23. fejezet: Robbanás

Sziasztok!
A következő fejezetet sírva írtam. Sokat gondolkodtam rajta, de végül maradtam az eredeti tervnél. Remélem nem fogtok rám nagyon haragudni.
És remélem azért valamennyire elnyeri a tetszéseteket is.
Jó olvasást! Puszi!


(Lucy szemszöge)

- Jelen esetben megöli. – mondta Vladimír. Seth megremegett mellettem és átváltozott. Farkas mancsa átfért a bilincsen és az lecsúszott róla. Morogva vetette magát Selenára. Aki nem számított a támadásra, így Seth letépte a fejét.
Három vámpír ragadta meg és húzta el tőle.
- Hát ez sajnálatos! Égessétek el a testet! – adta ki a parancsot Vladimír. Sethre megint rákerült a pórázféleség, de nem esett baja. – Ez a kis kutyuli nagyon agresszív!
- Meddig akarod még húzni az időd? – kérdezte a férjem. – Ideje lenne harcolni.
- Ha annyira szeretnéd, hát legyen. – Vladimír levette a köpenyét és közelebb lépett Alechez. – Egy kicsit azért sajnálom, hogy vége lesz ennek a játéknak a mai nap.

- Nem tudom Seth! Bármi megtörténhet. – suttogtam. Alec szeme fekete volt, már jó régóta nem ihatott, Vladimíré viszont élénkpiros.
Kerülgették egymást egy darabig, majd Vladimír neki rontott Alecnek. Le akarta tépni a fejét, de kitért előle.
Úgy döntöttem, hogy átnézem a férjem emlékeit az elmúlt időkről.

(Charlie szemszöge)

Apa eldobta Vladimírt, aki neki szállt a trónszék feletti freskónak összetörve azt, majd leesett a megszenesedett trónszékre és apró fává morzsolta.
- Demetri bezáratott téged? – hallottam meg anyám hangját. Ránéztem, de nem mozgott a szája, valamire koncentrált. Úgy tűnik véletlen az én elmémet is súrolja.
- Most nem érek rá beszélgetni, Lucy – válaszolt apa a tudatomban. Mindkettőt hallottam. Ez meg hogy lehet?
- Szóval ez a terved? – újra anya hangja.
- Jobb nem jut eszembe! – apa és Vladimír még mindig verekedtek.
- Charlie? – kérdezte döbbenten anya. – Hallod, amit gondolok?
- Igen, hiszen te csatoltál.
- Azt hittem csak ketten beszélgetünk. Mi történt Lucy? – apa próbált kétfelé figyelni, nem sok sikerrel. A döbbenettől elfeledkezett a harcról és elhajították a terem másik végébe.
- Apa!
- Alec! – ijedtünk meg egyszerre anyával.
- Jól vagyok! Legjobb lesz, ha én kiszállok a beszélgetésből. Lucy derítsd ki, mi van! Ez keresztbe tehet a tervünknek.
- Rendben! Körbenézek, hogy van e itt valakinek még hasonló ereje.
- Mi lehet ez? – kérdeztem.
- Charlie, téged még mindig hallak. – szólt közbe apa. – Mondd meg anyádnak, hogy örökölted a képességét.
- Micsoda? – lepődtem meg.
- Mi? Micsoda? – kérdezett anya.
- Apa szerint örököltem a képességed!
- Akkor koncentrálj a saját elmédre, csak is arra és maradj is benne. Rendben?
- Rendben! – tettem, amit anya mondott. És egyedül maradtam. Hirtelen csend lett.

Pár perc múlva az egyik román katona beszaladt a terembe.
- Itt a Volturi! Itt a Volturi! Nagyon sokan vannak! Nincs esélyünk! Nincs esélyünk! – hirtelen megörültem. De itt valami bűzlik. Hogy-hogy nincs esélyük? Hiszen sokkal, de sokkal többen vannak nálunk. Majd anyára néztem, aki elégedetten vigyorgott, majd szétpattant a bilincse.
Felugrott és a két mellette álló megzavarodott őrt leütötte, majd elégette őket. Apa Seth mellé ugrott és az ő őreivel végzett, majd széttörte a nyakörvét.
Két őr megpróbált rám ugrani, hogy kivégezzen, de Jeremy faláról lepattantak. Nem ő csinálta, hanem anya használta Jer erejét, majd szétpattant a bilincsem.
- Seth vidd innen Charliet, a kapunál találkozzunk! – kiáltotta anya. Seth a lábam közébújt és a hátára kapott.

Kiértünk a kapuhoz, pár perc múlva anya és apa is megjelent. Utánuk pedig a románok Vladimír vezetésével.
- Charlie! – anya az arcomra tette a kezét.
- Mennünk kell gyorsan! – vettem le az arcomról a kezét és húzni kezdtem, de nem mozdult.
- Sajnálom! – sírni kezdet és átölelt. – Sajnálom! De itt vége. Egyedül kell boldogulnotok ezentúl.
- Hogy érted ezt?
- Mi nem megyünk el innen! – mondta apa és közelebb lépett hozzám. A románok megakadtak egy láthatatlan falban, próbálták áttörni.
- De igen! – sírni kezdtem könnyek nélkül. Seth is felvonyított. – Szükségem van rátok. És Hannának is.
- Nem, már nincs. Felnőttetek! – anya Sethez lépett és őt is átölelte. – Megígérted, hogy vigyázni fogsz rá! Vidd el innen! Meg se állj Volterráig!
- Légy jó Charlie! Mondd meg Hannának, hogy szeretjük. - apa mellém lépett és ő is átölelt. – Sajnálom!
- De miért? Kintről nem tudtok velük végezni?
- Nem, az én erőm csak akkor használható, ha idebent vagyok és látom őket.
- Én, pedig maradok veled. – anya apa mellé lépett és átölelte. – Nem beszélhetsz le róla.
- Erre lettük kiképezve Charlie. Hogy végezzük a románokkal. Most végre örökre vége lesz. – suttogta apa.
- És nem kell nektek is cipelni, ezt a terhet. Menjetek! – suttogta anya. Seth a hátára kapott és kirohant velem. Sírva dőltem a nyakába. Anya és apa megfordult, hogy végezzenek a románokkal.

Két km-rel arrébb Seth megállt és letett a földre.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Kihozom őket. – hangzott a fejemben a válasz. – Maradj itt! – az orrát az arcomnak nyomta, majd a földre nézett. Nem tudta, hogy hallom. Majd megfordult és visszafutott.

Vártam pár percet, de nem bírtam tovább. Ismerőm hangokat hozott a szél. De nem a szüleimét. Hanem Chriss és Jane hangja volt.
Már vissza kellett volna érnie Sethnek. Futásnak eredtem a románok kastélya felé.
- Charlie! – kiáltott utánam Chriss és gyorsabb sebességre kapcsolt. – Várj meg!
- Nem! Most mennem kell! – kiáltottam és még gyorsabban futottam.

Már láttam a románok kastélyát. Lángokban állt. Majd mikor csak pár méterre volta tőle Chriss utolért, majd egy óriási robbanás és az ereje visszarepített minket. Métereket szálltunk a levegőben.
- Nem! – üvöltöttem mikor leértünk. – Nem, ez nem lehet!
- Charlie! Nyugodj meg! – Chriss magához húzott és ringatni kezdett. – Nyugodj meg! – a hangja remegett. Valami langyos folyt végig az arcán. Sírt! De letörölte gyorsan, nem akart gyengének látszani. Majd elkezdet szakadni az eső.

Ideért Jane is, majd Demetri és Heidi.
- Úr’ isten! – rogyott mellettem a földre Demetri.
- Későn érkeztünk! – suttogta Heidi.
Majd valaki elszáguldott mellettem.
- Jane! – kiáltotta Dem és utána rohant.

(Demetri szemszöge)

- Jane! – rohantam utána. Még a végén beleveti a magát a tűzbe. Pont sikerült még elkapnom és mindketten a földre estünk. Chrissnek hála szakadt az eső, így a tűz is egyre kevésbé lobogott.
- Engedj el! Meg kell mentenem a bátyámat.
- Meghalt Jane! Meghalt! – magamhoz öleltem.
- Nem, nem lehet! - hagyta, hogy közelebb húzzam, még Heidi is mellénk térdelt. Így maradtunk pár órát a szakadó esőben. Senki sem szólt. Mindenki gyászolt.