26. fejezet

Sziasztok!
Visszatértem és hoztam a fejezetet is. Remélem tetszik. :)
És kire számítottatok ki szólította meg Lucyt? :D
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte. Elejtettem a napernyőm a nevem hallatán.
- Demetri. – suttogtam. Lehajolt és felvette nekem az ernyőt.
- Nem hittem volna, hogy Párizsba látlak újra. Gyönyörű vagy, mint mindig. – csókolt kezet nekem. Én pedig még mindig meglepetten pislogtam és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mit… Ho… Hogyan kerülsz te ide?
- Ismeri az urat? – kérdezte Frank.
- Öhm, igen. - mondtam zavartan, Demetribe karoltam és elrángattam a tömegből. – Bocsássanak meg.

- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Én csak a dolgomat végzem. – értetlenül nézett mögém, mire megfordultam és Alan ott ácsorgott mögöttem. Demetire néztem és legyintettem.
- Ne kérdezd, csak a parancsaimat követi. Már nem sokáig él.
- Szóval jól láttam, tegnap este te voltál az az alak a Notre Dame-nál, aki megölte a fiút.
- Igen, én voltam. Miattam vagy itt? – kérdeztem szúrósan.
- Nem, csak ellenőrző körúton vagyok. Senkit se kell elkapnom. Hogy hogy eljöttél Londonból?
- Tudod, feltűnne az embereknek, hogy lassan száz éve élek ott és mindig fiatal maradok.
- Oké, ostoba kérdés volt. – pár pillanatig az arcomat fürkészte, majd újra megszólalt. – Mi a baj, Lucyke? Megváltoztál…
- Mi a baj? – kérdeztem minden szót megnyomva. – Még kérdezed, hogy mi a baj? Azok után amit Alec tett?
- Hidd el nem akarta. De nem volt más választása. Nem bírta tovább, Aro és mindenki azt mondta neki, hogy meg kell tennie. Hogy felej… - mondta volna még, de a szavába vágtam.
- Nem érdekel a magyarázat. Évekig győzködtem magam, hogy csak azért csinálta, mert szeret. Erre beállítasz te és még az kérdezed, hogy mi a baj. Jameséknek igaza van. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. Erre idejön Demetri Volturi és mindent eszembe juttat. Csak lépjetek ki az életemből, ennyit kérek. – megfordultam, hogy elmenjek, de megragadta a karom.
- Lucyke, Alecnek szüksége van rád. Ő nem tudja, de én igen… - kitéptem a kezem a szorításából és dacosan a szemébe néztem.
- Én mindent feladtam volna Alec Volturiért. Mindent. A családom, a szabadságom, a barátaim… mindent. Neki nem kellett, és nem egyszer kértem. De mindig elutasított. Belefáradtam a várakozásba, Demetri. Új életet kezdtem. Tovább léptem. Már nem jelent nekem semmit a szerelem. – mondtam gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- A szerelem mindent legyőz, vagy tévedek? – mondta Demetri csalódottan.
- Igen, tévedsz. Az a gyűlölet. Mert az még a szerelmet is legyőzi… legyőzte. Gyűlölöm őt, téged, Heidit, mindenkit, aki a Volturi jelét viseli. Sokat veszítettem, mióta ő megjelent az életemben, köztük őt is, de semmit se nyertem. Ne keressen se ő, se te, se senki a Volturiból. Isten veled, Demetri.
- Viszlát Lucyke! – suttogta utánam megtörten.

Nem néztem rá vissza. Nem utáltam, nem igazából, nem. Se őt, se Alecet. Akartam, de máig nem bírtam megutálni őket.
Emelt fővel visszasétáltam az emberekhez. Egészen a Notre Dame-ig, hogy lássam mi történt. A téren nagy volt a felfordulás. Az emberek nyüzsögtek. Kíváncsian akartak bejutni, megnézni mi történt, majd elszörnyedve próbáltak kimenekülni a tömegből.
Egy kisfiú felsírt a rémült kiáltásoktól. A rendőrség próbált rendet teremteni.
Frank szaladt oda hozzánk kurta lábain. Csak most tűnt fel mennyire hasonlít egy malacra. Holnap pedig a kis disznó vágóhídra megy. Ettől a gondolattól egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
De Frank rémült arca letörölte azt.
- Valami baj van, monsieur? – kérdeztem.
- Valaki felgyulladt az este. Nem tudják hogyan, azt mondják öngyilkosság volt. Egy fiatal fiú, előtte volt még az élet. Maguk szerint?
- Szerintem gyilkosság lehetett. – szólt Alan. De egy szúrós pillantással elhallgattattam.
- Ó, szerencsétlen. Sajnálatos hír. – játszottam meg a letörtet, még egy könnycseppet is kicsikartam magamból. De azt is észrevettem, hogy Alan engem néz. – Messieurs, kérem, ne beszéljünk ilyen szörnyűségekről.
- Hát, igen. Hölgyeknek nem való az ilyesmi. – mondta Frank mosolyogva. Majd tartotta a kezét, jelezvén, hogy azt várja, belé karoljak. De én elsétáltam mellette. Ők pedig követtek.

Visszaértünk a házba és, amint becsukódott mögöttünk az ajtó a kanapéra hajítottam a férfit.
- Mégis mit gondoltál, Alan? Hagyom, hogy gyanút keltsd? – ragadtam meg a nyakát. A többiek bejöttek a hangzavarra, de nem szóltak egy szót sem. – Végzetes hibát követtél el, ostoba ember. Aláírtad a fiad halálos ítéletét. – taszítottam rajta még egy nagyot, majd meg akartam fordulni, hogy elmenjek.
- Ne, kérlek. Könyörgöm, csak a fiamat ne. – esett térdre előttem és a szoknyám szélét csókolgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
- Nyugodj meg gyors halála lesz. Majd előtte eltöröm a nyakát. – belerúgtam. A földre gömbölyödött és sírni kezdet.
- Ez férfi? – szólt lenézően Victoria.
- Egy férfi bőrbe bújtatott nyúl. – lépett mellé James. – Meg kellene ölnünk.
- Nem, - kiáltottam élesen. – még szükségünk van rá. – tettem hozzá halkabban, majd mézes-mázosra váltva folytattam. – Másképpen, mint mondunk a fiának. Még a végén nem kedvelne engem. Az pedig borzasztó lenne. – felnevetettek. – Hol van Chriss?
- Fent a lánnyal. Jól szórakoznak. – somolygott Vick.
Egy szekrényhez sétáltam, amin sok-sok kép volt. Eddig nem néztem meg őket jobban, most eljött az ideje. Köztünk volt Alan egy nővel és egy fiatal férfival. Majd egy másik képen csak a fia. Ezen jól látszott az arca. Szép vonásai voltak. Finomak, de mégis férfiasak.
- Habár, lehet, hogy játszunk majd egy kicsit…

Monsieur: uram
Messieurs: Uraim