27. fejezet

Sziasztok! :)
Megjöttem a következővel. :) Most egy kis Alec, mert már régen volt. Remélem örültök. :D
Írjatok, légyszi! :)
Ó, és küldeném Klaudyának, egy nagyszerű barátnőnek :) :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Aro hívatott, mint mindig. Összeszedtem magam és lementem hozzá.
Demetri, Selena és Jane voltak még ott. Robin pedig nem sokkal utánam érkezett. Ha ilyen sokan kellünk hozzá, biztos valami nagydologról van szó. Felsóhajtottam, hogy megint el kell mennem, de azért, mint egy rendes kisgyerek, aki hallgat apjára, odaálltam a húgom mellé. Feszült figyelemmel néztem fel Arora és Marcusra, mert csak ő volt még a teremben. Összeillesztette az ujjait, hogy sátrat formáljanak, felettük pedig ránk meredt, majd megszólalt.
- Mint kitaláltátok már, küldetésre kell mennetek. – mondta Aro, és mindenki biccentett.
- Igen, Mester. – Jane még hangot is adott neki. Végül én is biccentettem egy aprót, mert Aro engem fixírozott.
- Szóval el kell mennetek délre, Mexikóba. Megint hírt kaptunk egy újszülöttekből álló seregről. Szeretném, ha mindet elkapnátok, hagy legyen ez példa. Senki se merjen a Volturi szabályai ellen cselekedni. Elmehettek. – megfordultam, hogy kimenjek, de utánam szólt. – Alec, te várj egy pillanatra, kérlek.
- Mester? – fordultam felé vissza.
- Kérlek. – nyújtotta felém a kezét, hogy megérintsen és olvasson bennem.
A kezeire néztem, majd felvezettem a pillantásom egészen a szemeire. De nem mozdultam. Rám meredt egy darabig, majd vámpír gyorsasággal előttem termet.
Lekaptam róla a szemem és a padlóra néztem.
- Mi rejtegetni valód van, fiam? – kérdezte lágy, behízelgő hangon.
- Semmit se rejtegetek. Csak a gondolataim, hagy legyenek az enyémek. – szóltam csendesen, de büszkén.
- Szóval csak azt nem akarod, hogy megtudjam őket. – morfondírozott. – De ha nincs rejtegetni valód, akkor add a kezed. – az arca elsötétült, baljóslatú lett. Marcus is megmozdult a székében és rám meredt. – Gyerünk! – kiáltotta. – Térdelj le előttem. - Majd megragadta a kezem, és úgy megszorította, hogy felüvöltöttem fájdalmamban, és térdre estem.
Nem sokkal később elengedett. A kezem a földre hullott, erőtlenül. Komótosan, emberi tempóban visszasétált a trónjához. Visszaült rá és rám meredt. Én még mindig a földre rogyva voltam, de Arot figyeltem. Tudtam, hogy a szemem, majdhogynem szikrákat szór dühömben, de nem próbáltam elrejteni.
- Érdekes volt, Mester? – kérdeztem gúnyosan.
- Nagyon is. – felelte. – Most pedig menj, bizonyítsd, hogy érdemes vagy a Volturi címre. Akkor talán elfelejtem, hogy ellenkeztél velem.
- Igenis, Mester. – szép lassan felálltam, és kimentem a többiek után.

Jane szinte rögtön ott termett.
- Na, mi volt? – kérdezte lelkesen.
- Hagyj békén. – morogtam és ellöktem az útból. – Induljuk. – adtam parancsot és már rohantam is az alagúthoz. A többiek követtek. Jane sértetten megelőzött, Demetri pedig mellém futott a közeli erdőben.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Pompásan. – morogtam.
- Jane egy szót se hallott, mert sosem kémkedne a mestere után, de én mindent hallottam. Nem volt szép, amit tett.
- Ő a mester, én meg csak egy senki. – nem volt jó, hogy mindent hallott. Sértette a büszkeségem, hogy tudja megaláztak, még akkor is, ha Demetriről van szó, aki mindent tudott rólam.
- Sajnálom. – suttogta őszintén.
- Mit? – kérdeztem vissza.
- Hogy hallgatóztam. Nem volt szép tőlem. – mondta.
- Olyan vagy, mintha titkon te is gondolatolvasó lennél.
- Csak ismerlek. Sokat jelent neked a büszkeség.
- Semmi baj, nem vagyok rád mérges. Csak Arora. – lassítottam, mert tőlünk nem messze egy falucska volt. A húgom pedig egy bokor mögött megbújva várt.
Odaértünk mellé és leguggoltunk a két oldalára.
- Kerülnünk kell. – suttogta. – Túl sokan vannak az utcákon. Mi meg túl feltűnőek vagyunk.
- Rendben. – mondtuk egyszerre Demmel. Majd intettem Robinnak és Selenának, akik nem messze kuporogtak le tőlünk, hogy kövessenek.

A falut hamar sikerült megkerülnünk és a többit is jó messzire elkerültük, még ha így hosszabb volt is, de legalább nem fenyegetett a lebukás veszélye sem.
Demetrivel végig egymás mellett haladtunk. Néha beszéltünk pár szót, de nem vittük túlzásba. Jane pedig nem akart velem szóba állni. Majd Volterrában kiengesztelem. De nem úgy, hogy elmondok neki mindent. Mert félek Aro mellé állna. Az pedig rosszul esne, így inkább maradok kétségek közt vele kapcsolatban.
- Láttam Lucykét Párizsban. – jegyezte meg egyszer csak Dem.
- Kit? – kérdeztem vissza.
- Hát, Lucy Bennettet. – mondta szomorúan.
- Ja, tényleg. És hogy van?
- Nagyon megváltozott. Csak úgy, mint te. – tette hozzá halkan.
- Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is változnak.
- Hát nem is tudom. Ő teljesen kifordult önmagából. – sóhajtott.
- Te, szerinted más is hallotta, amit Aro mondott nekem? – váltottam a témát. Mert hirtelen úgy éreztem, ha tovább beszélünk Lucy Bennettről megszakad a szívem. Csak azt nem tudom miért ért ez az érzés.
- Nem, nem hiszem. A közelben csak én voltam. Nem láttam senkit arra somfordálni.
- Hál’ istennek. Lucyt így is nehéz lesz kiengesztelni, vagyis Janet… Janet… őt kell kiengesztelnem. – Demetri meglepetten pislogott rám. Majd, mint aki rádöbbent valamire elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem.
- Semmi csak eszembe jutott valami. Hogy mit is kéne tennem.
- Mivel kapcsolatban?
- Nem lényeges. Nem untatlak vele. Még az se biztos, hogy sikerül, de ha összejön, tudni fogsz róla. – vigyorgott.
- Na, éppen ettől félek. – motyogtam magamnak.
Többet már nem szedhettem ki Demből, mert Jame újra megállt. Elértük Mexikót. Magához hívta Demetri, hogy megtalálja az újszülötteket.
Innentől kezdve csendben lépkedtem mellettük, míg el nem értük a célunk, és el nem kezdődött a gyilkolás.