34. fejezet: Rebecca mesél II.

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejit! :) Kicsit soká tudom ezért bocsánat, de nincs valami sok időm. :(
Nincs sok időm a suli miat. Szóval lehet, hogy elő fog fordulni, hogy csak hétvégén lesz friss. Sajnálom! :(
Jó olvasást a mostani részhez is! Remélem tetszik! :)
Írjatok, létszi! :)
Puszi! :)

(Rebecca szemszöge)

- Hogy hogyan változtál át és hogy hogyan találkoztál Aleckel. Szóval? – Aleckel hirtelen összenéztünk, és félve belekezdtem a sztorimba.
- Igazából én Mexikói vagyok. Volt egy nővérem Emily Mars. Mindkettőnket a déli háborúkra változtattak át. És mindkettőnknek volt különleges képessége. Ami nálam inkább átok, mint áldás. – kezdtem kicsit zavarba jönni a rám szegeződő szempárok láttán, de folytattam. – Emily három évvel volt idősebb nálam, ő bárkivel elhitetett bármit. Én pedig…
- Várj ezt nem értem! – szólt közbe a farkas. – Hogy értve bármit? – segítséget kérve néztem körbe, mert nem tudtam elmagyarázni. Alec mentett meg.
- Úgy értve, ha ezt mondta neked, hogy zöld az ég és kék a fű, te elhiszed, hiába látod mindennap, hogy nem igaz. Egészen addig, amíg Emily el nem mondja neked az igazat vagy…
- Vagy meg nem hal… - suttogtam. Alec lehajtotta a fejét. – Az enyém pedig, az átok, nem tudok hazudni. Persze 290 év alatt megtanultam kezelni, ki tudom kerülni az igazmondás hallgatással vagy kihagyom a lényeget, de hazudni nem tudok. Ezért nem tudtam elmagyarázni Emily képességét, mert egyszerűen nem tudom kimondani.
- Ez durva! – csúszott ki a farkas száján.
- Igen az, durva. Tán én vagyok az egyetlen vámpír, akinek nem hasznos a képessége.
- És ki változtatott át? Alec hogy kerül a képbe? Mi lett Emilyvel? – hadarta Alice.
- Az átváltoztatóm egy Adela nevű vámpír lány volt. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy túl messzire ment. Az emberek gyanakodni kezdtek, és megjelent a Volturi. Hatan voltak. Két fiatal vezette őket. Jane és Alec. Mindenki menekülni próbált, de nem lehetett. Emilyvel elszakadtunk egymástól. Engem Alec üldözőbe vett és utol is ért hamar. Már becsuktam a szemem és vártam a végem, de nem jött.
- Nem voltam rá képes… – suttogta Alec maga elé meredve, visszautazott a múltba, ahogy én is.
- Felnéztem a szemébe, megrendítő volt, amit ott láttam. Tudtam, hogy ez a srác nem tudna engem meggyilkolni. De Emily megtalált és ráugrott, azt hitte meg akar ölni.
- Nem tehettem mást… - motyogta ismét.
- Miután Emilyt elvesztettem. A fiatal srác mellém guggolt.
- Sajnálom! – mondta. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírtam.
- Remélem sikerrel jársz… - mondta, majd el akart rohanni. De én utána futottam és meg akartam ölni. Hiszen végzett a testvéremmel. Ledobott a földre és fujtogatni kezdet.
- Nem akarlak bántani! – lazított a szorításon, de még mindig keményen tartott. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felállt és ott hagyott. Én pedig hallgattam rá.

Még ezenkívül kétszer találkoztunk. Mindkétszer a spanyolokat ellenőrizték. Ezeken a találkozókon ismerkedtünk igazán össze. Bár mindkétszer undok voltam, de azért beszélgettünk.
- És Aro nem mondott erre semmit? – kérdezte Lucy meglepetten.
- Tudom, hogy tud róla, de nem. Soha se emlegette. – nézett fel Alec is végre. Én is körbenéztem. Jó pár megrendült arccal találkoztam.
- Sajnáljuk, ami veled történt, kincsem! Részvétünk a nővéredért! – mondta Esme, majd mellém sétált és a hátamat kezdte el simogatni.
Alec pedig megfordult és kisétált az erdőbe.

Lucy utána akart menni. De megállítottam.
- Hagy menjek én! – bólintott és odébb állt.
Utána eredtem. Nem volt messze, csak tíz percre egy kidőlt fatörzsön ült.

- Csak ki kellett szellőztettem a fejem. – mondtam, amit mellé ültem.
- Mi lesz most?
- Hogy érted?
- Mi lesz veled? A Volturival?
- Hát szólunk nekik, elmondasz mindent, amit tudsz. Aztán majd meglátjuk. – csendben ültünk egymás mellett. Majd végül megtörtem a csendet.
- Félek! – suttogtam. Meglepetten nézett rám, majd átölelt.
- Nem kell félned. Ha segítünk a Volturi győzni fog. – nyugtatott.

- Milyen édes és idilli! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátunk mögül.
- Mindjárt hányok! – köpött egyet egy másik ismerős.
- Raul! Jero! – morogtam és mindketten felpattantunk.
- Jó újra látni Rebecca! – mosolygott gúnyosan Raul. – Alec! Hány éve már? 70?
- 74. – morogta vissza. – Mit akarsz itt?
- Nyugi, nem harcolni jöttem. – tette fel a kezét védekezésképpen.
- Hát akkor?
- Te mindenre emlékszel, igaz?
- Miért jöttél?
- Hogy lehetett belőled jó vezető? Tudod a Volturinak vége lesz, de te… Te hasznos lehetsz a számomra. Állj át, és esküszöm nem esik bajotok.
- Inkább meghalok, minthogy veled szövetkezzek. – rázta meg a fejét.
- Kár! Pedig mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb, de nem az egyetlen.
- Utoljára kérdem, mit akarsz itt?
- Csak elviszem azt, ami az enyém. – mutatott rám. Félve hátrálni kezdtem.
- Rebecca nem a tiéd, és nem megy veled, ha nem akar.
- Ó, dehogynem velem jön. Nem lesz más választásod, mint hogy ideadd nekem.
- Miért tenném? – lépett most már teljesen elém. – Miért kell neked?
- Ajánlok egy cserét… Odaadok egy régen halottnak hitt barátot, ha megkapom Rebeccát.
- Kit?
- Nos? Benne vagy?
- Kiről beszélsz?
- Hozzátok ide! – intett és a fák közül pár perc múlva előráncigáltak egy nőt. Életemben nem láttam még. – Nos? Benne vagy? – a nő morgott, visítozott. Elég csapzott volt, kócos volt a haja, a ruhája szakadt és koszos.
- Nem ismerem! Életemben nem láttam. – mondta Alec.
- Biztos? Nézd meg jobban! Jero az egyetlen, akinek a mérge már halottakat is át tud változtatni. – Alec félrehajtotta a fejét, közelebb lépett, majd vissza. Hátrálni kezdet, tolva engem.
- Ez, hogy lehet?
- Ha az illető csak három órája halott Jero át tudja változtatni. Van egy kis emlékezet kiesése, de majd megoldod. Szóval kell vagy megöljem?
- Áll az alku! – hajtotta le a fejét. Ijedten néztem rá. – Sajnálom Rebecca, de meg kell őt mentenem.
- Mégis ki ő?
- Ő itt...