39 fejezet: Máglya

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Jeremy szemszöge)

- Egyet jegyezz meg: Sosem tudhatod, hogy éppen kit csókolsz. Találkozunk még Jeremy!– megsimította az arcom, majd elrohant.
Percekig néztem utána, lefagytam. Mi van, ha legközelebb nem ismerem meg, hogy Hannával vagyok-e.
Ha nem ilyen rámenős, nem jövök rá. De mit tudnék tenni? Hanna nem tudhatja meg, hogy mi történt itt. Nem, soha!
Visszarohantam a városban, majd lassan emberi tempóra fogtam magam. Kevesen voltak az utcán, sok ismerős és ismeretlen arc. Ha tudnák, hogy rájuk is vadásznak. Ha tudnák, hogy az emberek koránt sem a legerősebb, legveszélyesebb faj. Vajon mit tennének?

(Lucy szemszöge)

Beléptem a trónterembe.
- Bocsánat a késésért! – mondtam, majd Alec mellé álltam.
- Semmi gond Lucy! Még Jane sem ért ide. – mutatott ez üres trónszékre Demetri.
- Ez nem jellemző rá! – suttogta Alec.
Viktor csak meredt maga elé. Nem szólt egy szót se, de tudtam, hogy aggódik.
Kinyílt az ajtó, de nem az lépett be, akit vártunk, hanem Charlie.
A szeme üveges volt. Mindenki megkövülten nézte. Besétált a terem közepére, majd felemelte a fejét, de nem nézett senkire. Az arca kifejezéstelen volt.
- Kedves ellenségeim! – a hangja színtelen volt. – Az én, Raul üzenetemet közvetíti a lányod Lucy. Jane Volturit ne keressétek, mert nálunk van. Nem esett baja még! Az ajánlatom a következő, ha megadjátok magatokat esetleg átgondolom, hogy elengedjem és meghagyjam az életeteket. És Alec, Rebeccát még mindig akarom. Hallotok még rólam! – Charlie elájult. Odarohantam hozzá és átöleltem.
- Most mi lesz? – kérdezte Demetri.
- Mi lenne megadjuk neki, amit kért. – válaszolt idegesen Viktor.
- Ostobaság! – szólalt meg Chriss.
- Hagynád meghalni? – üvöltött Viktor.
- Így is, úgy is meghal. – válaszolt nyugodtan a bátyám. – Azt hiszed tényleg elengedi?
- Nem hagyhatjuk…- vitázott volna Viktor, de Alec közbeszólt.
- Chrissnek igaza van. Addig van biztonságban, amíg nem adjuk meg, amit kér. Onnantól Jane felesleges számára, vagyis… - harapta el a végét.
- Akkor mi tegyünk?
- Valakinek ki kell szabadítani, - morfondírozott Alec. - ha valaki belopózna, amíg a többiek elterelik a figyelmüket, akkor talán ki tudnánk hozni.
- De mégis ki? – kérdeztem. Erre mindenki rám nézett a teremben. – Ettől féltem! – sóhajtottam.
- Ha felvennéd egy spanyol képét, talán…
- Alec! Én még nem gyakoroltam. Te magad mondtad, hogy Mirandának hosszú évek kellettek, nekem pedig csak pár napom lesz.
- Igen, de te egy bizonyos személy képmására fogsz összpontosítani. És csak addig kell majd, amíg bejutsz. Kifelé már fel is robbanthatod a palotát.
- Nem tudom. Én… - odajött hozzám és a szemembe nézett.
- Menni fog! Bízom benned! – suttogta és végig simított az arcomon. Egy pillanatra sem engedett el. Hosszú percekig csak néztük egymást. Végül Chriss köszörülte meg a torkát. Alec zavartan a hajába túrt és a visszafordult a többiek felé.
- Mindent megteszek. – suttogtam, a padlót nézve.
- Ott leszünk a közelben, Lucy. Ha baj van csak jelzel, és megyünk értetek. - mondta Demetri. Bólintottam, majd kisiettem a teremből. Felmentem a szobámba és neki dőltem az ajtónak. Pár pillanat múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót és Alec állt előttem.

Hevesen megcsókolt, becsapta maga mögött az ajtót és az ágy felé hátráltunk. Ledöntött rá és csókolgatni kezdet.
- Ha nem akarod, én el… - de megcsókoltam mielőtt befejezhette volna. Elmosolyodott és vetkőztetni kezdet. Átfordultam, hogy én legyek felül és megcsókoltam. Felvezette a kezét a combomon, a mellemen át, a hajamba.
Kigomboltam az ingét és elhajítottam, kirepült a nyitott ablakon.
- Hoppá! – csúszott ki, de Alecet nem nagyon zavarta a dolog.
- Van másik! – mosolygott és átfordított, hogy ő kerüljön felülre.
Kigombolta a farmerom és lassan elkezdte lehúzni rólam, de hirtelen megállt és az ágy szélére ült. A kezébe temette az arcát, majd fejét rázta.
- Mi a gond? – ültem mellé az ágy szélére.
- Mi a fenét csinálok én? A húgomat elrabolták erre én… - a hajába túrt, próbáltam a szemébe nézni, de elkerülte a pillantásom. Megfogtam az arcát és felém fordítottam.
- Nincs semmi gond ezzel! – megrázta a fejét és el akart fordulni, de nem engedtem. – Alec! Úgy sem tudsz mit tenni érte. Hidd el! Nem kell bűntudatot érezned. – a vállára hajtottam a fejem. Az arcomra tette a kezét, majd felállt és kisétált a fürdőbe.

Pár perc múlva hangos csörömpölés hallatszott bentről, felugrottam és berohantam. Alec a kád szélén ült és meredt maga elé. A tükör pedig darabokban hevert össze-vissza mindenhol.
- Alec! – elindultam felé, de megállított.
- Maradj! – suttogta.
- Nem! – makacskodtam és közelebb léptem.
- Maradj ott! – morogta.
- Ezt meg kell beszélnünk.
- Mondom, hagyj! – felugrott és morogva a falnak nyomott. Ijedten néztem rá. A szemembe nézett, majd elengedett. – Sajnálom! Nem akartam.
- Most már mindegy. – suttogtam. Visszaült a kádszélére és a padlót nézte.
- Először ti, most Jane. Az egész miattam van. – átöleltem.
- Miért lenne ez a te hibád? Ami történt megtörtént nem te tehetsz róla.
- Tudod, van valami, amit még nem mondtam el. – leültem mellé, és figyelmesen hallgattam. – Soha senki sem kérdezi, hogy miért akartak minket máglyára vetni. Mindenki azt hiszi, simán csak azért, mert ikrek vagyunk. De ez nem igaz! Az egész az én hibám… Tudod nem voltunk gazdagok, sőt nagyon szegények voltunk. Volt amikor napokig nem is ettünk… Egyszer mikor már nagyon éhesek voltunk, Jane pedig beteg volt, haldoklott. Bementem az egyik boltba és elloptam egy kenyeret…
A bolt tulajának fia észrevette ezt, és rám szólt. El akarta venni, én pedig nem hagytam. A helységben volt egy gyertya. Fellöktem és, a meleg viasz kifröccsent belőle, egyenesen a fiú szemébe és a bolt is lángra kapott. A srác a jobb szemére megvakult, nem tudtak rájönni hogyan. Így rám és a húgomra fogták, hogy boszorkányok vagyunk és megátkoztam. Ezért vetettek minket máglyára… Ez volt előtted az utolsó titkom.
- Köszönöm, hogy elmondtad. De ez nem a te hibád. Ami történt megtörtént nem tudsz változtatni. Ne rágódj ezen! – megöleltem. Visszamentünk a szobába és beszélgettünk még pár órát.

Úgy döntöttem, hogy megkeresem Heidit. Alec lekísért a nagyteremhez, útközben összefutottunk Félixszel.
- Mi van veletek fiatalok? – kérdezte óriási vigyorral az arcán.
- Mi az Félix? Mit vigyorogsz? – kérdeztem vissza.
- Ááá, semmit! – nyújtotta el a választ, majd előkapta a háta mögül Alec ablakon kiesett ingjét. – Nem tudom melyikkőtök dobta ki, de nagyon jól becélozta Demetri fejét.
- Honnan tudtad, hogy az enyém? – vette vissza Alec.
- Olyan Alec illata van. – mosolygott Félix. – Fogjátok vissza magatokat drágáim, mert szétültetlek. – vigyorgott a lehető legnagyobb mosolyával, majd ott hagyott minket.