44.fejezet: Hátbatámadás

Sziasztok!
Itt az új feji! :) Sarah legújabb fejezete adta hozzá az ihletet. Szóval KÖSZÖNÖM SZÉPEN Sarah és neked ajánlom a fejit.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kijöttem a fürdőből, éppen bebújtam volna az ágyba, amikor Alice rontott be.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Alec! Bajban van! – zihálta.
- Merre van?
- Az udvaron. – felkaptam a köpenyem és kirohantam egyenesen az udvarra Aliceszel és Bellával a nyomomban.

(Demetri szemszöge)

Heidi a karjaimban feküdt csendben.
Az udvarról egy nagy csattanás hangja hallatszódott. Kirohantunk a folyosóra, ahol összefutottunk Chrissel.
- Te is hallottad? – kérdeztem rohanás közben.
- Ki nem? – kérdezett vissza.
- Heidi maradj itt Sammel és a kicsivel. Mi megnézzük!
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánunk a feleségem.

Kirohantunk az udvarra. 4 fekete ruhás férfi nevetve kínzott valakit. Az egyik felénk fordult és intett a többinek, gyorsan elrohantak.
A sötét alak a földön feküdt. Odarohantunk hozzá, Chriss leguggolt mellé és átfordította. Én pedig a támadók után indultam.
- Hagyd őket! – szólt utánam Chriss. – Egyedül úgy sem tehetsz semmit. – megfordult és láttam, amint Alecet támogatja fel.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Egy kis éjszakai séta! – nevetett. – Elengedhetsz, túlélem!
- Biztos? – bizonytalankodott Chriss.
- Volt már rosszabb is.
- Mit tettek?
- Csak többen voltak, ennyi az egész. Nem nagydolog. – legyintett és elkezdet befelé tántorogni.
Lucy szélsebesen viharzott ki, lefékezve Alec előtt. Alice hasonlóképpen, de Bellának nem ment a megállás, belehajtott a lányba, így mindketten visítva a földre estek.
Alig bírtam ki nevetés nélkül, Chriss is pukkadozott mellettem.
- Jól vagy?
- Rendben vagyok! – nyugtatta meg a feleségét Alec. Lucy átölelt, mire felsszisszent. – Rendben, de nem tökéletesen. – próbált mosolyogni.
- Mi történt?
- Itt vártak a falak mellett, az első volturis, aki kilépett lett a célpontjuk. Biztosan boldogok, mert jelenesetben Alec lett az. – mondtam. Miután körbejártam a tetthelyet. – Spanyolok!
- Tudod mozgatni? – tapogatta Lucy Alec jobb vállát.
- Áúúúú! – üvöltött fel. – Ne erőltesd!
- Bocsi!
- Semmi gond! Nem, nem igazán, de holnapra rendbe jön.
- Gyere, bekísérlek! – mosolygott Lucy.

- Hogy juthattak be? – kérdezte halkan Chriss.
- Nem tudom! – suttogtam vissza. – De megyek és ellenőrzöm az őrséget. Remélem egy darabban találom Viktort. – sóhajtottam, leváltam a csoporttól és elindultam az őrség felé.

(Lucy szemszöge)

Betámogattam Alecket a szobába, bár ő folyton arról próbált meggyőzni, hogy egyedül is menni fog neki, de én ebben nem voltam biztos.
- Jól vagyok!
- Igen, látom. A kezed sem tudod megmozdítani.
- Holnapra jobban leszek. Az este meggyógyul. – leültettem az ágyra és a gardróbhoz sétáltam, hogy beakasszam a köpenyeinket.
- Holnap nem jöhetsz el a csatára. – mondtam halkan háttal neki.
- Mi? Azt hiszem nem hallottam jól?
- De jól hallottad! – még mindig nem fordultam meg. Nem akartam a szemébe nézni.
- Nem tilthatod meg nekem, hogy vezessem a Volturit.
- Holnapig nem jössz rendbe, ezt te is tudod.
- Nézz rám! Gyerünk! Vagy szerencsétlen megsérült férjedre már rá se mersz nézni?
- Ne kiabálj! – megfordultam, szorosan elém állt, neki nyomott a gardrób ajtajának.
- Ott leszek holnap! – mondta, majd felkapta a köpenyét és kiviharzott.
- Most hová mész? – kérdeztem tőle gondolatban. De a válasz csak annyi volt, hogy kizárt az elméjéből.
- Ez nem lehet igaz! – halkan szitkozódva feküdtem le az ágyra. - Mint valami durcás kisgyerek. Borzasztó!

(Alec szemszöge)

A kezem rohadtul fájt, de nem érdekelt. Bárhol jobb, mint most Lucyvel egy szobában.
Csak mentem és mentem, nem figyeltem a külvilágra.
Addig mentem még sikerült valakinek neki mennem.
- Bocsánat! – motyogtam és tovább mentem volna, de az a valaki a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben?
- Minden! – morogtam és indultam tovább.
- Alec! – szólt utánam.
- Az élet szép! Nem igaz? – fordultam felé. Demetri megrázta a fejét.
- Mi a baj?
- Csak egy újabb veszekedés. Semmi több! Ha nem haragszol szeretnék egyedül lenni.
- Bocsáss meg, Alec, de nem. Nem hagylak egyedül! Megsérültél és fel vagy dúlva. Itt maradok veled!
- És mi lesz Heidivel?
- Meg fogja érteni! – pár percnyi csönd után újra megszólalt. – Gyere! Keressünk egy kocsmát!
- He? – értetlenkedtem.
- Az ital… az emberek, főleg a férfiak mindig ezt csinálják, ha gondjuk van, isznak.
- De mi nem vagyunk emberek!
- Attól még kipróbálhatjuk. Nem igaz? Mi veszteni valód van?
- Vajon egy vámpír berúghat? – kérdeztem nevetve.
- Majd mindjárt meglátjuk! – nevetett.

Bementünk az első kocsmába, amit találtunk.
Nem voltak valami sokan, de elég hangosak voltak így is.
Leültünk a legtávolabbi asztalhoz. Egy fiatal 20 év körüli lány jött az asztalhoz mosolyogva.
- Mit hozhatok uraim?
- Két martinit jéggel! – mondta Demetri elmélyített hangon.
- Meg vagy te húzatva! – mondta, fejcsóválva, amint elment a hölgyike.
- Csak egy picit! – már fordult is vissza a lány, de előtte még elment a tükörhöz, hogy megigazítsa a haját.

- Mit csinálsz? – kérdezte a másik felszolgáló.
- Két állati helyes srác a leghátsó asztalnál.
- Értem! Tényleg nagyon édik! Stipi-stopi a szőke! – nevetett.
- Vidd csak! Nekem a másik kell!

Demetrivel összenéztünk.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan.
- Mi lenne? Élvezd az életet. Lehet, hogy ez az utolsó napod.
- De Lucy és…
- Nyugi! Csak mulattunk kicsit! Semmi komoly! – és visszaért a pincérlány.
- Hozhatok még valamit? – mosolygott rám.
- Anett! – jött a másik. – Felhoznál pár üveg… sört a hűtőből… Jó estét uraim! Miben segíthetek? – Demetri nagyon beleélte magát a szerepébe. Kacsingatott a felszolgálóra és többször végigmérte.
- Köszönjük! Már megkaptuk, amit akartunk. – mondtam gyorsan. A két lány kelletlenül odébb állt. – Menjünk innen!
- Mi? – kérdezett vissza értetlenül Dem.
- Én nem akarom ezt tenni Lucyvel. Még csak szórakozásból sem. – ráztam meg a fejem és felálltam.
- Rendben! Csak hagy igyam meg! – kimentünk a kocsmából, vissza a Volturihoz. Dem útközben többször is közölte velem, hogy mekkora egy hülye vagyok.