38. fejezet: Szakítás

Sziasztok!
Itt a következő fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Írjatok kommenteket! Köszi!
Puszi! :) Jó olvasást!

(Jeremy szemszöge)

- Beszélhetnénk? – kérdeztem. Bólintott és intett, hogy lépjek be, majd becsukta az ajtót.
- Szóval? – húzta fel a szemöldökét.
- Tudom, hogy előbb illett volna veled beszélnem aztán Hannával… csak hát nem voltál itt így lépnem kellett.
- Ez mind szép és jó, de elmondanád miről van szó? – mondta pár perc csönd után.
- Bocsánat, csak olyan ideges vagyok, hogy a lényeget kihagytam… - mély levegőt vettem és – Megkértem Hanna kezét és igent mondott. Bár azt mondta, addig nem jelentjük be, amíg le nem számolunk a spanyolokkal. – hadartam el gyorsan. Alec lefagyott nem mozdult és nem is lélegzett. Kezdtem még idegesebb lenni, amikor elvigyorodott.
- Örülök! – nevetett. – Örülök, hogy végre elszántad magad.
- De az előbb… Az előbb… A… - dadogtam össze-vissza.
- Ja, csak megvicceltelek. – nevetett, majd elkomolyodott. – Jeremy nálad jobb párja nem is lehetne. Szóval, igen örülök neki és nem zavar. És becsülöm, hogy magadtól álltál elém, nem pedig Hanna szoknyája mögül.
- Ó, hála az égnek! – roskadtam le a mögöttem lévő kanapéra. – Micsoda megkönnyebbülés!- erre megint elnevette magát.
- Ennyire azért csak nem vagyok rémisztő! – nevetett.
- Nem, dehogy is vagy rémisztő. Csak azt hittem nem fogsz neki örülni.
- Hát… ha ez egy évvel előbb történik meg, akkor lehet, hogy nem örülnék. De most tudom, hogy mire vagy képes érte. Tudom, hogy tényleg szereted és nem fogod elhagyni.

(Jane szemszöge)

Rohantam, ahogy csak tudtam. Kopogás nélkül vágódtam be a szobába. Viktor még mindig a cuccait szedegette.
- Sajnálom! – suttogtam. Rám nézett, megrázta a fejét és tovább pakolt. – Most mi van? Mondtam, hogy sajnálom!
- És ennyivel elintézted a dolgot? Igen, te már csak ilyen vagy. – hagyta abba, amit csinált és rám nézett. – Túl sokszor kértél már bocsánatot… és túl sokszor bocsátottam meg.
- Amikor elvettél tudtad, hogy ilyen vagyok.
- Tudtam, és az volt az első rossz döntésem.
- Ez most komoly? Úgy értem tényleg elmész?
- Megkínoztál Jane! Nem hallgatsz meg, nem mondhatok semmit, mert azonnal használod rajtam az erőd. Három éve ez megy! Azt hiszem így is elég sokáig tűrtem. Mindig te voltál a főnök. És elfogadtam, mert szeretlek. Legalábbis szerettelek, de most már nem tudom mit is érzek igazából.
- Viktor! – elszorult a torkom. – Kérlek!
- Találkozzunk még! – indult ki az ajtón a csomagjaival. – A többiért, majd visszajövök később.
- Nem hagyhatsz el! Kérlek! – fordultam utána. Nem nézett vissza rám, csak egy pillanatra megállt, majd kiment és becsukta az ajtót.
Könnyek nélkül sírni kezdtem és a földre rogytam.
- Elhagyott! - tudatosult bennem a felismerés. – És én üldöztem el! – sírtam tovább a földön. Az egyetlen ember, aki szeretett, azért aki vagyok. De túl messzire mentem.

Kinyílt az ajtó. Nem volt erőm felnézni. Csak sírtam tovább. A látogatóm felkapott és kiugrott velem az ablakon. Tennem kellene valamit, de mi értelme most már.

(Viktor szemszöge)

Beléptem a régi szobámba. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Az ablakhoz sétáltam és csak néztem kifelé.
Kopogtak.
- Tessék! – szóltam ki.
- Hogy vagy? – lépett be az ajtón Lucy.
- Bizonytalanul. – hozzám lépett és átölelt.
- Sajnálom!
- Mégis mit?
- Az egész az én hibám, ha nem megyünk el Aleckel, akkor még mindig együtt lennétek. Nem lett volna ez a vita.
- Nem a ti hibátok! Már előtte el kezdődött ez az egész.

Miután Lucy elment, eldöntöttem, hogy rám fér egy kis friss levegő. Kimentem az erdőbe.
Kifelé menet hál’ isten nem találkoztam Janenel és Aleckel sem. Most egyikkel se tudnék beszélni.

Nem tudom, hogy jól döntöttem e. De most nem tudnám folytatni Jane mellett. Azt hiszem kettőnk között már csak barátság van semmi több. Ez már nem szerelem, kényszerből pedig, hogy lehetnék vele.
Csak tudnám ezek után, hogy fogunk együtt működni. A volturinak szüksége van mindkettőnkre, de így…
Az erdő közepére értem egy tisztásra. Leültem egy kidőlt fatörzsre. A tegnap esti vihar dönthette ki.
Csak néztem magam elé, már gondolkodni sem volt kedvem. Csak kellett egy kis egyedül lét. Hogy ne keljen a gondokkal foglalkoznom.

(Jeremy szemszöge)

A szokásos körutamat tettem a város környékén. Charlie is itt van valahol. Már éppen visszafordultam a város felé. El is indultam, már a falaknál jártam. Amikor észrevettem Rault és vele szembe Charliet. Mint akit megbabonáztak. Megfordult és elindult a város felé.
- Charlie! – rohantam felé, de elment mellettem. – Mit tettél vele? – kiáltott már Raul előtt állva.
- Csak átad egy üzenetet, aztán magához tér. Megnyugodhatsz! – megfordult, hogy elmenjen.
- Mégis hová mész? – álltam támadó pózba.
- Hidd el nem akarod te ezt!
- Azt hagy döntsem el én. – morogtam.
- Annyira kisfiú vagy te még! – nevetett, majd elrohant. De valaki maradt még. Hanna sétált felém az erdőből.

- Hát te? Mit keresel egyedül idekint?
- Hiányoztál! – suttogta, amikor elém ért. Majd szenvedélyesen megcsókolt.
- Mi van veled? – kérdeztem zihálva mikor elváltunk egymástól.
- Csak vágyom rád Jeremy! – csókolt meg újra. – Menjünk fel a szobánkba! – elkezdte kigombolni az ingem. – Ne késlekedjünk! Tegyük meg inkább itt és most. – hevesen megcsókoltam és az erdő felé hátráltunk.
Neki nyomtam az egyik fának. Morogva elváltam tőle és a nyakánál fogva felemeltem a földről.
- Örvendek a szerencsének Miranda! – nevetett és visszaváltozott.
- Ügyes! – dicsért meg. – De elengedhetsz végre.
- Miért tenném?
- Vágysz rám, nem igaz? – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Hanna mellett nincs igazi kalandokban részed. Mellettem lenne. – gombolta tovább az ingem.
- Badarságokat beszélsz! Szeretem őt! És nem hagynám el egy ilyen lányért, mint te. – elengedtem és elléptem tőle.
- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.