27. fejezet: Testvérek

(Lucy szemszöge)

- Jól vagy? Láttam mit tett Caius! – aggódott értem Heidi.
- Persze! Jól vagyok! Menj csak! – válaszoltam mosolyogva. Vetett rám még egy aggódó pillantást és visszament Demmel együtt a terembe.

- Sziasztok! – köszöntöttem őket. – Nem volt alkalmam illőn bemutatkozni, Lucy Cullen Volturi. – nyújtottam kezet Bellának. Félve rázott kezet velem. – Ne félj nem harapok! Gondolom, nem hallottál rólam. Vagyis tudom.
- Nem tényleg nem!
- Edwardék áruló testvére vagyok! – azt hihette megbuggyantam, legalább is ahogy rám nézett.
- Lucy úgy döntött önként csatlakozik a Volturihoz, de nem áruló. – magyarázta Edward.
- Ez igaz? – nézett rám Bella.
- A Volturi nem olyan gonosz, mint hiszed. Az egyetlen gonosz itt Caius. Bár betartatjuk a szabályokat, de nem szívesen gyilkolunk. – Edward közelebb húzta magához, de aztán el is engedte, mert Bella fázott. És ezen az ő hideg márványteste nem segített.
- Tényleg át fogod változtatni? – kérdeztem gondolatban.
- Nem tudom még. Van más választásom?!
- Nem, nem hiszem, hogy van.
- Megengeded? – nyújtottam a kezem Bella felé, félénken nézett Edwardra, aki bólintott. Bele tette a kezembe a kezét. Én pedig felmelegítettem, hogy kicsit jobban legyen. Levettem a köpenyemet is és azt is ráterítettem.
- Köszönöm! – mosolygott rám. – Mi a képességed?
- Ez! – gyújtottam tüzet a saját tenyeremen. – És gondolatolvasó és erőmásoló is vagyok.
- Jó neked! Nem jössz velünk?
- Bella… Köszönöm, de nekem itt a helyem.
- Szükségük van rád?
- Nekem van szükségem rájuk! De ha megengeditek szívesen benézek majd hozzátok.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz!
- Köszönöm Alice! De nem is miattatok aggódok! – ránéztem Edwardra.
- Persze, hogy jöhetsz! Bocsánatkéréssel tartozom! Sok- sok hülyeséget csináltam. Alectől már bocsánatot kértem, és most tőled is. Megbocsátasz?
- Edward! – ugrottam a nyakába. – Azt hittem még mindig haragszol!
- Haragudtam is! De amikor rátaláltam Bellára rájöttem, hogy te mit érzel! – Bella semmit sem értett, de Edward majd elmagyarázza neki a dolgokat.
- Lehet egy kérdésem? – nézett rám Bella.
- Igen?
- Te is vegetáriánus vagy?
- Hosszú történet, de igen. Nem voltam az, de újra az vagyok. Mikor idejöttem felhagytam a vegetáriánus életmóddal. De fő a változatosság.
Ekkor kinyílt az ajtó és Alec lépett ki rajta.
- Most már mehettek! – szólt mikor közelebb ért.
- Sziasztok! – öleltem őket végig. – Remélem találkozzunk még! Jobb körülmények között persze! – odabújtam Alechez és megvártuk míg eltűnnek az ajtó mögött.

- Jól vagy? – kérdezte a kedvesem.
- Persze! – mosolyogtam rá.
- Mit gondolsz mi lesz velük?
- Félek Alec! Félek, hogy nem változtatja át. Nem akarja elvenni a lelkét. Remélem Bella és Alice ráveszik.

(Alec szemszöge 2 hét múlva)

Már egy órája bolyongok az utcán. A veszekedésünk óta nem volt kedvem haza menni. Inkább Volterra sötét utcáin járok.
Lucy azért kiabált velem, mert egyet értettem Aroval. Ha nem változtatják át Bellát meg kell halniuk. De már megbántam, hogy ellene fordultam. Azt hittem így lesz a helyes. Tévedtem!
Egy sikítás rángatott ki a gondolataimból. Az egyik sötét utcából jött. Odarohantam, de csak halkan, nehogy valaki észrevegyen.
Egy férfi éppen most pofozta fel a sikítozó lányt.
- Hagy! Kérlek! Eresz el! – kiabálta a lány.
- Az enyém vagy nem engedlek elmenni. – ragadta meg a lány karját és lelökte a földre. Mellé hajolt és durván megcsókolta, majd elkezdte kigombolni a lány felsőjét.
Nem bírtam lépnem kellett.
- Hagyja békén! – kiáltottam rá. A férfi megfordult és felnevetett.
- Mert ha nem? Mit csinálsz kölyök? – bűzlött az italtól.
- Azt nem akarja tudni. – súgtam.
- Mi? Mit mondasz? Nem hallom! – jött közelebb és gyomorszájon akart ütni, de elkaptam a kezét. Meglepetten pislogott rám.
- Hagyja a lányt! – morogtam és vicsorítottam.
- Ne! Hagyd a fiút! Inkább engem! Szaladj innen, rohanj! – kiáltotta nekem.
- Mi a fene vagy te? – nézett rám ijedten a férfi. El akart futni. De nem engedtem, megszorítottam az öklét, ami még mindig a kezemben volt. A szorítás hatására eltörhetett pár helyen. A férfi sikítva esett a lábaim elé.
- Tűnjön innen! – láttam a nő nem néz ide. Biztosan azt hitte engem bánt. Ezért még egyet belérúgtam. Kirepült a sikátorból, majd felállt és elrohant.

- Jól van? – léptem közelebb a lányhoz. Ugyanis alig lehetett 18 éves.
- Igen! Köszönöm! És te?
- Engem ne féltsen. Ó, bocsánat be se mutatkoztam. Alec Volturi. – megcsókoltam a kezét.
- Annie Meer! Örülök!
- Hazakísérhetem?
- Persze, de tegezz nyugodtan. – mosolygott rám.
- Ahogy akarod. - nem volt egy gyönyörűség, de panaszkodhatott. Emberi szemmel szép lány volt. – Ki volt ez a férfi?
- Úgy volt, hogy a férjem lesz. – fintort vágtam. Mire nevetni kezdett. – Tudod mi szegények vagyunk. A családom… Hát szegények… Ez pedig engem akar és még fizetni is értem a szüleimnek.
- És belementek?
- Meg lehet őket érteni. Az anyámnak nincs munkája, az apám pedig tolószékben ül. És ezenkívül még három testvérem is van, akiket etetni kell. Iskola helyett így is dolgozom. De most mesélj te magadról! Tanulsz valami harcművészetet?
- Ahogy vesszük. Igen is meg nem is.
- Csak nem téged is házasságba kényszeríttetek ilyen fiatalon?
- Nem értem? Honnan gondolja, hogy…
- A gyűrűd! – mutatott a kezemre. Ezt, hogy fogom kimagyarázni?
- Ez, igen. Már van egy feleségem. De még nem házasodtunk össze hivatalosan. Csak szeretjük egymást. – bántam, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Az ő érdekében és a sajátomban is.
- Értem! Jó neked, hogy a szerelmeddel lehetsz!
- Szerelmes?
- Igen! Van egy férfi, de ő sem tudna segíteni a családomon. Megérkeztünk! – egy aprócska ház előtt álltunk meg. Romos és pici. Szégyelltem magam, hogy ők egy ilyen házikóba laknak, még mi egy palotában.
- Kerüld el jó messzire azt az embert! Vigyázz magadra! – indultam volna el.
- Látlak még?
- Nem, nem hiszem! – ráztam meg a fejem.
- Azért reménykedem! Köszönöm!
Ott hagytam és visszamentem a Volturihoz.