21. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom nagyon régen volt már friss, ezer bocsánat.
De nagyon sok dolgom volt, van. Remélem nem haragudtok.
Jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Heidi szemszöge)

Demetrivel ültünk egymás mellett, amikor Alec besétált a főkapun. Elég vicces látványt nyújtott. A mindig makulátlan öltözéke gyűrött és koszos volt. A haja pedig kócos. Sőt, mintha hiányozna valami…
- Hol a zakód? – kérdezte nevetve Dem. – Csak nem megtámadtak az állatok az erdőben.
- Hahaha! Nagyon vicces! – ült le mellénk.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ki fogtok nevetni… - suttogta.
- Na, ne gyerekeskedj már. Miért nevetnénk ki?
- Lehet, hogy letámadta egy csapat nő és csak így tudott elmenekülni. – röhögött Dem. Szúrósan néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Alec pedig megadóan sóhajtott.
- Igazából, azt hiszem kiraboltak. – nyögte ki.
- Ki… ki… ki… kiraboltak? - nevetett Demetri és én is alig bírtam ki mosolygás nélkül.
- Igen, elrohant mellettem egy vámpír és letépte rólam a zakómat. Aztán el is rohant, én pedig követtem, de elvesztettem.
- Biztos egy rajongód. Nem Lucyke jött szuvenírért?
- És te vagy a legjobb barátom? Milyenek az ellenségeim? – kérdezte Alec, majd elindult a szobájába.
- Most megsértődött? – nézett rám Demetri.
- Megérdemelnéd, de nem tudom. Lehet. Bár nem olyannak ismerem.
- Utána menjek?
- Hát, persze. – azzal ott hagyott és Alec után rohant. Én pedig úgy döntöttem követem.

Amikor felértem a lépcsőn Dem egy ajtó előtt állt és döngette.
- Engedj be édes kisszívem, pici bogaram. Nem akartalak megsérteni. – gügyögte.
- Fulladj meg! És ne molesztálj! Inkább szedd össze magad és hívd el randira Heidit. – nyitotta ki az ajtót a félmenztelen Alec. Én pedig neki tántorogtam a falnak a meglepetéstől.
A fiúk észrevettek, Alec és Demetri rám néztek, majd egymásra.
Én csak meredtem magam elé.
- Ízé, csak mondta. Ne vedd komolyan, nem akarlak randira vinni. – mondta Demetri. Nekem se kellett több fogtam magam és elrohantam. De még hallottam pár szót.
- Ezt jól megcsináltad! – mondta Demetri.
- Én? – Alec. – Itt volt a… - eddig hallottam. Az erdőbe rohantam és leültem egy fára.

(Victoria szemszöge)

Már besötétedett, amikor visszaindultunk Londonba. Amikor megálltam.
- James, - szóltam ijedten. – nem kellene szólnunk Laurentnek?
- Nyugi, édesem. – karolt át. – Csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon rájuk. Tudtam, hogy Tom nem kockáztat. Meg, hogy holnap reggelig tartsa őket távol.
- Rendben! – mosolyodtam és folytattuk az utunkat.

Beértünk London szívébe. Az utcák üresek voltak. James halkan kinyitotta a ház ajtaját. Krissy a konyhába mosogatott. Hang nélkül suhantunk be. Krissy mégis meghalhatott valamit, mert megfordult.
- Hahó! Ki az? – kiáltott bele a szoba csendjébe.
- Csak mi vagyunk. – lépett elő James a sötétből.
- Rám hoztátok a szívbajt. – tette a szívére a kezét.
- Azt akartuk… - suttogta baljósan James.
- Ezt hogy érted? Hol van Tom?
- Meghalt. Megöltük.
- Mit beszélsz? Nincs vicces kedvem.
- Nem viccelek Krissy a férjed halott. – ha lehetséges még jobban elsápadt, mint amilyen alapból a bőre.
- Hol a lányom és a fiam? Mit tettetek velük? – morogta.
- Á, ők jól vannak. Semmi bajuk sem lesz ezt megígérhetem. – már rá akartam ugrani, amikor kitért előlem és kirohant az utcára. – Vadászat! Ez tetszik! – tapsikoltam nevetve és utána rohantunk. Még nem ért ki a városból, amikor megtaláltuk…

(Lucy szemszöge)

Egy medvét és egy szarvast öltem meg. Most Chrissel egy réten, a fűben feküdtünk és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira jó lenne örökké így, nyugodtan élni. – suttogtam.
- Én inkább világot látnék. – nevetett.
- És itt hagynál engem, drága bátyám? – ültem fel megjátszott sértettséggel.
- Tudod jól, hogy magammal akarnálak vinni. De tudom, hogy te nem az én társaságomra vágysz. Mit ér egy báty társasága, ha szemben a szerelem van? – sóhajtott fel.
- Szerelem… - suttogtam. – Már négy éve nem láttam. Elég érdekes szerelem.
- Szerintem, - karolt át. – ha tehetné eljönne érted. Ha azt látná jónak, akkor elvinne magával.
- Vagy minden nővel eljátssza ezt. Egy darabig szórakozik, aztán ha már unalmasak ejti őket. – suttogtam szomorúan.
- Tudod, szerintem nekem van igazam. És ez nagy szó, mert egy Volturi katonát védek. Nem teszem ezt minden nap. – nevetett.
- Úgy gondolod tényleg szeret?
- Különben nem mondanám.
- De úgyis mindegy… - sóhajtottam fel. – Gyere, induljunk haza. – álltam fel és felhúztam őt is.

Félúton járhattunk, amikor szembejött James és Victoria.
- Sziasztok! Vadászni mentek? – kérdezte Chriss. James és Victoria egymásra néztek, majd ránk. Nagyon nem tetszett ez a pillantás nekem.
- Valami gond van? – kérdeztem félénken.
- Valami nagy szörnyűség történt… - suttogta James.
- Mondd már. Mi? – sürgettem.
- A szüleitek…
Nekem nem is kellett több megkerültem őket és már rohantam is Londonba. Chriss még utánam kiáltott, hogy várjak, de végül mind utánam eredtek.