljak, de megláttam Raszputyin önelégült képét és Szonját, engem figyelt könnyes szemmel. Odarohantam hozzá és karon ragadtam.

- Mi az? – suttogta nekem.
- Mondani akarok valamit! – apám elé húztam és letérdeltem. – Leszel a feleségem? – nagy meghökkenés volt a válasz a teremben.
- Azonnal állj fel! – a saját apám rángatott fel, majd felpofozott. – Tönkre akarsz tenni? Ez egy szolgáló!
- És a szerelmem!
- Elég időd volt a szerelemre. Jön a kötelesség! – megfordult Szonja felé.
- Ez az ifjúhölgy meg fogja érteni, hogy nem jöhet ide többé. A palota közelében sem akarom látni. Remélem, egyetért velem, felség. – apám bólintott.
- Nem! – kiáltottam.
- Vigyék innen! – két katona megragadta Szonja kezét és kirángatták a teremből.
- Nem vitetheted el innen!
- Miért nem?
- Mert a gyermekemet várja! – nagyot nyeltem és vártam az újabb pofont, de nem jött.
- Mennyit kér? – fordult Szonja felé az apám. – Mennyit kér a hallgatásért?
- Nem kérek pénzt! – felelte erőtlen hangon.
- Akkor mit akar? El fog innen költözni egy kis faluba. Kap pénzt egy házra, de mit akar még?
- Azt akarom, hogy maradjon! – álltam Szonja mellé. – Hogy legyen a feleségem.
- Te csak hallgass! Ennél nagyobb szégyen már nem érheti a családot. Ha marad meghal. Választhat!
- De… - elindult felém a keze, de megállította a levegőben.
- Ha nem akar téged tönkretenni, akkor elmegy örökre. Ha marad neked, nekünk végünk. Nem fognak tisztelni, már így is lázadoznak ellenünk… Ha egy kicsit is szereti Demetrit elfogadja az ajánlatomat. Nos? –illesztette össze az ujjait az apám.
- Rendben! Elmegyek! – sírta Szonja.
- Menjen haza és pakoljon össze három óra múlva ott lesz a kocsi önért.
- Itt lakom a palotába a szolgáknál.
- Rendben! Köszönjük! – Szonja kisétált sírva a teremből. Az udvaron át a szolgák szállására.
Apámra néztem, aki bólintott és utána futottam.

- Szonja! – értem be. – Nem mehetsz el! – ráztam a fejem.
- Ha maradok bajod eshet, azt pedig nem élném túl. – hangját alig hallottam, kintről a nép üvöltése majdnem elnyomta. Nem láttam, de tisztán hallottam őket.
- Szeretlek! – suttogtam, majd megcsókoltam.
- Én is szeretlek! – próbált mosolyogni, majd elment összepakolni. Ekkor láttam utoljára.

Visszamentem a palotába Raszputyin az anyámmal beszélt éppen.
- Igenis, felség. – hajolt meg előtte, majd elindult felém. El akart menni mellettem, de felé fordultam.
- Tudom, mire készülsz! El akarsz tűntetni innen.
- Nos, igen ez a célom. – ravasz mosolyra húzódott a szája, majd otthagyott.

Két hónappal később naplementekor, amikor az ég vörös fényben izzott, a lázadók megtámadták a palotát. Mindenki menekült arra amerre látott. Sikítva futkostak a szobám előtt. Én éppen az ágyamon ültem, nem mertem kimenni, amikor három fekete csuklyás alak rontott be az ajtón, majd még egy az ablakon.
- Mit akarnak? – levették a csuklyákat. Három férfi, egy nő, utóbbi jött az ablakon. Gyönyörűek voltak, szebbeket még nem láttam, de a szemük vérvörös volt.
- Megmenteni felség. – lépett közelebb egy hosszú fekete hajú alak.
- Kik maguk? Vagyis mik maguk? – hátrálni kezdtem az ajtó felé, de az egyik mögöttem termet egy szempillantás alatt.
- A családját elfogták. Már csak maga szabad. Rajtuk már nem segíthet, jöjjön velünk felség. – mondta a hölgy.
- Vacsorának? Tudom mik maguk. Bár nem hittem a létezésükben, de úgy tűnik tévedtem. Vámpírok! – a mögöttem álló nagydarab felnevetett.
- Ahhoz képest, hogy cári gyerek vagy, egész jó. – lökött meg.
- Ne érjen hozzám!
- Mert mi lesz? Hívod az őröket? – gúnyolódott.
- Félix! – szólt rá a fekete hajú. – Engem Aronak hívnak. A hölgy Didyme, ő pedig Caius. Demetri szeretnénk, ha velünk jönnél.
- És ha én nem akarok?
- Majd elviszem erőszakkal. – mosolygott Félix.

- Mester! – rontott be egy kissrác. – Már nem tudjuk őket sokáig feltartóztatni, lassan rájönnek.
- Rendben! Köszönöm Alec! – felém fordult. – Ez fájni fog! – közelebb lépett és a nyakamba harapott. Azonnal elborította a testem a tűz, mintha lángolnék, üvöltöttem fájdalmamban. – Alec, kérlek, vedd el az érzékeit! Nagyon hangos, felhívja ránk a figyelmet.
- Igenis, mester! – ez volt az utolsó, amit hallottam, majd elsüllyedtem a sötétségben.

Egy idő után újra éreztem az égetést, majd enyhülni kezdet. Utoljára dobbant egyet a szívem, majd végleg leállt, de a szemem mégis kinyitottam.
- Mondtam, hogy ideje visszaadnom az érzékeit. – hallottam egy hangot, egy fiatal fiúé lehetett.
- Szólj Aronak, Félix. – mondta egy női hang, majd ajtó nyikorgását hallottam, de sokkal élesebben, mint eddig valaha.
- Hol vagyok? – felültem, és körbe néztem. Didyme ült az ágyam szélén és az kisrác állt mellette, azt hiszem Alec.
- Volterrába, Demetri! – megsimította az arcom, majd elmesélte mi történt velem. Elmesélte, hogy három napja vagyok itt, hogy meghaltak a szüleim és, hogy mi lettem.
Majd ideért Aro is.
- Már elmondtam neki mindent.
- Köszönöm Didyme! Mit mondasz? Csatlakozol hozzánk?
- Igen, de előtte el kell intéznem pár dolgot.
- Mégis mit?
- Bosszút állok a családomért és megkeresem a szerelmemet. – felvettem a nekem szánt Volturi köpenyt és kiugrottam az ablakon.

Elmentem Oroszországba és megkerestem Raszputyint. Egy teljes hétig játszottam vele. Olykor-olykor feltűntem, majd gyorsan el. Végül az otthonában végeztem vele.
- Demetri? – kérdezte. Sötét volt a lakásban, csak egy kis gyertya világított.
- Igen.
- Mit akarsz tőlem?
- Bosszút a családomért! De előtte mondd meg hol van Szonja?
- Nem fogod megtalálni, mert halott. Az anyád adott rá parancsot, az a kocsi, ami elvitte a palotából a kivégzésére ment. Az egyik emberem lelőtte. – elöntött a düh. Nem bírtam magammal neki vágtam a falnak, majd kicsavartam a nyakát.
- Mondtam, hogy nem hagyom annyiban! – ott hagytam a cári pecsétet, majd kiugrottam az ablakon és visszamentem Volterrába.
Azóta szolgálom a Volturit és most már örökké ezt fogom tenni.