33. fejezet

Sziasztok! :)
Friss, ahogy ígértem. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség. Körbevette őket egy csapat a román klánból, és Vladimír és Stefan. Mindketten önelégült képpel figyelték a Mestert, akit lefogott két idegen vámpír. Ugyan így járt a húgom, Jane is, és Renata, meg Sulpicia is. Már nem mintha ő sok mindent tehetett volna.
Jane fájdalom hullámokat küldött egy-egy vámpír felé, akiken látszott, hogy érzik, de egészen jól tartották magukat. Ami a húgomnak nem volt ínyére. Olyan szorosan fogták át a nyakát, hogy hallani lehetett a gyémánt kemény bőrén, a fogva tartója bőrének csikordulásait, ahogy vergődött a szorításban.
Aro szokása szerint nyugodtképpel szemlélte az eseményeket. Próbált normális hangnemben tárgyalni a románokkal, de azok nem voltak rá vevők. Gúnyosan, olykor kiabálva válaszoltak. Fitogtatták az erejüket. Látszott, hogy élvezik a helyzetet.
Éppen koncentrálni kezdtem volna, hogy használjam az erőmet, amikor feltámad a szél, és pontosan felőlem fújt. Hallottam, és láttam, ahogy Vladimír a levegőbe szimatol, és felcsillan a szeme. Majd egyenes felém fordult. Vigyora jó formán égetett, ahogy sütött belőle az elégedettség.
- Gyere elő Alec, drága barátom. Tudom, hogy itt vagy. – mondta.
Nincs értelem várni, amíg beküld ide pár vámpírt, hogy vigyenek ki. – döntöttem el, és kiléptem a rejtekhelyem mögül.
- Szedett-vedett egy társaság. – jegyeztem meg, ahogy körülnéztem.
Némelyik vámpír ruhája szakadt volt, és véres. Egyesek pedig eléggé érdekesen néztek ki, mint akiket az utcáról szedtek össze idefelé jövet.
- Hát igen, nem járkálhat mindenki olyan elit körökben, mint egyesek. – mutatott a fogvatartott barátaimra Vladimír. – Főleg úgy, hogy állandóan le-lecsaptok az embereimre.
- Nem szervezed elég ügyesen a sereged. – vágtam rá.
- Engem, és Stefant mégse tudtok elkapni. – vigyorgott. – A lényeg védelmére figyelek, a katonák pedig pótolhatók. Elég sok ember él a földön.
- És aztán mi lesz? – kérdeztem.
- Miután? – nézett rám kíváncsian.
- Ha velünk végeztek? A Volturi még mindig megmarad.
- Hát igen, igen. De azért bevallhatod, elég jó fogást csináltunk. Aro Volturi, az igazi vezető, az ikrek, a két aduász. A másik kettő mellékes. – intett egyet hanyagul, lesajnálóan Renata, és Sulpicia felé. – Nélkületek a Volturi sebezhető, korántsem olyan erős.
- Nélkülünk is legyőztek már. – tettem hozzá.
- Követtem el hibákat, de tanultam belőlük.
- Tényleg? – kérdeztem gúnyosan.
- Tényleg. – szűkült össze a szeme, valamit sejtett a dolgok mögött.
- Vladimír. – szólt Stefan ijedten.
Ránézett, majd végig a katonáin. Amíg csak rám figyelt, én szépen lassan elvettem az emberi érzékeit.
- Biztosan tanultál? – kérdeztem vigyorogva. Aro mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munka volt. – mosolygott. – Most pedig söprődjetek innen. Vagy nem éritek meg a holnapot. – utasította a két románt, akik már addigra régen hátráltak.
- Találkozzunk még! – kiáltott vissza Stefan.
- A többit pedig égessétek el. – utasított minket Aro. – Ügyes voltál, fiam. – nézett rám.
Én pedig zavartan hajtottam le a fejem. Eddig csak négyszemközt hívott így. Most pedig a felesége, a húgom, és Renata előtt. Holnapra mindenki tudni fogja.
Renata tüzet gyújtott, aztán szépen rádobáltuk a vámpírokat. Nem éreztek semmit abból, ahogy elégnek. Mégis borzasztó az, hogy más hibájából haltak meg.
Lassan visszabattyogtunk a városban. Ott már nem várt minket semmi érdekes, vagy más.

(Lucy szemszöge)

Amint visszaértünk Londonba elmentem a régi házunkhoz. Még mindig ugyanúgy nézett ki, bár az látszott, hogy már felújították. Biztosan megvette egy család.
Két kislány, és egy kisfiú játszott az udvarban. Aranyló szőke hajuk csillogott a napfényben. Édesen kacarásztak, és fogócskáztak. Aprók voltak még, a legidősebb maximum 7 lehetett.
Összeszorult a szívem a látványtól. Nekem sosem lehet gyermekem. Pedig Alec gyermekét hordanám a szívem alatt. Mindennél jobban vigyáznák rá, sosem eshetne baja. Nem mintha Alec hagyná, hogy bármi is megközelítsen minket.
Bár azt tudom, hogy mi együtt leszünk később, amíg az álmom vissza-visszatér, biztos vagyok benne, de gyermekünk nem lehet. Képtelenség.
Nem tud rólam sok mindent, sose kérdez. Tudom, azért teszi, mert amit megtud rólam, azt Aro is látja. Félt tőle. De olyan jó lenne, ha mindent tudna, ha nem kellene titkolnunk a szerelmünket… Ha vele lehetnék…
- Nem sokára. – suttogtam. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, amikor meghallottam egy vékonyka hangot.
- Miért vagy szomorú? – kérdezte a legkisebb kislány.
Előttem állt és a szoknyámat húzogatta. Mosolygott, és közben göndör haját babrálta.
- Csak régi rossz emlékek. Elvesztettem valakit. – guggoltam le hozzá.
- Ne légy szomorú. Biztosan visszajön. – nézett rám csillogó szemeivel. – Anyu mindig azt mondja, akit szeretünk sose hagy el minket.
- Ez így igaz, akit szeretsz, mindig veled marad, itt. – tettem a kezem a mellkasára. – A szívedben.
- Akkor Folti is ott van? – kérdezte.
- Igen, ő is ott van. – mosolyogtam.
- És láthatom? – bólintottam. – Hogyan? – közelebb lépett, és a nyakamba csimpaszkodott. A karomba vettem, és felemelte a földről.
- Ha becsukod a szemed, és rágondolsz, látni fogod. Csak el kell képzelned, hogy látod, és ott lesz. Mert mindig vigyáz rád. Amikor játszol, amikor alszol, és álmodsz. Mindig veled van, csak el kell képzelned.
- És sosem hagy el?
- Soha. – simítottam végig az arcát. Puha, meleg bőre volt. Egyszerűen gyönyörű
- Az jó. – jelentette ki vidáman. – Anyu! – sikkantotta boldogan.
Egy szőke nő lépett ki a házból, fiatal volt, és szép, de gondterheltnek tűnt. Mosolyogva sétált mellénk, de látszott borzasztó gondok nyomják a vállát.
- Örvendek.
- Jó napot. – köszöntöttem. Egy pillanatra értetlenség suhant át az arcán a hangom hallatán.
- Sajnálom, hogy zargatta a lányom. – mondta fáradtan.
- Semmi gond. Egyáltalán nem zavart. Nagyon gyönyörű, és megnyerő kislány. – dicsértem és leraktam a földre, hogy mehessen tovább játszani.
- Köszönöm. Én is büszke vagyok rájuk.
- Mióta laknak itt? – kérdeztem pár pillanattal később.
- Több, mint 100 éve van a családom birtokában. - komorult el. – Egy családi tragédia után vették meg a felmenőim. Ismerték a családot, akkoriban az egész várost megrendítette a haláluk. A ház teljesen leégett, de hűen építették újra. De akkora ez a ház, hogy el kell adnunk, nem tudjunk fenntartani. Pedig annyira gyönyörű, és a gyerekek is szeretik.
- Igen az, gyönyörű. A családi tragédiák borzalmasak.
- Nem sokára kiírják az eladást, ha gondolja, megveheti. – mondta csöndesen.
- Meglehet. Mondja csak, mennyi idő van még az elárverezésig? – kérdeztem.
- 4 nap. – szomorúan hajtotta le a fejét, majd vett egy mély levegőt, és újra megszólalt. – Most, ha megbocsájt, mennem kell, van még egy kis dolgom.
- Hát persze, örülök, hogy megismerhettem. – biccentettem. – Ó, elfelejtettem bemutatkozni a nevem Analucya Bennett. De hívjon csak Lucynek.
- Bennett? – suttogta meglepetten, majd megköszörülte a torkát. - Én úgy szintén örülök, Lucy. Alicia Spint. – viszonozta a biccentést, majd gyors léptekkel besietett.
- Szóval ismeri a ház történelmét. – mondtam halkan, amikor eltűnt. – Érdekes.

(Alicia Spint szemszöge)

Besiettem a lakásba, és előkerestem a régi dokumentumokat. Ismerős volt a lány arca, és még mellé a név is.
Hamar megtaláltam őket. Az egyik fénykép, bár eléggé kezdetleges, de jól megmaradt. Közelebbről szemügyrevettem a képen lévő gyönyörű lányt. Ő volt az, e felől semmi kétség. Nincs még egy ilyen szép lány. Senki, aki ennyire tökéletes, gyermekként mindig ilyen akartam lenni.
Megfordítottam a képet. A hátulján a következő nevek álltak. Analucya Bennett, Chrisstopher Bennett 1771. Meg kellett kapaszkodnom az asztalba, olyan gyenge lett hirtelen a lábam. Hogyan lehetséges ez? Még ha nem is halt meg a tűzben, hogy lehet ennyire fiatal?

Egésznap csak ezen rágódtam. Éjszaka is alig aludtam. Senkinek se szóltam róla, őrültnek néznének. Még a férjemnek sem.
Miközben ebédet készítettem a gyerekek egy faládikával rohantak be a konyhába.
- Anya, anya. Ezt nézd mit találtunk. – adták oda.
- Mutassátok csak. – átvettem. A tetejében bele volt vésve valami cirkalmas betűkkel. – Lucy B. – olvastam fel.
Kinyitottam. Egy halom pénz, és egy pár soros levélke volt benne.

Remélem elég lesz, ahhoz, hogy megtarthassák a házat.
Én is szeretem itt lakni régen.
Maradjon, kérem, ez a kettőnk titka.

Lucy B.