32. fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a következő fejezet. Hogy teltek az első iskola napok? Nagyon várjátok már az őszi szünetet? :D
A heti egy frisst próbálom tartani a suli alatt is, de semmit nem ígérhetek, ahogy a fejezeteiteket is próbálom rendre elolvasni, és kommentelni. Majd meglátjuk, hogy sikerül.
Jó olvasást hozzá.
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még délelőtt felébredtem, bár alig egy órával korábban. Alec finom illata még mindig jól érezhető volt a szobámban. Főleg az ágyneműn. Gyorsan lecseréltem, kinyitottam az ablakom, majd lefürödtem, felöltöztem, és jól befújtam a parfümömmel. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal. Bár még mindig éreztem az illatát valamennyire, de én száz közül is felismerem. A többiek nem hiszem.
Kinézve az ablakon láttam, hogy napos délután volt. Lementem a földszintre. Victoria és Chriss a kanapén ültek, James az ablaknál álldogált. Egyikőjük sem szólt, csak gondolataikba merültek.
Közeledésemre mind rám néztek. Én pedig rájuk mosolyogtam, és biccentettem.
- Jó reggelt, hugicám. – mosolygott Chriss, bár volt valami benne, amit nem tudtam megfejteni. – Átaludtad a délelőttöt.
Mindnyájuk gondolata el volt zárva előlem. Bár ezt Jamesnél és Victoriánál már megszoktam.
- Fáradt voltam. – leértem a lépcsőn, és Jamesre néztem. Tudtam valamit akar mondani.
- Françoist nem ölted meg. – mondta halkan.
- Mert nem akarom. – válaszoltam. Nem hallottam emberi szív dobogását a házban. Biztosan elmentek valahová. – Megkedveltem, így nem ölöm meg.
- Ez nem így megy. – morogta.
- Szerintem meg igen. – feleltem dacosan.
- Szembeszegülsz velem? – kérdezte James.
- Miért? Ki vagy te? – léptem közelebb hozzá.
- Ennek a klánnak a vezére. – húzta ki magát.
- Igen? Mégis ki nevezett ki? Engem senki se kérdezett, hogy akarom-e ezt. – kiabáltam mérgesen.
- Menedéket nyújtottam neked, miután meghaltak a szüleid. Bevettelek magunk közé. Segítettem túlélni. Megérdemlek egy kis tiszteletet. – jelentette ki.
- Ha persze, nem te végeztél velük. – mondtam élesen. Csak Chriss és Vick lepődött meg azon, amit mondtam, James egyáltalán nem.
- Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Chriss vádlón.
- Szüksége van ránk, hogy eltakarítsunk utána, hogy megvédjük. Apa pedig nem akart segíteni, kapóra jött neki a halála. – magyaráztam.
- Igaz ez? – nézett a bátyám Jamesre.
- Az, hogy kapóra jött a halála? Igen, ez igaz. Normális életet akart nektek, ami a magunk fajtának lehetetlen. De a barátom volt.
- A Volturi… – mondta Chriss. – Van bizonyíték.
- De Alec Volturi mindent cáfolt, tegnap este, ha nem tévedek. – tette hozzá James, hangjának gúnyos élét el sem próbálta fedni.
- Honnan? – kérdeztem halkan.
- Összefutottam Demetri barátjával.
- Elmondta, hogy nem ők voltak. Hogy valaki csak rájuk akarta kenni. Rajtatok kívül ki tudja még, hogy szeretem. Senki.
- A Volturi hazudik. Mindegyik. – James szeméből sütött a düh a gyanúsítgatástól.
- Alec nekem sose hazudna nekem, és nem is tud. – jelentettem ki. – Nem tud félrevezetni.
- Azt csak hiszed, elég jól ki vannak képezve. Aro elég agyafúrt az ilyenek kivédéséhez, mint te.
- Bárhogy is van, kiderítem. Innen pedig tovább álluk. – mondtam
- Hogy merész… - kezdte Vick, de a párja beléfojtotta a szót.
- Hová? – kérdezte.
- Vissza Londonba, ha mindenkinek megfelel. – válaszoltam.
- Tökéletes. – mondta James.
- Hol van Alan és François? – néztem körbe, hátha találok valami jelet.
- A testüket elégettük az udvaron. Ha te nem teszed meg, amit kell, akkor majd mi.
- Micsoda? Hogy tehetted ezt?
- Vadászok vagyunk, Lucy. Akkor indulás Londonba. – mondta James. Én pedig lefagyva álltam, meg akartam kímélni, erre mások végeznek vele brutálisan.

(Alec szemszöge)

Tegnap hamar hazaértünk a kis párizsi kiruccanásunkból. Most pedig Chelsea és Afton veszekedésétől volt hangos a kastély. Úgyis kibékülnek, egymásnak vannak teremtve. Ezen nem is kell aggódni.
Persze, majd ha Afton eleget szenvedett a félrelépése miatt. De legalább kiderült Chelsea miért fura, és miért gyűlöli Selenát.
Éppen Demetrihez tartottam, hogy elmenjünk valahova vele, és Félixszel. Elég messzire ahhoz, hogy ne süketüljek. A Mester már elment Sulpiciaval, Renataval, és Janenel valahová, ahol nem hallja.
Szóval siettem a szobájában, és kopogás nélkül rontottam be. De azon nyomban meg is bántam.
- Basszus! – szitkozódtam, és kihátráltam csukott szemmel.
De még így is láttam, beleégett a kép az elmémbe. A kép, amint Demetri éppen Selena… öhm… Undorító, kirázott a hideg. Észre se vettem, hogy még mindig az ajtónak dőlök, amíg ki nem nyílt, és majdnem hátra nem estem.
- Alec! – jött ki dühösen Dem. Selena pedig elment valahová. Hamar eltűnt a folyosó végén. – Mi a fenét akarsz?
- Azt hiszem már pont eleget láttam. – feleltem.
- Legközelebb kopogj. – utalt rá.
- Zárd be! – vágtam rá rögtön. – Amúgy meg mit csinálsz? Tudod te mit tett Selena? Majdnem tönkretett egy házasságot.
- Tudom, de nekem nincs feleségem.
- És Heidi? Vele mi van? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Ha ő nyit rátok, nem én?
- Nincs köztünk semmi, kölyök. Oké? – mérgelődött.
- Hát persze, nincs. De attól még őt szereted, nem ezt a lotyót. – mutattam arra, amerre ment.
- Semmi közöd hozzá mit teszek. Te ezt nem értheted, gyerek vagy még. – morogta Demetri.
- Mégsem én viselkedem gyerekesen. – dühösen sarkon fordultam, és elindultam lefelé a nagyteremhez, de még hátraszóltam. – Lehet, hogy én lettem legfiatalabban átváltoztatva itt, de néha mégis úgy érzem, én vigyázok rád. – aztán újra elindultam.
Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség…